logo

XVII Novembris AD

A Római Köztársasági államrend kialakulása és a hódítások megindulása

Brutus meg Collatinus kezdeményezésére és vezetésével - a nemes Lucretia ugyanis halála előtt reájuk bízta, hogy bosszút álljanak érte - fölkelt a római nép, mintha csak az istenek ösztökélték volna, hogy helyreállítsa a szabadság és az erkölcsi tisztaság régi fényét. A királyt tüstént letaszították trónjáról, javait elkobozták, szántóföldjeit hazájuk istenének, Marsnak szentelték, a hatalmat pedig azokra ruházták, akik megoltalmazták a szabadságot.
Megváltozott azonban az államforma neve és jogrendje. Úgy rendelkeztek ugyanis, hogy az örökös hatalmat egy évre korlátozzák, és egy emberről kettőre ruházzák, nehogy az egyszemélyi vezetés és a meghatározatlan időtartam miatt az állam irányítása kizökkenjen a helyes kerékvágásból. Királyok helyett consulokat választottak, akiknek az emlékezetükbe vésték, hogy polgártársaik érdekében „konzultálniuk”, tanácskozniuk kell.

A frissen kivívott szabadság örömétől úgy megittasult a nép, hogy alig ébredt a megváltozott helyzet tudatára, az egyik consult, Lucretia férjét, máris megfosztotta hivatali felségjelvényétől, és száműzte a városból, pusztán azért, mert ugyanazt a nevet viselte, mint a király, és rokonságban állt az uralkodói családdal. Helyére Horatius Publicola lépett, aki minden igyekezetével azon fáradozott, hogy öregbítse szabaddá tett népének méltóságát. Elrendelte, hogy a népgyűlés alkalmával a hivatalszolgák engedjék le a vesszőnyalábokat, és megadta a föllebbezés jogát a consulok ellen is, nagyszerű házát pedig egy lapályos helyre telepítette át, nehogy palotára emlékeztessen és megbotránkozást keltsen. Brutus viszont saját családi tragédiájával, gyermekei feláldozásával növelte azt a megbecsülést, amellyel polgártársai övezték.
Amikor tudomására jutott, hogy fiai vissza akarják hívni a királyokat a városba, a főtérre hurcoltatta és a népgyűlés kellős közepén megvesszőztette őket, majd bárddal lecsapatta fejüket, hogy az emberek világosan lássák: ő valójában a nép atyja, tulajdon gyermekei helyett népét fogadja örökbe.

A római, ahogy lerázta bilincseit, a külső ellenség ellen először szabadsága védelmében fogott fegyvert, majd határaiért, aztán szövetségeseiért, később önnön dicsőségéért és hatalmáért szállt síkra, mert szomszédai minden oldalról folyton-folyvást zaklatták: úgyszólván egy talpalatnyi hazai földje sem volt, az ellenséges határt viszont csak egy lépés választotta el tőle, s Latium meg az etruszkok közé ékelődve - mint valami utcasarkon - mindegyik kapuban tüstént ellenfélbe botlott. Egészen addig, amíg - akárcsak valamiféle ragály - egyik népet a másik után meg nem támadta, és egész Italiát le nem igázta, mindig a hozzá legközelebb esőre törve rá.



Forrás:
Florus: Epitomae de Tito Livio bellorum omnium annorum [Róma háborúi] I.9.