logo

XXI Novembris AD

A Római államrend (Kr. e. 146 után)

Polybios VI 11, 11-18.

Az államok életében az a három tényező érvényesült, amelyekről az előbbiekben beszéltem. Ezek azonban (a római államban) oly arányosan és megfelelően ötvöződtek egybe, hogy még a római állam polgárai közül sem tudná valaki biztosan megmondani, vajon arisztokratikus-e államszervezetük, vagy demokratikus, vagy éppenséggel monarchikus-e. Ez a helyzet teljesen érthető. Ha valaki ugyanis csak a consulok hatalmára tekint, azt teljességgel monarchikus, sőt: királyi jellegűnek fogja tekinteni.
Ha a senatus hatalmára gondol, az államot arisztokratikusnak fogja tartani. Ha pedig arra gondol, mennyi hatalom van a nép többségének kezében, nyilván azt fogja mondani, hogy Róma demokratikus állam. Hogy ez a három államhatalmi tényező miként érvényesült ebben az időben – de még most is, néhány apróságtól eltekintve –, a következőkben foglalható össze.

A consulok mindaddig, amíg Rómában tartózkodnak, és nem veszik át a hadra kelt sereg parancsnokságát, az összes közügyek élén állnak. Valamennyi többi magistratus – a néptribunusok kivételével – alájuk van rendelve, és nekik engedelmeskedik. A senatus ülésére ők vezetik be a követségeket. A fenti jogokon kívül ők terjesztik elő a szükségesnek látszó javaslatokat, s a senatus határozatait ők hajtják végre. Továbbá az ő feladatuk mindarról gondoskodni, ami mint közügy a népgyűlés elé tartozik: ők hívják össze a népgyűléseket, terjesztik ott elő a javaslatokat, és hajtják végre a többségi határozatokat.
A háborúra való felkészülés és a hadvezetés kérdésében szinte korlátlan joguk van. Ők rendelik el, mekkora segítséget nyújtsanak a szövetségesek, ők nevezik ki a katonai tribunusokat, írják össze a katonákat és sorozzák be az arra alkalmasakat. Háború idején belátásuk szerint büntethetik az alájuk rendelteket.
A közpénzekből annyit költhetnek, amennyit szükségesnek tartanak. E célból egy-egy quaestor áll rendelkezésükre, aki minden utasításukat végrehajtja. Ha tehát valaki csak a consuli hatalomra tekint, joggal fogja azt mondani, hogy ez az állam: monarchia, sőt: valóságos királyság. Ha pedig ezek vagy a még szóba kerülő sajátosságok közül némelyik megváltozik majd, akár korunkban, akár később, az nem érinti jelen ábrázolásunk igazát.

Ami a senatust illeti, ez a testület elsősorban az államkincstár gazdája. Minden bevétellel ő rendelkezik, és hasonlóképpen dönt a kiadásokról. A quaestorok az egyes közszükségletekre csakis a senatus utasítása alapján költhetnek – kivéve a consulok rendelkezésére bocsátott összegeket. A legfontosabb és összeg szerint is legnagyobb kiadása, tudniillik a középületek ötévenkénti karbantartása és új épületek emelése felett – ami szintén a quaestorok hatásköréhez tartozik – ugyancsak a senatus rendelkezik, erre ő adhat engedélyt a quaestoroknak.
Az Itáliában elkövetett és hivatalból üldözendőnek tekintett bűntények: árulás, összeesküvés, méregkeverés, orgyilkosság felett szintén a senatus dönt. Mindezen felül, amennyiben Itália területén valamely egyénnek vagy városnak egy vitás ügy elintézésére van szüksége, ha büntetés, segítségnyújtás vagy őrizetbe vétel látszik szükségesnek – minderről a senatus gondoskodik.
Amennyiben Itálián kívüli területre kell követséget küldeni, akár egy vitás ügy elintézésére, javaslattételre, valamilyen utasítás kiadása céljából, szerződéskötésre vagy hadüzenetre – minderről ugyancsak a senatus gondoskodik. Ha idegen követség jön Rómába, a senatus dönt arról, miként kell fogadni, és milyen választ kell neki adni. Mindezekben az ügyekben a népnek, röviden szólva, egyáltalán semmi szava nincs. Ha történetesen valaki akkor látogat Rómába, amikor egyik consul sincs jelen, az állam rendje teljesen arisztokratikusnak fog tűnni. Sok hellén és egyes királyok is erről vannak meggyőződve, hiszen ügyeiket szinte kizárólag a senatus intézi.

Mindezek után joggal kérdezheti valaki, hogy ebben az államrendben mi marad meg a nép hatáskörében: hiszen a senatus dönt mindama kérdésekben, amelyeket felsoroltunk, s ami a legfőbb: ő a gazdája az állam bevételeinek és kiadásainak.
A consuloknak mint hadvezéreknek pedig korlátlan hatalmuk van mind a háború előkészítésében, mind pedig a hadra kelt seregeknél. És mégis: az államügyek egy része, éspedig a legfontosabb része a népre marad. Mert kizárólag a népnek van joga kitüntetést és büntetést osztogatni, márpedig ez tartja össze a királyságokat, a köztársaságokat, egyszóval: az egész emberi társadalmat. Ahol ugyanis nem ismerik ezt a megkülönböztetést, vagy ismerik ugyan, de rosszul alkalmazzák, ott semmi esetre sem működhetik jól a meglévő államrend. Hiszen hogyan is lehetne, ha ugyanúgy bánnak a hitványakkal, mint a derék emberekkel?
Tehát a nép mond ítéletet számos ügyben, például amikor az elkövetett bűnnel arányban levő pénzbüntetést kell kiszabni, különösen akkor, ha a magasabb tisztségek viselői ellen indul eljárás. Halálbüntetés kiszabása kizárólag a nép joga. Az ilyen ügyekben azonban elismerésre és figyelemre méltó eljárást követnek. Főbenjáró ügyek vádlottjainak, ameddig ügyük tárgyalás alatt áll, a szokásjog megadja azt a lehetőséget, hogy törvényes úton önkéntes száműzetésbe vonuljanak mindaddig, amíg akár csak egyetlen tribus is van, amely még nem mondta ki az ítéletet.
Az önkéntes száműzetésbe távozók biztonságban élhetnek Nápolyban, Praenestében, Tiburban és mindazokban a városokban, amelyeknek Rómával kötött szerződésük erre jogot ad. Ugyancsak a nép adja a tisztségeket az erre méltó férfiaknak, márpedig egy államban ez az erény legszebb jutalma. A törvények megerősítésének joga is a népgyűlés kezében van. Legfontosabb jogköre azonban a béke és háború kérdésében való döntés. Szövetségkötés, szövetség felbontása és szerződés ügyében is a népgyűlés mondja ki a végső szót: ezeket megerősítheti vagy érvénytelenítheti. Ha tehát valaki ezekre a tényekre van figyelemmel, joggal állíthatja, hogy az államhatalom legnagyobb része a nép kezében van, s a római államszervezet demokratikus jellegű.

Eddig arról volt szó, hogy az államhatalmi jogkörök miként oszlanak meg a három tényező (consulok, senatus és népgyűlés) között. Most arról kell szólnunk, hogy ezek hogyan kerülhetnek szembe egymással, és miként működnek együtt. A consul, attól fogva, hogy az imperium birtokában a sereggel útra kél, úgy látszik, korlátlan joggal intézi az ügyeket. Valójában azonban mind a népgyűlés, mind a senatus támogatására rá van szorulva, mert enélkül a rábízott feladatot nem tudná sikerrel elvégezni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a seregnek állandóan utánpótlást is kell küldeni.
Márpedig a senatus jóváhagyása nélkül sem gabonát, sem ruházatot, sem a szükséges pénzt nem kaphatja meg serege részére. Így tehát a vezérek minden elgondolása meghiúsul, ha a senatus szándékosan akadályozza munkájukat, és ártani akar nekik. Továbbá a hadvezérek terveinek és elgondolásainak sikere vagy balsikere is a senatustól függhet. Egyéves hivatali idejük lejártával ugyanis a senatusnak joga van más hadvezért kiküldeni, vagy a meglevő hadvezér megbízását meghosszabbítani. Ugyanennek a testületnek módja van arra is, hogy a vezérek sikereit ünnepelje és nagyobbítsa, vagy – ha úgy tetszik neki – kisebbítse és homályba borítsa.

A rómaiaknál szokásos triumphust ugyanis, amely a polgárok előtt szembetűnő módon mutatja be a hadvezérek viselt dolgait, méltóképpen csak akkor tudják megünnepelni a hadvezérek, ha a senatus ehhez hozzájárul, és az ehhez szükséges pénzösszeget rendelkezésre bocsátja. És bármilyen távol legyenek is otthonról, a népgyűléstől is függenek, mert az dönt a háború folytatásáról vagy befejezéséről.
Fentebb elmondtuk már, hogy a népgyűlés erősítheti meg vagy érvénytelenítheti a fegyverszüneti egyezményeket és szerződéseket. És ami a legfőbb: hivataluk letétele után a népgyűlés előtt számot kell adniuk viselt dolgaikról. Így tehát a hadvezérek számára egyáltalán nem biztonságos dolog semmibe venni akár a senatus, akár a tömegek jóindulatát.

Ami viszont a senatust illeti, ez – bármily hatalommal rendelkezik is – a közügyek intézésében mindenekelőtt a többség véleményéhez kénytelen igazodni, és figyelembe kell vennie a népgyűlés akaratát. A legsúlyosabb s az egész államot érintő főbenjáró bűnügyekben a vizsgálatot és döntést mindaddig nem hajthatja végre, amíg javaslatait a népgyűlés meg nem erősíti. De hasonló hatalma van a népgyűlésnek a senatusszal szemben is. Ha ugyanis valaki törvényjavaslatot terjesztene elő, amelyben a senatus meglevő jogait a hagyományokkal szemben kisebbíti, vezető szerepét vagy az őt megillető tiszteletet csökkenti, vagy éppenséggel a senatorok vagyonát veszélyeztetné: végső soron a népgyűlés dönt arról, hogy ezek a javaslatok életbe lépjenek-e vagy sem.
De a legfontosabb a következő körülmény: ha valamelyik néptribunus az intercessio jogával él, akkor a senatus nemcsak hogy elgondolásait és javaslatait nem képes érvényre juttatni, de még ülésezni vagy akár csak összejönni sincs joga. Márpedig a néptribunusok mindig a nép tetszése szerint kötelesek eljárni, annak akaratát kell szem előtt tartaniuk. Így tehát az imént felsorolt körülményekre való tekintettel a senatus mindig tart a tömegektől, s a nép akaratát nem tévesztheti szem elől.

De a nép is függ a senatustól, és mind a maga tömegében, mind pedig egyénileg kénytelen rá is tekintettel lenni. Mivel ugyanis a censorok egész Itália területén sok közmunkát adnak ki: középületek helyreállítását vagy építését és sok mást, amit aligha lehetne felsorolni; mivel az ő kezükben vannak a folyami átkelőhelyek, kikötők, erdőségek, bányák és földbirtokok jövedelmei, röviden szólva: a római állam minden jövedelme: mindezt a felsorolt jövedelmi forrást ők osztják szét a nép között, és így szinte mindenkinek keresete és munkalehetősége többé-kevésbé a censoroktól függ. Egyesek ugyanis maguk veszik bérbe a censoroktól az állami jövedelmeket, mások ezekkel társulnak, vannak olyanok, akik kezességet vállalnak a bérlőkért, egyesek pedig azzal foglalkoznak, hogy ezek nevében saját vagyonukat helyezik letétbe az állami kincstárnál.
Márpedig mindezekben a dolgokban a senatus mondja ki a végső szót. Neki van joga a határidő meghosszabbítására, baj esetén a feltételek megkönnyítésére, ha pedig valaki teljességgel képtelen kötelezettségének teljesítésére, fel is oldozhatja a bérleti szerződés alól. Sok dolog van tehát, amelyben a senatus az állami jövedelmek kezelőinek súlyos károkat okozhat vagy hasznot biztosíthat: mert mindezekről az ügyekről be kell számolni a senatus előtt.
A legfontosabb azonban az, hogy ez a testület adja a bírákat a legtöbb állami vagy magánjellegű peres ügyben, ha a vitás összeg egy bizonyos nagyságot elér. Így tehát mindenki kötelezve érzi magát a senatus iránti hűségre, és attól tartva, hogy valamikor rászorulhat a segítségére, óvakodik attól, hogy a senatus akaratával szembeszálljon, vagy annak ellenére cselekedjék. Ugyanis csak viszolyogva mernek szembeszállni a consulok szándékával, hiszen háború esetén mindenki, egyénileg és együttesen, az ő fennhatóságuk alá kerül.

Mivel tehát az államhatalom alkotórészeinek hatalmi viszonyai úgy alakulnak, hogy kölcsönösen megvan az ártás és az együttműködés lehetősége, mindegyik szükségszerűen törekszik a többivel való együttműködésre. Lehetetlen ennél jobb alkotmányt elképzelni. Ha valamely kívülről fenyegető közös veszély egyetértésre és együttműködésre kényszeríti őket, mindig kiderül ennek az államszervezetnek nagy ereje: a szükséges intézkedések egyikét sem mellőzik, mert mindnyájan, egymással versengve, az előttük álló feladatra fordítják figyelmüket, a határozatok végrehajtását nem halogatják, és közös erővel, de mindenki egyénileg is együttműködik a határozatok végrehajtásában. Ezért legyőzhetetlen és ezért képes minden nehézséget legyűrni ez a sajátos államszervezet.
Ha pedig a külső veszedelemtől felszabadulva az ellenség felett aratott győzelem után békén élvezik a kivívott boldogságot, s önelégültségükben és nyugalmukban már-már gőg és elbizakodottság lenne úrrá felettük – ami gyakran előfordul –, akkor is azt tapasztaljuk, hogy az államszervezet maga gondoskodik a bajok orvoslásáról. Mert mihelyt az állam egyik alkotórésze túlburjánozván, a kellőnél nagyobb hatalomra törekednék, akkor, mivel egyiküknek hatalma sem teljes önmagában, hanem – miként kimutattuk – mindegyiknek szándékát ellenfelei meghiúsíthatják; végső soron az állam egyik alkotórésze sem emelkedhet a többi fölé, nem szerezhet túlzott hatalmat, és nem válhat önteltté. Így tehát mindegyik megmarad a maga kereteiben, mert előretörése vagy kudarcot vall, vagy pedig már eleve tart a többi hatalmi tényező fékező erejétől.



Hahn István


Forrás: Németh György: Görög–római szöveggyűjtemény