logo

XXII Novembris AD

A római állam .

Mindezeket a jellemző harcokat, ugyanúgy, mint valamennyi virágzó ókori kereskedővárosban, megtaláljuk Rómában is, a történelemben való felbukkanásának idején. Róma fekvésénél fogva igen alkalmas rakodóhely.
A Tiberis partján, a tengerparttól elég távol fekszik; ez a körülmény azonban az akkori tengeri hajók kis méreteinél fogva nem jelentett semmi akadályt a tengeri kereskedelem számára, inkább még előnyére vált, mert beljebb a szárazföldön a hullámverés és a rablók elől védettebbek voltak, mint a tengerparton. A nagy kereskedővárosok éppen ezért a múltban sohasem feküdtek közvetlenül a tengerparton, hanem hajózható folyók mentén, a torkolattól elég távol – így Babilon, Bagdad, London, Párizs, Antwerpen, Hamburg.

Róma azon helyen épült, ahol a Tiberis még hajózható és két jól megerősíthető domb biztos védelmet nyújt a ki- és behajózott áruk számára szolgáló raktáraknak. Az a terület, amelyen Róma keletkezett, még kezdetlegesen paraszti volt, de tőle északra és délre gazdaságilag nagyon fejlett tartományok terültek el, Etruria és Campania, amelyeknek jelentékeny iparuk, kiterjedt kereskedelmük, sőt már kényszerű munkán alapuló mezőgazdaságuk volt. Afrikából pedig ide jöttek áruikkal a kartagóiak, akik a fejlődésnek ugyanazon a fokán álltak, mint az etruszkok és a délitáliai görög gyarmatosok.

Földrajzi helyzete Rómát sajátosan kettős jellegűvé teszi. Közvetlen környezetével, a latinokkal és a volscusokkal összehasonlítva Róma, mint kereskedőváros, egy magasabb kultúra képviselőjének látszott, míg a távolabbi etruszkokkal és itáliai görögökkel szemben a rómaiak durva parasztok váltak. És valóban, bármennyire fejlődött is Róma kereskedelme, a rómaiak főfoglalkozása a mezőgazdaság maradt. Minthogy a tengertől távol laktak, nem értettek a hajóépítéshez és tengeri hajózáshoz. kereskedelmüket idegen hajósokra és kereskedőkre bízták. És ez később sem változott meg.
Részben ez a magyarázata annak, hogy miért volt Caesar és első utódai idejében, tehát a kereszténység keletkezésének időpontjában olyan erős zsidó colonia Rómában. A római kereskedelem egy része ugyanis a zsidók kezében volt. Konstantinápolyban például még ma is főként idegenek foglalkoznak kereskedelemmel.

Mennél jobban felvirágoztatta Rómát a kereskedelem, annál inkább összeütközésbe került szomszédjaival. Az élelmiszerek piaca, melyet a kereskedelem teremtett meg, a római földbirtokosokban azt a törekvést ébresztette, hogy birtokaikat szomszédjaik rovására kiterjesszék, ezek viszont a város gazdagságát irigyelték meg.
Másrészt a versengés folytán fellángoltak a harcok az etruszk városokkal. Számos hosszú és kemény harcot kellett ennek a fiatal városnak megvívnia, amelyekből azonban – éppen fent említett kettős jellege folytán – sikerült mindig győzelmesen kikerülnie.
A parasztok felett a fejlettebb technika és a nagyváros zárt szervezete győzött, az etruszkok felett pedig, akiknek katonai ereje már meggyengült azáltal, hogy a szabad parasztságot kiszorította a kényszermunka, a római paraszt szívóssága és kitartása győzött.

Amint azonban Róma elég erős lett ahhoz, hogy az etruszkokkal elbánjon, rájött arra, hogy a háború nagyon jó üzlet is lehet. Azt tapasztalta, hogy sokkal nagyobb gazdagságot lehet szerezni szerencsés kimenetelű háborúkkal, ha gazdag városok ellen viselik, azokat kifosztják és adófizetőkké teszik, mint a kereskedelemmel, melyet egyébként is idegenek űztek, vagy mint a mezőgazdasággal, amely a kisparaszti gazdálkodás mellett csak csekély felesleget szolgáltatott.

A kereskedelem és rablás kezdettől fogva rokon fogalmak egymással, de egyetlen kereskedőváros sem fejlesztette ki úgy a rablás mesterségét, mint Róma, amely állami berendezkedéssé, sőt egyenesen a város nagyságának alapjává tette és állami intézményeit erre alapította.
Miután meghódította, kifosztotta és adófizetőkké tette az etruszk városokat, gazdag déli szomszédjai ellen fordult, akiknek gazdagodásával – mint már korábban kifejtettük – együtt járt katonai erejük csökkenése és így a zsákmány annál csábítóbb volt, minél könnyebbnek látszott a megszerzése. Ez a zsákmány azonban ugyanakkor egy másik parasztnépet, a samnitokat is csábította. Előbb ezeket kellett a rómaiaknak legyőzniük, hogy megszerezhessék a délitáliai görög városokat.

Két parasztnép küzdött egymás ellen, de a samnitoknak nem volt olyan nagy városuk mint Róma, amely a paraszti haderőt központilag megszervezte volna. Legyőzték őket és ezzel megnyílt az út Dél-Itália gazdag városai felé, amelyeket most már kifoszthattak és leigázhattak.
Dél-Itáliától már csak egy lépésre volt Szicilia, amely éppoly gazdag volt, mint a görög Itália és ugyanúgy csábította a római rablókat. Itt azonban veszedelmes ellenfélre, a karthágóiakra bukkantak. Karthágó, a mai Tunisz közelében levő hatalmas kereskedőváros, ugyanolyan rablási vágytól indíttatva mint Róma, elfoglalta Észak-Afrika nyugati partjait és Spanyolországot, most pedig megkísérelte Szicilia meghódítását.

Szicilia a főniciaiak gyarmata volt, akiket országuk körülményei már régen a tengeri kereskedelemre utaltak és akik a tengeri hajózás terén nagy jártasságra tettek szert. Karthágó is a tengeri hajózásnak köszönhette nagyságát és gazdagságát. Lakói tengeri hajósok és nem parasztok voltak.
A paraszti gazdaságok helyett náluk a nagybirtok gazdálkodás, - zsákmányolt, olcsó rabszolgákkal, és a bányászat – fejlődött ki. Nem is volt tehát paraszti néphadserege. Mihelyt a meghódított területek megtartása arra kényszerítette, hogy a tengerpartról valamely ország belseje felé hatoljon és szárazföldi haderőt fejlesszen fel, zsoldos hadsereg toborzásához kellett folyamodnia.

Róma és Karthágó küzdelme, a három úgynevezett pún háború, i.e.264-ben kezdődött és csak 146-ban, Karthágó teljes elpusztulásával ért véget. A küzdelem ugyan természetesen már Hannibal vereségével eldőlt, ami 201-ben véget vetett a második pún háborúnak. Ezek a háborúk paraszti és zsoldos, hivatásos és népi seregek között folytak.
Karthágó zsoldos hadserege Hannibal vezetésével Rómát majdnem tönkretette, de a néphadsereg, mely saját otthonát védte, mégis kitartóbbnak bizonyult és végül is szörnyű küzdelem után térdre kényszerítette ellenfelét. Hatalmas mezőgazdasági birtokai, bányái, leigázott városai mind a győző zsákmányai lettek.

Ezzel elbukott Róma legveszélyesebb ellenfele. Ettől kezdve a Földközi-tenger nyugati medencéjében korlátlanul uralkodott és röviddel ezután a keleti medencében is. Ennek államai azáltal, hogy a szabad parasztokat kiszorították a rabszolgák és jobbágyparasztok kényszer-munkája és tönkretette az örökös háború és végül, hogy a néphadsereget zsoldosokkal pótolták, a régi kultúra pusztulásának lejtőjén olyan mélyre kerültek, s katonai erejük úgy meg-gyengült, hogy Róma seregeivel szemben már számottevő ellenállást sem tudtak kifejteni.
A rómaiak könnyűszerrel foglalták el egyik várost a másik után, egyik országot a másik után hogy kifosszák és örök adózásra kötelezzék. Ettől kezdve Róma az antik kulturvilág ura maradt, mindaddig, amíg a germán barbárok nem juttatták őket ugyanarra a sorsra, amelyre ők juttatták a művészetben és tudományban jóval felettük álló görögöket. Róma a filozófia és a művészetek terén csakúgy kifosztotta a görögöket, mint gazdasági és politikai tekintetben. Róma nagy gondolkodói és költői majdnem mind plagizátorok voltak.

Az akkori világ leggazdagabb országai, amelyekben évszázadok, sőt, mint Egyiptomban, évezredek kultur kincsei voltak felhalmozva, most Róma zsarolásának és fosztogatásának prédái lettek.
Erre a hatalmas háborús erőkifejtésre, amely ezeket a fényes eredményeket létrehozta, Róma csak mint demokrácia volt képes, mint olyan város, amelynek létezésében lakosságának min-den osztálya érdekelt volt, ha nem is teljesen egyforma mértékben.

Az i.e.VI.századtól a IV. századig szakadatlan és szívós küzdelemben ragadták el az újpolgárok, a plbeiusok egyik kiváltságot a másik után a régi polgároktól, a patriciusoktól, míg végül minden jogi különbség megszűnt közöttük és az összes polgárok népgyűlése hozta a törvényeket, választotta a főbb tisztségviselőket, a consulokat, praetorokat, aediliseket, akik azután hivataluk alapján a senatus tagjaivá is lettek, amely valóban az egész államot kormányozta.
De a római nép ezzel nem szerezte meg az államhatalmat, hanem csak azta jogot, hogy urait maga válassza. Mennél nagyobb szerephez jutott Rómában a lumpenproletariátus, annál inkább vált a demokráciának ez a joga kereseti forrássá, eszközzé, mellyel támogatást és szórakozást zsaroltak a jelöltektől.

Már megismertük a clienseket, akik mindenféle célra a gazdag urak szolgálatába szegődtek. Ha volt szavazati joguk, úgy a legfontosabb szolgálat, amit teljesíteniük kellett, az volt, hogy patrónusuk utasítása szerint szavazzanak.
Minden gazdag polgár, minden gazdag család így számos szavazat felett rendelkezett és ezeket a szavazatokat saját klikkjük érdekében irányították a községi gyűléseken. Gazdag családok néhány klikkje tartotta így kezében az állam kormányzását, ezek saját hozzátartozóikat választották meg a legfőbb hivatali állásokba, akik így a senatusba is bekerültek. A demokrácia ezen csak annyit változtatott, hogy ezután módjában állott néhány gazdag plebeius családnak is, hogy benyomuljon ebbe a körbe, mely az arisztokrácia uralma alatt csak a patriciusokra szorítkozott.
A megválasztott consuloknak és praetoroknak hivatali működésük első évét Rómában kellett tölteniük. A következő évben valamely tartomány kormányzását vették át, ahol megválasztásuk kiadásait iparkodtak megkeresni, de ezen túlmenően haszon szerzésére is törekedtek. Fizetésük ugyanis nem volt.

A hivatalok ”tiszteletbeli hivatalok” voltak. De a kilátás a haszonra, amit a tartományokban zsarolással, vesztegetéssel, sőt sokszor egyenesen rablás útján szerezhettek, elég ok volt arra, hogy a hivatali állás megszerzésére törekedjenek és ezért ekörül annyira buzgólkodtak, hogy a jelöltek túltettek egymáson a népnek juttatott szolgáltatásokban.
Mennél jobban kifejlődtek a szavazatvásárlás különböző módszerei, annál kedvezőbb helyzetbe került a lumpenproletariátus azáltal, hogy szavazatát eladhatta, míg a római polgárjoggal bíró parasztot ez arra késztette, hogy nyomorúságos és fárasztó falusi életmódját feladja és Rómába költözzék. Ezzel megint csak nőtt a lumpenproletárok száma, de megnőttek a jelöltekkel szemben támasztott igények is.
Caesar idejében Rómában 320 000 polgár kapott ingyen gabonát az államtól; körülbelül ennyire volt tehető a megvásárolható szavazatok száma is. Elképzelhető ezek alapján, hogy milyen összegeket emésztett fel egy választás.

Időszámításunk előtt 53-ban a szavazatvásárlás folytán oly nagy lett a készpénz utáni kereslet, hogy a kamat felszökött és pénzválság állt be.
(Salvioli:Le capitalisme le monde antique – A kapitalizmus az ókorban.1906.243.old.)

”A nemességnek (a hivatali nemességnek) súlyos összegeket kellett fizetnie” jegyzi meg Mommens.”Egy vívó versenyjáték 720 000 setertiusba (150 000 márka) került. De szívesen fizette, mert hiszen ezzel a vagyontalanok elől elzárta a politikai pályát.”
(A rómaiak története.I.köt.809.old.)

És gyakran kellett fizetnie, mert hiszen minden évben új választások voltak. De nem ideális becsvágyból fizetett, hanem azért, mert tudta, hogy ezzel vásárolja meg a tartományok kifosztásának jogát, ami pedig nagyon jó üzlet volt.
A ”demokrácia”, vagyis a néhány százezer római polgár uralma az 50-60 millió lakosú római birodalmon, leghatásosabb eszközévé lett a provinciák kifosztásának és kirablásának, miközben az ebben résztvevők számát tetemesen növelte. S nemcsak a helytartók követtek el mindent a zsarolás terén, hanem magukkal vitték egy sereg ”barátjukat” is, akik őket a választásnál támogatták és most az ő védőszárnyaik alatt, viszonzásképpen lophattak és rabolhattak.

De még ez sem volt elég, mert a római uzsoratőkét is rázúdították a provinciákra, ahol alkalma nyílt arra, hogy pusztító erejét teljes egészében kifejtse és olyan uralkodó hatalommá növekedjék, amilyet sehol másutt a régi világban el nem ért.