logo

XXI Novembris AD

A legjobb államrend kialakulásának okai és feltételei

Jól tudom, lesznek majd, akik nem fogják érteni, miért ennél az időpontnál helyeztem el a római állam rendjének ismertetését, lemondván ezzel az összefüggő előadás továbbfűzéséről és folytatásáról. Hogy ezt a fejezetet eleve az egész munka egyik elengedhetetlen részének tekintettem, arra, gondolom, elég sokszor utaltam már, a legnyomatékosabban történetem kezdetén, a bevezető részben, ahol kijelentettem: munkám legnagyszerűbb és a könyv olvasói számára leghasznosabb eredménye, hogy megismerhetik és megtudhatják, miképpen, milyen államrendnek köszönhetően jutott nem egészen ötvenhárom év alatt a lakott világ szinte minden területe egyetlen nép, a rómaiak uralma alá; erre nem ismerünk példát a történelemben.

Miután felismertem ennek a kérdésnek a jelentőségét, nem találtam alkalmasabb időpontot az erre vonatkozó mondandóm előadására és bizonyítására, mint amelyikhez most elértünk. Mert az államrendet is ugyanúgy kell megvizsgálnunk, mint amikor valaki véleményt formál magának hitvány vagy derék emberekről; ha a valóságnak megfelelően akar ítélkezni, akkor nem az élet békés, nyugodt szakaszait figyeli meg, hanem a balsors válságait és a jó sors sikereit, mert azt tekintjük a kifogástalan férfi egyetlen ismérvének, hogy bátran és nemesen el tudja viselni a legnagyobb sorsfordulatokat. Minthogy aligha találhatna valaki hevesebb és nagyobb átalakulást annál, mint ami korunkban, legalábbis a rómaiaknál, bekövetkezett, ezért ehhez a korhoz helyeztem államformájuk ismertetését....

Ami érdekes, s egyben hasznos is a tanulságokra kíváncsi olvasónak, az az okok vizsgálata és a kedvezőbb lehetőség választása minden egyes helyzetben. Minden téren a siker és a kudarc legfőbb okának az állam felépítését kell tartanunk, mert ez mintegy forrása nemcsak mindenfajta tervezésnek és kezdeményezésnek, hanem ezek végrehajtásának is....
Azt, aki képtelenséget hazudik, még csak mentegetni sem lehet....

Azokról a görög államokról írva, amelyek többször fölvirágoztak, és többször megtapasztalták sorsuk gyökeres rosszra fordultát, nem nehéz feladat sem múltjuk ismertetése, sem jövőjük előrejelzése, hiszen könnyű elmondani az ismert tényeket, s az előzményekből következtetve egyszerű a jövő megmondása is. A rómaiak esetében viszont egyáltalán nem olyan könnyű feladat sem mostani intézményeik leírása államrendszerük bonyolultsága miatt, sem jövőjüknek a megállapítása, mivel nem ismerjük köz- és magánéletük korábbi sajátos rendjét. Ezért nem mindennapi erőfeszítés és elméleti elmélyülés kell hozzá, ha pontosan meg akarjuk ismerni államuk különleges vonásait.

A legtöbben azok közül, akik módszeresen igyekeznek tárgyalni ezt a kérdést, az államok három fajtáját sorolják fel. Az egyiket királyságnak nevezik, a másikat arisztokráciának, a harmadikat pedig demokráciának. Azt hiszem azonban, joggal megkérdezhetjük tőlük, vajon mint egyedül létező államformákat mutatják-e be nekünk ezeket, vagy, Zeusra, mint eszményi államformákat.
Attól tartok ugyanis, hogy kiderül a tudatlanságuk, akár ezt válaszolják, akár azt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a legjobb államrendnek azt kell tartanunk, amelyik egyesíti magában a felsoroltak valamennyi sajátos vonását. Erre nemcsak elméleti, hanem gyakorlati bizonyítékunk is van, azóta, hogy elsőként Lykurgos ezen a módon szervezte meg a spártai államot. De nem fogadható el az sem, hogy csak ezek az államformák léteznek, hiszen ismerünk olyan monarchikus és türannikus államokat, amelyek, bár jelentősen különböznek a királyságtól, bizonyos mértékben hasonlónak látszanak hozzá; ezért is nevezi magát hazug módon minden egyeduralkodó, amennyiben teheti, királynak. És bizony többféle oligarchikus állam is létezik; ezek valamiképpen hasonlónak Látszanak az arisztokratikus államokhoz, holott szinte a legtöbb tekintetben eltérnek tőlük. Ugyanez áll a demokráciára is.

Ebből nyilvánvaló, hogy ellenvetésünk helyes volt. Nem szabad ugyanis meggondolatlanul minden egyeduralmat királyságnak nevezni, csak azt, amelyik az alattvalók önkéntes bele egyezéséből születik, s inkább belátás irányítja, semmint félelem és kényszer. De nem szabad minden oligarchiát sem arisztokráciának vélni, csak azt, amelyet a legigazságosabb és legbölcsebb férfiak válogatott csoportja irányít. Hasonlóképpen azt az államot, amelyben a tömegnek hatalma van azt tenni, amit akar es amihez kedve van, még nem nevezhetjük demokráciának, hanem ahol ősi hagyomány és megszokás alapján félik az isteneket, megbecsülik a szülőket, tiszteletben részesítik az idősebbeket, engedelmeskednek a törvényeknek, ha az ilyen rend mellett még a többség akarata is érvényesül, azt kell demokráciának nevezni.
Azt kell tehát mondanunk, hogy az államnak hat fajtája van: az imént említett három, amelyikről mindenki beszél, s másik három, azokkal rokon, tudniillik a monarchia, az oligarchia és az ochlokrácia. Elsőként a monarchia jön létre magától, a természet rendje szerint; ha ezt fejlesztik és tökéletesítik, akkor következik utána és születik meg belőle a királyság.

Miután pedig ez átfejlődik a vele rokon hibás rendszerbe, vagyis a zsarnokuralomba, nemsokára ezek felbomlásából létrejön az arisztokrácia. Miután pedig a természet rendje szerint ez is oligarchiává fajul, a tömeg pedig felháborodásában elégtételt vesz a vezetők igazságtalanságáért, akkor megszületik a nép uralma. Idővel aztán ennek önkénye és törvényszegése viszont az ochlokrácia kiteljesedéséhez vezet.
E most ismertetett elmélet igazságát akkor ismerhetjük fel a legvilágosabban, ha megfigyeljük az egyes államok természetes eredetét, születését és változását. Csak az értheti meg ugyanis az államok fellendülését, fénykorát és hanyatlását is, s hogy mikor, hogyan es hol következik majd be a végük, aki ismeri az egyes államformák létrejöttét. Ez a tárgyalásmód meggyőződésem szerint különösen a római állam esetében célravezető, mivel ez az állam kezdettől fogva magában hordja természetes rendjét és gyarapodásának feltételeit.

Az államformák egymásba való természetes átalakulásának elméletét minden bizonnyal részletesebben taglalja Platón és néhány más filozófus; fejtegetésük azonban bonyolult és hosszadalmas, és ennek következtében kevesen ismerik. Éppen ezért csak annyit igyekszem kivonatosan ismertetni belőle, amennyi véleményem szerint hozzátartozik a tudományos történetíráshoz és az általános műveltséghez, hiszen még ha az általános megfogalmazás miatt hézagosnak tűnik is ez a leírás, a később következő részletes tárgyalás kellőképpen pótolja majd a mostani hiányokat.
Mi tehát az állam eredete, és miként jöttek létre az államformák? Ha özönvíz, járvány, éhínség vagy más hasonló ok miatt romlás tör az emberi nemre - tudjuk, hogy a múltban ilyesmi már megtörtént, és a jövőben is számítanunk kell többszöri megismétlődésére -, akkor az intézmények és a mesterségek pusztulása után a megmaradottakból idővel ismét az utódok sokasága nő fel.

Az emberek lassanként - akárcsak a többi élőlény - csoportokba verődnek (érthető is, hogy az egynemű lények gyengeségüknél fogva másokkal szemben egyesüljenek), s ez esetben annak kell őket vezetnie, aki testi erejénél és bátor szelleménél fogva a legkiválóbb. Ezt a jelenséget, amelyet a többi, értelemmel nem rendelkező állatfajoknál is tapasztalunk, feltétlenül érvényes természeti törvénynek kell tartanunk; hiszen ezeknél is - gondolok itt például bikákra, kosokra, kakasokra - köztudomás szerint a legerősebbek vezetnek.
Valószínű hát, hogy kezdetben ilyen volt az emberek életmódja is, hogy állatok módjára hordákba verődtek, s a legbátrabbakat és legerősebbeket követték. Ezek uralmát testi erejük szabta meg, s ezt nevezhetjük monarchiának.
Ha azután idővel ezek a csoportok összeszoktak, és kialakultak közös szokásaik, ez az uralmi rend királysággá alakult át. Ekkor kezd kialakulni az emberekben a jóság és igazság, valamint ezek ellentéteinek fogalma.

Ezek a fogalmak a következőképpen keletkeznek és jönnek létre. Minden ember a természet rendje szerint keresi a nászt, s ennek következménye a gyermekáldás. Abban az esetben, ha a szülői gondozásban részesült gyermekek valamelyike, elérve a felnőttkort, nem tanúsít hálát s nem támogatja gondviselőit, hanem éppen ellenkezőleg, arra vetemedik, hogy szidalmazza és bántalmazza őket, méltán felháborodik és megütközik ezen mindenki, aki ismerte a szülőket, és látta, mennyi törődést es fáradságot áldoztak gyermekeikre, azok gondozására es ellátására. Az emberi nem ugyanis abban különbözik a többi élőlénytől, hogy csak neki jutott részül az ész és az értelem, ezért aligha képzelhető el, hogy ügyet sem vetnének erre a meghasonlásra, ahogyan a többi élőlény esetében látjuk, hanem megjegyzik maguknak az esetet és megütköznek rajta, mivel előre látják a jövendőt, és arra gondolnak, hogy nekik is hasonló elbánásban lesz részük.

Aztán meg, ha valaki segítséget és támogatást kapott embertársától, és amikor megmentője bajban van, nem mutatkozik hálásnak, sőt tán még ártani akar neki, bizonyára megütköznek ezen, akik tudnak róla, és felháborodnak, mivel ugyanazt érzik, amit csalódott embertársuk, és hasonló helyzetbe képzelik magukat. Ilyen előzményekből alakul ki minden emberben valamiféle elképzelés a kötelességről, annak fontosságáról és lényegéről, márpedig az igazságosságnak éppen ez az alapja és a csúcspontja is.
Hasonlóképpen megint, ha valaki veszélyes helyzetben a többiek segítségére siet, szembeszáll hatalmas vadállatok támadásával és megküzd velük, az ilyen ember a sokaság részéről természetesen a védelmezőjüket megillető és ragaszkodásukat kifejező kitüntetésben részesül, az viszont, aki ellenkezőleg viselkedik, megvetésben és lenézésben.

Most már értjük, hogyan jött létre az emberek többségében a jó és rossz fogalma, miként ismerik fel ezek különbségét, s az előbbit a vele járó haszon miatt követik és utánozzák, az utóbbitól pedig tartózkodnak. Ha tehát a vezető - aki a legnagyobb hatalommal rendelkezik - a többség véleménye szerint a fenti erényeket követi, és alattvalói által elismerten kinek-kinek megadja a magáét, akkor már nemcsak erejétől félve, hanem értelmük parancsára vetik magukat neki alá, és vele együtt védelmezik meg uralmát; ha elvénhedt, közös lélekkel, harcosan védelmezik uralmát az ellene törőkkel szemben. Ilyenképpen a szenvedély és erő helyett mindinkább az értelem uralkodik, s az egyeduralkodó királlyá válik.

A természet rendjén tehát felismerték az emberek a jót s a rosszat és ezek ellentéteit. Kialakult a szó igaz értelmében vett királyság; mert már nemcsak a királyok, hanem késő utódjaik számára is fenntartották az uralmat, abban a meggyőződésben, hogy ilyen emberek leszármazottai és neveltjei szándékaikban hozzájuk hasonlókká válnak.
Ha azonban az utódok már nem nyerik meg tetszésüket, vezetőket és királyokat immár nem a testi erő es bátorság szerint, hanem a kiemelkedő értelem és szellem alapján fognak választani, hiszen most már tapasztalat alapján tesznek különbséget a kétféle érték között.

Régebben azok, akik egyszer a királlyá választás megtiszteltetésére méltóknak találtattak, életük végéig azzal foglalkoztak, hogy az alkalmas helyeket megerősítették és fallal vették körül, és területeket hódítottak, részben biztonság okából, részben alattvalóik szükségleteinek bőséges kielégítése végett. Mindaddig, amíg csak ezzel foglalkoztak, fölötte álltak minden rágalomnak és irigységnek. Sem ruházatuk, sem ételük-italuk nem sokban különbözött a többiekétől, és mivel azonos volt életmódjuk, életüket a tömeg között élték le. Amióta azonban származás szerinti öröklés alapján vették át az uralmat, és mindenük megvolt a gondtalan élethez - táplálékuk a kelleténél is bőségesebb -, gazdagságuk következtében engedtek vágyaiknak, úgy vélték, hogy a vezetőknek különb ruházat, bőségesebb és változatosabb étkezés és fényesebb bútorzat jár, mint alattvalóiknak, es nem szabad ellentmondani tiltott szeretkezéseiknek sem. Így hát tetteik egyrészt irigységet és sértődöttséget váltottak ki, másfelől magukra vonták az emberek lángoló haragját, sőt gyűlöletét.

A királyságból zsarnokság lett, s ezzel megindult bomlása is. Összeesküvések jöttek létre a vezetők ellen. Ezeket nem a leghitványabbak, hanem a legkülönbek, leglelkesebbek és legmerészebbek szervezték, mert mindközül éppen ezek viselhették el legkevésbé az uralkodók gőgjét.
A nép, ha vezérekre talál, az említett okokból bekapcsolódik az uralkodók elleni harcba; így megbukik a királyság és a monarchia uralmi formája, s helyében kialakul es megszületik az arisztokratikus uralom. Ugyanis a királyság megdöntőinek, mintegy hálából, kezébe adták a hatalmat, őket választották vezetőknek, es ügyeik intézését rájuk bízták. Ezek eleinte, megelégedvén az ügyintézés jogával, nem törekedtek többre annál, ami a közhasznot szolgálta, és mindenkinek magánügyeit, csakúgy, mint a közügyeket, gondosan és óvatosan vezették.

Amikor azonban az atyáktól fiaik veszik át a hatalmat, akik nem élték át a bajokat, és nem ismerik a politikai egyenlőséget és szabadságot - hiszen kezdettől fogva apjuk kiváltságainak és méltóságának légkörében éltek -, ezek vagy a kapzsiságnak és méltatlan vagyonszerzésnek, vagy a tivornyának és véget nem érő dorbézolásnak adják át magukat, mások nőkkel erőszakoskodnak és gyermekeket rabolnak, s ily módon az arisztokrata uralmat oligarchiává torzítják. A tömegben így hamarosan újjáélednek az olyan hangulatok, amelyekről az előbb szóltunk.

Így az oligarchia is hasonló módon jut el az összeomlásig, mint ahogy a türannoszok is rossz véget értek. Ha ugyanis valaki megfigyeli a polgárok lelkében az oligarchákkal szemben ébredő irigységet és gyűlöletet, s ezután szólni és cselekedni merészel az élen állókkal szemben, az egész népben készséges segítőtársat talál. Végül is az uralmon levők egy részét megölik, egy részét elűzik; nem mernek azonban sem királyt állítani maguk fölé, mert félve emlékeznek a régebbi gazságokra, és többekre sem óhajtják a közügyek intézését bízni, mert szemük előtt lebeg korábbi tévedésük.
Egyetlen reményük van, amely még nem csalta meg őket: az önmagukba vetett bizalom. Ehhez folyamodnak tehát. Az oligarchikus államrendet tehát demokráciává alakítják, s a közügyek gondját bizalomteljesen ők maguk veszik át. Mindaddig, amíg még élnek azok, akik átélték az előbbi elnyomó uralmat, elégedettek is a fennálló állapottal, és mindenekfölött őrködnek a jogegyenlőségen és szólásszabadságon.

De új nemzedékek nőnek fel, a demokrácia őrzése az alapítók gyermekeinek gyermekeire száll, s ezek a megszokás következtében már kevésre becsülik a jogegyenlőséget és szabadságot. Ők maguk akarnak a tömegek fölébe kerekedni; leginkább pedig azok, akik gazdagságukkal tűnnek ki. Amikor azután ezek vezető szerepre törekednek, s azt a maguk erejéből és saját erényeik segítségével nem képesek elnyerni, vagyonukat eltékozolják arra, hogy a tömeget bármi módon elámítsák és megrontsák. Esztelen hajszájuk a hírnév után a tömeget rászoktatja ajándékaik elfogadására és mohó élvezetére, ebbe pedig most már a demokráciának kell belebuknia.

A népuralom helyébe az erőszak és ököljog lép. A nép ugyanis már hozzászokott a mások javainak élvezéséhez, és reményét abba helyezi, hogy mások rovására éljen meg; ezért olyan nagyra törő és merész vezért választ, akit szegénysége kizárt a köztiszteletben álló tisztségekből.
Az ilyen vezér az ököljogot segíti uralomra. Összegyűlik hát a nép; gyilkol, száműz es földet oszt, és elvadultságában végül önmaga emel maga fölé despotát és zsarnokot. Ez hát az államrendek körforgása, ez a természetnek ama rendje, amely szerint az államok élete változik, átalakul, hogy végül is mindig önmagához térjen vissza.
Aki ezt jól ismeri, az egy állam jövőjéről beszélve talán nem tudja pontosan megmondani az átalakulás időpontját, abban azonban ritkán téved majd, hogy az állam fejlődésének vagy hanyatlásának melyik fokára jutott és hogy milyen államformába fog átalakulni, legalábbis ha elfogultság és rosszindulat nélkül formálja meg a véleményét. Éppen a római állam esetében érthetjük meg ennek az elméletnek a segítségével igen jól, hogyan jött létre, fejlődött és bontakozott ki teljesen, nemkülönben a jövőben bekövetkező ezzel ellentétes irányú átalakulását is.
Ha ugyanis mint minden más állam, ahogy mondtam, a római is a természet rendje szerint jött létre és gyarapodott, akkor a természet rendje szerint bekövetkezik majd ellentétes állapotba való átváltozása is. Beláthatjuk majd ezt a későbbi fejtegetések alapján.

Most pedig röviden kitekintünk a lykurgosi törvényhozásra, hiszen ez szorosan összefügg vizsgált kérdésünkkel, Lykurgos átlátta, hogy az említett fejlődési szakaszok mindegyike szükségszerűen és a természet rendje szerint alakul ki, és arra következtetett, hogy minden egyszerű, egyetlen hatalmon nyugvó államforma ingatag, mivel gyorsan bekövetkezik sajátos, természetéből következő elfajulása.
Ahogyan ugyanis a vasnak a rozsda, a fának meg a szú és a féreg veleszületett kártevője, s ez a veleszületett kártevő elpusztítja akkor is, ha mindenfajta külső ártalom elkerüli, ugyanígy minden egyes államformával a természet rendje szerint együtt születik és együtt él egyfajta elfajulás: a királysággal az úgynevezett monarchikus forma, az arisztokráciával az oligarchikus, a demokráciával pedig az állatias, ököljogon alapuló hatalom, és elkerülhetetlen, hogy az említettek idővel az imént leírt módon át ne alakuljanak ezekbe. Mivel Lykurgos ezt előre látta, nem egyszerű, egyetlen elven nyugvó államot szervezett, hanem valamennyi előnyét és sajátosságát egyesítette, hogy egyik tényező se csaphasson át a veleszületett elfajulásba, ha a kelleténél jobban megerősödik, és hogy az egyes tényezők kölcsönös versengése közben sohase jusson egyik se túlsúlyra és ne is szoruljon túlzottan háttérbe, hanem az állam hosszú időn át mindig kiegyensúlyozott legyen és egyensúlyban maradjon, az ellenszélben való hajózás módján, azáltal, hogy a királyi hatalom elbizakodását megakadályozza a néptől való félelem, miután az is megfelelő részt kapott az állam irányításában, viszont a nép sem meri semmibe venni a királyokat, mivel fél a vének tanácsától, melynek minden tagja, érdem szerint gondosan kiválogatva, mindig az igazságossággal kell, hogy törődjék.
Így azután mindig az a rész lesz erősebb és tekintélyesebb a vének támogatásával és súlya révén, amelyik a hagyományos értékekhez való ragaszkodása miatt hátrányba került. Ennek a rendszernek a megteremtésével Lykurgos olyan hosszú időre biztosította a spártaiak szabadságát, amilyenre más példát nem ismerünk.

Lykurgos tehát bizonyos elméleti ismeretek alapján tisztában volt az egyes változások okával es módjával, s így alakította ki sikeresen az említett alkotmányt. A rómaiak pedig ugyanezt érték el sajátos berendezkedésükkel, csak nem elméleti megfontolás nyomán, hanem sok küzdelem es nehézség árán, úgy, hogy a válságos időben szerzett tapasztalatokból okulva mindig a jobbik megoldást választották, s ezáltal ugyanahhoz a célhoz jutottak el, mint Lykurgos korunk legjobb államrendszeréhez.



Forrás:
Polybios: Historiai [Történeti könyvek] 6.2-10.