logo

XVII Novembris AD

A consuli hivatal az ókori Rómában

A Hans Beck, Antonio Dupla, Martin Jehne és Francisco Pina Polo szerkesztésében 2011-ben a Cambridge University Press-nél megjelent kötet a consulok, vagyis a római köztársaság legmagasabb rangú vezetőinek szerepét világítja meg különböző aspektusokból. A tanulmánykötet a 2007-ben Zaragozában megrendezett konferencia anyagát tartalmazza négy nagy egységre osztva: a consuli hivatal keletkezése; a consuli hatalom és funkciók; a consuli jelképek, modellek és önmegjelenítés; ideológiák, konfrontációk és a köztársaságkori consulatus vége.
A bevezetésben a szerkesztők áttekintik a consulatus eddigi irodalmát, a római igazgatási rendszer alapfogalmait és kronológiáját, valamint kiemelik, hogy e magistratus mindmáig nem képezte monografikus, vagy egész kötetet betöltő vizsgálta tárgyát ily módon egyúttal rá is mutatnak munkájuk hézagpótló jellegére.

A consulok kapcsán mintegy előrebocsátva a következőket foglalhatjuk össze. A köztársaság létrejöttével a király hatalmát a consulok örökölték. (Talán eredetileg az ún. praetor maximus hadvezér név illette meg őket. Nem zárható ki az sem, hogy a három tribusnak egy-egy praetora, vagyis hadvezére volt, s az elöl haladó lehetett a praetor maximus.) Évente két consult választottak, akik imperiummal bírtak, s ennek megfelelően eredetileg a király végrehajtó, hadvezéri és bírói jogkörét gyakorolták. A király szakrális hatalmát külön örökítették át a rómaiak.
A királyság felszámolása után többé nem akartak maguk fölé királyt emelni, azonban szükségük volt valakire, aki az istenek felé egyfajta közvetítőként jár el. Megalkották tehát a rex sacrorum, azaz a kultusz királya tisztséget, amelynek ellátása életfogytig szólt, ellátója állami javadalmazást és számos privilégiumot kapott, azonban a közügyekből mindörökre ki volt zárva. Idővel a rex sacrorum kárára a pontifex maximus vált az állami kultuszok legfontosabb személyévé.
A consul felhatalmazását a lex curiata de imperio alapján az ősi, curiák szerinti népgyűléstől, a comitia curiatától kapta. A consult tizenkét lictorból álló kíséret illeti meg, az éveket a minden esztendő első napján, január 1-jén hivatalba lépő consulok alapján nevezték el, illetve tartották számon.

A magistratus és ily módon a consuli hivatal viselésének fő elvei az annualitás és a kollegialitás. Az annualitás azt jelenti, hogy a magistratusok túlnyomó többségét egy évre választják, illetve a következő évben nem választhatók újra (a 180-ban hozott lex Villia annalis és a 82-es lex Cornelia de magistratibus megszabta, hogy két tisztség betöltése között legalább két esztendőnek kell eltelnie).
A kollegialitás elve alapján (főszabály szerint) ugyanazon tisztséget egyszerre több, egyenlő jogkörű főhivatalnok töltött be. A magistratusok nem kaptak díjazást, ill. számos, hivatalukkal járó költségüket maguknak kellett fedezniük; hivatali évük alatt lemondhattak ugyan tisztségükről, ám attól nem voltak megfoszthatók. A magistratusokat megillető intercessiós jog (ius intercedendi) azt jelenti, hogy collegójuk, vagyis azonos posztot betöltő hivataltársuk bármely intézkedése ellen felléphetnek, s azt megakadályozhatják.

Rómában a szó mai értelmében nem ismerték a hatalom megosztásának elvét, vagyis a jogalkotói, bírói és végrehajtói hatalom nem különült el élesen egymástól. A funkciók persze megoszthatók voltak, de az imperium és a potestas teljessége alapelvnek számított, tehát a consul jogszolgáltató jogkörét általánosságban átvette ugyan apraetor, ám ezt olykor a consul változatlanul ellátta (pl. a iurisdictio voluntaria, a színleges perek esetén), hiszen imperiumának részét képezte. Ugyanakkor e teljes hatalom csak egy évre szólt.

A consul tehát rendelkezett a teljes katonai hatalommal, a polgári végrehajtó hatalommal, a jogszolgáltatóival, és törvényt kezdeményezhetett (de nem alkothatott, hiszen ahhoz a népgyűlés és a senatus közreműködése is kellett). Viszont éppen az annualitás, az intercessiós jog és a kollegialitás elve adott védelmet egy-egy magistratus túlkapásai ellen, vagyis az egyik magistratus hatalmának osztatlansága jelentette a korlátot a másik magistratus hatalma számára, és teremtette meg a nem demokratikus, azonban jogállami működés kereteit.
Christopher Smith tanulmánya, amely a korai köztársaság magistratusairól ír (The magistrates ofthe early Roman republic) vezeti be az első részt. Írásában a Fastit, a római magistratusok listáját elemi, veszi górcső alá annak megbízhatóságát, illetve a felmerülő és tetten érhető manipulációs lehetőségeket. Ezt követően a consulatus kialakulásának állomásait próbálja meghatározni, különös tekintettel a decemvirek előtti, vagyis a Kr. e. 451 előtti időszak tekintetében. Gianpaolo Urso tanulmánya Cassius Dio művének tükrében vizsgálja a consulatus eredetét (The origin of the consulship in Cassius Dios Roman History), nevezetesen lévén hogy Dio Cassius műve e korszakra, vagyis a köztársaság első másfél évtizedére vonatkozóan csupán kivonatosan maradt ránk Zonaras Epitomóját elemezve.

Alexander Bergk a praetori hivatal kialakulását és fejlődését elemzi (The development of the praetorship), méghozzá értelemszerűen Kr. e. 366-től, vagyis a praetura életre hívásától 218-ig. A praetori tisztség 366-ban került felállítására a leges Liciniae Sextiaevel, s jó ideig a patríciusoknak volt fenntartva. Eredetileg csak egy praetort választottak. A praetor urbánus vette át a consultól a jogszolgáltatást, illetve hiszen imperiummal rendelkezett ő is helyettesíthette is a consult.
242-től, amikor felállították a praetor peregrinus tisztségét, már két praetort választottak. Innentől fogva beszélünk majd a jogszolgáltatásban praetor urbanusról és praetor peregrinusról. (A köztársaság végére számuk tizenhatra emelkedett.)

A második rész első eleme, Hans Beck tanulmánya a consuli hatalom és a római alkotmányosság kérdését vizsgálja, méghozzá az imperium fogalmának fényében (Consular power and the Roman constitution: the case of imperium reconsidered).
Az imperium az állami főhatalom teljessége, amely a következő jogköröket foglalta magában: a legfőbb polgári hatalmat az Urbs határain, azaz a Pomeriumon belül és a katonai főparancsnoki hatalmat a falakon kívül, a jogszolgáltatás hatalmát, és a büntetések és kényszerítő intézkedések kiszabásának és foganatosításának hatalmát; a népgyűlés összehívásának és törvények előterjesztésének, valamint a senatus összehívásának jogát.
A társ-magistratusok között nem volt hatáskörmegosztás, vagyis az imperium egynek és oszthatatlannak minősült ugyanakkor (lévén hogy a római jogtudósok mindig is idegenkedtek az elvi éllel megfogalmazott definícióktól) sohasem született pontos, fogalomszerű meghatározása.

Francisco Pina Polo írása a consulokkal mint a pax deorum őrzőivel foglalkozik (Consuls as curatores pacis deorum). A rómaiak a világ megszokott rendjét, nyugalmi állapotát pax deorumnak nevezték, amely az isteneknek az emberekhez való békés viszonyulását jelentette, s ha ezen rend felborult, az mindig az istenek e nyugalmi állapotból való kilépésére volt visszavezethető. A kozmikus rend megbomlása, azaz minden rendkívüli, újszerű esemény prodigiumnak számított.
A prodigium nem más, mint hogy a felszín mögött rejtőző természetfeletti erők ezt a burkot áttörve előrejönnek, nyilvánvalóvá lesznek. A prodigium mindig értelmezésre szorult, ezért vették ehhez Rómában mindig a pontifexek, a libri Sibyllini vagy a haruspexek segítségét igénybe. Ezen értelmezés felügyelete a consulok feladata volt, lévén hogy Rómában az állami-politikai és a vallási szféra (legalábbis a hivatalos kultusz szintjén) sohasem különült el egymástól, hiszen a vallási kérdések is a ius publicum, a közjog szerves részét képezték. Francisco Marco Simón tanulmánya a Feriae Latinae mint a consuli hatalom vallási korlátját tárgyalja (The Feriae Latinae as religious legitimation of the consuls imperium), amely a kötet egyik legérdekesebb, vallástörténetileg is igen tanulságos írása.
Nathan Rosenstein tanulmánya a consulok háborús szerepvállalását és a hadizsákmány kérdéskörét elemzi (War, wealth and consuls). Adatszerűen meghatározza, hogy a hadizsákmány mely része maradhatott a consul tulajdonában, és mekkora százaléka illette a közt. Az állami tulajdonba került hadizsákmányt természetesen elárverezték (subhastatio), s az így nyert bevétel a későbbi hadjáratok fedezetéül szolgált. A tanulmány a Kr.e. 200 és 167 közötti időszakra vetítve pontos kimutatást ad a római győzelmek kiadás-bevétel mérlegeiről.

A harmadik részt Karl-Joachim Hölkescamp tanulmánya nyitja, amely a római köztársaságról mint a „hatalom színházáról” és a consulokról mint e színjáték főszereplőiről értekezik (The Roman republic as theatre of power: the consuls as leading actors). Ennek keretében hosszabban vizsgálja a lictorok mint a magistratus kíséretének funkcióját, s ennek jellegét a reprezentációs, színpadias vonulatban ragadja meg. Tény, hogy az imperiummal rendelkező magistratusokat lictorok kísérték, akik a vesszőnyalábot fasces) s benne a bárdot vitték a vállukon.
A lictorok feladata elsősorban nem a magistratus őrzése, védelme volt, hanem valamiféle megjelenítése. A külső megjelenítés tekintetében ez annyit jelent, hogy a magistratus és a lictor ugyanolyan ruhát viselt. Az adott méltóság viselője nem kíséretének pompája és ékessége által nyert nagyobb hangsúlyt, hanem a vele azonos ruházatot viselő kíséret számának növelésével.
Ám a szoros összetartozás nem merül ki a külső megjelenés hasonlatosságában: a magistratus és a lictorok mindenütt együtt jelentek meg. A lictorok egyes sorban mennek a magistratus előtt, a legutolsó lictor, a lictor proximus és a magistratus közé a magistratus serdületlen fiait kivéve senki sem léphetett.

Tehát a lictorok nem a magistratus testőrségét alkották, hiszen a magistratus előtt vonuló lictorok nem adtak védelmet az őt oldalról vagy a háta mögül esetlegesen fenyegető támadások ellen. Ki kell ugyanakkor emelnünk s ezt a szerző nem hangsúlyozza kellőképpen -, hogy a lictorok funkciója a ius sacrum területéről ered, annál is inkább, mivel nemcsak a magistratusokat, hanem a flameneket és a Vesta-szüzeket is megillette a lictori kíséret. Matthew Roller tanulmánya Fabius Cuncatator mint consul pályáját és „paradox dicsőségét” (The consul(ar) as exemplum: Fabius Cunctators paradoxical glory) elemzi.
Martin Jehne írása a hajdani consulok, vagyis a consulares politikai befolyásának növekedését vizsgálja a Kr. e. III. és II. században (The rise of the consular as a social type in the third and second centuries BC). Rámutat azon tendenciára, hogy az egykori consulok politikai szerepvállalása, befolyása anélkül, hogy pro forma hatalommal bírtak volna hogyan növekedett a köztársaság második felében.
Michael Fronda a consulok és a volt consulok, a consulares Rómán kívüli szerepvállalásával, befolyásával foglalkozik, és az egész Itáliát átszövő kapcsolati hálót vizsgálja (Privata hospitia, beneficia publica? Consul(ar)s, local elite and Roman rule in Italy).
A szerző a hospitium, az együttműködés, a politikai befolyás, a gratia és az amcitia funkcióját vizsgálja, illetve ennek hátulütőit, amelyek a Kr. e I. század elejére jól kitapinthatok lettek Róma és a polgárjoggal nem rendelkező itáliai területek között.

A negyedik rész kezdő darabja, Róbert Morstein-Marx tanulmánya a Kr. e 88-as és 87-es év consuli katonai szerepvállalását állítja a vizsgálat középpontjába (Consular appeals to the army in 88 and 87: the locus of legitimacy in late-republican Rome), elsősorban Appianos Bella civilia című művének mint forrásnak a tükrében elemezve az eseményeket és állítva fel pontos kronológiát.
Antonio Duplá Consulares populares című tanulmánya a popularis, vagyis a politikájukat a népgyűlésre, nem pedig a senatusra támaszkodva megvalósítani akaró consulok kérdéskörét elemzi. Ennek során meghatározza a popularis kifejezés pontos jelentését, amely számunkra a forrásokban elsősorban Cicerónak köszönhetően negatív jelentéstartalommal csapódik le.

Valentina Arena írása hasonló kérdést tárgyal: a Kr.e. 78-as esztendő consulatusát, Catulus és Lepidus, s ennek tükrében az optimaták és a popularisok konfliktusát (The consulship of 78 BC. Catulus versus Lepidus: an optimates versus populares affair). A tanulmány forrásbázisát elsősorban Cicero és Plutarchos művei adják, s az elemzés során bepillantást nyerünk a politikai konfliktus állambölcseleti, ideológiai lecsapódásába is.
Frédéric Hurlet tanulmánya a consulok szerepének átalakulását mutatja be Augustus korában (Consulship and consuls under Augustus). A szerző széles forrásbázisra támaszkodva írja le Augustus óvatos politikájának fő vonását, amellyel óvakodott a köztársaság intézményrendszerét felszámolni, mintegy biztosítva a res publica kontinuitását. Ugyanakkor Augustus alatt vette kezdetét azon folyamat, amely a köztársaság intézményeinek kiüresedéséhez vezetett.

A principátus kezdetén, Augustus (Kr. e. 27. Kr. u. 14) alatt a köztársasági magistratusokat változatlanul a comitiák választották, de az uralkodónak ajánlási joga (commendatio) volt, ami gyakorlatilag a kinevezéssel ért fel.
A két consul (consules ordinarii) ugyanúgy az év első napján lépett hivatalba, tehát változatlanul ők voltak az év névadó consuljai, ám hivatali idejük kitöltése előtt újabb, a császár által kinevezett consulpárok léptek hivatalba (consules suffecti), ami a rang devalválódásához vezetett. A consulok a tényleges politikai szerep helyett immáron elsősorban reprezentációs és jogszolgáltató feladatokat láttak el.

A consulatus intézményének teljes spektrumát, történeti fejlődését, funkcióinak sokszínűségét kimerítően feltáró munkát alapos bibliográfia, névés tárgymutató zárja.


Nótári Tamás