logo

XXII Novembris AD

Bevezetés (A regimen morum a magistratus és a senatus között)

Titius Liviustól tudjuk, hogy a censori hivatalt Kr. e. 443-ban állították fel. A jeles római történetíró szerint a hivatal kezdetben csak szerény tisztség volt, idővel azonban az erkölcsök (mos maiorum), a római nép életmódja (disciplina) feletti felügyelet legfontosabb szerve lett. Livius ezzel kapcsolatos leírása maga Róma fejlődésének ábrázolására emlékeztet, és valóban, ez a legmagasabb hivatal több szempontból is hu képet ad a római köztársaság állapotáról.
A censori intézkedésekről szóló beszámolókból jól kitapinthatók a közösségben fellelhető feszültségek, változások, fejlődési szakaszok. A hivatal jelentősége akkor kezdett nőni, amikor Róma vezető rétegének kiválasztásában egy adott genshez tartozás, valamint a nemzetségek közötti erőviszonyok már háttérbe szorultak. A vérségi kötelékek közjogi szerepének oldódása szükségszerűen egy új feltételrendszer kialakulásához vezetett, amely alapján eldönthető volt, hogy ki tartozzon ehhez a vezető réteghez. A kiválasztási kritériumot pedig a mos maiorummal való azonosulásban találták meg. Előtérbe került az a kérdés, hogy ki milyen mértékben alkalmas a római hagyományok képviseletére, és az is, vajon ki képes a res publica sorsát, akár személyes érdekeivel szemben is, előnyben részesíteni.

A mos maiorum kifejezésnek a modern nyelvekre történő fordításánál általában az „erkölcs” (németül a „Sitte”) szót használják. A mos maiorum jelentéstartalma azonban ennél bizonyos értelemben tágabb, ami viszont a regimen morum hatáskörét illeti, ott szukebb. A mos maiorumon a rómaiak egy minden életviszonyra érvényes erkölcsi mércét értettek. A regimen morum hatásköre viszont, legalábbis annak korai szakaszában, csak két esetkörre terjedt ki. Az első censori hatáskör a családi viszonyok rendezésével állt kapcsolatban, a második pedig olyan esetekre vonatkozott, amikor a polgárok a saját előnyüket keresték olyan helyzetekben, amikor a közösség sorsát kellett volna előtérbe helyezniük.
A változó külső körülmények között az erkölcsi elvárások meghatározása azoknak a kezében volt, akik a római res publicában a hatalmat ténylegesen gyakorolták. Ez a csoport pedig a Krisztus előtti késő negyedik századtól kezdve a plebeiusokból és patríciusokból álló nobilitas volt. A két csoport vezető politikusai döntő szereppel bírtak a magistratusok megválasztása és a senatusban érvényesülő erőviszonyok tekintetében. Az említett közjogi intézmény a magistratusokra és a senatusra meghatározó befolyást gyakorolt, az értékrend megfogalmazása pedig a censorok és a senatus közötti kölcsönhatás eredménye lett. Ebben az együttműködésben a magistratusok és a senatus között fennálló viszony is jól követhetővé vált.
A senatusban a politikai vezetők képviseltették magukat, akik meghatározó befolyást gyakoroltak a tisztségviselők választására, s a censori intézkedések kapcsán felmerült kétségek esetén is ők döntöttek. A regimen morum korai stádiumában pedig világosan látszik, hogy már a censorok személyének kiválasztása is egy értékítéletet tartalmazott, a censor személye ugyanis egy konkrét jó tulajdonság képviselője volt. A censorok súlyának növekedését mutatja, hogy hatásköreik révén az új társadalmi körülményekre is reagálni tudtak. Ezzel lényegében a társadalom által elfogadott cselekvési normák, konkrét és megfogható módon, egy tisztségben testesültek meg. Eme magistratura így a társadalmi konszenzus megtestesítőjévé vált.

A későbbi gondolkodóknak a censori tisztség és ezen belül az ún. regimen morum iránti érdeklődését igazából az váltotta ki, hogy Rómában a közösség által elfogadott értékrend megfogalmazását egy állami tisztségviselőre bízták. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az erkölcsi értékek és az állami intézmények között egy világosan követheti) kapcsolat épült ki.
Érdekes, hogy a mai jogállami gondolkodás határozottan ellenzi az ilyen jellegű kapcsolódásokat, a modern közjog elutasítja az erkölcsi értékek kényszereszközökkel való érvényesítését. Ez az ellenérzés azzal az alapvető ténnyel függ össze, hogy a mai nyugati társadalmak saját jellegükről kialakított felfogásuk szerint pluralista társadalmak, amelyekben az értékek meghatározása az állami intézményrendszer befolyásától mentesen valósul meg. A modern társadalmakban a politikai, a gazdasági és kulturális-erkölcsi intézményrendszer egymás mellett áll. A politikai rendszer olyan intézmények révén működik, mint a hatalommegosztás és a jogállamiság, a gazdasági rendszer legfontosabb intézményei a magántulajdon és szabad piac, a kulturális-erkölcsi rendszer intézményei pedig a család, az iskolák, illetőleg az egyházak. A modern felfogás szerint egy közösség mUködése akkor nevezhető demokratikusnak, ha e három említett rendszer között az intézmények szintjén nincs kapcsolódás.

A római regimen morum sajátossága viszont éppen abban rejlett, hogy a censor tevékenysége összekapcsolta a politikai és a kulturális-erkölcsi rendszert. A nobilitas által irányított római társadalom tehát nem volt pluralista társadalom. Jól látható ugyanis, hogy a patriciusok uralmának megdöntése után a nobilitashoz tartozás előfeltétele a mos maiorummal való azonosulás volt. Az értékeknek a társadalmi életbe való átültetése pedig az erények gyakorlása révén történt. A regimen morum korai fejlődési szakaszában hatékony eszköz volt a társadalmi konszenzus kialakításában, elmarasztaló döntéseikkel ugyanis pellengérre állították azokat a közszereplőket, akiknek közéleti viselkedése nem volt összhangban a megfogalmazott erkölcsi mércével.
A regimen morum eredményességének egyik oka a társadalmi szereplők közötti interakcióban lelhető fel, a másik pedig a censura dinamikus mivolta volt. A censori tisztség ugyanis folyamatosan alkalmazkodott az új társadalmi követelményekhez. Az intézményesített regimen morum megjelenése előtt a polgárok összeírását, tribusokba való beosztását szolgálta. Az első intézkedések a mos maiorum meghatározása érdekében csak egy szűk réteg, a res publica minősített tagjai ellen irányultak, a kompetenciát fokozatosan terjesztették ki más személyekre is, egyszerű polgárok csak kivételes esetekben voltak érintve.

A korai időszakban a censorok hatásköre az előkelő senatorokra vonatkozott, majd Kr. e. 252-ben, a consulok kezdeményezésére, tevékenységüket kiterjesztették a lovagokra is. Az első alkalom, amikor a censorok intézkedése a polgárok egy nagyobb létszámú csoportját sújtotta, a cannae-i csatánál (Kr. e. 218) tanúsított gyáva magatartás következménye volt.
A marasztalások külömböző formákban jelentek meg. Szenátorokkal szemben a leggyakoribb a senatusból való kizárás volt, a lovagoktól pedig elvehették az állami lovat. Az egyszerű polgárokat kizárhatták a tribusukból és az aerariusok közé sorolhatták (őket, amelynek következtében magasabb adófizetési kötelezettség terhelte (őket, szavazati jogukat viszont elvesztették.

A szakirodalomban sokszor azzal a nézettel találkozunk, amely szerint a censori regimen morum egy általános, minden polgárra vonatkozó, a tisztségviselők szabad belátásán múló felügyelet volt. Ez a vélemény meglátásom szerint Theodor Mommsen hatását mutatja, amit a következe) pontban részletesebben is kifejtek.


Forrás: Nadja El Beheiri: A regimen morum a magistratus és a senatus között