logo

XXI Novembris AD

A Lex Ovinia és az első censori intézkedés

Az első eset a Kr. e. 4. század végére datálható, Kr. e. 312-ben kibocsátott Lex Oviniával áll összefüggésben, amely a senatus névsorának összeállítását a censor hatáskörbe utalta. Az említett törvényt egyébként Mommsen óta szinte kivétel nélkül Appius Claudius muködésével hozzák összefüggésbe. A kiválasztási kritérium azonban nem volt világos, így nem véletlen, hogy több modern szerző is fáradozott a törvény értelmezésével. Ha elfogadjuk azt a nézetet, hogy a censori intézkedések a társadalmi életet meghatározó szereplők interakciójának eredményét tükrözték, akkor egy olyan törvényi előírás, amely azt határozza meg, hogy kik minősülnek a „legjobbaknak”, felesleges, sőt zavaró lett volna.
Meglátásom szerint a Lex Ovinia legnagyobb jelentősége abban áll, hogy a társadalom fejlődésének egy szakaszát jelzi. A senatus tagjai már nem egyszerűen a patricius tisztségviselők voltak, hanem azok, akiket a vezetők arra méltónak találtak. Az a kérdés pedig, hogy kik tartoznak a vezető réteghez, a politika csatamezején dőlt el. A politikai akarat a közjogi intézményekben fogalmazódott meg. A senatus játszotta az irányító szerepet, a magistratus pedig végrehajtotta a senatus akaratát. Amennyiben úgy érezték, hogy a vezetői réteg által megfogalmazott akarat még megerősítésre szorul, a törvényhozás révén keresték a népgyűlés megerősítését.

A Lex Ovinia egy plebiscitum volt, amely a Lex Hortensia (Kr. e. 287) előtt a consilium plebis kizárólag a plebeiusokat kötelező akaratnyilvánítása volt. Appius Claudius a plebeiusi népgyulés akarata értelmében járt el és elvégezte az első lectio senatust, amely azonban nem részesült társadalmi elismerésben. Livius a lectiót gyalázatosnak és gyűlöletesnek nevezte. A liviusi leírás úgy értelmezhető, hogy a senatusban képviselt vezetői réteg nem fogadta el a censori intézkedést. Ennek ellenére a későbbi események azt mutatják, hogy a senatus felismerte az idők jeleit, és a továbbiakban ok is elfogadták a senatorok kinevezésével és kizárásával kapcsolatos censori hatáskört. A patriciusok azonban úgy gondolták, hogy ezt a kompetenciát saját érdekeik érvényesítésre fogják használni.

A Lex Ovinia első ismert alkalmazása a Kr. e. 307. év censori periódusában történt. Az elmarasztalás egy L. Annius nevu, plebeiusi származású senatorra vonatkozott, akit a censorok azzal vádoltak, hogy feleségét a consilium amicorum meghallgatása nélkül taszította el. A történetíró Valerius Maximus ezzel kapcsolatban a következőképpen fogalmaz. Nehéz megállapítani, vajon a senator mivel követett el nagyobb bunt: a házasság szent kötelékének semmibe vételével, vagy azzal, hogy ezt iniuriose, vagyis jogtalanul tette. Más forrásokban azonban erről az esetről nem találunk feljegyzést. Az ókori szerzők hallgatása miatt pedig tekintélyes modern szerzők (Jochen Bleicken, Ernst Baltrusch, vagy Michel Humm) kétségbe vonták az intézkedés tényleges megtörténtét.

A regimen morummal kapcsolatos kutatásaim során sokat gondolkoztam azon, vajon mi lehet a források szukszavúságának oka. Egy közismertebb törvény első alkalmazása kapcsán azt várnánk, hogy az antik szerzők nagyobb figyelmet szánnak neki. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy az eset kulcsát nem a kizárt senator, hanem az intézkedést meghozó censor személyében kell keresnünk. Kr. e. 307-ben M. Valerius Maximus és C. Iunius Bubulcus voltak a censorok.
A korai időszakban azonban a senatorokkal szemben meghozott intézkedéseket mindig egyértelműn egy censorhoz lehetett kapcsolni, jelen esetben a patriciusi származású censorhoz, M. Valerius Maximushoz. A történet általános mellőzöttsége az ő személyével lehet összefüggésben. Ennek oka pedig abból az időből származik, amikor a későbbi censor még magister equitumként Papirius Cursor dictator mellett teljesített szolgálatot. Mindezt Livius egy párhuzamos elbeszélésben írja le. A történet egyik szereplője tehát az általunk nemrég említett censor, a másik pedig Quintus Fabius Maximus.

A Livius által leírt eseménysor Fabius tettével kezdődik, aki néhány évvel Valerius Maximus előtt magister equitum volt Papirius dictator mellett. A források szerint a dictatornak hibás auspiciumok megismétlése céljából Rómába kellett utaznia. Indulása előtt meghagyta Fabiusnak, hogy távolléte alatt kerülje az ellenséggel való ütközést. A magister equitum nem tett eleget dictatora parancsának és egy jó alkalmat kihasználva megtámadta az ellenséget és győzelmet aratott felettük. Visszatérésekor a dictator mérgében halálbüntetést akart kiszabni az engedetlen magister equitummal szemben. Jól látható, hogy az alapkonfliktus az engedelmesség és a célszeru cselekvés között áll fenn.
A dictator iránti feltétlen engedelmesség a mos maiorum alappillérei közé tartozott. Livius beszámolójából érdemes azt is kiemelni, hogy a Fabius által indított támadásban a fiatal hadvezér részéről önérdeke is közrejátszott. A magister equitum megmentéséért azonban a res publica szinte összes szereplője síkra szállt. Fabius mellett állt a senatus, a nép, és a néptribunusok is őt támogatták. Végül a dictator engedett a tribunusok kérésének és életben hagyta az engedetlen győztest. A res publica szerveinek együttes fellépése tehát felülírta a római hagyományt. Livius hangsúlyozza viszont, hogy a dictator döntése nem a tribunusok jogszerű segítségnyújtása alapján történt, Papirius csupán egy kérésnek tett eleget. Meg kell jegyezni azt is, hogy ez az eseménysor már egy új társadalmi réteg kialakulását vetíti előre. Érdemes megemlíteni, hogy a gens Fabia fontos szerepet játszott a patriciusok és plebeiusok által együttesen alkotott nobilitas létrejöttében.

Néhány évvel később M. Valerius Maximus, aki szintén magister equitum volt Papirus Cursor mellett, hasonló helyzetbe került. A dictatornak ismét el kellett utaznia, s Valeriusnak is szigorúan megparancsolta, hogy távolléte alatt semmiképpen se bocsátkozzon harcba az ellenséggel. Egy alkalommal azonban egy takarmánybeszerzésre kiküldött csapaton az ellenség rajta ütött. Ha erősítést küld utánuk, minden valószíníuség szerint megmenthette volna őket, de ő a parancshoz már-már görcsösen ragaszkodva nem tett semmit. A katonaság és általában a közösség azonban neheztelt Valeriusra, amiért segíteni tudott volna a megtámadott csapaton, mégis veszni hagyta őket. Bár Fabius megtagadta a parancsot, és mégis pajzsra emelték, addig Valerius megtartotta azt, mégis minden társadalmi elismertséget megvontak tőle.
Livius párhuzamos története után most vissza kell térnünk az eredeti szálra, vagyis a parancsot megtartó Valeriusnak a Kr. e. 307-es censori tevékenységére, amikor a censor egy plebeius senatort a Lex Ovinia előszöri alkalmazásával kizárt a senatusból. Véleményem szerint a források azért nem szentelnek nagyobb figyelmet az esetnek, mert Valerius társadalmi megbecsülése, a párhuzamos történetben említett ok miatt, alacsony volt. Az ok tehát ez, s nem az, hogy az eset esetleg meg sem történt. Amikor a liviusi szövegeket vizsgáljuk, felmerülhet a kérdés, hogy vajon a felvázolt összeütközések mögött áll-e valamilyen alapkonfliktus? Úgy gondolom, hogy Livius a megörökített eseményen keresztül azon társadalmi változásokat mutatja be, amelynek végeredményeként patríciusokból és plebeiusokból létrejött az új vezető) réteg.

Az imént leírt esetekben a hangsúly a politikai erők közötti feszültségen volt. Papirius a régi rendszer képviselőjének számított, Fabius egy új korszak kezdetét képviseli. Valerius pedig censorként arra törekszik, hogy a regimen morummal a régi rendszert, a patríciusok által vezetett res publicát megerősítse. Gondoljunk csak arra, hogy a Valerius által kitaszított senator plebeiusi származású volt, és hogy a consilium amicorum egy főleg patriciusi családok körében alkalmazott eszköz volt. A kísérlet sikertelenségét az is jól mutatja, hogy a források az általa hozott intézkedésnek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.


Forrás: Nadja El Beheiri: A regimen morum a magistratus és a senatus között