logo

XXI Novembris AD

A censorok közötti véleménykülönbségek és viták

A Kr. előtti 209. esztendőben, a princeps senatus tisztségének betöltése körül nézeteltérés támadt a két censor (P. Sempronius Tuditanus valamint M. Cornelius Cethegus) között. Cornelius a legidősebb még élő) censort látta volna szívesen a princeps senatus tisztségében. Sempronius viszont a Hannibalt legyőző) hadvezért, Q. Fabius Maximust tartotta a leginkább megfelelő) személynek. A sorsolás alapján Sempronius volt jogosult a kinevezésre, aki egy szócsata után érvényesítette is akaratát. A vitára való utalás viszont azt jelzi, hogy a censorok már nem a vezető réteg által elfogadott vélemény képviselői, hanem döntéseik megállapodás tárgyává is válhattak.
Livius az eseményről szóló tudósításában a censor muködésével kapcsolatban egyébként először használja a latin arbitrium kifejezést, amely szót a kontradiktórius eljárásokkal összefüggésben is alkalmaznak. A Walde-Hoffmann-féle etimológiai szótár a kifejezéssel kapcsolatban pl. egy nézet kettéosztottságáról beszél. Azt sem szabad említés nélkül hagynunk, hogy a patricius és a plebeius származású tisztségviselők közötti szereposztás is megváltozik. Ebben az évben már nem a plebeius censor hivatkozik a mos maiorumra, hanem patricius társa képviseli az (ősök által áthagyományozott értékeket. Sempronius döntése viszont az aktuálpolitikai érdekeket a mos maiorum fölé helyezi.

A tisztség megváltozott funkciójaKr. e. 204-ben, amikoris M. Livius Salinator és C. Claudius Nero töltötték be a censori tisztséget, még jobban kiviláglott. Livius arról számol be, hogy a censor ismét Q. Fabiust nevezte ki princeps senatusnak, s ezzel együtt hét tagot kizártak a senatusból. A kizárásokkal kapcsolatban a források nem tartalmaznak indokolást, rendellenességet nem említenek, de az antik szerző) részletesen beszámol a két censor között a lovagok szemléjén kirobbant vitáról. A beszámoló hitelességével kapcsolatban azonban több modern szerző) kétségeket fogalmaz meg.
Heinrich Siber szerint, aki külön tanulmányt is szentelt a censori kollegialitás elemzésének, a Livius féle leírás „eine Anhaufung von psychologischen unmöglichkeiten und rechtlichem unsinn auf der Stufe eines schlechten Kriminalromans”, vagyis „a pszichológiai lehetetlenségek és jogi képtelenségek halmozása egy rossz detektívregény szintjén.” A Livius-féle elbeszélés jelentősége azonban meglátásom szerint nem az eseményekről szóló tudósításban keresendő. Ezt a nézetet azzal lehet megerősíteni, hogy a vita csak a lustrum bemutatása után tört ki. A történet hátterében az áll, hogy M. Liviust évekkel azelőtt a hadizsákmány igazságtalan szétosztása miatt elmarasztalták.

Az ókori forrás szerint a censorok által bevezetett sóadó Livius censor bosszúja volt. A nép censorral szembeni neheztelése éppen ellentétes képet mutat ahhoz képest, amikor a censor a társadalmi konszenzus megtestesítőjeként lép fel. A két censor közötti vitát Livius azzal vezeti be, hogy ez évben „véletlenül” mindkét censornak állami lova volt. A véletlen (forte) szó Liviusnál sokszor egy konstruált történetre enged következtetni. A vitát Claudius Nero indította, aki censortársát állami lova eladására szólította fel. Indokként a népgyulés általi el-ítélését hozta fel. Livius viszont válaszul Claudius Nerót szólította fel állami lova eladására. Indoklásként azt hozta fel, hogy elítélésekor hamis tanúvallomást tett ellene, és hogy későbbi bocsánatkérése sem volt őszinte.
A történetíró beszámolója szerint Livius Salinator nem állt meg censortársa elmarasztalásánál, hanem ráadásul a harmincnégy tribusból harminchármat az aerariusok közé sorolt. A harminchárom tribus majdnem az összes római polgárt jelentette. Ebben a pontban rejlik véleményem szerint a történet valódi üzenete. A censorok közötti konszenzus hiányát egyenlőnek tekintették a res publica megszűnésével. Egy Cn. Baebius nevű néptribunus szerette volna a két censort a népgyűlés elé idézni. Ezt a senatus egyhangú határozattal megakadályozta, Livius szerint azért, nehogy kiszolgáltassák a censori tisztséget a nép hangulatának. Ezzel az esettel bizonyos értelemben a társadalmi szerepek is újra osztásra kerülnek, a censorok már nem a senatus akaratának képviselőói. Ezen túl a magistratus önállóvá válik és a szereplők egyensúlyra törekednek.

Összefoglalásképpen azt állapíthatjuk meg, hogy az elsői általunk tárgyalt censori intézkedést még a patriciusok és a plebeiusok közötti feszültség befolyásolta. A második alkalom, amikor a források egy senatusi kizárásról számolnak be, a censori marasztalás már a politikai pozíciók újra osztását tükrözi. A cannae-i csatával kapcsolatos vétségek megtorlása egy krízishelyzetre való reakciót jelentett.
A censorok közötti véleménykülönbségről szóló beszámolók pedig azt mutatják be, hogy censori regimen morum végleges formájában jelenik meg, amikor a mos maiorum értelmezése a tisztségviselők hatáskörébe kerül, akik e hatáskör gyakorlása során folyamatosan a senatus-szal való egyensúlyra törekedtek.


Forrás: Nadja El Beheiri: A regimen morum a magistratus és a senatus között