logo

XXII Novembris AD

Eltérések a censori regimen morum és az ún. házi bíráskodás között

1. Miután tisztáztuk a két ius területén kívülálló intézmény egyező sajátosságait, összegeznünk kell azok egymástól eltérő tulajdonságait is. A fentiekben rámutattunk arra, hogy mindkét intézmény egyaránt egy végső társadalmi cél: „az uralkodó osztály jóhírneve” biztosításának szolgálatában állott, hiszen az uralkodó osztály Rómában az ősi tiszta római erkölcsök védőjének és megtestesítőjének szerepét akarta elhitetni az elnyomott szabad rétegekkel. Míg azonban a végső cél tekintetében a két intézmény megegyezett, a közvetlen cél mindkettőnél más volt:

- a censorok regimen morumanál az, hogy az uralkodó osztály tagjai a közbotrányt okozó magatartástól, életmódtól visszatartsa,

- a családfői bíráskodásnál pedig az, hogy a családfői (esetleg rabszolgatartói) önkény a törvényesség látszatát keltő jogon kívüli eljárással elkendőztessék. Természetesen alkalmas volt a bírósági eljárásnak ez az utánzata arra is, hogy az előkelő bűnösök a törvény sújtó kezét elkerüljék, vagy elkerülhető legyen a befolyásos család belső szennyesének bíróság, tehát a nyilvánosság előtti kiteregetése.

2. A két intézmény történeti fejlődésében is bizonyos különbségek mutatkoznak. Míg a regimen morum minden valószínűség szerint igen régi, a gensek korára visszavezethető intézmény; addig a családfői bíráskodásnál ez az őseredetiség - annak ellenére, hogy az irodalom nagy része ezt tételezi fel - nem látszik elfogadhatónak. Kétségtelen ugyan, hogy Dionysios (2. 25. 6.) szerint Romulus törvénye megengedte a férjnek, hogy házasságtörő vagy iszákos feleségét a rokonok tanácsának meghallgatása után megölhesse, ez a forráshely azonban a családi bíróság ősi eredetére nem lehet komoly bizonyíték. Egyrészt ui. Dionysios igen kevéssé ismerte a római jogintézmények természetét, másrészt az általa idézett ,,Romulus-féle törvénynek” más forrás pontosan ellent is mond.
A családfő hatalmát - mint fentebb már kifejtettük - az ősi házközösség patriarchalis, bensőséges, közös vallási kultusz által összefogott légköre folytán nem volt szükséges még bizonyos társadalmi szokásokkal sem befolyásolni, hiszen a családfő nem zsarnoka, hanem inkább védelmezője volt családjának. Hogy esetleg a családfő azt a jogát, hogy az újszülöttet megölje vagy kitegye, -bizonyos vallási normák (Dión. 2. 15. 2.) korlátozták - ez elképzelhető, hiszen ezzel a lehetőséggel minden ősi patriarchalis család feje élhetett és élt is a rómaiaknál éppúgy! mint a görögöknél, kelet népeinél és a germánoknál. Ez azonban nem változtat a fentieken.

A történelmi korban, a császárkor elejéig egymás mellett létezik a két társadalmi intézmény. A császárkor azonban fokozatosan felszámolja a censori tisztséget, amely beleolvad a princeps funkciói közé és önálló jellegét teljesen elveszti. A köztársasági erkölcsfelügyelet céljai e korban már csak jogszabályok útján érhetők el, amennyire ez egyáltalában lehetséges. így a regimen morum maradványai is a jog területére kerülnek át. A családfői bíróság, ezzel szemben megmarad a császárkorban is, sőt egyes írók kifejezetten annak a császárkorban bekövetkezett virágzásáról szólnak? Hogy az augustusi és az ezt követő korszakot foglalkoztatta ez a társadalmi intézmény, természetes, hiszen Augustus a családon belüli erkölcs és egyáltalában a római család megszilárdítására törekedett, s valószínűleg ez éreztette hatását a rétoroknál (Seneca, Quintilianus), akik szintén megemlékeznék erről az intézményről.
Egyébként a családi bíróság ez időben veszít társadalmi jellegéből és bizonyos, jogi elismerést nyer, hiszen a forrásokból már Hadrianus korában kiolvasható, hogy büntető joghátrányt von maga után az, ha valaki fiát, annak meghallgatása nélkül (inauditum), tehát bizonyos családon belüli eljárás elmulasztásával megöli.

3. A további különbségeket a kétféle fórum által gyakorolt „társadalmi bíráskodás” szerkezeti felépítésében, funkciójában és tárgyában észlelhetjük.

a) így az egyik funkciót az állam egyik magistratusa gyakorolja társadalmi téren, míg a iudicium domesticum a családfő, mint magánember kezében van. Ez utóbbi sajátosság azért is kiemelendő, mert egyik alapvető bizonyítéka annak, hogy a családfő még akkor sem állami funkcionárius, ha a hatóság engedélyével jár el családtagja ellen és bünteti meg azt. így a családi bíráskodással a legcsekélyebb kapcsolata sincs.

b) A censor mellett kétségtelenül működött egy tanács, amelyet a censor magistratusokból és másokból hívott össze (Varro de 1. lat. 6. 87.). Arra azonban, hogy azt. akkor is rendszeresen összehívták volna, mikor a censor „erkölcsbíróként” járt el, nincs adat. Ezzel szemben a iudicium domesticum egyetlen megfogható aktusa, amely az egész eljárásnak a jellegét megadta a consilium necessarium, propinquorum, cognatorum, amicorum stb. Ehhez még hozzávehető az a különbség, hogy míg a censor mellett esetleg működő consiliumok tagja nő természetszerűleg nem lehetett, addig a családi consiliumban, különösen ha az necessarii-propinqui-ból volt alakítva, az uxor is részt vehetett („deliberabo cum propinquis... cum tua matre”. Sen. contr. 2. 3. 6. és k.).

c) A censori regimen morum nőkre nem terjedt ki, mint a források ezt többször kifejezésre is juttatják, még akkor sem, ha önálló materfamiliasok lévén, vagyonuknál fogva a cenzus alá voltak vetve. Azt viszont, hogy a nők is tartozhattak a iudicium domesticum alá, igazolja Gellius, aki megemlíti, hogy egy férj „de amicorum sententia divortium cum uxore facit” (17. 21. 44.), igazolja továbbá L. Antonius (vagy Annius) esete, akinek nem lett volna szabad családi tanács meghallgatása nélkül feleségét eltaszítani (Val. Max. 2. 9. 2.), továbbá Livius következő kitétele: „mulieres damnatas cognatis aut in quorum manu essent tradebant ut ipsi in privato animadverterent in eas” (39. 18. 6.), továbbá Suetonius közlése; „matronas prostratae puditiciae, quibus accusator publicus deesset, ut propinqui more maiorum de communi sententia coercerent (Tiberius) auctor fuit” (Tib. 35.), valamint a Tacitus által elbeszélt Pomponia Graecenia-féle eset (Ann. 13. 32.).

A nőknek jogsértő cselekményeit tehát vagy az állam bírálta el, bíróságai útján, vagy a családfő a maga házi bíráskodása keretében foglalkozott azokkal, de a censor sohasem.

d) Amíg a censor e funkcióját minden megistratustól függetlenül, sohasem utasításra gyakorolta, addig igen gyakran előfordult, hogy a „családi bíróság” hatósági felhívásra járt el, akár az eljárás lefolytatásában, akár a hatóság által kiszabott büntetés végrehajtásában. Ez persze távolról sem jelentette azt, hogy ezáltal a „házi bíróság” társadalmi szervből állami szervvé lett volna.
A iudicium domesticum alkalmazásának célja a családfői önkény leplezése mellett az előkelő családok bűnös életének a közvélemény előtti eltitkolása és a főrangú bűnösöknek a törvény sújtó keze alól való megmentése volt. Hogy a házi bíróság néha az állami szervek utasítására járt el, ez azt bizonyítja, hogy a törvénytelenségekben (az előkelők kivonása az állami büntetőbíróságok kezéből) maguk az állami szervek nyújtottak igen sokszor segédkezet, rendszerint a családfő kérelmére.

e) A családi bíróságnak, mint lényegében kötetlen társadalmi szervnek ebbeli jellegéből folyik, hogy alkalmas volt arra, hogy házközösség tagjainak mindenféle cselekedete, akár deliktuma, akár egyéb, deliktum fogalma alá nem eső magatartása tárgyában eljárjon. Ezzel szemben a censor legtöbbször csak olyan magatartás miatt jár el, amely nem minősült deliktumnak.

f) Számottevő különbség észlelhető a regimen morumot gyakorló censor és a házi bíróság által tett intézkedések (büntetések) között. A censor minden valószínűség szerint szabhatott ki pénzbüntetést is, legalábbis erre utal Valerius Maximus, aki szerint Camillus és Postumius censorok még a. korai köztársaság idején pénzbüntetéssel sújtották azokat, akik bizonyos korig, nem házasodtak meg (2. 9. 1.). Ezzel szemben - mint Mommsen is rámuta - a családfői bíróság ilyen pénzbüntetést nem szabhatott ki, mert a családgyermek peculiuma is végeredményben a családfő vagyonát képezte. Ennek ugyan ellene mond az, hogy a családfő és családgyermek közt naturalis obligatio lehetséges volt, s hogy ez bizonyos mértékben jogi elismerést is nyert.
Ezt igazolja az actio de peculio és actio tributoria szerkezete (amikor is a családfő vagy a peculium hitelezőit megelőzve, vagy azokkal együtt kapott kielégítést a peculiumból), másrészt az, hogy Spurius Cassius, „családfői bíráskodás” eredményeként kivégzett fiának peculiumát az aedes Cererisnek „consecravit” (Vai. Max. 5. 8. 2.). Azonban kétségtelen, hogy - mint Mommseni0i is hangsúlyozza - a peculium elvonása nem minősíthető mégsem pénzbüntetésnek, vagyoni retorziónak.
A családfő azt is megteheti, hogy egyáltalában nem engedélyez a hatalomalattinak peculiumot és ilyenkor maga zárja ki előre ennek a fenyítési módnak lehetőségét, míg a többi retorziók (kivégzés, megkorbácsolás, relegatio, dorgálás) mindig rendelkezésre állnak. Ami pedig Spurius Cassius esetét illeti, itt sokkal inkább engesztelő áldozatról van szó, hisz az apa Caeres templomának adja áldozatul fia peculiumát, tehát saját vagyonát, s ezzel magát büntette meg legalább úgy, mint fiát, akinek a. kivégzés után mindegy volt, mi lesz peculiumának a sorsa. És különben is a római pénzbüntetést mindig a sértett, és sohasem a közület (aerarium, templom) kapta.

Egyéb censori intézkedések, mint már említettük a különböző tiszteleti jogok megvonásában, censusból, senatori lajstromból való törlésben·, megintésben (admonitio) állottak, nem szabott azonban ki a censor halálbüntetést, vagy száműzetést. Ezzel szemben a „házi bíróság” éppen e két utóbbi büntetést szabta ki leggyakrabban. (Teljesen közömbös - mint említettük - hogy hatósági indítványra, felhívásra vagy anélkül szabták ki a büntetéseket.)
Egyedüli intézkedés, amely a censornál és a házi bíráskodásban egyaránt előfordult, a megintés, a nevelő célzatú dorgálás volt: a censornál admonitio, az utóbbi esetben „emendatio propinquorum” (C. Th. 9. 13. 1. és C. 9. 15. 1.).

g) A censor fenti hatásköreinek a ius területén kívüli jellegét a források erőteljesen kiemelik, midőn arról szólnak, hogy a censor és tevékenysége nem iurisdictio, hanem csak „regere mores”. Ezzel szemben az utóbbi intézménynél a forrásokban használt elnevezés a „iudicium domesticum” megtévesztő, mert a családfő iuris dictiojára utal, amelyről, mint láttuk, szó sem lehet.


Forrás: Pólay Elemér A censori regimen morum és az un. házi bíráskodás