logo

XXII Novembris AD

A censori regimen morum és az ún. házi bíróság egymással való kapcsolata

1. A fentiekből kitűnőleg mindkét intézmény még akkor is, ha egy-egy kifejezett jogintézménnyel (census, családfői hatalom) van kapcsolatban és tevékenységében esetleg tekintettel van az állami bíróságok tevékenységére (házi bíróság) végeredményben mégis társadalmi intézmény. Kérdés, hogy a két intézmény milyen viszonyban volt egymással, volt-e az egyik működésének hatása a másikra vagy sem?

2. A két intézmény érintkezési felületei nézetünk szerint az alábbi irányokban észlelhető.

a) A censor fenti hatásköre kiterjedt annak ellenőrzésére, hogy a családfő, amikor a család jóhírének megvédése céljából szükségesnek látszik, valóban, meghallgatja-e a családi, vagy baráti tanácsot, tehát gyakorolja-e a „házi bíráskodást”. Erre utal L. Antonius senator esete, akit a censor azért bélyegezett meg a senatusból való kizárással, mert feleségét a consilium meghallgatása nélkül eltaszította magától (Vai. Max, 2. 9. 2.), A kérdés csak az, hogy a censor akkor is beavatkozott-e, ha a férj okkal, bár a családi tanács véleményének meghallgatását mellőzve vált el feleségétől, vagy csak az esetben, ha elfogadható ok nélkül, a családi tanács véleményének meghallgatását mellőzve. Úgy véljük, hogy a censort beavatkozásában nem az vezette, hogy a férj elfogadható okkal vagy anélkül vált el asszonyától, hanem az indította eljárásra, hogy adott esetben az uralkodó osztály jóhírét meg kellett védenie.
Egy botrányos válás, akár volt ok a házasság felszámolására, akár nem, nyilvánvalólag arra indította a censort, hogy a consilium elmaradása miatt fellépjen és ezzel egyrészt bizonyítsa, hogy milyen szigorú őre ő az ősi erkölcsöknek, másrészt az uralkodó osztály jóhírén esett csorbát ezzel kiküszöbölje. Egy feltűnést nem keltő válási ügyben, ha nem is volt ok arra, hogy a férj eltaszítsa feleségét és ezt is a consilium meghallgatása nélkül tette, nyilvánvalólag nem avatkozott be.

Kérdés, hogy más ügyekbe a családi tanács meghallgatásának mellőzése miatt beavatkoztak-e a censorok? Erre nézve adatokkal nem rendelkezünk. Ez azonban érthető. A legtöbb ügy, amelynél a forrásokból a családi tanács szerepére következtethetünk, főbenjáró bűnügyekkel (gyilkosság, mostohaanyjával való paráználkodás, crimen repetundarum, kicsapongással kapcsolatos kultusz követése stb.) kapcsolatos. Ezekben pedig nem a censor, hanem az állami büntetőtörvényszékek járnak el.
Az, hogy a családfő a hatóságok segítségével a „házi bíróság útján dönthet”, éppen az ő, illetőleg családja, vagy az ahhoz, tartozó tettes előnyét jelenthette, mert így önkényének törvényes látszatot adott, családjának szennyesét nem teregették ki a nyilvánosság előtt, a bűnöscsaládtagot megmenthette a törvény sújtó kezétől stb. Tehát a családi bíróság tartása ez esetben nem terhet jelentett a családfőnek úgy mint pl. a válásnál.

b) Gellius szerint Cato mondta, hogy „vir... mulieri iudex pro censore -est” (10. 23. 4.).110 A férj tehát felesége censora, s felléphet ellene, ha az asz^ ezony illetlen vagy szégyenteljes magatartást tanúsít, vagy bűncselekményt követ el, megbüntetheti, s ha bort ivott, ha idegen férfivel illetlen magatartást tanúsított, elítélheti (Gell. 10. 23. 4.). E forráshely nem utal családi bíróság alkalmazására, hacsak nem tekintjük a „iudex” szót erre utaló momentumnak. Viszont nyilvánvaló, hogy ahányszor a férj olyan büntető lépésre szánta el magát felesége ellen, amelyre a közvélemény felfigyelhetett, tehát halállal vagy száműzetéssel akarta büntetni, úgy a consilium meghallgatása nélkül hozott döntés esetében aligha kerülhette el a férji önkény miatt a közvélemény megrovását, amely, mint tudjuk lincselésben is kifejezésre juthatott (Sen. de clem. 1. 15. 1.).
Abban az esetben viszont, ha a férj feleségével szemben a fenti súlyos retorziókat akarta alkalmazni, szokásos volt a házi bíróság működtetése. Ezt igazolja Gellius szövege, amely szerint: „De iure autem occidendi ita scriptum: in adulterio uxorem tuam si deprehendisses, sine iudicio impune necares” (10. 23. 4.). E forráshely azt jelenti, hogy a családfő iudicium domesticum nélkül csak akkor ölhette meg büntetlenül feleségét, ha házasságtörésen tettenérte.
A nők felett tehát a censor közvetlenül nem gyakorolja a regimen morumot; azt teljesen a férjre ruházták. Ha azonban a no súlyosabb cselekményeiről van szó, amelynél a családi tanács meghallgatása szokásos volt, és az elmaradt, úgy a censor itt is nyilvánvalólag közbelépett a consilium meghallgatását elmulasztó férjjel szemben.

c) Előfordult, hogy a censör, mint a mores felügyelője, saját aktusaival is hozzájárult a „házi bíróság” döntéséhez. így Gellius beszéli (17. 21. 44.), hogy az i.e. ΙΠ. század harmincas éveiben Sp. Cervilius Ruga volt az első, aki divortiummal szüntette meg házasságát felesége magtalansága miatt, s arra nézve, hogy felesége magtalan, esküt tett a censorok előtt, mielőtt a divortiumot „amicorum sententia” foganatosították volna.

d) Suetonius beszámol Tiberius császár egy intézkedéséről, amelyet censori minőségben tett, bár ő sohasem viselte a censori titulust. Eszerint (Tib. .35.) „erkölcstelen életű férjes asszonyok ügyében, hacsak a közvádló nem emelt vádat ellenük, elrendelte, hogy ősi szokás szerint a családi tanács hozzon ítéletet”. Itt nem másról van szó, mint arról, hogy a császári censor bizonyos esetekben előírhatta a házi bíróság működését.

e) Végül Suetoniusnak egy mondata szintén a censor és a „házi bíróság” közt lehetséges bizonyos kapcsolatra látszik utalni. Eszerint Claudius császár, aki a censori címet is viselte, e minőségben lovagi szemlét tartott, s ott „nóta censoria” nélkül engedte át egy megbélyegzésre méltó fiatalembert, mert apja kijelentette, hogy fia szerinte igen becsületes; „habere - mondta Claudius - censorem suum" (Claud. 16.)." E forráshelyből elsősorban az olvasható ki:. hogy a lovagrendből való családgyermeknek az apja a censora. Ez nem felel meg a valóságnak, s csak a nőknél lehetett igaz, ákik nem tartoztak a censori erkölcsbiróság alá, s akiknek férje valóban „censoruk” volt (Gell. 10. 23. 4.).
A lovagrendű családgyermek azonban közvetlenül a censor erkölcs-felügyelete és apjának a patria potestasból folyó házi fegyelmi jogköre és ennek jogon kívüli „iudicium domesticuma” alá tartozott. Claudius kijelentése nem egyéb egy fellengős szólamnál, amit egyébként a 35. caput bevezetése is valószínűsíteni látszik. Mégis bizonyos következtetést vonhatunk le az egész anekdotából. A censor adott esetben, amikor néki kellene a szokás szerint eljárnia, a nota censoria kiszabása helyett intézkedhetett úgy is, hogy a családfőre bízza a családgyermek megfegyelmezését, s ez esetleg „családi bíróság” igénybevételével történhetett meg, ha a családfő azt szükségesnek látta. Jelenthette viszont fordítva azt is, hogy a „családi bíróság” által a filius familiasra kiszabott fegyelmi büntetés nem zárta ki azt, hogy ugyanazon ügyben a censoris eljárhasson.

3. Összefoglalólag az alábbiakat lehet a censori regimen morum és a családi bíróság kapcsolata tekintetében megállapítani:

a) a censor - amikor az uralkodó osztály érdekének védelmében szükségesnek tartotta - megbüntette a consilium nélkül családtagjai ügyében eljáró családfőt,

b) bizonyos esetekben előírhatta a családi bíróság működését, s végül

c) censori intézkedés mellőzésével utasíthatta a családfőt házi fegyelmi eljárás, s ezzel kapcsolatban „házi bíróság” tartására, de annak tartása nem. akadályozta meg azt, hogy esetleg, mint censor utóbb ugyanebben az ügyben eljárjon.


***

Ismételten meg keli állapítani, hogy a két intézmény - annak ellenére, hogy az egyik középpontjában állami főtisztviselő, a censor áll, aki többnyire jogi eszközök segítségével szervezi a mos normáinak megsértői ellen a társadalmi bojkottot, a másik intézmény pedig legalábbis eredetileg szintén egy jogintézményhez: a patria potestashoz (esetleg manushoz) kapcsolódik - egyaránt a ius területén kívül marad, s legfeljebb a principatus elejétől jut közelebb ahhoz. De ekkor már a censori regimen morum lassan eltűnik, a családfői bíráskodás pedig bizonyos jogi elismerést nyer.

A fentiekből következik, hogy a két intézményt nem szabad úgy vizsgálnunk, mint a tiszta jogintézményeket, amelyeknek funkcióit egy-egy időszakon belül állandó jellegű jogszabályok rendezik, s így azokra többnyire részletesen megállapított anyagi és eljárási szabályok érvényesülnek. Itt meglehetősen bizonytalan szokások adják meg a keretet a két „bírói fórum” működéséhez. A két intézmény tehát a társadalmi és jogi intézmények hatás-· mezsgyéjén foglal helyet, a maga egészét tekintve.
Végül mindkét intézmény a senatori és lovagrendü családok, tehát Róma, uralkodó rétege „jóhírnevét”, ezzel családi érdekeiket van hivatva szolgálni, ezenkívül a „házi bíróság” azt is. hogy a főrangú bűnösök adott esetekben elkerüljék azokat a súlyos büntetéseket, amelyeket Róma büntetőbíróságai a közrendű polgárokra minden további nélkül kiszabtak.


Forrás: Pólay Elemér A censori regimen morum és az un. házi bíráskodás