logo

XXII Novembris AD

A censori regimen morum és a házi bíráskodás egyező sajátosságai

1. A fentiekből kitűnőleg a censori regimen morumot és a házi bíróság intézményét meglehetősen hasonló elgondolások hívták életre, s mindkét intézmény meglehetősen azonos területen fejtette ki hatását. így elsősorban azt kell vizsgálnunk, hogy milyen egyező sajátosságok kapcsolták e két intézményt egymáshoz.
Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a két intézmény azonos végső célt szolgált: az uralkodó osztály jóhírének megóvását^ Hogy itt valóban az uralkodó osztályról van szó csak, ezt nemcsak Cato maiornak a censori regimen morum által biztosítandó erkölcsi elvekről szóló, s a senatorokra és a lovagrendünkre vonatkozó beszédei (Liv. 39. 42. 6.), valamint Dio Cassius feljegyzése bizonyítják (52. 21.)
Tudunk Maecenas arról a javaslatáról, hogy egy élethossziglan alkalmazandó erkölcsbíró ügyeljen fel a senatorok és lovagok, valamint hozzátartozóiknak erkölcseire. Ismeretes e mellett, hogy a leggyakoribb censori intézkedés a senatusból vagy lovagrendből való törlés, az eques lovának elvétele, a senatori helyék várományosainál a listába való fel nem vétel, a földbirtokkal nem rendelkezők közé való beiktatás volt.

A családi bíróság működésére felhozott esetek pedig mind kifejezetten hatalmas római családokkal kapcsolatosak. Ha pedig a forrás csak általában beszél erről az utóbbi intézményről, mint pl. Suetonius (Tib. 35.), aki az erkölcstelen nőknek a családi bíróság elé utalásáról szól, tehát nem tudjuk, hogy kikre vonatkozott a császár intézkedése, a szöveg egészéből („az ősi szokásokról” beszél az író) arra a következtetésre jutunk, hogy itt előkelő családokról van szó (a szóban forgó eset után mindjárt egy lovag házaséletével kapcsolatos esetet mond el az író).
Egyébként mindaz, amit a forrásokból a házi bíráskodás lefolyásáról tudunk, hogy ti. az eljárás a ház átriumában (Vai. Max. 5. 8. 3.), a privati penates, az ősök viaszképei előtt ment végbe, arra utal, hogy ilyen eljárás csak előkelő házaknál volt szokás. De ez természetes is. A censor, bár minden római polgár az ő felügyelete alá tartozott, nem törődött a jelentéktelen családok életével, akik a közéletben legfeljebb mint választók játszottak szerepet. Ha pedig az ilyen családok tagjai közbűncselekményeket követtek el, elképzelhetetlen, hogy Róma hatóságai a családi bíráskodás által nyújtott ezt a kibúvót lehetővé tették volna számukra. A kisembereket könyörtelenül sújtották a törvény által előírt büntetéssel.

2. A censorok regimen momma éppúgy, mint a házi bíráskodás a iuson kívül álló területen hatott. A censor e működése keretében „viros doceat moderari uxoribus” (Cic. de rep. 4. 6.), tehát „nevelő munkát” végzett, az ő „erkölcsbíráskodása” nem iurisdictio volt, hanem csak „regimen morum” (Cic. pro Cluent. 42. 117.); míg a „praetorium ius ad legem, censorium iudicium ad aequum aestimabatur” (Varro de 1. lat. 6. 71.).
Sohasem volt rögzítve, milyen cselekmények miatt kell a censomak beavatkozni az egyes családok életébe, tehát ismeretlen volt a „censori deliktumoknak” egy előre megállapított zárt száma. Emellett Dionysios Halicarnassus (20. 13. 2.) azt is megjegyzi, midőn a censori intézkedést maga után vonó szokásos esetekről beszél, hogy azok „csak az erkölcsbe és a közrendbe” (tehát nem jogszabályokba) ütköznek.
A censor sohasem a magánszemély kérelmére avatkozott be egy ügybe, hanem saját belátása szerint. Kétségtelen, hogy az általa kiszabott szankcióknak bizonyos jogi színezete volt, de sohasem volt megállapítva, hogy milyen cselekmény milyen szankciót vont maga után és maga a szankció is sokszor jogon kívüli volt (dorgálás). A censori retorzió elsősorban a jóhírnéven esett folt: ignominia (Cic. de rep. 4. 6.) és csak másodsorban politikai jellegű. Egyébként a censori intézkedések sem kizárólag joghátrányokul voltak szánva pl. törlés a senatori rendből, hanem arra, hogy azok a „oontra mores” cse-lekvőkkel szemben társadalmi bojkottot eredményezzenek.

Ugyanígy a házi bíróság sem volt a ius intézménye. A „iudidum domesticum”, mint fentebb kifejtettük, csak a nem jogász auktoroknál szereplő kifejezés; a jogászok, mint az a D. 48. 8. 2. - 48. 9. 5. vagy a Dűli77 által hivatkozott helyekből (D. 28. 5. 35. 3. - 45. 1. 132. - C. 8. 46. 4. - Theoph. Inst. par. 1. 11. 3.) kitűnik, legfeljebb csak erre, mint a ius területén kívüli intézményre utalnák.
Nem állami jellegű bíráskodás ez, hiszen nincsen sem a deliktum, amely miatt ezt az eljárást folyamatba teszik, sem a büntetés, sem maga az eljárás rögzítve (Mommsen). Ez az eljárás nem teszi feleslegessé a jogszabályokban rögzített deliktumok esetében az állami bírósági eljárást. Sokszor nem is valóságos házi bíráskodásról van az érintett esetekben szó, hanem arról, hogy a magistratus a családfő fegyelmezési jogkörébe utalja a meg nem büntetett családtag ellen teendő intézkedést (Volterra).
Az egész eljárás a mos maiorumon alapszik. Hiányzanak azok a legalapvetőbb feltét telek, amelyek az állami bíráskodás elengedhetetlen kritériumai (a sértett nem lehet bíró, a bírónak kötve kell lenni a szabályokhoz, a bíráskodásnak bizonyos nyilvánosság előtt kell folynia), az állam semmiféle eljárásra nem kény szépíthette a családfőt közvetlenül. A két intézmény tehát egyaránt a ius területén kívül, a mos területén létezett.

3. Azonos tulajdonsága a censori regimen morumnak és a házi bíróságnak egyaránt, hogy mindkettő a valóságos bírói eljárás látszatát kívánja kelteni. A censori erkölcsbíróság feltehetőleg az alsófolyamodású néptörvényszékék eljárását követte. Az eljárás feltehetőleg az in ius vocationak megfelelő aktussal kezdődhetett (Coll. 4. 20. 8.), kontradiktorius volt, s a forrásokból kitűnőleg a iudicium formáját öltötte. Ezt számos forráshely igazolja, amelyek mindegyike egy „iudicium de moribus-ról szól (Liv. 23. 23. 4. - Cell, 14. 2. 8. - Cic. in Pis. 5. 10. - pro Cluent 42. 118.). Ez a kifejezés persze önmagában értelmetlen, hiszen a mos területén csak regere mores-ről lehet szólni és nem iudiciumról, ez az önellentmondó kifejezés azonban éppen arra utal, hogy a mos területén erkölcsbírói funkciót kifejtő censor a rendes bírósági eljárás színezetét adta eljárásának.
Egyébként a censor hivatalos aktusainál többnyire szintén egy consilium működött közre, amelyet tabula censorianak neveztek (Varro de 1. lat. 6. 87.): „ubi praetores, tribunique plebei quique in consilium vocati sunt, venerunt”.9 Azt, hogy a házi bírósági eljárásban a családfő ugyanúgy a rendes bírói eljárás látszatát keltette a régi hagyományok alapján (cognitio, iudicium, sententia, consilium) mint a censor, már a fentiekben részletesen kifejtettük. A különbség legfeljebb az lehetett, hogy a censor talán inkább kötve érezte magát ehhez a hagyományos „erkölcsbírói” eljáráshoz, mint a családfő, akinek önkényessége még itt is megnyilvánult a consilium tetszés szerint való összeállítása (rokonok, barátok, állami funkcionáriusok, esetleg rabszolgák) terén.

4. A két intézmény érvényesülési területét illetően a fentiekből megállapítható, hogy „mindkét bíróság hatásköre eredetileg a házközösség viszonyaira terjedt ki. Schmahling60 igen alapos tanulmányában kimutatta, hogy a censori regimen morum a censura felállításától a második pun háborúig terjedő időszakban az ősi paraszti erkölcs, a „mos patrius” őrzője volt, s mint ilyen, a többség véleményének kifejezője.
Ezek az ősi paraszti erkölcsök pedig a házközösség kereteiben érvényesültek elsősorban a házasság, a gyermeknevelés, a rabszolgákkal való bánásmód, a családi kultusz és a családi földbirtok kezelése vonatkozásában. Ez természetes is, hiszen a mos érvényesülési területét az irodalomban általánosnak tekinthető felfogás szerint először a házközösség keretei határolják. Csak utóbb terjed ki következetesen a luxus visszaszorítására, a dorbézolások megakadályozására, az ellenség előttigyáva viselkedés megbélyegzésére, a hivatali hanyagságra, választójoggal valóvisszaélésekre, hamisításokra, öngyilkossági kísérletekre stb.

A családfő házi bíráskodásának területe lényegében a házközösség. E tényre utal félreérthetetlenül a történetírók és rétorok által használt „iudicium domesticum” kifejezés is. Vitás azonban az irodalomban, hogy ezen belül csak a családtagokra terjedt-e ki a „bíráskodás”, vagy ezenkívül a rabszolgákra és libertinusokra is. A iudicium domesticum kifejezés lehetővé teszi annak fel tételezését, hogy ennek a társadalmi intézménynek a hatásköre mindhárom kategóriára kiterjedt, tehát mindazokra, akik a paterfamilias manusa és patria potestasa, dominica potestasa (mancipium) és ius patronatusa alatt állottak, hiszen mindezen személyek lényegében a házközösséghez tartoztak, vagy legalábbis az első két kategória (családtagok és rabszolgák).
A családtagok feletti „iudicium domesticum” lehetősége sohasem volt vitatott, hiszen a családi bíróság működésére vonatkozó irodalmi adatok úgyszólván kivétel nélkül a családtagok (hatalomalatti feleség és gyermekek) feletti bíráskodásról szólnak. Más a helyzet a rabszolgák vonatkozásában. E tekintetben a bizonyítékok meglehetősen elszórtak. Mégis úgy véljük, hogy Rómának azok az. urai, mint pl. Cato maior, akik nagy súlyt helyeztek arra, hogy a közvélemény őket fedhetetlen erkölcsűeknek nevezze, gyakran alkalmaztak, éppúgy, mint Cato is (Plut. Cato mai. 21.), a rabszolgákból összeállított consiliumot. az esetre, ha egy rabszolgát halállal kívántak büntetni és a rabszolgákkal szemben is szabtak ki uraik olyan büntetést a források szerint, pl. a relegatiot, mint amilyet a családi bíróság a filius familiasra. Itt csupán az a kérdés, hogy az árutermelő rabszolgaság kialakulása után, amikor a rabszolgáknak csak kis része maradt a háznál, a rabszolga tömegek pedig a földbirtokra, erdőirtásra, bányamunkára kerültek, vajon valamennyi rabszolgára alkalmazták-e a fenti eljárást?
Úgy véljük, hogy a házi bíróság házközösségi jellegéből az folyik, hogy az eljárás csak a házi rabszolgákra nyert gyakorlatilag alkalmazást. A mezőn, bányákban dolgozó rabszolgákat, akiknek a dominussal a legcsekélyebb emberi kapcsolata nem volt, minden bírósági, eljárási komédia nélkül a munkafelügyelő, a rabszolgahajcsár korbácsolta halálra. Ez nem játszódott le a közvélemény szeme előtt, hanem Rómán kívül, így nem törődött vele sem a censor, sem a város szabad lakossága.

Probléma az is, hogy vajon a libertinus felett az ősi szokásoknak megfelelően működött-e a patronus házi bírósága? Nézetünk szerint ez aligha volt, lehetséges:

a) elsősorban azért, mert a libertinus nem állott patronusa potestasa, tehát teljhatalma alatt úgy. mint a manusos házasságot kötött feleség, atyai hatalom alatti gyermek és dominica potestas alatti rabszolga; a patronus csak -a ius patrona tusból folyó jogokat gyakorolhatta felette;

b) másodsorban azért, mert a libertinus nem szükségképpen tartozott a patronus házközösségéhez (a régebbi időben a potestas alattiak feltétlenül ide tartoztak), s ha a patronus őt „ultra centesimam lapidem” száműzte (Rómától 100 mérföldnél távolabbra), úgy minden obsequium nélkül élhette a teljesen független ember életét;

c) végül a patronus által a libertinus felett gyakorolt „bíráskodást” a források szerint nem lehet összevetni a „iudicium domesticummal”. Sehol sincs ui. adat arra, hogy a családtagokból, vagy líbertinusokból egy consiliu.mot hozott volna össze a patronus e célra, legalábbis úgy, mint Cato maior házi rabszolgáiból, mikor egy rabszolga halálbüntetéséről volt szó (Plut. Cato mai. 21.)
De a iudicium domesticum céljával is ellenkezett annak a libertinusokra való kiterjesztése. A házi bíróság az úri, a családfői önkény elleplezésére, az előkelő bűnösök törvény keze alóli megmentésére szolgált. Az utóbbi cél nem vonatkozott a liber tanúsokra, mint megvetett társadalmi állású emberekre. Ami viszont az előbbi célt illeti, kétségtelen, hogy a patronus, ha túlságosan szigorú is volt libertinusaival, ez nem keltett a közvéleményben különösebb feltűnést, hiszen a közvélemény jut kifejezésre abban a talán ulpiánuszi kitételben, hogy „nam et puniendi plerumque sunt liberti”.
Súlyosabb büntetésekkel való visszaélés viszont aligha fordulhatott elő, hiszen a halálbüntetés nem volt megengedve a libertinus ellen, úgy mint a hatalom alatti szabadokkal szemben. Az pedig, hogy a patronus a levis coercitiot túl sűrűn és szigorúan alkalmazta, jóhírén a közvélemény előtt mit sem rontott."

A házi bíróság tehát kezdetben a házközösség azon tagjai vonatkozásában működött az ősi hagyományok szerint, akik a családfő potestasa vagy ezzel egyenértékű manusa alatt állottak. Nyilvánvalólag nem tartoztak e „bíróság” hatáskörébe a házközösséghez kapcsolódó, de potestas alá nem tartozó libertinusok. Erre, mint a fentiekben kifejtettük, nincs is semmiféle adatunk. De ugyancsak nem működött ilyen „bíróság” a házközösségen kívül álló, habár dominica potestas alá tartozó rabszolgák vonatkozásában sem. Az a házi bírósági ui., amelyet Plutarchos szerint Cato állított össze rabszolgáiból, hogy egy rabszolga felett halálos ítéletet mondjon, a házi rabszolgákból, (τοίζ οϊκέταιζ) állott (Plut. Cato mai. 21.).

Mégis megállapítható, hogy a családfői bíróság ehhez a házközösséghez és potestashoz való kettős kötöttségének rendjében a köztársaság végétől, ill. a császárkor elejétől számottevő lazulás következett be. Ennek oka egyrészt az agnatio háttérbeszorulása a cognatioval szemben, másrészt a házközösségben, való éles formájának felszámolása volt.
Ilyen tényállásra látszik utalni Pu-blilianak és Licinianak, a két férjgyilkos; asszonynak esete (az i.e. II. század derekán), akik konzulviselt férjüket megmérgezték (Liv. ep. 48.). Ügyüket Valerius Maximus szerint azért, hogy az eljárás hamarabb végbemenjen, mint a nehézkes ügymenetű állami bíróság előtt. (6. 3. 8.), véleményünk szerint azért, hogy a két főrangú család szennyesét, a közvélemény elé ne kelljen kiteregetni a nyilvános büntetőbírói eljárássorán, az állami szervek a családi tanácsnak adták át.
A két nő „cognatorum decreto” ítéltetett halálra. Kérdés, kinek a hatalma alatt állottak e gyilkosnők? Amennyiben férjükkel manus nélküli házasságot kötöttek, úgy a bűncselekmény elkövetésekor és utána is apjuk patria potestasa alatt állottak, (ha ui. önjogú nőkként kötöttek volna manus nélküli házasságot, aligha állott volna fenn a iudicium domesticum lehetősége).

Viszont az a tény, hogy férjeik consularisok voltak, azt látszik igazolni, hogy itt igen tekintélyes családókról van szó, kiknél inkább a manusos házasság volt a gyakoribb. Ez esetben a férj halálával önjogúakká lettek. Ki gyakorolhatta felettük tehát a iudicium domesticumot, amelynél a consilium a cognatusokból állott. Valakinek mégis kellett döntenie? Úgy véljük azonban, hogy e két asszony mégis manus nélküli házasságban élt férjével. A házi bíróság halálos ítéletének kimondása és végrehajtása a történeti időkben sem a pater familias halála után megmaradó „konsörtische Hausregiment”-nek, sem á női gyámnak nem állhatott módjában, ha ez talán korábban lehetséges is lehetett, mint arra Kunkéi rámutat.
Arra a következtetésre kell, tehát jutnunk, hogy a két nő manus nélküli házasságot kötött, s apja hatalma alatt állott a bűncselekmény elkövetésekor. Felettük tehát a paterfamilias, az ő cognat rokonaikból álló tanács segítségével ítélt. Volterra vitatja, hogy itt családi bíróságról lett volna szó. Nézete szerint ez időben a házközösség már felbomlóban, míg az államhatalom növekedőben van, tehát az előbbi már nem tudta megakadályozni az állami büntetőhatalom érvényesülését. Mégis úgy véljük, hogy az állami akarat érvényesülése itt csorbát nem szenvedett.
A családi tanács döntése alapján ui. a halálos ítéletet, amit a bíróság kiszabott volna, a „házi bíróság” úgy is ki mondotta és a rokonok végrehajtották. Viszont a két családnak egy dolgot, mégis sikerült elérni; a bűncselekmény részleteit a nyilvánosság előtt nem kellett kiteregetni és a büntetőítéletet követő nyilvános kivégzés elmaradt (a két. nőt otthon titokban megfojtották, s így megkímélték őket és a családjukat a nyilvános kivégzés gyalázatától). A iudicium domesticum tehát azt a célt szolgálta itt is, amelynek szolgálatában Róma uralkodó osztálya az egész intézményt életre hívta.

Hasonló problémát vet fel Appuleianak, Augustus nővére unokahúgának ügye. Adulterium miatt vádat emeltek ellene. Tiberius császár azonban felmentette öt e vád alól és rábeszélte a propinquusokat arra, hogy száműzzék őt Rómától a 200 mérföldkövein túlra (Tac. Ann. 2. 50.). A császár itt házi ítélkezést végzett a propinqui bevonásával Appuleia felett. Problematikus azonban, hogy ezt, mint az agnatio feje tette-e? Minden valószínűség szerint nem. Ha ez így van, úgy a császár, mint a cognat család legtekintélyesebb férfi tagja a propinqui meghallgatásával hozott iudicium domesticumot. Hogy itt családi bíróság működött, erre mutat az „exemplo maiorum”, a „propinqui” kifejezés és a relegationák megfelelő ilyenkor szokásos büntetés. A társadalmi cél világos: a főrangú házasságtörő mentése a lex Julia de adulteriis joghátrányai alól és a császári család jóhírének megóvása.
Végül hasonló problémát látunk Pomponia Graecina, az előkelő A. Plautius felesége esetében, aki minden valószínűség szerint valami kicsapongásokkal járó vallási kultuszban vett részt (Tac. Ann. 13. 32.).91 A nevezett nő aligha, állhatott manus alatt, hiszen Tacitus róla, mint ,,nupta”-ról szól csupán, s ez időben a manusos házasságok már ki is mentek a divatból. Személye felett mégis „családfői bíráskodás” ment végbe. Férje nyilván a hatóságokhoz fordult, hogy tekintsenek el a büntető eljárástól, mert ő maga fog a családi tanács bevonásával ítélkezni („mariti iudicio permissa .. . prisco instituto . . . propinquis... cognovit... pronuntiavit”). A hatóságok hozzájárultak. A férj tehát annak ellenére, hogy manusa nem volt „házilag törvényt ült” felesége felett.

A két utóbbi eset tehát arra mutat, hogy utóbb a „házi bíróság” tartásának régi szokásai az agnatio és házközösség felbomlása, ill. bomlása folytán maguk is fellazultak, amennyiben a potestassal, vagy manussal nem rendelkező férj, vagy proximus agnatus, esetleg a cognat család feje, legtekintélyesebb férfi tagja, már nem feltétlenül a házközösségbe tartozó személyek felett „ítélkezett”. A régi szokások fenntartása a régi formában egyre kevésbé fontos. Egy csak a lényeges: a család jóhírnevének védelmét, az előkelő bűnösök megmentését biztosítani.

Egy olyan társadalmi szerv működésével, amely a törvényesség látszatát képes a közvéleményben kelteni, Es akkor nem szükséges az, hogy a házi bíróság „elnöke”, aki a döntést kimondja, potestassal vagy manussal rendelkezzék. A család legtekintélyesebb férfitagja, akit a közvélemény a család fejének elismer, és az ő barátai vagy rokonaiból összeállított tanács, ez adta meg döntően a törvényesség látszatát és maximális mértékben alkalmas volt arra, hogy a közvéleményt döntésével - különösen akkor, ha a bűnösöket meg is ölték - megnyugtassa, és a család jóhírét is megőrizze.

A censori regimen morum és a házi bíráskodás tehát kezdetben egyaránt a házközösség viszonyaira terjedt ki, A censori regimen morum azonban már az első pun háború után lényegesen szélesebb területen érvényesült, míg a „házi bíróság hatáskörét” az agnatio és a házközösség bomlása módosította.


Forrás: Pólay Elemér A censori regimen morum és az un. házi bíráskodás