logo

XXI Novembris AD

A censori regimen morum és a házi bíráskodás jellege II.

1. A családfő ún. házi bíráskodásának jellegét illetően az irodalomban fellelhető nézetek lényegében két csoportra oszthatók. Mielőtt azonban e nézetek tárgyalására rátérnénk, le kell szögeznünk azt, hogy a családfőnek a hatalomalattikkal szemben tanúsított fenyítő, büntető tevékenysége csak akkor volt vonható az ún. házi bíráskodás fogalma alá, ha az
az állami bíráskodás külső ismérveit viselte magán, s nem jelentette a hatalomalatti egyszerű, minden eljárás nélküli szóbeli, vagy testi fenyítését, vagy oly természetű megölését, amelyre a jogszabály minden további nélkül feljogosította (coercitio), s nem jelentette a házközösség tagjai közötti kontro verzióknak a családfő által békés úton való kiegyenlítését.
A családfőnek, a fenti keretek közt gyakorolt tevékenységében az irodalom általában egy valóságos bíráskodást vél felfedezni, amely mintegy az állami bíráskodás egy részét jelenti. Geib szerint a családapákat megillette a család összes tagjai felett a büntetőbíráskodás joga, értve a család tagjai alatt a fiúkat, a leányokat, a feleséget és rabszolgákat. Ugyanezt a nézetet vallja Bon fanle és sokan mások a századforduló előtti irodalomban is. Nézete szerint a pater familias egész büntető hatalma nem fogható fel másképpen, mint egy bírói hatalom megnyilvánulása. E büntetőbírói hatalom nemcsak a házi rend megsértése esetében lépett működésbe, hanem a haza és család elleni cselekmények, más személyének vagy vagyonának sérelme esetében is.

A római iurisdictiot gyakorló magistratus által választott tanácsnak megfelel a consilium necessariorum vagy proprinquorum, az állami iudiciumnak a iudicium donesticum. A paterfamilias éppúgy ítélt, mint á magistratus. Az állami és a családi bíráskodás között tehát semmi lényeges különbség nem volt. Hasonló nézetet vall a modern irodalomban Dűli. A forrásanyag széleskörű feltárásával és csoportosításával kívánja bizonyítani, hogy itt valóban a családfő büntetőbírói tevékenységével állunk szemben.
A családfő által választott consilium, a cognitio, a iuridictios magistratus hatalmának megfelelő házi hatalom, az ítéletet megelőző szavazás, az ítélethozatal és ítélethirdetés, az ítéletekben rendszerint megismétlődő büntetéstípusok (halálbüntetés, relegatio stb.) mind egy valódi büntetőbírói hatalom létére utalnak. Mégis szemlélete valamivel rugalmasabb Bonfanteénál, amennyiben több helyen utal arra, hogy a családfő a hatalomalattiak ügyében úgy jár el, ahogy jónak látja, ennek megfelelően vizsgálati eljárást is alkalmazhat és annak eredményeit egy iudiciumban foglalhatja össze.

A másik nézetcsoport kiindulópontja Mommsen felfogása, aki Strafrechtjének „Hauszucht” c. fejezetében először foglalkozik behatóan ezzel a sajátos római intézménnyel. Nézete szerint a fenti fogalom mint coercitio vagy disciplina fogható fel, de semmiképpen úgy, mint egy valóságos iudicium domesticum. „Dass die regelmássige Hauszucht, wie sie gégén Unfreie und Hauskinder geübt wird, nicht ist, - mondja Mommsen - als Ausübung des dem Eigentümer zukommenden Rechts und keineswegs, als Strafrecht betrachtet werden darf zeigt sich in dem Fehlen dér rechtlichen Festigkeit, teils des Delicts, teils dér Strafe, teils des Prozesses; fü-r sie allé gibt es keine Begránzung als im einzelnen Fall die Willkür.” A iudicium domesticum kifejezés, ahogy ezt a források használják, nem más, mint egy „lelkiismereti bíróság” (Gewissensgericht).
A családfői önkény uralkodott a hatalom alá vetettek felett és semmiféle bírói eljárásnak nem lehetett itt helye. - Ugyanerre az. álláspontra helyezkedik Valterra aki széles körűen·, az összes idevonatkozó forráshelyek elemzése útján mutatja ki, hogy Rómában sohasem létezett egy olyan ún. családi bíróság, amely egy állami bíróság jellegét viselte volna. Mommsen a maga álláspontját három tézissel támasztja alá; elsősorban a forrásokból kitűnőleg - állapítja meg - az ún. családi bíráskodásnál (ezt a kifejezést azonban Mommsen következetesen kerüli) hiányzott a) a deliktum jogi fixálódása, b) a büntetés fogalmának rögzítése és ej maga a jogilag szabályozott eljárás.
Ha a forrásokat, amelyeket a nagy romanista idéz, megvizsgáljuk, semmiképpen sem juthatunk más eredményre. A rendelkezésünkre álló forrásanyagból nem lehet megállapítani, hogy mikor volt szükség ilyen bíráskodásra, hiszen nem volt semmiféle jogforrás, amely rögzítette volna, hogy milyen a házi bíráskodás keretében deliktumnak minősülő cselekmény, milyen magatartás milyen szankciót vonjon maga után. De az eljárás sem volt egységes. Legjobban látszik ez a consilium összeállításánál, amely legtöbbször ugyan propinqui-ből, cognatiból, tehát a családhoz tartozókból állott, de állhatott a barátokból is (amici), a rabszolgák egy csoportjából, ha rabszolga felett ítélkezett a dominus (Plut. Cato mai. 21.), esetleg az egész senatusból (Vai. Max. 5. 9. 1.), sőt előfordult, hogy a tanácsban maga a császár vett részt (Sen. de dem. 1. 15. 4.).

Valterra továbbmegy annak a megállapításnak bizonyításában, hogy itt semmiféle olyan intézményről sem lehet beszélni, amely bármely irányban is az állami bíráskodás jellegét viselné magán. Megállapítja mindenekelőtt azt, hogy az ún. családfői bíróság ítélete sohasem mentesítette a terhelt hatalomalattit az állami bíróság eljárása és az az által kiszabandó büntetés alól (Liv. 2. 41. 10.). Emellett hangsúlyozza, hogy a paterfamilias vagy dominus által a családgyermekre vagy rabszolgára, másnak okozott kárért kiszabott büntetés (még ha az halálbüntetés is) nem szünteti meg a sértettnek a családfővel szemben fennálló igényét. Az akkor szűnik csak meg, ha a tettest noxaba adják vagy hulláját a sértettnek kiadják. Ez a családi bíráskodás lehetséges eseteit mélyreható tudományos analízis tárgyává tevő tanulmány, a családi bíróság igazi arcát és jellegét először tárja fel a maga valóságában a világirodalomban.
Kétségtelenül így határkövet jelent ez intézmény lényegének tisztázásában. Úgy véljük azonban mégis, hogy néha túl szigorúan ítéli meg az egyes eseteket. Abból a tényből ui. pl., hogy a consilium nem családtagokból. hanem kívülállókból volt megalakítva vagy abból, hogy a terhelt nem tartozott a „iudex domesticus” manusa alá, arra következtet, hogy itt nem lehet szó „családi bíráskodásról”, annak ellenére, hogy a források iudiciumról, consiliumról szólnak, tehát feltétlenül ilyen „bíróság” működésére utaló kifejezéseket használnak. Nézetünk szerint itt nem célszerű túlságosan jogászszemmel vizsgálni egy olyan - mint a továbbiakban még világosabban látni fogjuk - a ius területén kívüli intézményt, egy társadalmi szokást, amelynek sem meghatározott eljárási, sem valamilyen rögzített anyagi normái sohasem voltak, legfeljebb valami bizonytalan gyakorlata.
Nagyon találóan jegyzi meg ui. Kaser, hogy ez az intézmény ki lévén zárva a ius területéről, semmi jelentősége nincs annak, hogy közbűncselekmények esetén az ítélkezést vagy végrehajtást a családi bíróságnak átengedik. Ezért magunk részéről az egyesesetek elbírálásánál mondott, ahol a „családi bíróság” működésére kétségtelenül utaló kifejezéseket használnak a források (iudicium, cognitio, consilium, sententia, damnatio stb,) a családi bíróság működését vélelmezzük, hacsak pl. a forrásszöveg nem utal arra kifejezetten - mint T. Manlius Torquatus esetében -, hogy az egész bíráskodás leglényegesebb aktusa, amely ennék a jogon kívüli intézménynek a jellegét megadta: a consilium összehívása elmaradt.

A két vélemény csoport közt némileg átmenetet képez, valójában azonban, az utóbbihoz tartozik Kaser1" nézete, aki szintén tagadja azt, hogy itt valóságos bíróságról lett volna szó és hangsúlyozza, hogy az egész intézmény ki van rekesztve a ius területéről, csupán nem tartja kizártnak, hogy valamikor, - ha Bonfantenak igaza van -, amikor a család politikai és jogi egység volt, e családfői bíráskodásnak az állami bíráskodással közös gyökerei lehettek.

A fenti két alapvető elmélet közül az első tekinthető az általános, elfogadott nézetnek. Ez érthető is, hiszen a romanisztika irodalmára egy-egy olyan hatalmas egyéniség, mint Bonfante, feltétlenül rányomja bélyegét, ez az elmélet pedig lényegében Bonfantenek abból a szemléletéből táplálkozik, hogy a család az állam kicsinyített mása, s a családfő megfelel a főmagistratusnak, amelynek kezében a bírói hatalom is ott van.
Bonfante szemlélete azonban nem veszi eléggé figyelembe azt, hogy az államalakulás idején nem a családok voltak az egyedüli hatalmi és politikai egységek, hanem a nemzetségek és hogy az állam kialakulása, megszilárdulása a nemzetségek és családok közti harc eredményeképpen jött létre, s a család sohasem jelenthetett Rómában: olyan hatalmi, politikai egységet, mint a nemzetség, amely ott volt a comitia, curiatan, a comitia calatan és talán a nemzetségfők révén a senatusban, míg; a családfők, mint ilyenek, ill. a családok hasonló szerephez nem jutottak. A fentiekre tekintettel úgy véljük, hogy az előbbi nézet alapjaiban hibás és inkább a második, a Mommsen, Kaser és Volterra által képviselt elmélet, jelenti a kérdés megoldásában a járható utat. Ezt az alábbiakkal kívánjuk, bizonyítani:

a) a iudicium domesticum, vagy ezzel egyenértékű, ugyanazon fogalomra, utaló kifejezések egyike sem származik jogászoktól, hanem vagy rhétoroktól, mint Cicero (In. Pis. 40. 9), aki egyébként itt nem valamilyen állami bíróság jellegű családfői fórumról, hanem ún. lelkiismereti bíróságról szól, továbbá Seneca (Contr. 2. 3. 18. - „ius dicere” ep. 47. 14.), Quintilianus („iudicium. abdicationis” Inst. or. 7. 4. 10.), vagy filozófustól, mint Lactantius (Ápol. 1. 1.. 1.), vagy történetíróktól, mint Livius (2. 41.), Tacitus (iudicium mariti, Ann. 13. 32.), Valerius Maximus (iudicare, 5. 8. 3.), Dionysius, Plutarchos (δικάζειν Dion 2. 25. 6. - Plut. Cato mai. 21.), vagy nyelvésztől mint Gellius (iudex 10. 23. 4.).
Azok a jogi szövegek, amelyekre Dűli hivatkozik, nem mutatnak ilyen „családi bíráskodás” létére, hanem sokkal inkább a paterfamilias fegyelmező tevékenységére (lásd Mommsen ,,Hauszucht”-ját) vagy a családi egyenetlenkedéseiknek családfői szóval való elsimítására. Mindez azt látszik -igazolni, hogy a „iudicium domesticum” kifejezés a jogászi nyelvbe recepciót sohasem nyert.

b) Az ún. családfői bíráskodásban hiányoznak azok az alapok, amelyek az állami bíráskodásnak szükségképpeni előfeltételei. így:

aa) a családfő, akinek bírói hatalmáról beszélnek a rhétorok, történetírók, filozófusok, sokszor maga a hatalomalatti magatartása által sértett személy, tehát nem mint érdektelen állami fórum jár el a hatalomalatti ellen, így pl. a családi bíráskodás egyik eseteként hozzák fel az írók a L. Gelliusféle ügyet, ahol is az apa „bírói fóruma” elé állítja fiát, aki mostohaanyjával, tehát az apja feleségével paráználkodott és apja ellen gyilkos merényletet követett el (Vai. Max. 5. 9. I.). Az apa itt két minőségben is sértettként jelentkezik, mégis mint fiának „bírája” jár el;

bb) egy bírói fórumot szükségszerűen bizonyos szabályok kell, hogy kössenek. Ilyen kötöttséget ennél a bíráskodásnál sohasem látunk. A családfő úgy állítja össze a consoliumot, ahogy legjobbnak látja. Néha csak a cognatusokból állott ez a consilium ( al. Max. 6. 3. 7. „omnes cognati intra domos”), ill. a propinquiből, tehát a legközelebbi rokonokból (Sueton. Tib. 35. - Dión.

2. 25. 6. συγγενείς), máskor a legközelebbi rokonok mellé a családi körön kívül álló barátokat is meghívott a „bíráskodó” paterfamilias (Vai. Max. 5. 8. .2. „adhibito propinquorum et amicorum consilio), ismét máskor ezeken kívül az uxort is, aki feltehetőleg nem uxor in manu volt (Sen. contr. 2. 3. 6. és k. „admovisses propinquos, amicos ... deliberabo cum tua matre”), máskor a császárt (Augustusi) hívta meg a családfő a tanácsba (Sen. de dem. 1. lő. 3. „cogniturum de filio Tarius advocavit in consilium Caeserem Augustum”), ismét máskor úgyszólván az egész senatus részt vett abban a családfő kérésére (Vai. Max. 5. 9. 1. „paené universo senatu adhibito in consilium”). Sőt Dűli hivatkozik még egy olyan házi bíráskodási esetre, amikor Cato maior a halálbüntetéssel sújtandó rabszolga elítélése céljából összes rabszolgáiból ala-kított tanácsot (Plut. Cato mai. 21.).
De nem volt a családfő e bíráskodása a hatalomalattiak köréhez kötve. Ha az apa úgy látta, emancipált fiát is „bírói fóruma” elé vonta·, mint azt a Manlius Torquatus esetnél látjuk (Vai. Max. 5. 8. 3.), sőt ez esetben ítéletét, amelyben fiát eltiltotta attól, hogy színe előtt megjelenjék (Cic. de fin. 1. 7. 24. „in conspectum suum venire vetuit”), a consilium necessariorum alkalmazásának mellőzésével hozta (Vai. Max. id. h.) és az irodalom mégis ez esetet is a „iudicium domesticum” példájának tekinti, pedig itt a családfő valóban semmi szabályt nem tártott be. A fentiekből kitűnően a családfőt semmiféle szabály nem kötötte ilyen eljárásnál, hanem tetszésétől, önkényétől függött, mit tesz, hogyan jár el;

cc) a bíróieljárásnak sajátossága a nyilvánosság valamilyen formája, tehát vagy teljes, vagy korlátozott nyilvánosság, s a nem nyilvános eljárás csak egészen kivételesen jelentkezhet. Itt mégis azt látjuk, hogy a családfői „bíráskodás” sohasem nyilvános, az mindig a család belső ügye, s házon belül. (Vai. Max. 6. 3. 7.) „intra domus” folyik le, a ház átriumában (Vai. Max. 5. 8.

3.), az ősök viaszképei előtt (Vai. Max. 5. 8. 3. „effigies maiorum”). Azt. a nyilvánosságot viszont, amelyre az ilyen bíráskodásnak szüksége volt, hogy ti, a családfő által kiszabott intézkedésről a közvélemény tudomást szerezzen, biztosította a bíráskodásba bevont barátok, esetleg hivatalos személyek, de a rokonok hírverése is.

c) Nem lehetett azonban az állami bíráskodás valamilyen fajtájáról itt azért sem szólni, mert az egész eljárás, ha ilyenről egyáltalában beszélhetünk. nem a ius területére tartozik, márpedig az állami bíráskodás szükségképpen a jogrendszer része. Hogy az egész „családfői bíráskodás” az ősi erkölcsökből,, jogon kívüli szokásokból származik, maguk a források igazolják.
Az ősi hagyományokra utalnak e vonatkozásban Suetonius (Tib. 35. „more maiorum”), Tacitus (Arm. 2. 50. 3. „exemplum maiorum” - Ann. 13. 32. „priscum institutum”). Az, hogy Cicero egy helyütt a családgyermek relegatiója kapcsán azt. a consuetudon alapuló intézkedésnek mondja, nem változtat a helyzeten, mert egyrészt Cicero ilyen kérdésekben sokszor nem használ pontos terminológiát, másrészt itt kifejezetten azt mondja, hogy „consuetudine patres faciunt” (Pro S. Roscio. 15. 44.), ami nem jogszokásra, hanem az ősök hagyományaira látszik utalni.

d) Hogy itt nem az állami bíráskodással összhangban álló családfői intézkedésekről volt szó, igazolják az alábbi példák. Caesar, mint fömagistrátus; egy lovagot rá akart venni, hogy fiát elűzze (abdicare), ez azonban az ilyen, intézkedésre nem volt hajlandó. Más alkalommal egy néptribunus vádat emelt Manlius Torquatus ellen, hogy fiát eltávolította a városból és mezei munkára fogta, családi bíráskodás során kiszabott büntetésből kifolyólag (Val. Max. 5. 8. 3.). Dűli ezeket az eseteket úgy bírálja el, hogy az állami hatóságok nem mindig értettek egyet azzal, hogy a pater familias fiával szemben a relegatiot, vagy abdicatiot szabott ki büntetésként.
Valójában azonban itt arról van szó, hogy az állami hatóságok, eme jogrendjének képviselői lényegében nem tudtak a jog eszközeivel beavatkozni abba, amit a családfő saját családján belül cselekedett a „családi bíráskodás” általa választott formalitásai keretében. Ha ui. itt az állami bíróság egy változatáról lett volna szó, úgy a főmagistrátusok arra, ha másképpen nem, intercessio útján befolyást gyakorolhattak volna. De nem kényszeríthette az állam a családfőt a consilium bevonásával való döntésre sem, legfeljebb megbüntették őt, ha önkényének nem adott a consilium alkalmazása által legális színezetet.

Összefoglalólag megállapítható tehát, hogy az un. iudicium domesticum nem volt valami valódi, az állami bíráskodással kapcsolatban álló vagy azt kiegészítő intézmény, mert már maga ez a kifejezés sem honosodott meg a jogi nyelvben. Hiányoztak itt még a római értelemben vett bíráskodás előfeltételei is (az, hogy a bíró ne a sértett fél legyen, eljárási szabályokhoz kötve legyen, s az eljárás valamilyen formában nyilvános legyen), továbbá a iudicium domesticum nem a ius, hanem a mos területén érvényesült, s az állami főmagistratusok nem folyhattak bele a „családfői bíróság” eljárásába és döntésébe.

2. Kérdés ezek után, hogy hol kereshető az ún. családfői bíráskodásnak az eredete. Dűli1® szerint - aki lényegében Bonante nézetére támaszkodik - ez ősi intézmény és erre az álláspontra helyezkedik Kaserei is. Bizonyítékokkal sem az előbbi, sem egy ellenkező álláspont alátámasztására nem rendelkezünk. Ilyen módon nem marad más hátra, mint az, hogy a kérdés vizsgálatánál az ősi római viszonyokból és a római házközösség szerkezetéből induljunk ki.

Mindenekelőtt meg kell állapítani azt, hogy az a tény, hogy a császárkori források a családfői bíráskodásnál a mos maiorumra utalnak, nem azt jelenti, hogy ez az ősi római intézményék közé tartozik, hanem sokkal inkább azt, hogy ez a kétségtelenül a császárkorinál jóval korábbi keletű intézmény a római mos területén érvényesül és nem a római ius intézménye. Kérdés, hogy a patriarchális rabszolgaság korában ez az intézmény ismeretes lehetett-e?
A gyermek feletti ius vitae ac necis nyilvánvalólag ősi időktől kezdve alanyi joga volt a családfőnek. Rabszolgája felett ugyancsak korlátlan hatalom illette meg. Hogy azonban e korlátlan alanyi jogával nem élt vissza a pater familias, ennek garanciáját jelentette a paraszti házközösség bensőségesebb jellege, ahol a felnőttek, legyenek azok feleség, felnőtt gyermek, esetleg az 1-2 rabszolga, a családfőnek munka és asztaltársai voltak, együtt vettek részt a családi kultuszban, s a közös munka és közös ünnepek csoporttá kovácsolták őket érzelmileg is. E munkatársakkal való kegyetlenkedés, azok megölése értelemnélküli volt ebben a társadalomban (vonatkozott ez a rabszolgákra, akiknek kizsákmányolását a naturál-gazdálkodás akkori keretei erősen korlátozták, s így a munkával való agyongyötrésük sem volt valószínű, ,sőt a családfőnek - ritka lévén a rabszolga - komoly anyagi veszteséget jelentett volna azok megbetegedése vagy elpusztulása). Macrobius szerint; „Őseink a tulajdonost, a gazdát paterfamiliasnak, a rabszolgákat pedig familiaresnek nevezték. Rabszolgáid tehát sokkal inkább tiszteljenek, mintsem féljenek tőled” (Sat. 1. 11.). Ez is az ősi állapotokra mutat.

A hódítások nagy mennyiségű rabszolgát juttattak a gazdasági életbe, s egyben megnyitották a kapukat a hellenisztikus kulturális áramlatok előtt. Az árutermelő rabszolgaság rendszerére való áttérés Rómában hatalmas gazdasági és társadalmi átalakulást eredményez. Az eddigi értelemben vett ház közösség keretei fellazulnak.
A rabszolgák egy része kikerül abból (üzemi rabszolgák a mezőgazdaságban, bányákban stb.), a háznál maradó rabszolgák és uruk között is megszűnik az eddigi patriarchalis viszony. Kialakulnak a nagy vagyoni különbségek, s a vagyonos családokat egyre tátongóbb szakadék választja el a szegény családoktól. Ez azt eredményezi, hogy egyes, a közéletben nagy szerepet vivő családok élete jobban ki van téve a (közvélemény meg-figyelésének, mint a jelentéktelen szegény családoké, akikkel a közvélemény nem törődik. Márpedig e hatalmas családokra nézve nem közömbös, hogy milyen híre van családi, erkölcsi életüknek a közvélemény porondján, hiszen ezen múlik többek között tagjaiknak magas állami tisztségekre való megválasztása.
Ebben az új szerkezetű családban, ahol a családfő nem munkatársa a házközösség szabad és nem szabad tagjainak, hanem a szabad tagoknak ura és parancsolója, a rabszolgáiknak pedig zsarnoka, szükség van arra, hogy a családfői vagy rabszolgatartói önkény valamilyen jogot utánzó, a jogszerűség látszatát keltőn köntösben jelenjék meg. A politikailag hatalmas családok fejének leplezetlen zsarnoksága a közvéleményben igen rossz vért szült volna, hiszen e családok fejei magas állami pozíciók várományosai voltak, választási beszédeikben rendesen az ősi római erkölcsöket dicsőítették, tehát a leplezetlen önkény a családban és a rabszolgákkal a kandidátus választási esélyeit csökkentette volna a választók előtt, s lejáratta volna az uralkodói osztály „jóhírnevét” a nép előtt. Így Cato maior a régi római erkölcsök, a régi patriarchalis család visszaállításáról szól, annak a családnak a visszaállításáról, amelyben a rabszolga az úr munkatársa, családtagja volt, holott ö maga a legembertelenebbül zsákmányolta ki rabszolgáit, amikor őket úgy használta, mint az igásbarmokat, s ha elöregedtek, elkergette őket a háztól, vagy eladta (Plut. Cato maior 5.).
Emellett gyakran büntette őket halállal. De hogy mindez a zsarnoki bánásmód megbotránkoztatást ne keltsen és „jóhímevén” csorba ne essék, sokszor azt ette a látszat kedvéért, amit rabszolgái (Plut. uo.) és ha rabszolgái közül valamelyiket meg akarta fegyelmezés és a többiek elrettentése céljából ölelni, házi bíróságot állított össze az összes rabszolgákból, s ha azok egyet értettek a halálbüntetésben, akkor végeztette ki csak a szerencsétlent (Plut. Cato mai. 21.).
Mi más volt ez, mint a jogszerűség látszatának kölcsönzése kegyetlenkedésének leplezésére. De, ha nem rabszolgák megöléséről volt is szó. a családi vagy baráti tanács sem korlátozta semmiképpen a családfői önkényt hanem csupán a törvényesség színezetét adta meg annak az eljárásnak. A rokonok, barátok ui. hasonló jó szolgálatot vártak a kérdéses családfőtől az ő saját, ügyeikben.

De nemcsak ezen az úton szolgálhatta a „családi bíróság” intézménye: Róma hatalmas családjainak érdekvédelmét. Sokszor a család egésze jóhírnevét oly módon kívánták ez intézmény segítségével megvédeni, hogy annak alkalmazásával eltussolták a családtagok bűneit, illetve a családot ilyen módon megkímélték a botránytól. így pl. Pomponia Graecina elleni ügyben, ahol „mariti iudicio permissa” (Tac. Ann. 13. 32.). azért tették az illetékes szervek lehetővé, hogy a férj bíráskodjék az „insignis femina” felett, aki valószínűleg valami kicsapongásokkal kapcsolatos vallási kultusznak hódolt, hogy megkíméljék a családot a botránytól. Hasonló célt szolgált a két mérgezéses gyil-kossággal vádolt asszony ellen alkalmazott családi bírósági eljárás (Vai. Max. 6. 3. 8.), amelyben az ítélet „propinquorum decreto” történt, s így a család meg volt kímélve a nyilvános tárgyalással járó meghurcoltatástól.

Máskor a családi bíróság alkalmazása a magasrangú családok bűnös tagjainak a törvény sújtó keze alóli megmentését volt hivatva szolgálni. így Suetonius említi, hogy „matronas prostratae pudicitiae, quibus accusator publicus deesset, ut propinqui more maiorum de communi sententia coercerent, (Tiberius) auctor fuit” (Tib. 35.).
Az előkelő családok kicsapongó asszonyait a nyilvános bírósági eljárás alól a iudicium domesticum elé utalással elvonták, amely azután bármilyen enyhe fegyelmi büntetéssel sújthatta őket. Hasonló a Tarius-féle eset (Sen. de clem. 1. 15. 4.), ahol a köztörvényi úton büntetendő cselekmény következményei alól úgy akarja az apa fiát megmenteni, hogy a consiliumba Augustusi is bevonja és a consilium tagjainak egyhangú véleménye alapján fiát Massiliába száműzi és apanázsát lecsökkenti.
Hasonlóképpen az állami büntetés alól akarta menteni fiát T. Manlius Torquatus Decimus, akinek fia ellen a macedóniaiak a magistratualis hatalommal való visszaélés miatt emeltek vádat (crimen repetundarum). Az apa azt kérte a senatustól, hogy ne döntsön, hanem bízza az ügy kivizsgálását rá. Az apa bíráskodásának az volt a következménye, hogy fiát eltaszította magától, (Val. Max. 5. 8. 3. és Liv. Ep. 54.), ami kisebb büntetés volt, mintha a senatus ítélte volna el.

Végül a két utóbbi célt egyaránt szolgálta pl. a L. Gellius-féle esetben a családi bíróság alkalmazása. A mostohaanyjával paráználkodó és apagyilkosságot megkísérlő fiúval szemben az eljárást az apa a maga „ítélőszéke” elé, hogy ezáltal elkerülje az erkölcsi botrányt, amelyet a család jóhírnevén fiának és feleségének egymással való paráználkodása ütött, másrészt fiát megmenthesse attól, hogy állami bírósági eljárásban megállapítást nyerjen ellene az apagyilkosság kísérletének tényállása és az ezzel, járó halálbüntetés.
A családi bíróság tehát Róma közéletében nagy szerepet vívó családok jóhírének megóvását szolgálta azzal, hogy a családfői önkényt a törvényesség látszatával ruházta fel, vagy azzal, hogy az egyes bűncselekmények okozta botrányt csökkentette azzal, hogy az eljárást Hogy azonban ez az intézmény mégis elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a családfő önkényének a törvényesség látszatát biztosítsa, igazolják azok, a forráshelyek, amelyek arra utalnak, hogy ha a családfő családja és saját maga jóhírét veszélyeztetve visszaélt családfői hatalmával és annak semmiféle törvényes látszatot nem adott - az állami - szervek-léptek közbe.

A köztársaság idején ez az állami szerv a censor volt. Így Valerius Maximus elbeszéléséből tudjuk, hogy egy Annius vagy Antonius nevű senator i.e. 307-ben M. Valerius Maximus és C. Junius Brutus Bubulcus censorok törölték a senatusból, mert feleségét repudiummal eltaszította magától, „nullo amicorum consilio adhibito” (2. 9. 2.)”, ami azt jelenti, hogy a feleség eltaszításának törvényes színezetet kellett adni a családi (baráti) tanács beiktatásával.
A censorok tehát nem azért léptek fel a nevezett ellen, mert feleségét önkényesen eltaszította, hanem azért, mert önkényének a legalitás látszatát, nem biztosította. Dionysiostól arról értesülünk, hogy a censor megbüntette a. férjet, ha feleségét bántalmazta (20. 13. 3.), hiszen ez a jó erkölcsök ellen volt, mert Cato azt hirdette, hogy „az, hogy valakit jó férjnek mondanak, nagyobb dicsőség, mintha valakit nagy szenátornak neveznek” (Plut. Cato mai. 20.).

Cato szövegéből egyértelműleg az tűnik ki, hogy nem az a lényeges, hogy valaki jó férj legyen, hanem az, hogy annak mondja őt a közvélemény. A Dionysios és Plutarchos által mondottakból összevetve ama következtetésrekell jutnunk, hogy ha csak nem nyilvánvalólag botrányt Okozó volt a feleségmagatartása (Vai. Max. 6. 3. 11.) tisztességes férjes asszony együtt mutatkozása nyilvánosság előtt, bizalmas módon utcai nővel; Vai. Max. 6. 3. 12.: tisztességes asszony megjelenése a nyilvános gladiátorjátékon stb.), azzal szemben, fenyítőleg fellépni csak a családi tanács bevonásával volt tanácsos, mert az: a férj bármilyen önkényére a „törvényesség” pecsétjét nyomta rá.
Ha a férj ezt nem téve részesítette az asszonyt testi fenyítésben, a censorok felléptek ellene. Nyilvánvaló, ez lehetett a helyzet a gyermekek megölésével kapcsolatban. Augustus idején a nép majdnem meglincselte a fiát halálra korbácsoltató lovagot, aki a consilium alkalmazását mellőzte e büntetés kiszabásánál (Sen. de clem. 1. 15. 1.). Itt a censornak kellett volna közbelépni, de ekkor már a censori hatalom beolvadóban volt a császári hatalomba, a császár pedig már ritkán működött censorként.

A császárkorban, amikor a régi római erkölcsök már a múlt történelmi hagyományai lettek, a censor közbelépése ilyen esetekben nem lehetett volna hatékony, így a jogszabályoknak kellett gondoskodni arról, hogy a családfő önkényes büntető hatalmának a törvényesség látszata biztosíttassák. A senator neve bizonytalan. (Erre nézve lásd Nowak id. m. 11. I. és a.) egy mondata kétségkívül arra utálj hogy a gyermeket a családi tanács meghallgatása nélkül az apa nem ölheti meg:

„Inauditum filium pater occidere non potest” (D. 48. 8. 2.).1

Itt ugyancsak arról van szó, hogy a paterfamilias fiát kivégzése előtt feltétlenül meg kell, hogy hallgassa, de ez a meghallgatás egy jogi procedúra utánzását jelenti, s ha erről van szó, annak több személy előtt kell végbe mennie, hisz a megölt fiú nem tanúskodhatik utóbb arról, hogy őt meghallgatták-e vagy sem.
A másik forráshely, amely szintén arra vall, hogy a családfői önkényt törvényes színezetbe kellett öltöztetni s erre már Ulpianus előtt (Hadrianus idején) is a ius kényszerítette a családapát, a következő:

„Divus Hadrianus fertur, quum in venatione filium suum quidem necaverat, qui novercam adulterabat, in insulam eum deportasse, quod latronis magis quam patris iure eum interfecit” (D. 48. 9. 5. Mare.).

A mondat további része így hangzik; „sed accusare eum apud praefectum praesidemve provinciae debet”, ez azonban - mint Bonfante (Corso di diritto romano I. Diritto di família. Roma 1925. 84. 1. - Istituzioni di diritto romano. Milano 1932. 158. 1. 1.) kimutatta - posztklasszikus interpoláció eredménye. Egy látszólag hasonló esetről van szó az i.e. II. század fordulójáról, midőn Q. Fabius Maximus fiát, akit vidékre száműzött, két rabszolgájával megöletett és azokat bűnüknek jutalmaként felszabadította (Orosius 5. 16.). Ezért vádat emeltek ellene és elítélték. Nézetünk szerint, ha az lett volna az eset, amiről Marcianus beszámol (D. 48. 9. 5.), hogy ti. a fiú valóban súlyos bűnt követett volna el apja ellen (mint amiről Marcianus beszél: „novercam adulterabat”) s amiről nézetünk szerint Orosiusnak feltétlenül szólnia kellett volna, úgy a köztársasági korban történvén az eset, a censor lépett volna csak (közbe a családi tanács meghallgatásának elmaradása miatt. Itt nyilván azért emeltek vádat az apa ellen, mert a cselekmény igen súlyos lehetett, a meztelen önkény (naokte Willkür) egy megnyilvánulása (Volterra szerint a bűncselekménynek igen kegyetlennek kellett lennie, ha Orosius egy ilyen epizódot említésre méltónak tart; id. m. 140. és k. 1.) olyan fiú ellen, aki számottevően nem véthetett apja ellen. De az is súlyossá tette a cselekményt, hogy az apa alattomosan két felbérelt ragszolgájával gyílkoltatta meg fiát, akiknek vérdíjul a szabadságot adta.

Az apa bűne ily nyilvánvaló, olyan botrányos volt, olyan súlyos sebet ütött az uralkodó osztály „jóhírnevén”, hogy a közvélemény megnyugtatására nem látszott volna elegendőnek egy lényegében nem súlyos censori nota. Itt a közvádlónak kellett fellépni és az állami bíróságnak büntetni, hiszen hasonló eset történhetett volna, mint a. fiát családi tanács meghallgatása nélkül halálra korbácsoló lovag esetében (Sen. de clem. 1. 15. 1.), mikor a lovagot az ezen felháborodott nép majdnem meglincselte. - De Fresquet (id. m. 135. 1.) szerint a „családi bíróság” tartásának joga akadályozta a patria potestas gyakorlását, midőn az apa bizonyos határokat túllépett, s e tekintetben az Orosius által idézett köztársasági esetet hívja fel bizonyítékul. E nézetből kitűnőleg azonban De Fresquet a családi bíróságot olyan jogintézménynek tekinti, amely egy másik jogintézményt a patria potestast korlátozza.
A családi bíróság azonban a köztársasági korban nem volt jogintézmény, hiszen a censor szorította csak annak tartására a családfőt, tehát egy társadalmi szokás betartására társadalmi eszközökkel (bojkott) kényszerítettek valakit. A jog által való bizonyos elismeréshez a családi bíróság csak a császárkorban jut, midőn a tettes gyermeket „inauditum... pater occidere non potest”, mint a jogász.
Ulpianus mondja. - Volterra (id. m. 140. és k. 1.) egyáltalában nem lát az Orosiustól idézett szövegben a családi bíráskodás lehetőségére utalást, mert szerinte azt sem lehet tudni, hogy itt paterfamiliasról, vagy természetes atyáról van szó. Ügy véljük azonban, hogy az a tény, hogy Q. Fabius Maximus fiát vidéki birtokára száműzte előbb, erősen az ő patria potestasa mellett szól.

Miután fia megölése miatt (akit egyébként súlyos bűn terhelt; mert mostohaanyjával, tehát apja feleségével paráználkodott) Hadrianus az apát egy szigetre száműzte, olyan korban, midőn a ius vitae a necissel még élhetett a családapa (Pap. Coll. 4. 8.), ez feltétlenül arra utal, hogy ha családi bíróságot hívott volna össze a kérdéses paterfamilias és úgy öli meg fiát, semmi bántódása nem történt volna az állam részéről.

A fentiekből alappal következtethetünk, tehát arra, hogy míg a köztársasági korban a censor a maga erkölcsi, társadalmi eszközeivel kényszeritette arra a családfőt, hogy családon belüli önkényét a családi bíróság alkalmazásával a törvényesség köntösébe öltöztesse, a császárkorban erre a családfőt a jog eszközeivel kényszerítik, ami azt jelenti, hogy a családi bíróság bizonyos fokú jogi elismerést nyert.


© www.romaikor.hu 2008-2019