logo

XXII Novembris AD

A censori regimen morum és a házi bíráskodás jellege I.

1. Ha Össze akarjuk vetni az ókori Róma e két intézményét és fel akarjuk tárni azok egymáshoz való viszonyát, múlhatatlanul szükségesnek látszik mindenekelőtt azok jellegének. tisztázása. Az előbbi intézmény mibenlétére vonatkozó nézetek ui. ma sem állnak teljesen azonos alapon, még kevésbé azok az elgondolások, amelyek a családfő házi bíráskodásának jellegét, kívánják meghatározni.

2. A censori regimen morum kifejezést az irodalom sokszor egyszerűen erkölcsfelügyeletnek (Sittenaufsicht) fordítja. Ez azonban meglehetősen félrevezető, mert egy általános erkölcsfelügyeletet sejtet, holott nem erről van szó. Itt - mint a továbbiakban látni fogjuk - a ius területén kívül eső bizonyos erkölcsi normák meglehetősen zárt körének betartására irányuló társadalmi bojkottról van szó, amelyet a censor, mint államhatalmi szerv a rendelkezésére álló jogi eszközök segítségével szervez meg. A regimen morum tehát államhatalmi szervnek a jog eszközeivel a ius területén kívül (a mos területén) érvényesülő társadalmi funkcióját jelenti nagy általánosságban, de semmi esetre sem egy általános erkölcsfelügyeletet.
A censori regimen morum gyökerei - mint arra először Iheringmutatott rá - a gensek korára nyúlik vissza. A regimen morumot a nemzetség tagjai felett - mint arra Livius (6. 20.) és Gellius (9. 2.) utalnak - a régi időkben a nemzetség gyakorolta? A gens-nek ez a szerepe még az i.e. 2. század folyamán is bizonyos mértékben érvényesült, mint az Liviustól (41. 27. 32.) tudjuk, aki szerint P. Cornelius Scipio Africanus erkölcstelen életet élő fia ellen nemzetsége tagjai léptek fel, megfosztották egy az apja képével ellátott gyűrűjétől és a nemzetségnek az érdemtelen nemzetségtag elleni fellépését a regimen morumot gyakorló censor a nevezettnek a senatusból való kizárásával szentesítette.

A gens „erkölcsfelügyéletét” azonban nemcsak a fenti források bizonyítsák. Az ősközösségben élő latiumi társadalmakban - éppúgy mint mindenütt másutt is, az államalakulás előtt - a nemzetség volt a társadalom alapvető szervezete, amelynek keretében a családok mint egységek még csak kialakulóban vannak. Nyilvánvaló tehát, hogy azoknak a normáknak a betartatására, amelyek ezt a primitív életet rendezték, a gens volt hivatott, akár vallási, akár erkölcsi normák voltak azok.
A vallási normák megsértése a közösségből váló kitaszítást eredményezte, hiszen az ilyen normasértés szankciója a „sacer esto” végső eredményben ezt jelentette. A mos szabályainak betartására szintén a nemzetségnek kellett felügyelni. A római állam kialakulása után a vallási normák területén számottevő változás ment végbe, s ennek folytán azok érvényesülését jórészt maga az állam teszi lehetővé. Az erkölcs, a mos szabályainál némileg más a helyzet. Itt ui. továbbra is maga a nemzetség biztosítja a normák érvényesülését.

Persze kérdés, hogy a gens erkölcsfelügyelete csak a patríciusokra terjedt-e ki, vagy a plebeiusokra is? E kérdés mikénti megoldása annak a függvénye, hogy a plebejusokat a „honalapító” nemzetségeken kívülállóknak tekintjük, vagy e nemzetségek tagjainak. Miután azonban akár arra az álláspontra helyezkedünk, hegy a két réteg különböző eredetű, akár arra, hogy eredetileg mindkét réteg azonos nemzetségek keretében helyezkedett el, nagyon valószínű, hogy a comitia curiata működésének idején a plebeiusok is tagjai lelhettek a nemzetségeknek, amelyekből a curiák alakultak, mert - mint arra Kunkel igen találóan rámutatott - aligha képzelhető el, hogy a curiákból, mint alapvető katonai egységekből a plebeiusók kimaradtak volna. Valószínűleg helytelen· ezért Schmahling1, nézete, aki szerint a gens e felügyelete egészen az i.e. 5. századig csak a patríciusokra korlátozódott, s csak a patrícius-plebeius osztályharc megszűnésétől terjedt volna ki a plebeiusokra is, ha ezt a funkciót a censor éppen ez idő tájt át nem veszi a genstől.

3. A censura felállítását Livius (4. 8.) i.e. 443-ra teszi, A gens által gyakorolt „erkölcsfelügyeletet” tehát a XII t. törvény korától kezdve a censor veszi át. Kérdés ezekután, volt-e különbség a gentilis és a censori regimen morum között? Annyi mindenesetre megállapítható, hogy az előbbi esetben egy az ősközösségből eredő, habár az állam által megtűrt kollektíva gyakorolta azt, az utóbbi esetben egy az állam által létrehívott szerv és ezért az erkölcsfelügyelet előbbi formája talán még inkább a iuson kívüli területen valósult meg, mint az utóbbi.
A másik különbség az lehetett, hogy míg a nemzetségi „erkölcsfelügyelet” területe feltehetőleg szélesebb volt, különösen az állami élet kezdetén, hiszen a nemzetségtag minden közösségellenes magatartásra kiterjedt, amelyet sem a vallás, sem az akkor még igen gyér számban jelentkező jogszabályok nem érintettek, addig az 5. század censori regimen moruma egyrészt azért, mert a gensek és családok harcában a nemzetségi kötelékek lassan fellazulnak és a családok kerülnek előtérbe, másrészt azért, mert a jogszabályok egyre nagyobb tért nyernek a társadalmi viszonyok szabályozásában, döntően a családdal kapcsolatos viszonyokra korlátozódik.™ Csak a 3. századtói kezd kiterjedni a censor regimen moruma újabb életviszonyokra és ezekkel kapcsolatos magatartásokra.

Végül is ez a különbség folyik abból, hogy ki gyakorolta e felügyeletet (vajon egy társadalmi - és a jog által mindinkább csak megtűrt - kollektíva, vagy egy állami tisztviselő). A gens szankcióinak teljesen társadalmi jellegűnek kellett lenniük (nemzetségen belüli bojkott), míg a censori szankciók, ha nem is voltak a jogszabályokban előírt büntetésekkel azonosak, mégis azokhoz állottak közelebb (senatorok sorából való elmozdítás, a lenézett városi, tribusokba való áthelyezés, a censusból való kihagyás stb.).

4. Az árutermelő rabszolgaság korszakában megváltoznak a társadalmi és gazdásági viszonyok. E változás főképpen az alábbiakban jelentkezett:

a) a rabszolgák számának ugrásszerű megnövekedése létrehozza a rabszolgám unkaerővel dolgozó-nagy itáliaibirtokokat, s az üzemi árutermelés lehetővé teszi a nagy pénztőkék kialakulását. A régi római paraszti erkölcsök lassan, a. múlté lesznek. Megjelenik a földbirtok és pénzarisztokrácia körében a paraszti Rómában ismeretlen fényűzés, s ez persze együtt jár a nemi és egyéb erkölcsök fellazulásával;

b) a gazdasági élét átalákúlása1 magával, hozza a régi családi viszonyok átalakulását a házközösség fellazulását. A régi római házasság egyre inkább tehernek bizonyult különösen "manusos formájában, a maga megkötéseivel, s így a rómaipolgárok inkább a rabszolganőkkel tartanák fenn viszonyt, vagy peregrinákkal concubinatust. Az uralkodó osztály élnéptelenedése egyre erőteljesebb méreteket kezd így ölteni;

c) végül azegész termelés jellege átalakul. Itáliát lassanként elborító latifundiumok jelentős része; mint ez Varró írásaiból, kiolvasható, külterjes nagybirtok· volt, “ami azt eredményezte, hogy Itália hovatovább nem tudta ellátni - önmagát borral stb. Sokan elhagyták a néha nem eléggé jövedelmező mezőgazdaságot és földjeiket-elhanyagolva a nagy jövedelmet biztosítópénzüzletekkel kezdtek foglalkozni. Másrészt a térinétésben alkalmazott rabszolgák végső fokig való kizsákmányolása lesz á rabszolgarendszernek a sajátja a patriarchális rabszolgasággal szemben, ez pedig a rabszolgák tömeges pusztulását eredményezi.
Mind az uralkodó földbirtok és pénzarisztokrácia, tehát a senatorok és lovagok egyre nagyobb méreteket öltő-fényűzése, mind a régi római család bomlása és ami ezzel, járt, a római polgárok számának csökkenése, mind pedig a paraszti termelést felváltó külterjes latifundiumok kialakulása és a rabszolgák embertelen - sokszor tömeges pusztulásukat eredményező - kizsákmányolása komoly problémát jelentettek Róma uralkodó osztályára nézve, mert

a) az uralkodó rétegek kicsapongó életmódja alkalmas volt arra, hogy lejárassa őket az elnyomott rétegek előtt, s ezzel politikai súlyuk csökkenjen,

b) a polgárság sorainak megritkulása az uralkodó osztály elnéptelenedésének veszélyét rejtette magában.

c) a külterjes latifundiumok elszaporodása folytán Itália egyre kevésbé tudta ellátni magát mezőgazdasági terményekkel, s a rabszolgákkal való embertelen bánásmód a rabszolgám unka-rendszer, a gazdasági alap rongálását jelentette, különösen attól az időtől kezdve, midőn a rabszolgafelkelések, belháborúk stb. a rabszolgatömegek zavartalan utánpótlását egyre jobban megnehezítette.
E veszélyeket az uralkodó osztálynak önmagának is jól kellett látni, hiszen tekintélyének elvesztése az elnyomott rétegek előtt, számának csökkenése és a hatalmának alapját képező munkarendszernek a megrongálódása közvetlen húsába vágtak. A bajok elhárításának lehetséges módjai azonban egyelőre még súlyosabbnak látszó érdekeket sértettek volna, mint amilyen súlyúaknak e korban a fenti problémák mutatkoztak.
Abban a társadalomban ui., ahol a magántulajdon szentsége alapvető jogtétel, s ennélfogva a joggal való visszaélés tilalmának még nem adnak generális jogi formulázást, igen nehéz a fényűzés korlátozása. Ez csak a magántulajdonos hatalmi körébe a jog eszközeivel való beavatkozás útján válik lehetségessé.
A magántulajdonos érdekkörébe való beavatkozás az· első pun háború utáni időkben még csak kivételesen történhettek meg (pl. tignum iunctum ne solvito). A rabszolga feletti szabad rendelkezés korlátozása a római rabszolga tulaj dón lényegével állt ellentétben." a római polgárok római házasságkötésre való kényszerítése viszont ellenkezett a civis Romanus családjogi szabadságával, amelyet úgy fejeztek ki, hogy „libera matrimonia esse antiquitius placuit” (C. 8. 38. 2.), amiből az is kitűnik, hogy ezt a tételt ősi; jogelvinek tekintették.

A fent említett veszélyeknek a ius eszközeivel való elhárítása tehát két köztársaságkori római jogi alapelvet érintett volna, éspedig” a magántulajdon sérthetetlenségének és a római férfiak családjogi szabadságának elvét. A ius eszközeivel e területékre való beavatkozás tehát az árutermelő rabszolgaság virágzó korában, az első pun háború utáni köztársasági korban, nem volt járható út.
De igenis járhatónak mutatkozott egy másik út, éspedig az, hogy bizonyos túlkapásokat a regimen morum útján szorítsanak vissza, ill. ezúton kényszerítsenek egyeséket olyan magatartásra, amelyre a jog eszközeivel nem lett volna célszerű kényszeríteni. A censor „erkölcsbíráskodási hatalma” erre a célra rendkívül megfelelt, hiszen az általa kiszabott szankciók és az ezt követő társadalmi bojkott ez időben még légtöbb esetben alkalmasnak látszott az uralkodó osztály fenti érdekeinek védelmére.

Ad a) Cato majornak a censori hivatal elnyerésével kapcsolatban tartott beszéde,1 amelynek értelme az volt, hogy ..castigare.. . nova flagitia et priscos revocare mores” (Liv. 39. 41. 4.), meghirdette a harcot a régi római, paraszterkölcsök visszaállításáért és az erkölcstelen fényűzés ellen. Censori működése alatt tiltakozik Cato a költséges lakomák ellen is. Ennek megfelelően több adatunk van arra, hogy a censorok az uralkodó osztály fényűzése ellen konkrét esetekben felléptek és érvényesítették a regimen morumot e rétegek botrányos életmódja megfékezésére.

Ad b) A polgárság sorainak elnéptelenedése ellen már az 5. század fordulóján is felléptek (Plut. Cam. 2.). Ez azonban csak kivételes jelenség volt a patriarchális rabszolgaság korában és talán nagyobb részben a polgároknak az erkölcsösebb élet felé való terelését szolgálta. Az árutermelő rabszolgaság virágzó korában azonban az ilyen intézkedések egyre gyakoribbakká lettek. Q. Metellus Macedonicus censor beszédében (131) „quam dixit: in censura ad populum, cum eufn ad uxores ducendas adhortaretur” (Geli. 1. 6. 1-2.), a házasságban élést, mint a közjót szolgáló ténykedést jellemzi.
A censorok két ízben is bocsátanak ediktumot (179. és 169.). mely szerint, az a felszabadított (aki így római polgárrá lett), akinek 5 évnél idősebb gyermeke van, az előkelőbb vidéki tribusba nyer beosztást (Liv. 40. 51. és. 45. 15. 1.). Cicero is a censorok ebbeli erkölcsszemléletét hangsúlyozza a köztársaság végén: „caelibes esse... prohibento” (De leg. 3. 3. 7.).

Ad c) A mezőgazdaság elhanyagolása, - mint említettük - szintén veszélyt jelentett Róma és Itália élelemmel való ellátására, elégedetlenségek forrása lehetett és alkalmas volt aláásni az uralkodó osztály hatalmát. Ezért. - amint Géllius tájékoztat (4. 12. 1.) - censori büntetést vont maga után, a föld megművelésének elhanyagolása, a gyümölcsés szőlőskertek rossz kezelése (hiszen Róma ellátásában kezdetben döntő szerepet játszott az itáliai, mezőgazdaság). - Másrészt Dionysios (20. 13. 3.) rövid megállapításából, amelyben a censorok büntetőtevékenységét felsorolja, mely szerint: „ούτε δεδπότην οίομένοΐ δεϊν ωμόν είναι περί τάς τιμοριάζ οικείων” arra lehet következtetni - mint Mommsen is hangsúlyozza -, hogy a censorok korlátozták a rabszolgatartókat a rabszolgák feletti hatalommal való visszaélés esetében.
Persze kérdés, hogy mely időre vonatkoztatja Dionysius ezt a közlést. Schmahling nézete szerint talán inkább arra az időre, mikor a rabszolgák valamennyien a paraszti házközösség tagjai voltak és ezért kíméletük a házközösség egységéből fakadt, amelynek majdnem olyan tagjai voltak, mint a családgyermekek, s amelynek kultikus közösségébe is beletartoztak. Kétségtelen, hogy ez a felfogás tetszetős, annál is inkább, mert Dionysios munkája Róma történetét mintegy a pun háborúkig vezeti (munkája utolsó részei töredékesek). Forrásait azonban kritika nélkül használta, s későbbi annalisták adataira támaszkodott, saját korának intézményeit összekeverte a régiekkel, s így a régi Rómáról nem ad megbízható képet. így sokkal inkább hihető, hogy saját korának jogszabályait, szokásait vetíti vissza régi időkre (éppúgy, mint sokszor Livius).
Emellett úgy véljük, hogy a régi házközösségben aligha kellett a rabszolgákat, a quasi családtagokat a családfő kegyetlenkedéseivel szemben különösebb védelemben részesíteni. Ez a jelenség sokkal inkább az árutermelő rabszolgaság korszakában válik általánossá, mikor még az ún. familia urbana-hoz tartozó rabszolgák és uruk közt is meglazul a kapcsolat (nem is beszélve a familia rustica szerencsétlen rabszolgáiról).

5. Az árutermelő rabszolgatársadalöm bomlásának kezdetei, ha ennek egyelőre határozott jelei nincsenek is (csak Traianus halálától kezdve), már a principatus elején jelentkeznek. Ekkor mutatkoznak meg ui. először erőteljesebben a közgazdasági írók (T. Varro és Columella művei Cato maior közgazdasági művében írtakhoz viszonyítva) munkáinak tükrében az árutermelő rabszolgarendszer belső ellentmondásai.
A köztársasági államforma mellett az árutermelő rabszolgarendszer hovatovább nem volt fenntartható. Fenntartásához erőskezű katonai diktatúra kellett. Ezt igazolják az egyeduralomért folytatott harcok az i.e. 2. század fordulójától kezdve, az ,,út a monarchia felé”. Az erős kéz politikája mellett, a keménykezű katonai diktatúra rendszerében, amelyet Augustus stabilizált, a censorok erkölcsfelügyelete anakronizmus.

Kérdés, hogy az említett három területen a problémák a köztársaság idején a censorók erkölcsbíráskodása folytán megoldódtak-e? Erre egyértelműig „nem”-el felelhetünk. A fényűzés és kicsapongó élet tovább fokozódott, a római házasságok száma tovább csökkent, a rabszolgákkal való kegyetlenkedés egyre általánosabbá lett, pedig a fentemlített veszélyek az uralkodó osztályokra egyre súlyosabban fenyegetővé váltak.
Ilyen körülmények közt ,,ein Sittengericht - mint Siberx igen· találóan: mondja - über allé Bürger mit dem Bauempathos Catos passte nicht mehr zu dér Zivilisation des Weltreiches”. Hogyan lépett fel tehát Róma uralkodó osztálya e fenyegető veszélyeik ellen akkor, midőn a censori regimen morum anakronizmussá vált?

Ad a) A fényűzés korlátozására már a köztársaság idején is hoztak törvényeket. Az első a lex Oppia volt (i.e. 215.), amely szerint az asszonyok legfeljebb J/2 uncia arannyal rendelkezhettek, tarka ruhákat nem hordhattak stb. (Liv. 34. 1-8.). Hogy azonban e kor szelleméneik nem felelt meg a magán tulaj doni viszonyokba való ilyen beavatkozás (amit valószínűleg az államnak a cannaei csata után beállott súlyos anyagi helyzete tett indokolttá) és úgy látszik semmi hatása nem volt a törvényi szabályozásnak, igazolja az a körülmény, hogy mintegy 20 év múlva, Cato minden tiltakozása ellenére, hatályon kívül helyezték a lex Oppiat.
A censoroknak volt tehát a hivatása küzdeni a fényűzés ellen a maguk eszközeivel, s nem a törvényhozásnak. le. 115-ben a censoroknak a fényűzés elleni határozatait a lex Aemilia-ban próbálták jogszabályformába önteni (Gell. 2. 24. 12, - Mac-rob. sat. 3. 17. 13.), azonban rögtön megindultak a kísérletek a törvény hatályon kívül helyezésére. A törvény ui. terhesnek bizonyult az uralkodóosztályra nézve és ez időben még mindig megfelelőbb eszköznek látszott a censori erkölcsbíráskodás e kérdés rendezésére. Az egész köztársasági korban, egyedül a 161. évi, a lakomákat korlátozó lex Fannia (Gell. 2. 24. 2.) maradt, hatályban, bár valószínű, hogy ez a jogszabály sem gyakorolt különös hatást a fényűzésre. Hogy viszont a köztársaság végén már a censori erkölcsbíráskodásnak sem volt hatása, mutatják Cicero szavai, aki így szól JuliusCaesarhoz:

„Omnia sunt excitanda tibi C. Caesar, uni, quae iacere sentis belli: ipsius impetu quod necesse fuit, perculsa atque prostrata: constituenda iudicia, revocanda fides, comprimendae libidines, propaganda. soboles. Omnia, quae dilapsa iam fluxerint, severis legibus vincienda sunt" (Pro Marcello 23.).

E szavakban kifejezésre jut, hogy az a Cicero, aki egy ízben úgy vélte, hogy a censorokat az állam nem nélkülözheti (De leg. 3. 20.), Caesar erőskezű törvényhozástól várja egyedül az erkölcstelenség felszámolását. Caesarnak már nem volt módja törvényekkel visszaszorítani az uralkodó osztály közbotrányt okozó erkölcstelenségét, kicsapongásait, de a principatust megalapító Augustus egyik legfontosabb feladatát ebben látta.
I.e. 18-ban törvényt hozat a fényűzés ellen (Gell. 2. 24. 14-15.). E lex sumptuaria igen erősen megszorította a lakomák költségeit. Ugyancsak az augustusi törvényhozás produktuma volt a lex Julia de habitu et vestitu, amely a nők ruházkodásbeli luxusát kívánta normális mederbe szorítani. Tiberius rendelettel tiltotta el az újévi ajándékozásokat (Suet. Tib. 34.), mert szokás volt azokat négyszeres értékben viszonozni. Valószínűleg Vespasianus is hozott rendeleteket a fényűzés ellen, mint ez Suetonius egy szövekhelyéből kitűnik (Suet. Vesp. 11.).
Az erkölcstelenség ellen Domitianus is több rendeletet bocsátott ki (Suet. Dóm. 8.). Emellett, míg korábban „a római polgárnőnek a certsora a férje· volt, annak kellett vigyáznia erkölcsére, most már jogszabályokkal kellett a botrányt okozó erkölcstelenségeket visszaszorítani. Suetonius említi, hogy az erkölcstelen életű férjes asszonyok ellen a Tiberius idején a közvádló is vádat emelhetett (Tib. 35.). Augustus törvénye a lex Julia de adulteris et puditicia büntette a házasságtörést, a pederasztiát, ingenuák elcsábítását (Suet. Aug. 34.).
Minden tehát, amit korábban a censorok ellenőriztek, és ami ellen ők léptek fel, az erkölcsök védelme címén, Augustustól kezdve bíróság elé tartozik (iudicáa publica). Persze a bomló rabszolgatartó társadalomban a társadalmi ellentmondások már a második századtól kezdve annyira kiéleződtek, a vagyoni szakadék az uralkodó réteg és az elnyomott néposztályok közt oly hatalmassá vált, hogy a továbbiakban csak kivételesen találhatók a fényűzést korlátozó jogszabályok. Az abszolút monarchia számára, sőt már a dominatus felé vezető úton közömbös volt az, hogy a nép urait tisztelje, hiszen a tisztségekre való választások kora, amikor fontos lehetett az, hogy mit tartanak a jelöltről, a választópolgárok, régen a múlté lett.

Ad b) Azok a censori rendelkezések, törekvések, amelyek a köztársasági korban napvilágot láttak, az uralkodó osztály számának fenntartására nem mutatkoztak elegendőnek. Cicero fentidézett szózata Caesarhoz nemcsak az erkölcsöknek, de a polgárság szaporodásának törvények útján való biztosítását is követeli az egyeduralkodótól („propaganda soboles... severis legibus ...”).
A Caesarral szemben az arisztokrácia által támasztott követelményeknek Augustus igyekezett eleget tenni, aki most már törvényekkel kívánta az uralkodó osztály tagjait: a senatories lovagrendűeket arra szorítani, hogy római házasságban éljenek és gyermekeket adjanak osztályuk részére.
A lex Julia de maritandis ordinibus és a lex Papia Poppaea a caelebseknek és orbusóknak, tehát a házasságban nem élőknek és a gyermekteleneknek terhére kiszabott öröklési jogi hátrányokkal és azzal, hogy a nyilvános játékokon nem jelenhettek meg, próbálták az állam földbirtokos és pénzarisztokráciáját az elnéptelenedéstől megmenteni (Dio Cass 54. - D. 23. 2. 44.).

Ad c) Az árutermelő rabszolgaság munkarendszerének gyengéi már a köztársaság utolsó idejében észrevehetően mutatkoztak. Egy nagyobb rabszolgafelkelés, polgárháború megzavarta az utánpótlást és ez termelési nehézségeket eredményezett. A rabszolgáknak a tulajdonosok kegyetlen bánásmódja általi pusztulása már ekkor problémát jelenthetett a rabszolgátartó állam munkarendszerében. Később még inkább.
A censorok Dionysios által említett erkölcsbíráskodása e tekintetben már semmiképpen nem kielégítő eszköz, hiszen a „pax Augusta” nemcsak békét, de a rabszolgaszerző háborúk elmaradását és ezzel együtt a rabszolgák számának stagnálását, esetleg fogyását jelentette. A principatus kezdetének törvényei a munkaképes rabszolgák számának fogyását most már jogszabályi úton igyekezték megakadályozni.
A lex Petronia a principatus elején megtiltotta, hogy a rabszolgákat gladiátori játékokra adják. Claudius elrendelte, hogy aki beteg rabszolgáját kiteszi, ha az meggyógyul, vessze el felette tulajdonjogát, ha pedig betegségében megöli azt, gyilkosként kezelendő (Suet. Claud. 25.). Az iu. 2. században azt, aki saját rabszolgáját sine causa megöli, ugyanolyan büntetőjogi felelősség terheli, mint az idegen rabszolga gyilkosát. E rendelkezések a rabszolgafelszabadítást korlátozó augustusi lex Aelia Sentiaval és lex Fuffia Caninia-val együtt a rabszolgatartó állam munkarendszerének most már jogszabályi konzerválását célozták.
(A másik említett területen a földek elhanyagolásának tekintetében törvényekkel fellépni e korban már időszerűtlenné vált, hisz Rómát és Itáliát a provinciák látták el most már gabonával, s a régi itáliai mezőgazdaságot nagyrészt a legelőgazdálkodás váltotta fel.)

6. A fentiek összegezéseként megállapítható, hogy a censori regimen morum éppúgy, mint a genseké a mos területén érvényesült, a ius területén kívül, ui. a család belső viszonyai (a családfőnek feleségével, gyermekeivel, rabszolgáival való kapcsolata) a családfői hatalom teljessége folytán, a fényűzés és kicsapongó életmód a magántulajdon sérthetetlensége folytán a ius eszközei által érinthetők nem voltak, csak a censori regimen morum útján (Cic. pro Cluent. 42. 117.), ami pedig semmiképpen sem volt iurisdictionak minősíthető.
Nem változtat ezen a tényen az sem, hogy e funkciót állami magistratus sokszor a jog eszközeinek igénybevételével gyakorolja, ui. a jogi eszközök (senatori névjegyzékből törlés, nota censoria) lényegében társadalmi bojkott szervezésére szolgáltak, a végső szankció tehát a ius területén kívül jelentkezett az ugyancsak ott elhelyezkedő életviszonyokat rendező és a mos-hoz tartozó normák megsértése esetén.
A császárkor azonban megteremti az alapot arra, hogy az államhatalom e területekre is behatoljon a ius eszközeivel, hiszen az uralkodó réteg érdekeinek hatékonyabb védelme ezt megkívánta. Gaius az iu. 2. században már a joggal való visszaélés tilalmát hangoztatja, midőn kijelenti:

„Male enim nostro iure úti non debemus, qua ratione et prodigis interdicitur bonorum suorum administratio” (1. 35.).

Viszont az a körülmény, hogy a mos szabályai a császártkorban jelentős részükben jogszabállyá (consuetudo) alakultak át (Inst. 1. 2. 9. - D. 1. 3. 32. 1.), s a császárkorban már általában jogforrásnak minősülnek (D. 29. 2. 8. pr. - 24. 1. 1. - 28. 6. 2. pr. - 23. 2. 8.),31 lehetővé tette azt, hogy a családi életbe, a házasságba is (annak belső viszonyait illetően) a ius eszközeivel nyúljon be az állam.

A censori regimen morum, mint a iuson kívüli intézmény a principatus idején jelentős részben a ius területére csúszik át, s a benne foglalt funkciókat, amennyiben ezekre még szükség van, a censori tisztet is ellátó princeps maga gyakorolja.


Forrás: Pólay Elemér A censori regimen morum és az un. házi bíráskodás