logo

XXI Novembris AD

A censori Regimen Morum a lex Ovinát követő időszakban.

L. Annius kitaszítása után a censorok Kr. e. 275-ben P. Cornelius Rufinust zárták ki a senatusból 41 Indoklásként a forrásokban az szerepel, hogy a censorok Rufinius-nál 10 pond ezüstöt találtak. Az ókori szerzők beszámolóiból úgy tűnik, mintha a konkrét tény csak a jéghegy csúcsát képezné, hiszen Rufinius-t általában, mint tolvajt és kapzsi embert ismerték. Még azt is állítják, hogy sikereit hadvezérként csak ravasz, alattomos eszközök használatával tudta elérni. Ezzel szemben Fabricius a régi erkölcs megtestesítőjeként szerepel a forrásokban.
Cicero azok közé a férfiak közé sorolja, akiknek életük és működésük a res publica hasznára vált. Amikor a szerénység és mértékletesség fontosságát kívánták hangsúlyozni, akkor a férfiakat, mint Fabricius-t említették. A kapzsiság elítélése céljából Rufinius elrettentő példáját állították a polgárok szeme elé. Rufinius és Fabricius mindig is, mint a jó és a rossz, azaz mint ellenpárok voltak ismeretesek. Mindkettő eszköz volt, amelyet egy általános mércének a kialakítása végett használtak. A censorok intézkedései negatív, az erények felmagasztalása pozitív értékítéletet tartalmaztak.

A források szerint a censorok erkölcsrendészeti célból Kr. 252-ben léptek fel újra. Ebben az évben M. Valerius Maximus Mesalla és P. Sempronius Sophus tizenhat senatort zárt ki a senatusból. de legelőször mert azok a szicíliai építkezési munkáknál megtagadták közreműködésüket a lovagok ellen léptek fel. Ugyanezen okból kifolyólag a senatus a lovagokat fizetségüktől megfosztotta. Mindkét szankció a konzul kezdeményezésére történt.
Az esetet a néptribunusok a nép elé vitték, aminek köszönhetően általános egyetértésben vissza állt a fegyelem. Az hogy a büntetés körül végső soron egyetértés uralkodott, Valerius Maximus verziója is jelzi, amikor is azt mondja, hogy az érintett lovagok patiente animo viselték sorsukat. A censori hivatal fejlődésének a szemszögéből megközelítve a regimen morum tevékenységet főleg a földbirtokosi vezetőréteg körébe utalták.

A következő esemény, amelynek a res publica fejlődésében nagy jelentősége volt, a cannae-i csata alkalmával elszenvedett vereséggel áll összefüggésben. Itt is azzal a jelenséggel találkozunk, hogy egy alapelv, egy elmarasztalandó és egy erényes magatartás szembeállítása révén konkretizálódik. A kiindulópont a cannae-i csatában részt vevő katonák által tanúsított gyáva magatartás volt. A csata után M. Atilius Regulus-t és P. Furius-t választották censorrá. M. Atilius Regulus, a híres Regulus fia volt, akit a karthágói fogságból Rómába küldtek, hogy a senatussal tárgyaljon. Indulása előtt Regulus esküvel arra kötelezte magát, hogy a tárgyalások sikertelensége esetén visszatér a hadifogságba.
Rómában a senatusnak adott tájékoztatásában nem saját érdekei vezették, hanem kizárólagosan a res publica érdekeit tartotta szem előtt és a senatust az ellenség által tett javaslatok elfogadásáról lebeszélte. Ezután visszatért Karthágóba, ahol kegyetlen módon megölték. Ezzel szemben a cannae-i katonák pont ellentétes magatartást tanúsítottak. M. Caecilius Metellus vezetésével a csata után Itália elhagyását tervezték.
A csata közben tíz polgárt hasonlóképpen, mint Regulus-t tárgyalásra küldtek, azzal az esküvel vállalt kikötéssel, hogy a tárgyalások után az ellenséges táborba vissza kell térniük. A katonák az eskü látszólagos teljesítése által meg akartak menekülni. Rajtuk kívül további 2000 férfit vontak felelősségre, akik a katonai a szolgálat alól kivonták magukat.

A censorok azzal vádolták őket, hogy magatartásukkal a res publica érdekeit sértették. A védekezésre is adtak lehetőséget, de a vádlottak nem tudták magukat megfelelő módon kimenteni, ezért a censorok megbüntették őket. Az esküszegő polgárokat azon aerarius-ok közé sorolták, akik a csata idején elmenekültek, s ezért senatusi határozattal Szicíliába küldték őket, szégyenletes hadszolgálatra. M. Caecilius Metellus, mint néptribunus próbálkozott a censorok ellen fellépni, de kísérlete a többi néptribunus vétója miatt meghiúsult. Az intézkedés körül meglévő egyetértés abból is látszik, hogy Kr. e. 209-ben hivatalban lévő censorok még egyszer kitértek az esetre, és akkor M. Caecius Metellust és további nyolc senatort taszítottak ki a senatusból.
A censorok jelen esetben elsősorban a res publica érdekeivel ellentétes cselekmények miatt alkalmaztak szankciókat. A katonai bűncselekmények megtorlására más eszközök is rendelkezésre álltak volna, az esküszegést pedig csak kivételes esetekben sújtották büntetésekkel. Az eset azt mutatja, hogy a res publica érdekeit a magánérdekkel szemben minden esetben előnyben kellett részesíteni.

Kr. e. 209 és 204-ben a források a két kolléga, M. Cornelius Cethegus és P. Sempronius Tuditanus közötti nézeteltérésekről számolnak be. Az első esetben a véleményeltérés a princeps senatus megjelölésével kapcsolatban alakult ki. Egy rövid szócsata után Cornelius lemondott igényeiről. A következő censurából a kollégák közötti vita már valamivel hevesebben zajlott le. A két hivatalban lévő censor meg akarta egymást fosztani állami lovaiktól. A modem irodalomban a túlzó és felnagyító beszámolók megbízhatóságát erősen cáfolják.
A római források és a későbbi szakirodalom a vitát a censori kollegialitás pontosabb behatárolására - használták fel. Az eset, ellentétben az ókori forrásokkal, a kollégák közötti egyetértésnek kiemelt fontosságot tulajdonít. M. Aemilius Lepidus és M. Fluvius Nobilior esetében megdicsérik azt, hogy a két férfi, censori hivatalukat, korábbi ellenségeskedésük ellenére nagy egyetértésben töltötték be. Jelen esetben a censorokkal szemben támasztott elvárásokat, jó és rossz példákon keresztül határozzák meg. Az volt az elvárás, hogy a tisztségviselő az összes feladatát uno animo, uno consilio végezze.

Az elkövetkezendő években több alkalommal hallhatunk arról, hogy a lectio senatus folyamán a censorok több senátort kizártak a senatusból, ill. lovagokat megbüntettek. Ezen intézkedésekre azonban a forrásokban megfelelő indoklást nem találunk. Azok a censorok, akik először nagy nyilvánosság előtt tartott beszédekkel támasztották alá döntéseiket. M. Porcius Cato volt, hivatalbeli kollégája pedig: L. Valerius Flaccus. A két censor a híres kétszeri konzult, Quitntius Flaminius-t egy hadifogoly önkényes kivégzése miatt zárta ki a senatusból. Indokolásként Cicero azt írja, hogy a voluptas a kizárt konzul éles látását elhomályosította.
Egy másik senatort azért taszítottak ki, mert az feleségét nappal, lányuk jelenlétében megcsókolta. A lovagok esetében úgy tűnik, Cato két fajta okból kifolyólag vette el tőlük állami lovukat. Az első ignominiae causa, egy másik viszont nem büntetés céljából történt, hanem azért mert az érintett lovag feladatait más okból már nem tudta teljesíteni. Cato a magistratusok előtt tanúsított idétlen magatartása miatt vonta felelősségre az egyik polgárt, aki a censor hivatalos kérdésére „ut tu ex animi tui sententia uxorem liabes” egy viccel válaszolt a tisztségviselőnek, mondván liabeo uxorem, sed non herlce ex animi me. Gellius is beszámol olyan esetekről, amikor rossz magatartásukért megróttak római polgárokat.
Egy polgár, aki bíróság előtt látványosan ásított, csak úgy kerülhette el a büntetést, ha esküvel megerősítette, hogy ezt egy betegségéből eredően tette. A fiatalabb Africanus hivatali idejéből származik az eset, amikor a censorok egy polgártól megkérdezték, hogy hogyan lehetséges az, hogy ő maga, vagyis a férfi, szép kövér, a ló viszont ezzel szemben elhanyagolt állapotban van. Mire a férfi tréfásan azt válaszolta, hogy ez azért van, mert önönmagát ő gondozza, a lovával viszont rabszolgája foglalkozik. A censorok a polgárt az aerariusok közé sorolták.

Kr. e. 131 Q. Caecilius Metellus egy híres beszédet mondott, amelyben a rómaiakat arra buzdította, hogy éljenek római házasságban. A beszéd olyannyira ismert lett, hogy Augustus még a szenátusban is felolvastatta. Kr. e. 125-ben egy M. Aemilius Lepidus Porcina nevű augurt a censorok azért akartak felelősségre vonni, mert túlságosan előkelőnek találták azt a házat, amelyben a férfi lakott.
Kr. e. 97-ben Duronius néptribunus-t azért zárták ki a censorok, mert egy törvény eltörlésének céljából egy beszédben azt a kérdést tette fel, hogy vajon minek használ a szabadság, ha a törvény őket szerény életmódra kötelezi, és abban megakadályozza őket, hogy fényűzésben pusztuljanak el, ha úgy tartanák ezt helyesnek. Domitius Ahendobarbus és L. Licinius Crassus censorok Kr. e. 92-ben rétorok ellen adtak ki ediktumot. Esetenként még a Sulla utáni időszakból is hallunk a censorok intézkedéseiről.
Kr. e. 52-ben a Lex Clodia révén, a regimen morum keretében a censor működését egy vádló fellépéséhez akarták kötni. A törvényt csak a Kr. e. 55-ben tartott cenzurá-ra alkalmazták, majd eltörölték. A köztársaság vége felé még választottak néhány censort, hivatali idejét azonban már egyik sem töltötte ki. Augustus megpróbálta visszaállítani a censori tisztségét, a kísérlet azonban a censorok közötti discordia miatt kudarcba fulladt.


Forrás: El Beheiri Nadja A római censorok szerepe a res publica államrendszerének kiépítésében Tanulmány