logo

XXI Novembris AD

A censori regimen morum.

idem hic annus censurae initium fuit, rei a parca origine ortae, quae deinde tanto incremento aucta est, ut morum disciplinaeque Romanae penes eam regimen, in senatu equitumque centuriis decoris dedecorisque discrimen sub dicione eius magistratus

Ebben az évben vezették be a censorság intézményét, amely a szerény kezdetekből olyan hatalmassá lett, hogy a római szokások és életmód fölötti felügyelet is a hatalma alá tartozott, valamint a senatus és a lovagi centuriák tagjai fölött ez a magistratus ítélt becsület és becstelenség dolgában.
Livius IV. 8, 2


Kr. e. 443-ban két censort választottak, akik a consuloktól átvették a census, a vagyonbecslés feladatát. A vagyonbecslésre a centuria-beosztás miatt volt szükség: ez határozta meg a polgár helyét katonaként a hadseregben, szavazóként a comitia centuriatát, és ez alapján fizetett (vagy nem fizetett) adót is.
A „szerény kezdetek” erre az állam működéséhez elengedhetetlen, de különösebb hatalommal nem járó adminisztratív feladatra (annak szervezésére és felügyeletére) vonatkozik, a hivatal későbbi nagy hatalmát és tekintélyét pedig a regimen morum, a polgárok viselkedésének megítélése („erkölcsbíráskodás”) teremtette meg. Ennek során a censorok a polgárok magatartását vizsgálták, és büntették a „viselkedési kódextől” való eltérést. A censorok által alkalmazott büntetés a megrovás, illetve súlyosabb esetben egy alacsonyabb rangú csoportba való átsorolás: a senatusból, illetve a lovagrendből való kizárás, vagy a vidéki tribusokból a négy városi tribus egyikébe való átsorolás lehetett.

A censori regimen morum kezdetének datálása vitatott kérdés a szakirodalomban. Alapvetően két elképzelés van. Az egyik Kr. e. 443-hoz, a censori tisztség kialakulásához köti. Eszerint a censor a gensek szerepét vette át a Kr. e. 5. században, azt a felügyeletet gyakorolva a gensekhez tartozó polgárok felett, amit korábban maguk a gensek láttak el, avval együtt, hogy a genseknek ez a funkciója a későbbiekben is tovább élt. E tovább élésre a szakirodalom kedvenc példája P. Cornelius Scipio Africanus helytelenül viselkedő fia, aki ellen nemcsak a censor lépett fel, kizárva őt a senatusból (Livius XLI. 27, 2), hanem a nemzetség tagjai is, megfosztva rokonukat apja képével díszített gyűrűjétől.
Ez az elképzelés, mely szerint maga a regimen morum ősibb Kr. e. 443nál, a censori regimen morum pedig egyidős a hivatal létrejöttével, a most mint a római polgár viselkedését szabályozó normarendszer, a ius, fas és mos hármasságának egyik tagját fogja fel. Így a gensek (később a censor) erkölcsbírósága a teljes jogú polgárok jogilag korlátlan hatalmának ellenpólusa, mivel a korai római jog „individualista” struktúráját a jogi lehetőségekkel (a patria potestas alá tartozókkal szemben) való visszaélés büntetésével mérsékli. A római jogi gondolkodásra e felfogás szerint az lenne jellemző, hogy az individuális szabadságot a lehetséges visszaélés miatt nem korlátozza előre, hanem a visszaélésnek egy utólagos és jogon kívüli „erkölcsbírósággal” vet véget.

A rómaiak viselkedése bizonyosan már Kr. e. 443 előtt is kontrollálva volt valamilyen módon, hiszen ez minden viszonylag kisebb és zártabb közösségben így van, és ebben szerepe kellett, hogy legyen a genseknek is. Ugyanakkor a genseknek a saját tagjaik felett gyakorolt ellenőrzése (vagy a közösségi kontroll bármely más formája) nem vethető össze egy olyan állami intézménnyel, mint a censori regimen morum.
Az az elképzelés, hogy az életnek a jog által nem korlátozott területei valami más, de szintén intézményesített kontrollra szorulnak, reflexív formájában modern megközelítés. A hagyományozott magatartási módok megkérdőjeleződése, de legalább ennyire a jogrendszer kifejlődése (és alkalmazási területének rögzülése) kell ahhoz, hogy egyáltalán kialakuljon az igény egy olyasfajta intézményre, mint a regimen morum. Továbbá az általunk már ismert, és a censori notával párhuzamosan létező nemzetségi eljárások biztosan nem függetlenek az állami föllépéstől. Az arisztokrata gens (vagyis lényegében a család) saját tagjától való demonstratív elhatárolódással önmagát védheti meg a consuli és praetori helyekbe kerülő presztízsveszteségtől. Legalábbis ez az egyik lehetséges stratégia.

A Kr. e. 443-as dátum is túl korainak látszik. Először is ellentmond Livius állításának, aki egy kezdetben jelentéktelen hivatalról beszél, amelyiknek a tekintélye a regimen morum miatt a későbbiekben nőtt meg. S bár logikus, hogy ez az intézmény a censushoz kapcsolódik (a censor feladataként alakul majd ki), ebből még egyáltalán nem következik az, hogy eredendően is része lett volna a vagyonfelmérésnek.
A censori intézmény kialakulása helyett a kezdethez inkább az első, bizonyos mértékben hitelesített eset nyújthat támpontot, amikor a senatusból kizártak egy senatort: Kr. e. 276, amikor P. Cornelius Rufinust fosztották meg a rangjától (az alacsonyabb rangúakkal szembeni ismert fellépések még későbbiek).

Rufinus állítólag consulságot viselt, bár a megtiszteltetésnél nagyobb volt a szégyene, amely azzal érte, hogy tíz fontnál több ezüstneműt találtak nála, ezt pedig törvény tiltotta, így elveszítette senatorságát.

Plutarchos: Párhuzamos életrajzok Sulla 1, 1 (Máthé Elek fordítása)

A másik esemény, amelyet figyelembe kell venni az intézmény kialakulásának idejéhez, a plebiscitum Ovinia, amely előírta a senatus felülvizsgálatát és kiegészítését (lectio senatus) a censusok alkalmával. Ezt valamikor Kr. e. 312 Appius Claudius Caecus censorságának zűrös ideje előtt fogadták el, és valószínűleg Claudius alkalmazta először. Ugyan a lectio senatus nem azonos a regimen morummal, de elválaszthatatlan tőle, továbbá Livius is részben ezzel magyarázza a magistratura hatalmának növekedését, mikor a későbbi állapotoknak megfelelően a senatus és a lovagi centuriák tagjai fölötti ítélkezést állítja a középpontba. Tehát a Kr. e. 4. század végéhez és a Kr. e. 3. század elejéhez, a patricius-plebeius küzdelmek utolsó akkordjaihoz lehet kapcsolni a mores felülvizsgálatának és számonkérésének intézményesülését.
A Kr. e. 4. század második fele az új hatalmi elit, a nobilitas kialakulásának időszaka, újabb és újabb magistraturák válnak elérhetővé a plebeiusok vezető politikusai előtt, például a censorság Kr. e. 351-ben (az első plebeius censor C. Marcius Rutilus), míg Kr. e. 300-ban elérik, hogy az augurok és a pontifexek testülete is megnyíljon előttük (lex Ogulnia). Újabb és újabb családok kerülnek be a senatusba, és a hatalmi harcok már nem egy feltörekvő, a hatalomból részesedni akaró csoport és a senatus között zajlanak, hanem a senatusi factiók között. Ebbe a politikai közegbe a senatus „önkontrollját” könnyű beleilleszteni.

Elvben a censorok „ítéleteiről”, a censori notákról (megrovás) fennmaradt források alapján össze lehetne állítani a vétségek, azokból pedig a mores teljes katalógusát; a gyakorlatban azonban forrásaink hiányossága és a mores inherens definiálatlansága és széles hatósugara miatt ez lehetetlen. Az így kialakítható lista, amely elsősorban az olyan anekdotikus szerzők érdeklődését tükrözné, mint Gellius és Valerius Maximus súlyozatlan és félrevezető lenne. A témaköröket ellenben érdemes röviden áttekinteni Baltrusch alapján.

- a hivatalviselés alatti túlkapások, illetve mulasztások, továbbá kártékony törvények beterjesztése;

- a hadsereg esetében dezertálás, az engedelmesség megtagadása, gyávaság, önkényeskedés stb.;

- apatronus-cliens viszony bármelyik oldalról való megsértése;

- a házasság és család kérdésköre: a rendi státusznak nem megfelelő házasság, jogtalan, illetve indokolatlan válás, rossz gyermeknevelés;

- a földtulajdonhoz kapcsolódó vétségek: a föld műveletlenűl hagyása, de még elidegenítése is lehetett probléma, ahogy a mezőgazdaság rovására történő beépítés is;

- a luxuria megnyilvánulási formái: kirívó építkezések, lakomák, arany és ezüst birtoklása;

- a társadalmi státusznak nem megfelelő nyilvános viselkedés: gladiátorként vagy színészként való fellépés, de a távolsági kereskedelmet a senatorok számára tiltó lex Claudia megszegése is ide tartozik.

(Cato) nam et in complures nobiles animadvertit et multas res novas in edictum addidit, qua re luxuria reprimeretur, quae iam tum incipiebat pullulare.

Cato ugyanis a nemesek közül többeket is megfenyített és sok új témában adott ki edictumot, hogy visszaszorítsa a fényűzést, amely akkor már kezdett elburjánzani. Cornelius Nepos: Cato 2, 3

A censorok, mint arról a fenti idézet is tanúskodik, edictumokat is bocsátottak ki, amelyekben pellengérre állították és tiltották a károsnak ítélt szokásokat, mint például a lakomák túlzott luxusát, vagy pedig olyan, a res publica szempontjából fontosnak ítélt célokra buzdítottak, mint a házasság és a gyermekvállalás. A kultúrtörténeti fontossága miatt talán leghíresebb edictum Kr. e. 92-ben született, evvel a latin nyelvű rétoriskolák ellen léptek fel a censorok.
Az edictumok, még e legutóbbi is, nem egyesek szokásai ellen irányultak, hanem a társadalom egészének, illetve az elit egészének viselkedésével foglalkoztak; még az egyes embereket s azok konkrét hibáit pellengérre állító ítéleteik is, amelyek mindig tartalmaztak indoklást, rendelkeztek evvel az általános funkcióval. Hiszen ezekkel a nyilvános és a közérdeklődés miatt nagy nyilvánosságot kapó döntésekkel példát statuáltak, ráadásul fel is jegyezték őket, tehát kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy precedensként korlátokat szabjanak meg, illetve irányokat jelöljenek ki.
Az ítéletek az egyes emberek moresét vizsgálták, de ezen keresztül az egész társadalom, pontosabban az egész elit kontrollja volt a feladatuk, és ennek fontosságát és általános voltát a forrásokban megjelenő meghatározásaik is tükrözik: praefectus moribus, magister veteris disciplinae ac severitatis („a szokások őre, az ősi fegyelem és szigorúság felügyelője”), moribus nostris praepositus („szokásaink elöljárója”).

Természetesen még a censura fénykorában, a Kr. e. 3. század eleje és a Kr. e. 1. század eleje közötti időszakban sem volt mindegyik censor fellépésének egyforma súlya, ez függött az egyéni ambíciótól, koncepciózusságtól, de főképp a politikus tekintélyétől. Cato a legjobb, bár kétségtelenül szélsőséges példánk arra, hogyan lehet maximálisan kihasználni az ebben a hivatalban rejlő lehetőségeket, és a társadalom moresének felügyeletéből politikai programot formálni. Cato „választási beszédének”
Livius által idézett szavai, castigare nova flagitia et priscos revocare mores, egyszerre hat censori ars poeticaként és politikai jelszóként. Érdemes Cato censorságáról hosszabban idézni Plutarchost, aki görögként (és császárkori szerzőként) rácsodálkozik a számára meghökkentő intézményre, kiemelve annak sajátos római voltát.

Tíz évvel consulsága után Cato censori tisztségre pályázott. Ez a hivatal minden más tisztség koronája s bizonyos tekintetben a politikai pálya betetőzése volt; sok más egyéb mellett a censorokra tartozott a polgárok életének és erkölcseinek felügyelete is. A rómaiak felfogása szerint sem a házasság, sem a gyermekek nemzése, sem az életmód, sem a vendégeskedés nem maradhatott felügyelet és ellenőrzés nélkül, s nem lehetett szabadjára hagyni bárki tetszése és óhaja szerint, sőt azt vallották, hogy mindezekben a dolgokban sokkal világosabban megnyilatkozik az ember jelleme, mint politikai szereplésében. Ezért két férfiút választottak, az egyiket az úgynevezett patriciusok, a másikat pedig a plebeiusok közül felügyelőnek, erkölcsbírónak és a közfegyelem őrének, hogy senki ne vesse magát korlátlanul az élvezetekbe, és meg ne szegje az ősi szokásokat. Ezeket hívták censoroknak: hatalmukban állt bárkit kizárni a lovagrendből vagy a senatusból, ha féktelen és kicsapongó életet folytatott.
A censorokra tartozott a polgárok vagyonának megvizsgálása és felbecsülése is, és ennek alapján állították össze a tribusok és az életkor szerinti listákat, de ezenkívül még sok más fontos joguk volt. Ezért Cato jelöltségét a senatus előkelő és vezető tagjai csaknem teljes létszámban hevesen ellenezték. A patriciusok irigykedtek rá, és a nemesi osztály súlyos meg-alázásának tekintették, hogy alacsony származású emberek emelkedjenek a legfőbb tisztségre és hatalomra.

Plutarchos: Párhuzamos életrajzok Cato Maior 16 (Máthé Elek fordítása)


Cato censorságát nemcsak a saját koncepciózussága és nagyszabású szemé-lyisége tette különlegessé, hanem ettől a legkevésbé sem függetlenül a censorrá választásához vezető kemény politikai harcok, végső soron a politikai ellenfelek ereje és személye, akiket le kellett győznie a tisztség elnyeréséhez. Cato Kr. e. 184-es censorságát a szakirodalom egyöntetűen összekapcsolja az évtized közepének belpolitikáját meghatározó Scipio-perekkel, végső soron Cato és Scipio szembenállásával. Cato győzelmét egyszerre jelzi a censorság elnyerése és Scipio Africanus visszavonulása a politikából.
A censorok szerény kezdetekből nagyra nőtt hatalma nyilván abból a lehetőségből fakadt, hogy kizárhattak senatorokat a senatusból, a res publica élén álló testületből, és evvel a politikából is, ugyanakkor a Kr. e. 2. század első felében a nyugaton és keleten aratott nagy katonai sikerek és az azokat követő gyors változások olyan kérdéseket állítanak középpontba, amelyek pontosan a censor hatáskörébe tartoznak. Scipio ellen Cato nem censorként lép fel (a „perek” idején még nem az), s később censorként nem zárja ki a senatusból az akkor még valószínűleg életben levő, de a politikából és Rómából már visszavonult zamai győzőt. Ha azonban megnézzük a Scipio-ügyet, főképp annak a bíróságtól független, Africanust érintő szakaszát, olyan elemeket találunk, amelyekre, ha a nagy ellenfél nem adja fel már korábban, Cato censorként is reagálhatott volna.
A Scipio-Cato szembenállás mint görögbarát-görögellenes ellentét a hagyományban nyilván leegyszerűsítő, túlzó exemplum, de egy nagyon fontos, azokat az évtizedeket meghatározó probléma exempluma. Nem tudjuk, mennyi az igazságtartalma a hagyománynak, mely szerint Cato már fiatal politikusként szembekerült Scipióval annak ruházkodása, rekreációs tevékenységei és parancsnoki stílusa miatt, de az biztos és informatív is a kor történelmére vonatkozóan, hogy Cato censorként is ilyen kérdésekkel foglalkozott.

Censoris iudicium nihil fere damnato obfert nisi ruborem. Itaque ut omnis ea iudicatio versatur tantummodo in nomine, animadversio illa ignominia dicta est.

A censor ítélete, a megszégyenítést nem számítva, az elítélt számára semmiféle hátránnyal nem jár. Mivel pedig ez az egész ítélet csak valaki jó hírét illeti, ezt a fenyítést becsületvesztésnek nevezték el.
Cicero: Az állam IV. 6 (Hamza Gábor fordítása)

A rubor és az ignominia tehát a censor eszköze, amely súlyos esetekben a bűnös társadalmi státuszának elvesztését jelenti: kikerül abból a kedvezményezett csoportból, amelybe tartozott: a senatori vagy a lovagrendből. A(z egyéni) rangvesztés minden korban és társadalomban rendkívül súlyos csapás, és nem kell külön bizonyítani, hogy Róma rendi társadalma azok közé tartozott, amelyekben még fokozottabban nehezedett az ilyen ítélet a megbélyegzett ember vállára.
Vajon egy senatusból kizárt volt senator járt-e még színházba a nota után, megelégedve egy hátsóbb ülőhellyel? Önmagában már a presztízsveszteség (tehát egy egyszerű censori intés) is térvesztést jelenthetett a politikában, a senatusból való kizárás pedig a politikából, az állam irányításából való kizárást jelentette. (A ló, a lovagrendi státusz elvesztése másfelől a presztízsveszteség mellett a senatori rendbe való felemelkedés lehetőségétől fosztotta meg a lovagokat.)

A censori büntetés, a megszégyenítés egyik erősen archaikus vonása a res publicának, és ezáltal az egyik olyan eleme is, amelyen keresztül átélhető a múlttal való kapcsolat, illetve megtapasztalható a mos maiorum hatása. Egy olyan technikát alkalmaz, amely biztosan nem volt idegen az archaikus római társadalomtól. Cicero, akitől már fentebb is idéztünk az ignominiával kapcsolatban, néhány caputtal arrébb a vígjátékokról beszélve párhuzamba állítja a censori működést annak hatásával: patiamur, inquit, etsi eiusmodi cives a censore melius est quam a poeta notari („Viseljük el, úgymond, még ha jobb volna is, hogy az ilyenfajta polgárokat a censor dorgálja meg a költő helyett”; Az állam IV. 11; Hamza Gábor fordítása).
A szabadjára engedett gúny (és a szabadjára engedett költők) azonban nem tetszik igazából Cicerónak: „A mi tizenkéttáblás törvényünk, bár csupán kevés bűntettet sújtott halálbüntetéssel, úgy vélte, hogy ezek körében azt is halállal kell büntetni, ha valaki olyan gúnydalt énekel, vagy olyan verset szerez, amely valaki másra nézve szégyent és gyalázatot hoz. Nagyszerű rendelet ez...”
(Az állam IV. 12; Hamza Gábor fordítása).

A gúnydalok a közösség kontrollját jelentették az egyes, normáktól eltérő személyekkel szemben. Kr. e. 450-ben írásba foglalt tiltásuk valószínűleg nem új keletű próbálkozás, inkább csak rögzítése egy már korábbi íratlan szabálynak. Egyszerre jelzi az egyén (individuális) védelmét a környezetével szemben, illetve az állam előretörését a közösséggel szemben. A gúnydalokban a közösség ítélkezését láthatjuk, de ez jól (vagyis saját célját elérve) csak egy viszonylag szűk és zárt közösségben működhetett, amilyennek Róma archaikus társadalmát (esetleg a Róma előtti társadalmakat) gondolhatjuk.
A közösség ítéletének ilyesfajta működéséhez jó párhuzamokat szolgáltathatnak a múlt század zártabb falvain végzett néprajzi vizsgálatok is. Nagy Olga a széki falvak társadalmát vizsgálva ír a rossz magaviseletű asszony kapujának éjszakai bekátrányozásáról (másnap mindenki láthatta és értette), vagy a csujogatás, illetve a gúnyversek költésének szerepéről. De Rómát területének Kr. e. 6. és 5. századi növekedése, a res publica kiépülése, az új foglalkozási csoportok megjelenése és hasonló tényezők alkalmatlan tereppé tették a közösségi kontroll hatásos működésére. Míg korábban egy gúnyvers végső soron a közösséget erősíthette, a Kr. e. 5. századra már romboló hatású lehetett (mert például hatalmi szempontokat sértett, vagy konfliktusokhoz vezetett).
A megszégyenítésben rejlő erőt az állam és az államot vezető csoport ellenőrizni akarja, és szűk csoportján belül egészen a 2-1. század fordulójáig (a köztársaság válságáig) sikerrel is használja. Ez a siker sok mindenen múlik. Lényege például, hogy a tételes jogon kívül működik, így védekezésre sem ad módot.35 Sok múlik ezenkívül a censor személyes tekintélyén, de mértéktartásán is: Cato akivel szemben felmerült, hogy egyéni sérelmei fogják vezetni, illetve, mint Plutarchostól tudjuk, szinte mindenre kiterjesztette vizsgálódását valószínűleg nem volt jó censor.

Valószínűleg a censori ítélet megszégyenítő hatalmának és jellegének, illetve a censor ehhez elengedhetetlen személyes tekintélyének hatására születtek (vagy ezeknek a tényezőknek köszönhetően maradtak fenn) különösen érdekes és humoros voltuk miatt azok a történetek, amelyekben valaki tiszteletlenül viselkedik a censorral szemben. A vicc ezekben a történetekben mindig a censor tekintélye ellen irányul, és sosem marad megtorlatlanul. Valami olyasmit sugall ez a forrásaink szerint gyakran felbukkanó attitűd, hogy ez a tekintélyek „összecsapására” kiélezett helyzet (a vizsgált személyek a tekintélyvesztéssel, az ignominiával néznek szembe, „vétkükkel” szemben pedig a censor személyes és hivatali tekintélye áll) mintegy kiprovokálta a censornak való „beszólást”, a nyegle válasz megkockáztatását. Gellius és Cicero őrizte meg azt az anekdotát, amely azért büntettek meg azzal, hogy az aerariusok közé sorolták, mert komolytalan választ adott Cato censorként feltett egyik hivatalos kérdésére.

Uti mos erat, censor dixisset „Ut tu ex animi tui sententia uxorem habes?”
Nasica válasza:
Habeo equidem uxorem, sed non hercle ex animi mei sententia.

A párbeszédet megpróbálva érzékeltetni a szójátékot így fordíthatnánk: „Legjobb tudomásod szerint van-e feleséged?” „Van feleségem, de Herkulesre, tudomásom szerint nem a legjobb.” (Gellius: Attikai éjszakák IV. 20, 4-5.) Ha pedig a vicc jelentését akarjuk megragadni, a nyegle válasz így hangzik: „Van feleségem, de, Herculesre, nem a legjobb meggyőződésemből.”
Nasica a censor által ellenőrzött társadalmi elvárást, a házasság intézményét kérdőjelezi meg, mikor azt szembe állítja saját személyes meggyőződésével (ex animi mei sententia): „betartom ezt a társadalmi konvenciót, de nem személyes meggyőződésből”. A vicc azért is működik, mert a személyes véleményének a censori kérdezz-felelek bevett (uti mos erat, censor dixisset) formulájával ad hangot.
A válasznak nyilván semmi köze a válaszadó társadalmi-vagyoni helyzetéhez, illetve annak egy konkrét eleméhez, amelyre a censor a szokásos fordulattal rákérdezett. Nasica azonban többszörösen is vétett a mos ellen: nemcsak a censort sértette meg (nem fogadva el a tekintélyét), hanem a házasság intézményét is, ráadásul nyilvánosan, hivatalos alkalomkor űzött tréfát belőlük.

A házasság kiemelt téma volt; fennmaradt egy későbbi censor beszédének részlete, amelyben hasonlóan negatívan, de komolyan beszél a feleségekről, illetve a házasodás szükségességéről (Gellius: Attikai éjszakák I. 6, 2).
A téma nem maradt ki a cicerói census-definícióból sem: Censoris (...) caelibes esse prohibento, mores populi regunto, probrum in senatu ne relinquonto („A censorok. tiltsák meg a nőtlenséget, a nép szokásait szabályozzák, a senatusban pedig ne tűrjenek meg semmi gyalázatot”; A törvények III. 7). Ez a számunkra a magánszférához tartozó kérdés Rómában (is) közügy, amellyel kapcsolatban lehet helyes vagy helytelen szokásokat követni.
A civilizált emberi rendhez hozzátartozik a házasság, Hésiodos nyelvén (aki a fent említett censorhoz hasonlóan szintén szükséges rossznak tartotta a házasságot) megfogalmazva az ember nemcsak abban különbözik az állatoktól, hogy sütve eszi a húst, hanem hogy felesége van. Jó és ókori példa a közösségnek erre az elvárására és a normakövetést megszégyenítéssel kikényszerítő nyomására egy spártai történet.

De Lykurgos a nőtlen férfiakat különben is nemegyszer megszégyenítette. Először is nem volt szabad végig nézniük a tornaünnepélyeket. Télidőben az archónok arra kényszerítették őket, hogy könnyű alsóruhában járják körül a főteret, és egy erre az alkalomra szerzett dalt énekeljenek arról, hogy megérdemlik büntetésüket, mert nem engedelmeskedtek a törvényeknek.
De nem járt ki nekik az a kitüntető tisztelet sem, amelyben az ifjak az idősebbeket részesítették. Ezért senki nem botránkozott meg azon a gúnyos megjegyzésen, amelyet Derkyllidasnak, egy különben híres hadvezérnek kellett elviselnie. Egy alkalommal ugyanis az történt, hogy a fiatalok közül senki nem adta át neki a helyét, sőt az egyik így szólt hozzá: „Nincs fiad, aki egyszer majd nekem adja át a helyét.”
Plutarchos: Párhuzamos életrajzok Lykurgos 15 (Máthé Elek fordítása)

A házasság norma voltán túl a népesség és ezen belül az arisztokrácia reprodukciójának fenntartása ragadható meg a res publica céljai között, ez teszi kiemelt fontosságú témává a censori regimen morumban, de ezért fog megjelenni majd Augustus törvényei között is.
Korábban már volt róla szó, hogy a politikumtól független, a magánszférához tartozó ügyek, „az erkölcsök” miért tartoznak szorosan össze a politikummal, hogy miért nem tettek különbséget a rómaiak ilyen alapon a szokások és szabályok között. Két elemmel bővíthetjük az eddig mondottakat. Egyrészt ezeket az eseteket vizsgálva „működés” közben, és nem reflexív történetírói szövegben láthatjuk a most és tapasztalhatjuk meg az egységét, illetve azt, hogy gyakorlatilag a regimen morum területén is csak az elitre vonatkozik. A censor ugyanis azokat büntette, akik áthágták az államban meghatározó szerepet játszó szűk csoport belső szabályait.
Aki visszaél a családfői hatalommal (például a rokonok tanácsát ki nem kérve zavarja el fiát vagy feleségét), abban ott bujkál egy kis Tarquinius Superbus, ráadásul a gens szerepét és súlyát is kétségbe vonja tettével. Aki nemesfémet halmoz fel, vagy aki vagyonát fitogtatja a luxuriával, egyrészt eltér a normától, másrészt megingathatja a királyok elűzése után kialakult egyensúlyt a vezető gensek között. A sovány lóval mustrára vonuló kövér lovag nem tesz eleget az állam katonai elvárásainak, ráadásul esetleges szemtelen válaszával az őt felelősségre vonó magistratus (censor) hatalmát is megkérdőjelezi.
A senator, aki lánya előtt megcsókolja feleségét, rangjához nem méltóan, féktelenül viselkedik. Tehát véleményünk szerint, ha a most mint a censori „erkölcsfelügyelet” tárgyát vizsgáljuk, akkor is hasonló értelmezésre kényszerülünk, mint a Sallustius-praefatio vizsgálata során.

Felvethető, hogy a De legibus definíciója kifejezetten a nép szokásainak ellenőrzésére vonatkozik, evvel szemben az ismert ügyek szinte kizárólagosan a szélesebb elitre vonatkoznak, de eddigi észrevételeink szerint is a mos a politika világához és az abban életvitelszerűen résztvevőkhöz kapcsolódik, továbbá a censorok gyakorlatilag is képtelenek lettek volna a populus egészét érdemben vizsgálni. Cicero meghatározása azonban utópisztikus a censorok esetében mindenképpen az, ugyanis Sulla a lectio senatus elvételével együtt a censorság rendkívüli tekintélyét is megszüntette, és evvel gyakorlatilag felszámolta ezt a magistraturát. Jól illusztrálja ezt, hogy Caesar mintegy külön tisztségként kapja meg majd a praefectura morumot.
Cicero a köztársaság végén a populus fontosságát ismeri fel, két államelméleti munkájának és egyes beszédeinek hangsúlyos eleme a nép helye és szerepe a res publicában. A fenti definíció is ezt tükrözi avval, hogy egy szintre helyezi a populust és a senatust: mores populi regunto, probrum in senatu ne relinquonto („a nép szokásait szabályozzák, a senatusban pedig ne tűrjenek meg semmi gyalázatot”).

Van egy praktikusabb megközelítés is a magánéleti szféra, az „erkölcsök” hangsúlyos jelenlétére a censori ítéletekben. Eszerint egy-egy senator eltávolítása a senatusból sohasem ilyesmi miatt történt, hanem politikai okok miatt, és a delikvens „erkölcsei” csak ezek elfedésére szolgáltak. Ez biztosan jó megközelítés, de nem oldja meg teljesen a problémát, hiszen az indoklásnak olyannak kell lennie, amely legalább elfogadható a közvélemény számára is.
Eddig a censusszal szemben a lectio senatust hangsúlyoztuk a regimen mo-rum mögött, ugyanakkor ahogy a lectio senatust sem lehet elválasztani a censustól, úgy a regimen morumot sem. A XII táblás törvények már figyelembe veszik az egyes polgárok vagyonát, (tulajdonviszonyait), tehát nem csak az előkelőkre és a köznépre oszló társadalmat ismernek: assidui, proletarii. Ez és a censori tisztség kialakulása az 5. század közepére datálja a Servius Tullius személyéhez kapcsolt „timokratikus alkotmányt”.

...duodeviginti censu maximo. Deinde equitum magno numero ex omni populi summa separato, relicuum populum distribuit in quinque classis, senioresque a iunioribus divisit, easque ita disparavit ut suffragia non in multitudinis sed in locupletium potestate essent, curavitque, quod semper in re publica tenendum est, ne plurimum valeant plurimi.

…tizennyolc a legnagyobb vagyonnal. Továbbá miután a lovasok nagy számát az egész nép összességétől elválasztotta, a nép többi részét öt osztályba sorolta, és elválasztotta az idősebbeket a fiatalabbaktól. Az osztályokat pedig úgy osztotta fel, hogy a szavazásnál ne a nagy tömegben, hanem a vagyonosságban legyen a hatalom, mivel az államban mindig érvényt kell szerezni annak az elvnek, hogy ne a sokaságnak legyen a legnagyobb befolyása.
Cicero: Az állam II. 39

A vagyon fontossága, amely alapján a legfőbb magistratusokat megválasztó comitia centuriata működik, a következő századokban növekedni fog, és nem meglepő, hogy megjelenik az igény a vagyonosodásnak, a vagyon felhasználásának társadalmi kontrolljára. Ennek logikus következménye, hogy megjelenik a vagyoni szempont ellensúlyozására egy törekvés, amely a tehetősek (akiknek kezében a döntés van) elé vagyonuk mellett egy másik követelményrendszert is állít.
A censor azt vizsgálja: megfelel-e egy polgár annak a helynek, amit a társadalomban betölt; vizsgálja vagyonát, és vizsgálja mosát: betartja-e a köztársaság játékszabályait? Nem épít-e a volt királyok lakhelye környékén házat magának, nem használja-e túlzott mértékben a vagyonát szegények megvendégelésére, így szerezve magának tömegbázist és meg nem engedett előnyöket társaival szemben?

Még egy szempont felmerül a censor és a mos összefüggésével kapcsolatban: a hadseregé. Cicero a censusról szóló, fentebb idézett rövid összefoglalásába is amelynek (és a caput további részeinek) a lényege a vagyon szerinti felosztás beleveszi az ifjak és az idősebbek szétválasztását, tehát fontosnak, a census meghatározó elemének érzi ezt. A szisztéma értelme, hogy az idősebbek a megfontoltabbak kisebb létszámú korosztálya a centuriáin keresztül ellensúlyozhassa a fiatalabbak centuriáit. A korosztályok elkülönítése mint szervezési elv talán még alapvetőbb a hadsereg esetében. Ez azért érdekes, mert a census elsődleges, az adózás és a polgárok szavazásának megszervezését időben is biztosan megelőző célja katonai volt, a királyok kori Róma, majd a köztársaság hadseregét, a társadalom hadrafoghatóságát kellett biztosítania.
A censorok által alkalmazott egyik büntetés, a ló elvétele is a későbbi társadalmi és politikai súlya mellett eredendően katonai szempontot érvényesít: egy fegyvernemből való kizárást jelentett. A censori tisztség 5. századi létrejöttének történelmi hátteréből pedig nem hiányozhat a „katonai doktrína” megváltozása sem: a Fabiusok története (most mindegy, mi igaz belőle) arról is szól, hogy a régi típusú hadviselés egy gens saját szervezetére, esetleg a tagjainak clienseire támaszkodva háborúzik már nem működik. A kérdés tehát, hogy van-e kapcsolat a hadsereg és a mos között a censor személyén túl.

Bleicken, aki a most a 3. századra (a tradíció megkérdőjelezésének idejére) tett regimen morum felől nézi, nem vizsgálja fogalmunkat a hadsereg szempontjából. Pedig gyakran találkozhatunk vele a hadszervezés területén. Például terminus technicusnak tűnik a következő kifejezés: adversus morem militarem. Az ilyen, még bőven szaporítható példák olyan „szakkifejezések” a római hadsereg korai korszakából, mikor a város katonai ereje még nem vált az állam egy „formalizált viszonyrendszerű” struktúrájává. És egy ilyen szituációban „az ősök által meghonosított fegyelem”, valamilyen nem intézményesült, de rögzült norma érvényesült.
Ha a hadsereg át is alakult („modernizálódott”), az elvek, a hagyományok a konkrét szabályok mögött megmaradtak. Katonai kontextusban a mos legtöbbször a büntetések, illetve a büntetési tételek mögötti, a hadseregre speciálisan jellemző szabályként jelenik meg. Sulpicius katonai tribunus például a gall ostrom leghíresebb epizódjában, miután a Capitolium a ludak ébersége és egy harcos tettrekészsége miatt éppen csak megmenekült, az őrökre a hadseregben szokásos büntetést (more militari) akarja kiszabni. Végül, mivel a katonák kórusban kiáltozzák, hogy csak egyetlen őr volt a hibás, a többieknek megkegyelmezve csak azt az egyetlen embert taszítják le a szikláról (Livius V. 47, 9-10).
A jelenet alapján feltételezhető, hogy az ítélkezés és büntetés szokásai közé a katonák véleménynyilvánításának figyelembevétele is beletartozhatott. Sallustius a Iugurtha háborújában, ahogy az idegen népek szokásait, úgy bár egy háborúról van szó a hadseregét is csak ritkán, kétszer említi (annál többször a római elitét, illetve az egész társadalomét).

A 44. caputban a rossz hadvezér, Albinus nem állít more militari őrséget, az őt leváltó jó hadvezér, Metellus az 54. caputban, egy nehéz csata után pihenteti a sereget, ápoltatja a sebesülteket, és megajándékozza megint csak: more militiae az arra érdemeseket.
Van még két nagyon érdekes hely, amely szorosan kapcsolódik a had-sereghez, de sokkal inkább a quo modo rem publicam fabuerit körébe tartoznak, sőt annak megvilágító erejű, ráadásul különböző példái.
Az egyik szorosan kapcsolódik a censushoz: amikor Marius megkapja a Iugurtha-háború befejezését a népgyűléstől, nem more maiorum állítja össze seregét a vagyonnal rendelkezők közül, hanem a többséget a nincstelenek közül toborozza (86, 2). A római állam és társadalom egyik legmeghatározóbb szabálya és a mos szabályozza. De a másik hely talán még érdekesebb.

Metellus propere cunctos senatorii ordinis ex hibernis accersi iubet; eorum et aliorum, quos idoneos ducebat, consilium habet. Ita more maiorum ex consili decreto per legatos Iugurthae imperat argenti pondo ducenta milia, elephantos omnis, equorum et armorum aliquantum.

Metellus tüstént magához hívatta a téli táborból az összes senator rendű férfit, velük és még másokkal, akiket arra megfelelőnek ítélt, tanácsot tartott. És így, az ősök szokása szerint a tanács határozata alapján a követek útján Jugurthától kétszázezer font ezüstöt követelt, továbbá valamennyi elefántját s bizonyos számú lovat és fegyvert.
62, 5 (Kurcz Ágnes fordítása)

Mire vonatkozik a more maiorum? A mondatban való helye, de az eddigi szövegeink alapján is az ex consili decretóhoz. Lehetne persze a követelés maga is, az a római szokás, hogy az ellenségnek már magáért a fegyverszünetért fizetnie kell, mielőtt a békefeltételekről, amelynek része lesz egy komoly összegű hadisarc, egyáltalán tárgyalni kezdenek. De nem, a kifejezés a mondat élén, együtt az ex consili decretóval, az előző mondatot értelmezi. Metellus, bár megtehetné, de nem egyedül dönt (vagy legszűkebb stábjával) egy ilyen fontos kérdésben, hanem kikéri a res publica elitjéből a táborban jelenlévő férfiak véleményét. Tekintettel van egy nagyon fontos, de törvénybe természetesen soha nem foglalt szabályra: a külpolitika a senatusra tartozik. Távol Itáliától, amikor a harcok éppen véget érnek, az imperatornak kell döntenie egy csomó kérdésben, de döntéseit a senatus fogja jóváhagyni.
Két híres esettel érdemes ezt összevetni. Az egyik Pompeiusé, akit az fordított a senatus ellen és késztetett szövetségre Crassusszal és Caesarral, hogy a senatus vonakodott keleti intézkedéseit jóváhagyni. A másik a Scipio-„perek”, melyben a vita az Antiochos által az őt legyőző Scipio testvéreknek (a hadvezérnek és legatusának) kifizetett összegről folyt a senatusban. A hadvezér kezében óriási hatalom van, de a mos mindig is arra készteti a hatalom (ideiglenes) birtokosait, hogy korlátozzák saját hatalmukat, ám nem elég csak keresniük a konszenzust rendjük többi tagjával, ezt rituálisan ki is kell fejezniük.

Ez a két erősen politikai példa látszólag távol áll a censorral való szemtelenkedéstől vagy az illetlen viselkedéstől, de épp az őket összekapcsoló mos segít bennünket jobban megérteni a rómaiakat és a politikai rendszerük működését, a Scipiók ellen fellépő Catót. A regimen morum tehát fontos eleme a res publicának. Legfontosabb funkciójaként a senatus hatalmának fenntartását azonosíthatjuk. Figyelmezteti és fegyelmezi azokat a senatorokat, akik viselkedése veszélyezteti ennek a szűk elitnek a kormányzását. De nemcsak a túl nagy hatalomra szert tevő vagy arra törekvő nobiles felől fenyegeti veszély a senatus uralmát, hanem (ha jóval kisebb mértékben) a nép felől is. A pazarló, kegyetlenkedő vagy az illő magatartástól bárhogyan eltérő senatorokat sújtó nyilvános büntetés minkét irányba erőt mutat és fontos üzenetet közvetít. A túl nagy hatalomra törő nobilest figyelmezteti a szabályokra, és ha kell, eltávolítja a senatusból.
A nép felé pedig a vezető csoport egységének és közös tekintélyének a demonstrálása a fontos. A mores a senatorokra jellemző maga-tartásmód, amely szorosan összekapcsolódik a politikai ismeretekkel és az államot vezetni tudással; ennek szigorú megtartása pedig a csoport hatalomra hivatottságát, „nemességét” sugározza. Egyszerűbben: a senatus hatalma a testület auctoritasán múlott, az pedig nem volt független tagjai dignitasától. Ha minden census alkalmával eltávolítanak néhány főt a kiváltságokat élvező rendekből, avval demonstrálják, hogy a többiek betartják a szabályokat.
A köznép felé való példamutatás is fontos eleme ennek a kérdésnek erre egy arisztokrata nőt idézhetünk: „A ti gondotok legyen mondta Lucretia -, hogy ő megkapja a magáét; én, ha felmentem is magamat a bűntől, a büntetéstől nem akarok szabadulni. Lucretia nem szolgáltathat példát egyetlen bűnös asszonynak sem arra, hogy életben maradhat.”
(Livius I. 58, 10.)


Forrás: részlet Hegyi W. György: Mos és publica Politikai kultúra a köztársaságkori Rómában c. munkájából