logo

XXVIII Novembris AD

A lictorok vesszőnyalábja mint hatalmi jelkép

romaikor_kep



Az imperium - különösen a lándzsával, pálcával, bottal, vesszőnyalábbal összefüggésben történő - említésekor nem szabad megfeledkezni annak a szakrális szférába tartozó, mágikus-vallási jellegéről sem. Az imperium elsősorban tényleges parancsnoki hatalmat jelöl, ám a vallási szférához is kötődik, az auspicium esetében a szakrális elem van túlsúlyban, ugyanakkor magában hordozza az annak végrehajtásához szükséges jogosultságot.
Wagenvoort meglátása szerint bizonyos személyek saját és kivételes manával rendelkeztek a római gondolatvilágban, így például az imperator - ha a szó eredetét vizsgáljuk - teremtő, megtermékenyítő erővel rendelkezik, s amikor hadvezérként katonáinak egy ellenséges tábor elfoglalására adott parancsot, akkor mágikus szavával hívta életre katonáiban a parancs végrehajtásához szükséges erőt; ezek alapján tehát az imperium nem más, mint egy titokzatos erő átvitelének egy formája.

A katonai és vallási vezető (a kezdetekben mindkét feladatot a rex látta el a rómaiaknál) manával bír, ez teszi képessé például a föld termékenységének növelésére, amint ezt etnológiai példákból látjuk. Ennek megfelelően Wagenvoort értelmezésében az imperare eredetileg nem jelentett egyebet, mint életre kelteni, megtermékenyíteni, hiszen a hadvezér - aki egy idegen tábor megrohamozására adott parancsot (imperabat) katonáinak - mágikus erejű szava által hozta létre, hívta életre a parancs végrehajtásához szükséges erőt; vagyis az imperium nem egyéb, vonja le a következtetést, mint egy titokzatos erő átvitelének - létrehozásának - képessége. Ennek specifikumaként említi meg Köves-Zulauf, miszerint „a dolog különös ... érdekessége, hogy a parere (szülni) tipikusan női szó, míg imperiummal kizárólag férfiak rendelkeztek”.

A tekintély fogalmának vizsgálata során az auctoritas, a növelés, a gyarapítás képességének lényegi meghatározását ismertetve, a numen bizonyos aspektusait a közéletre vetítve igen találó asszociációval idézi Arendt is Cicero vonatkozó passzusát, miszerint az állam, az emberi közösség alapításának, és a már megalapított megőrzésének feladata nagyban megközelíti az isteni működés, a numen funkcióját; s ennek kapcsán megállapítja, hogy ebből a szempontból a rómaiak „szinte azonosnak tekintették a vallási és a politikai tevékenységet”.

A magistratus és az őt kísérő lictorok viszonyát a legtalálóbban talán Gladigow fogalmazta meg, nevezetesen hogy a lictorok feladata a magistratus megjelenítése, s ez áll mind a magistratura külső megjelenítésére, mind pedig a magistratus és a lictorok funkcionális együttműködésére. A külső megjelenítés tekintetében ez annyit jelent, hogy a magistratus és a lictor ugyanolyan ruhát visel, Rómában togát, vörös paludamentumot Rómán kívül és a triumphus idején, gyász esetén pedig gyász togát.
A római - többek között a magistratus és a lictorok között fennálló - reprezentációs elv szerint az adott méltóság viselője nem kíséretének pompája és ékessége által nyer nagyobb hangsúlyt, hanem a vele azonos ruházatot viselő kíséret számának növelésével. Ám a szoros összetartozás nem merül ki a külső megjelenés hasonlatosságában, a magistratus és a lictorok mindenütt együtt jelennek meg - a magistratusnak ennek értelmében még a bordélyba is hivatalos kísérettel kell mennie, amivel azonban hivatali méltóságán ejt csorbát -, s a magistratus csak akkor mutatkozhat lictorai nélkül, ha ezzel azon szándékát akarja jelezni, hogy a magistraturáról le szándékozik mondani. (A lictorok csupán otthonában nem tartózkodtak közvetlenül a magistratus mellett, hanem házának vestibulumában várakoztak.)

A római magistratusnak mint imperium és ezáltal manahordozónak minden megjelenése hivatalos és ezáltal szakrális esemény is, a vele külsőleg azonos képet mutató lictorok által az általa hordozott mana jelenik meg megsokszorozódva.
A lictorok egyes sorban mennek a magistratus előtt, a legutolsó lictor, a lictor proximus és a magistratus közé - a magistratus serdületlen fiait kivéve - senki sem léphetett. Ezen előírást nem magyarázhatjuk biztonsági okokkal, hiszen a lictorok nem a magistratus testőrségét alkotják, annál is inkább, hiszen a magistratus előtt vonuló lictorok nem adtak védelmet az őt oldalról vagy a háta mögül esetlegesen fenyegető támadások ellen; a tilalom oka a szakralitás területén keresendő, ugyanis a lictor proximus és a magistratus közé lépő személy jelenléte megzavarná a magistratus körüli mana-, illetve az általa hordozott imperium-szférát.

A lictorok funkciójának megértéséhez nagyban hozzásegít bennünket az, hogy nem csupán a magistratusokat, hanem a flameneket és a virgo Vestalisokat is lictori kíséret illette meg. A flamen Dialis előtt közvetlenül lictor lépkedett, valamivel távolabbról kísérték a praeciae, akik arra figyelmeztették az embereket, hogy a flamen Dialis közeledtére hagyják abba a munkát, hiszen a flamen Dialis nem láthatott semmilyen, a hétköznapok világához tartozó tevékenységet, lévén hogy Iuppiter földi reprezentánsaként életének minden napját megszentelt ünnepnapként kellett leélnie. Erősen vitatott, hogy a flamen Dialis előtt egy vagy két lictor vonult-e.

Az aedes Vestaet elhagyó Vesta-szűz előtt is lictor lépkedett, s a virgo Vestalisszel találkozó magistratus lictorai a virgo Vestalis lictora előtt - mintegy a papnőnek megadandó a neki kijáró tiszteletet - leeresztették a fascest.
Nem tekinthető véletlennek, hogy épp a római vallási élet két, életvitelüket tekintve erősen tabukkal körülvett szereplője, a virgines Vestales és a flamen Dialis, akiktől szakrális szempontból mintegy a római nép és állam élete és jóléte függött, kapott lictori kíséretet, illetve e tény bizonyos, az imperiummal felruházott magistratus szakrális és jogi helyzetére vonatkozó következtetésekhez vezet.
A kezdeti időkben sem a politikai hatalom nem nélkülözhette a szakrális komponenst, sem a vallási funkciók nem lehettek híján a politikai vonatkozásoknak; az etruszk eredetű szakrális királyság elemei, így például a fasces, a lictorok, a triumphus esetében e két, szervesen összekapcsolódó elemet nem lehet szétválasztani.

A lictor feladatainak ellátása során köteles volt magával hordania a fascest, enélkül nem járhatott el hivatali minőségben, amint a magistratus sem a lictorok nélkül, s ez egyértelműen mutatja a fasces önmagában is különleges jelentőségét.
Abban a köztes időszakban, miután az auspiciumok joga és az imperium visszaszállott a senatusra, és mielőtt az interrexet megválasztották volna, a fascest Libitina templomában őrizték, az ellenséggel folytatott harcban a fasces elvesztése igen szégyenletesnek számított.

A nyír- vagy szilfából álló fasces kötege azon magistratrusoknál, illetve az imperiummal rendelkező magistratusok azon ügyeinél, amelyek nem tartoztak aprovocatio adpopulum hatály alá, bárdot ölelt körül, amely szintén szakrális jelentéstartalmat hordozó szimbólumnak számított.
A lictorok a fascest bal kézzel fogták és a bal vállukon vitték, az attollere gesztusa az imperiumba átvételének alkalmával volt szokásban, a summittere pedig a más magistratusok, illetve a flamen Dialis és a virgines Vestales előtti tiszteletadást jelezték, a gyászt a lefelé fordított fasces szimbolizálták. A magistratus bukását vagy emelkedését a fasces jelezték, a hivatalból letevés esetében eltörték a fascest, a magistratus imperatorrá választása esetén pedig babérral díszítették.

A bárdot a hajdani büntetőjog a securi percussio, a bárddal lefejezés eszközeként használták, a kivégzést a magistratus jelenlétében maguk a lictorok hajtották végre. A securi percussio végrehajtásának részletei nagyban megegyeznek az áldozati állat megölésének rítusával, s ebből Mommsen azt a következtetést vonta le, hogy az ősi időkben e kivégzési mód nem volt egyéb, mint a tettes feláldozása a bűncselekmény által megsértett s az áldozattal kiengesztelni kívánt felsőbb hatalmaknak.
Tekintettel azonban arra, hogy a későbbiekben a római kivégzéseknél a lictorok helyét átvevő carnifexeket éppen e tevékenységükből kifolyóan - mivel a tabunak számító vérrel szennyezettként tartották őket számon - bizonyos hátrányok sújtották, így például nem részesülhettek rituális temetésben, nem lakhattak Róma városán belül, a lictorok által végrehajtott kivégzés alapvetően más megítélés alá eshetett, hiszen a lictorok, noha vért ontottak, nem váltak ezáltal tabuszegőkké, a közösségből kitaszítottakká.
Ha tehát a lictorok végrehajtotta halálos ítéletet áldozatnak tekintjük, így erre egy szakrálisan védett, őket a kiontott vérből a római hitvilág szerint rájuk háruló ártalmaktól megoltalmazó helyen kellett sort keríteniük, valamint nem zárhatjuk ki, hogy - amint a tizenkét táblás törvény a gondatlan emberölés esetére is expiatiót ír elő - létezhetett egyfajta tisztítóáldozat is, ami átvitt értelemben is lemosta róluk az őket szennyező vért.

A fascesben a virgae legtöbbször mint a coercitio eszközei kerültek alkalmazásra a verberatio során, amit a leges Porciae korlátoztak; a coercitióként alkalmazott verberatiót el kell különíteni azon testi fenyítéstől, ami a halálos ítélet végrehajtását előzte meg, s amit a provocatio révén egyre szűkebb térre szorítottak vissza.
Abban az időben, amikor a lictorok hajtották végre a halálos ítéleteket, ugyanők vesszőzték meg kivégzés előtt az elítéltet. A magistratus utasítására a lictor kioldotta a fascest, az elítéltet megfosztotta ruháitól és kezét a hátán összekötötte vagy egy oszlophoz kötötte, ezt követően a magistratus „age lege” parancsára következett a verberatio, majd a securi percussio, a bárddal lefejezés.

A virgo Vestalist megbecstelenítőt a pontifex maximus saját maga korbácsolta halálra a comitiumon, nem téveszthetjük szem elől, hogy a közönséges kivégzéseknél a magistratus ugyan jelen van, ám abban tevőlegesen nem vesz részt.
Tekintve, hogy virgo Vestalis felett a pontifex maximus (kezdetben a rex sacrorum) egyfajta patria potestast gyakorol, s így ezen aktus - valamint hogy a pontifex maximus maga hajthatja végre a bűnös Vesta-papnő felett a halálos ítéletet, ami egyúttal procuratio prodigii is - mintegy a iudicium domesticum körében kiszabott és végrehajtott büntetésnek minősül, hiszen a leányát házasságtörésen tetten érő pater familias is megölheti mind leányát, mind pedig a házasságtörő férfit.
Ugyanakkor a verberatio ebben az esetben nem pusztán büntetés - hiszen akkor ezt nem kellene a pontifex maximusnak személyesen végrehajtania - hanem, akárcsak a Vesta-papnő kivégzése, engesztelő áldozat, rituális cselekmény is.

Az ütlegelés, vesszőzés, korbácsolás a rómaiaknál a castigatio legjellegzetesebb formájává lett, ami egyértelműen mutatja, hogy azon rituális jelleg, amelynek a virgo Vestalis megbecstelenítőjét megkorbácsoló pontifex maximus áldozatot bemutató, szakrális karakterisztikuma jelen van e büntetési nemnél, hiszen a castigare - szinonim fogalomként a corrigere és az emendare kifejezésekkel találkozhatni - magába foglalja a szenny és bűn eltávolításának, a castum-állapot helyreállításának és a rituális kiengesztelésnek gesztusát, amit az is jelez, hogy Paulus is használja a szankciókról írván a castigare verbumot a verberare helyett. (A verberatiónál kiontott vér nagy valószínűséggel szintén az expiatio per sanguinem célját szolgálta.)

A lictorok által végrehajtott verberatio tehát a mellékbüntetés célját szolgálta, azonban nem a büntetés súlyosabbá teendő, hiszen minden, a lictorok végrehajtotta kivégzésnek részét képezte, hanem a halálos ítélet - ami nem más, mint a bűnös feláldozása - rituális tisztító elemeként volt attól elidegeníthetetlen, vagyis szakrális mellékbüntetésnek tekintendő.
A fa, amelyből a virgaet lenyesték - a nyír-, illetve a szilfa - szintén vallási konnotációt hordoz, hiszen a görögök is mind a nyírfát, mind pedig a szilfát (ez utóbbit erősebb khtónikus vonatkozásokkal) tisztító, a szó eredeti értelmében katartikus szertartásoknál használták; hasonlóképpen az elítélt megfosztását ruháitól nem csupán a büntetés megalázóbbá tétele, hanem az antikvitásban számos esetben szokásos rituális meztelenség követelménye is indo- kolta.
(A lictorok hivatalának erősen szakrális jellegét támasztja alá az a két forrás, amelyek szerint a lictorok ruhájukon övet viseltek, Plutarkhos szerint ezen öv az elítélt megkötözésére szolgált, Gellius pedig apopae, az áldozati segédek limusával hozza összefüggésbe. A lictorok mindennapi ruházatán egyetlen ábrázoláson sem láthatunk semmiféle övet, ám a togát a lelógó lacinia segítségével fel lehetett kötni, ez volt az ún. cinctus Gabinus, amit leggyakrabban az áldozatbemutatásnál alkalmaztak. Emögött okkal feltételezhetjük, hogy a lictorok kezdetben számos esetben áldozati segédként tevékenykedtek, s igen valószínű, hogy az elkövető feláldozásának minősülő kivégzésekor is a cinctus Gabinusszal övszerűen összefogott togában, ami az általános togaviseletnél szabadabb mozgást biztosított, végezték feladatukat.)




Nótári Tamás