logo

XXX Novembris AD

A panaitioszi elmélet Polübiosznál

Az igazságos uralom jellemzőivel már évszázadok óta foglalkoztak a filozófusok, rétorok, történetírók, a hellenisztikus korban pedig különösképpen kedvelt és aktuális téma lett. Az igazságos uralom leírásakor több elem különféle összekapcsolását találhatjuk meg az egyes szerzőknél. Jellemző például az szofistákig visszavezethető gondolat, hogy a kiválóbbnak kell uralkodnia a silányabbakon.
Közhelyszerű gondolat, hogy a jó uralkodónak a lehető legtöbb erénnyel kell rendelkeznie, melyek közül a hellenisztikus korban különösen a következők megléte lesz fontos: emberségesség, lelki nagyság, gyakorlati okosság, szelídség, mértékletesség, bátorság, szorgalom, műveltség.

A „jó királyság” hellenisztikus eszméje szerint az egyeduralkodó legitimitása elsősorban az alattvalóknak nyújtott jótéteményein nyugszik. Ilyen jótéteményt jelentenek az uralma által biztosított gazdasági előnyök, a birodalom katonai védelme és a kultúra terjesztése.
A klasszikus korig nyúlik vissza a gondolat, hogy csak az az egyeduralom nevezhető jónak, azaz királyságnak, amelynek az alapja az alattvalók önkéntes engedelmeskedése. Arra számtalan bizonyítékot találhatunk, hogy Polübiosz ismerte ezeket az elméleteket, és ő maga is ezek alapján ítélte meg és mutatta be az uralkodókat, vezetőket. Ennek illusztrálására néhány helyet elegendő idéznünk. Így például az ötödik könyv egyik rövid kitérőjében a következőket olvashatjuk: a türannoszra az a magatartás jellemző, hogy másoknak ártva félelemmel uralkodik az alattvalók akarata ellenére, miközben gyűlölik őt és ő is gyűlöli az alattvalóit; ezzel szemben a királyra az jellemző, hogy mindenkivel jót tesz, szeretik az alattvalók jótékonysága és emberségessége miatt, és olyanokat vezet és irányít, akik önként engedelmeskednek neki.
A hatodik könyvben azt állítja Polübiosz, hogy csak azokat a monarchiákat lehet királyságnak nevezni, melyekben önként engedelmeskednek az alattvalók, és melyeket inkább a józan ész kormányoz, nem a félelem és az erőszak. A hetedik könyvben a jó uralkodónak tekintett Hierónról olvasható, hogy ötvennégy éves uralma alatt megőrizte hazája számára a békét, és bár többször megpróbált lemondani a hatalomról, de ezt közösen akadályozták meg a polgárok. Ezenkívül nagy jótevője volt a görögöknek, és mértékletesen élt.

Ezeknek az elméleteknek egyes elemei közösek a panaitioszi elmélettel. A legfontosabb különbséget hozzájuk képest az jelenti, hogy Panaitiosz teóriájának értelmében a hasznot, melyben az alattvalók az uralkodó államtól részesülnek, az erkölcsi épülésük jelenti, azaz hogy a kiválóbb állam (és nép) őket jó irányba vezeti, és jobbá teszi mint ha ők magukat irányítanák, így számukra hasznosabb alattvalóként, mint függetlenül élni. Még az is egy fontos különbséget jelent, hogy a királyság-elméletekben pusztán arról van szó, hogy az alattvalók jótéteményekben részesülnek és ezért érdekükben áll alattvalónak lenni, míg Panaitiosznál maga az alárendeltségi viszony természetes és jó.

Polübiosz művének fennmaradt részeiben sehol sem olvasható összefüggően kifejtve az alávetettség igazolásának panaitioszi elmélete, sem annak uralkodó illetve függésbe került államok viszonyára vagy konkrétan a Római Birodalomra történő alkalmazása. Megtalálhatók viszont a műben az elméletnek és alkalmazásának legfontosabb elemei. Először is kimutatható a műből, hogy Polübiosz szerint létezik objektív és abszolút igazságosság: ezt maga a természet jelöli ki, és ez az igazságosság egybeesik a hasznossággal.
Létezik tehát olyan haszon, mely mindenki számára az, amit viszont meg kell különböztetni a látszólagos haszontól. Ez a gondolat pedig a panaitioszi elmélet alapja, megfogalmazásának feltétele, mivel csak ennek elfogadása mellett lehetséges azt állítani, hogy az uralom, az alávetettség mindkét fél számára igazságos és hasznos lehet. Emellett párhuzamosság látható Polübiosz és Panaitiosz gondolkodásában az igazságosság erényének tartalmát, a körülmények figyelembevételének tanítását és a lelki nagyságról vallott elképzeléseiket illetően: ezáltal tovább valószínűsödik, hogy Polübiosz a panaitioszi elméletnek megfelelően gondolkodott az igazságos uralomról.
Ezután kimutatható, hogy Polübiosz a római államot kiválóbbnak tartotta a többi államnál törvényei, hagyományai és polgárainak erényei tekintetében. Így Rómára nézve teljesül a panaitioszi elmélet azon tétele, hogy akkor igazságos az alávetettség, hogyha a kiválóbbnak vannak a kevésbé kiválók alávetve. Végül igazolható az is, hogy Polübiosz szerint Róma alattvalójának lenni érdekében áll minden alávetett államnak. Így Rómára nézve érvényesül a műben a panaitioszi elmélet másik legfontosabb eleme, mely szerint az igazságos uralom az alávetettek hasznát is szolgálja, mert azokat jobbá, igazságosabbá teszi.
Még ha a mű különböző részeibe szétszórva találhatók is meg Panaitiosz teóriájának elemei, meglétük azt valószínűsíti, hogy Polübiosz e teóriának megfelelően gondolkodott Róma és a függésbe került államok viszonyáról.


a) A panaitioszi elmélet elemeinek megjelenése Polübiosznál

Panaitiosz azért állítja azt, hogy az alávetettség igazságos lehet, mert maga a természet mutatja ezt meg. Van tehát egy abszolút hivatkozási alapja (mint minden sztoikus filozófusnak), amely szerint egyértelmű és objektív, hogy mi a jó, az igazságos, sőt az is, hogy mi a hasznos. Kimutatható, hogy Polübiosz is objektív fogalomnak tartotta az igazságosságot, sőt a hasznosságot is.
A VI. könyv 5–6. fejezete azt vázolja fel, honnan származik az emberekben a jó és az igazságos, valamint ezek ellentétének az ismerete. A történetíró azt állítja, hogy a természet által társulásra késztetett emberek közösségben élve szükségszerűen bizonyos tapasztalatokra tesznek szert. Ha például azt látják, hogy a gyerekek hálátlanok a szüleik iránt, vagy, hogy egyesek nem viszonozzák a jótetteket, a segítséget, akkor ezen megütköznek, mert tudják, hogy ez velük is megtörténhet.
Az ilyen tapasztalatok révén tehát maga a természet tanít meg arra, hogy mi a jó és igazságos. Eszerint nem megegyezés eredménye, hogy mit tartanak az emberek igazságosnak, hanem szükségszerűen megmutatkozik mindenkinek (méghozzá a mindenkiben meglévő „kölcsönösség vagy reciprocitás elve” révén, ami talán egyfajta igazságosság-érzet).

Ahogyan Panaitiosz megkülönbözteti egymástól a valódi hasznot (ami egybeesik az erényessel) és a látszólagos hasznot (ami ellentétbe kerülhet az erénnyel), Polübiosz is kétféle értelemben beszél a haszonról. Ezt láthatjuk abban a szövegrészben, ahol az árulás, ill. az áruló fogalmát határozza meg. Azt állítja, hogy az árulók egyéni hasznuk kedvéért követik el tettüket, de ez nem igazi haszon (mert ha a bosszúállást valahogy sikerülne is elkerülniük, rossz hírük és az emberek gyűlölete egész életükben kísérni fogja őket).
Hasonlóképpen egy töredékben azt a tételt olvashatjuk, hogy a jó távol áll a rövid távú haszontól. A hasznos és a jó egybeeséséről is olvashatunk néhány szövegrészben. Így például a hatodik könyv fentebb említett részében, ahol az erkölcsi fogalmak megszületését ismerhetjük meg, a jó és a hasznos egybeesését szükségszerűnek mondja Polübiosz. Kijelenti, hogy a jót (melyet a természet mutatott meg) a haszon miatt csodálják és utánozzák az emberek, amelynek ezért (ugyanúgy mint a jónak) objektívnek és abszolútnak kell lennie. Az első könyv elején Polübiosz művei közül tanulmányozás szempontjából a legkiválóbbnak és leghasznosabbnak nevezi a történelmi eseményeknek az összekapcsolódását egy világtörténelmi folyamattá, mely a római hódítások révén következett be. A hatodik könyv elején újra megnevezi műve tárgyát, aminek a megismerését az olvasó számára a lehető legjobb és leghasznosabb nyereségnek mondja.

A fenti példák mellett az egymás mellett szerepeltetését – azonosításuk nélkül – gyakran olvashatjuk Polübiosznál, ami sztoikus hatással magyarázható, ahogyan azt (Hirzelt és von Scalat követve) Walbank is elismeri. A huszonnegyedik könyvben az akháj Arisztainosz kijelenti, hogy minden államnak két célja van: az erkölcsileg helyes és a hasznos, amely fogalmakat itt egymás mellé helyezi, viszont nem állítja róluk, hogy egybeesnének.
Újra összetartozó fogalmakként kezeli Polübiosz a hasznot és az erkölcsi jót, amikor kijelenti, hogy akkor kezdődött a Róma válsága, amikor a senatus csak a saját érdekeit tartva szem előtt azokat kezdte el támogatni az igazságosságra való tekintet nélkül, akik őhozzá folyamodtak. Végül még a fent említett töredék folytatásában arról értesülünk, hogy a jót és a hasznosat csak keveseknek, mint például Philopoiménnak sikerült egyesítenie.

A panaitioszi igazságosságfogalom egyik sajátossága, hogy a körülményektől nem független, hogy mi számít igazságosnak, hogy mikor mit helyes cselekedni. Ugyanez a gondolat megtalálható Polübiosznál is. Így azt állítja a nyolcadik könyvben, hogy az időt és a körülményeket is figyelembe kell vennünk, hogy megítélhessük valaki tettét. A meggondolatlanul, elhamarkodottan döntő és a tetteiben nem eléggé elővigyázatos embert kell elítélnünk. Azt, aki megtesz minden tőle telhetőt, és mégis kudarcot vall, azt nem tarthatjuk hibásnak.
A második könyvben hasonlóképpen ír: példaképpen (először a verésről, majd) az emberölésről mondja el, hogy attól függ, hogy helyesnek vagy véteknek tartjuk-e a tettet, hogy ki az áldozat. Majd általánosságban fogalmazza meg, hogy a cselekvők szándékait és az okokat kell ismerni, hogy eldönthessük, hogy egy tettet dicsérni vagy kárhoztatni kell.

Ugyancsak a körülmények figyelembevételének szükségességére hívja fel a figyelmet Polübiosz a tizennyolcadik könyvben, amikor az árulás, azaz az igazságtalanság egy formájának a fogalmát próbálja meghatározni. Azt állítja, hogy nem nevezhetjük automatikusan árulóknak azokat, akik szövetkeznek egyes uralkodókkal, vagy hazájukat új szövetségbe viszik bele a régi helyett.
Az ezután felsorolt példákkal szemlélteti, hogy szerinte mi a kritérium annak megítélésekor, hogy egy tettet árulásnak kell-e tartanunk vagy sem. Végül a példáktól elvonatkoztatva általánosságban is megfogalmazza, hogy akkor beszélhetünk árulásról, ha valaki a saját személyes érdekeit szolgálva, a közösség kárára adja idegen állam hatalmába hazáját. Ezek szerint az igazságosság (ill. igazságtalanság) fogalmához nemcsak a körülmények figyelembevételének szükségessége tartozik, hanem – Panaitiosz felfogásának megfelelően – a közösség hasznának mérlegelése is.

Mindezek mellett még abban is párhuzamos Polübiosz felfogása Panaitioszéval, hogy a birodalom-építésről, mint nagy, szép és tiszteletre méltó dologról ír, amikor a hatodik könyvben Spárta és Róma alkotmányát hasonlítja össze. Végül Polübiosz megaloyuxi a fogalma is sok hasonlóságot mutat Panaitioszéval, ami ugyancsak azt valószínűsíti, hogy Polübiosz a vezető szerepre való törekvést helyesnek tartotta, és hogy a kiemelkedő egyénektől más erényeket várt el, mint az átlagembertől.


b) Az elmélet Rómára alkalmazása I.: Róma kiválóbb mint a többi állam

Polübiosz meg volt győződve a római államnak és polgárságnak a többi államhoz viszonyított felsőbbségéről. A római államot több tekintetben és sok helyen kiválóbbnak mondja a többi államnál. Legtöbbször más államokhoz, népekhez, uralkodókhoz hasonlítva mutatja be Róma kiválóságát: a görögökhöz és az aitólokhoz, a makedónokhoz, karthágóiakhoz, afrikaiakhoz, Antiokhoszhoz, Philipposzhoz, Hannibálhoz hasonlítja a rómaiakat. Ez a kiválóság mindenek előtt Róma államformájában és törvényeiben mutatkozik meg: kiváló alkotmánya biztosította Róma számára a sikert, azaz a hódításokat és a stabilitást.
A rómaiak azonban nemcsak alkotmányuk tekintetében múlják felül a többi népet (bár ebben a leginkább), hanem – éppen kiváló törvényeiknek és hagyományaiknak köszönhetően – valamennyi erényben. Először is azt hangsúlyozza Polübiosz, hogy a rómaiakat az önmérséklet, az indulatok megfékezése, az értelem szavának érvényesülése jellemzi. Azután az igazságosság erényéről beszél: azt állítja, hogy valamennyi nép közül leginkább a rómaiaknál találhatók meg a régi idők csalás nélküli hadviselésének nyomai, és ők követnek el a legkevésbé csalást a vagyonszerzésnél; a rómaiak mindig tiszteletben tartják a követek sérthetetlenségét; megbüntetik az igazságtalanságot elkövetőket és segítik az igazságtalanság áldozatait; végül pedig a rómaiaknál sokkal ritkább a megvesztegetés, mint más népeknél.

Az igazságosság erényéhez kapcsolódik az istenfélelem, amelyben Polübiosz Róma fölényének fontos biztosítékát látja. Ennek az erénynek köszönhető, hogy a rómaiak az esküt is sokkal inkább tisztelik, és pénzügyekben is megbízhatóbbak, mint mások. Katonai fölényüket több szempontból hosszasan elemzi az ellenfelekkel összevetve: a táborépítés módját hasonlítja össze a rómaiaknál és a görögöknél; máshol a római hadrendet veti össze a makedón falanxszal és a karthágói hadsereggel. Úgy látja, hogy a római katonák összetartók, bátrak és erősek, és méghozzá nagyobb mértékben, mint az ellenfelek.
A római társadalmi és politikai viszonyokat fontosnak tartja még a valóság meghamisítása árán is kedvező színben beállítani. Feltűnő, hogy több olyan eseményről nem ad hírt, melyek negatív színben állítanák be a római politikát vagy a vezető réteg életmódját: így nem számol be belső konfliktusokról, megosztottságról sem.

Polübiosz azonban felismerte Róma politikai-társadalmi válságának jeleit. Azt tapasztalta, hogy a rómaiak gyakran nem követik már azokat az elveket, melyek a múltban jellemezték őket. Vannak helyek, ahol azt olvashatjuk, hogy Róma csak a saját érdekeit szem előtt tartva járt el, vagy éppen becstelenséggel, hazugsággal vádolható. Így például azt írja Polübiosz, hogy nem azért ítéltek a rómaiak mindig Masszinissza javára Karthágóval szemben, mert ez volt az igazságos, hanem mert ez állt érdekükben.
Hasonlóképpen a Rómában fogva tartott akháj túszok ügyét a senatus nem volt hajlandó megtárgyalni, még ha ezt meg is követelte volna az igazságosság. Polübiosz beszámol arról is, hogy a rómaiak megszegték ígéretüket, amit Attalosznak tettek, amikor még azt hitték, hogy fivére, Eumenész ellen felhasználhatják őt.

Arról is értesülünk, hogy az akháj Kallikratész beszédének hatására (180-ban) elhatározták a rómaiak, hogy ezentúl azokat támogatják Hellászban, akik akár jogosan, akár jogtalanul a senatushoz pártolnak. Súlyos hibát követtek el akkor is a rómaiak, amikor Szürakuszai 212-es elfoglalása után a műkincseket elrabolták és Rómába szállították. Ezek a szakaszok (melyekhez még több hasonlót is hozzávehetnénk) azért nem teszik semmissé Polübiosznak a rómaiakról adott egyébként pozitív képét, mert az elfogulatlanságot, és a rossz döntések megmutatását (akár a barátokkal szemben is) a történetíró feladatának tekinti, azaz a rómaiakat sem dicséri mindig, még ha egyet is ért politikájuk fő vonalaival, és elismeri kiválóságukat.
Másrészt – ami a panaitioszi elmélet szempontjából különösen lényeges – amikor más államokkal hasonlítja össze, akkor még mindig kiválóbbnak látja Rómát. Ezt bizonyítja például az is, hogy Rómában még a romló viszonyok között is talál két kiemelkedő személyt, akiket a régi erkölcsök jellemeznek: Scipiot és Catot – máshol viszont, a nem rómaiak között, nem talál senkit. Sőt még azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a leírt igazságtalanságok nem az alattvalókat érik, hanem a még független államokat, melyek sokszor ellenséges viszonyban állnak Rómával.


c) Az elmélet Rómára alkalmazása II.: Az alattvalóknak is hasznos Róma uralma

Művének számos részlete bizonyítja, hogy Polübiosz a Római Birodalom fennállását hasznosnak tartotta az alávetett államok szempontjából is. Azt állítja például, hogy őrültséget követnek el a görögök és makedónok, akik a rómaiak ellen háborút indító Perszeusz mellé állnak, mert elfelejtik, hogy mennyi hasznos dologban részesültek a rómaiaktól, és mennyi rosszat kaptak a makedón uralkodóháztól. Műve több részén is kitér rá, hogy a makedónok számos jótéteményért lehetnek hálásak a rómaiaknak: adómentességet és szabadságot kaptak, megszűntek köztük a belső viszályok.
Megemlíti azt is, hogy a rómaiaknak köszönhetően a hellének megszabadultak a hagyományosan kalózkodásból és törvénytelenségekből élő aitólok fenyegetésétől. A római uralom áldásait dicséri az a kijelentése is, hogy régebben a makedón királyok hadjáratai és az egyes államok egymás ellen folytatott szüntelen hadviselése következtében a Peloponnészosz teljesen elszegényedett, a saját korában viszont általános az államok közti egyetértés és ennek következtében a jólét. Amikor pedig a III. könyv elején összefoglalja Polübiosz, hogy miről fog írni, megtudjuk, hogy a rómaiak megszüntették a galaták gőgjét, megszabadították a Tauroszon innen lakó népeket a barbároktól való félelemtől és a galaták törvénytelenségeitől.

A panaitioszi elmélet leglényegesebb eleme, hogy akkor igazságos az uralom, ha az alattvalókat jobbá teszi. Hogy Polübiosz úgy ítélte meg, hogy ennek a kritériumnak is megfelel Róma, azt a következő szövegrészek bizonyítják.
A II. könyvben arról értesülünk, hogy a senatus követeket küldött Teuta illír királynőhöz, mert sérelmezte az itáliai kereskedőket az illírek részéről ért támadásokat. Teuta azt válaszolja, hogy az illír uralkodóknak nem szokásuk az alattvalók (akár tisztességtelen) nyerészkedését megakadályozni. Erre a római követ elmondja, hogy a római állam viszont megbünteti a magánemberek igazságtalanságait és segíti az igazságtalanságot elszenvedőket (és erre az illír uralkodót is rá fogja kényszeríteni).
Ezek szerint a római uralom jellemzője, hogy a vétkeket megbünteti, az alattvalókat a helyes viselkedésre szorítja. Indirekt módon ugyanerről értesülünk, amikor Polübiosz az Antiokhosz és Ptolemaiosz közötti konfliktus megoldásának kudarcáról számol be. 219-ben ugyanis nem sikerült tárgyalás útján rendezni ellentétüket, mivel – ahogy írja – ekkor Keleten még nem volt olyan döntő befolyással rendelkező hatalom, amely képes lett volna megakadályozni azokat, akik igazságtalanságot igyekeztek elkövetni. Ezt a hiányt fogja hamarosan Róma betölteni.

Arra vonatkozólag, hogy Polübiosz a római uralmat az alattvalók erkölcsi épülése szempontjából is hasznosnak tartotta, a legfőbb bizonyítéknak tarthatjuk azt az utólagos betoldást a szerző részéről, amelyet a harmadik könyv elejére (III 4) illesztett, valamint a VI. könyv 47. fejezetét. Az első helyen azt mondja el, hogy miért tért el eredeti céljától (hogy ti. csak Kr. e. 168-ig mutatja be a történéseket), és vitte tovább az eseményeket 144-ig. Az itt leírtak szerint nem elegendő azt megismerni, hogyan alakult ki a Római Birodalom, hanem azt kell tudni megítélni, hogy a római uralom választásra érdemes-e, vagy igyekezni kell elkerülni.
Ennek eldöntéséhez meg kell ismerni, hogy miután Róma megszerezte az uralmat a világ nagy része felett, hogyan uralkodott, és milyen lett a helyzetük az alávetett államoknak. Azt állítja, hogy akkor érdemes a Római Birodalom a dicséretre és a választásra, hogyha az alattvalók élete kellemesebbé, jobbá, hasznosabbá vált. A mű fennmaradt részeiben nem olvasható olyan kijelentés, mely egyértelműen minősítené a Római Birodalmat, mégis sokkal valószínűbb Polübiosz pozitív ítélete.

A hatodik könyvben ugyanis a III. könyv 4. fejezetéhez hasonló gondolatot fejt ki csak éppen általánosságban megfogalmazva, nem konkrétan a Római Birodalomra alkalmazva: az alapján dönthető el, hogy egy állam hatalma, hogy az emberek életét jámborabbá, józanabbá, igazságosabbá teszi-e. Itt azonban azt is megtudjuk, hogy az emberek erkölcseinek alakításáért az állam szokásai és törvényei felelősek. Ha ugyanis jó törvényei vannak az államnak, azok az embereket jóvá teszik, a rossz törvények pedig rosszá.
(A hatodik könyv elején hasonlóképpen ír Polübiosz: egy közösség minden terve az alkotmányból ered, és a megvalósítás sikere is attól függ. Kevéssel később pedig azt olvashatjuk, hogy a jó államformákban érvényesül az értelem, az igazságosság, az istenfélelem, tisztelik a szülőket és az öregeket. )

Tehát egyenes összefüggés van egyrészt a polgárok erkölcsei és jóléte, másrészt a törvények jó illetve rossz volta, és harmadrészt az állam megítélése között. Polübiosz pedig – ahogy a fentebb említett helyekből látható – a rómaiakat (több erényben való kiemelkedésük miatt) jónak, a többi népnél kiválóbbnak és sikeresebbnek tartotta. Ebből következik, hogy Rómának a törvényei is jók (de ezt egyébként is tudomásunkra hozza Polübiosz, hiszen jelentős részben a római alkotmány kiválóságáról szól műve).
Ezek szerint tehát a római állam hatalmát minden valószínűség szerint Polübiosz választásra érdemesnek (ai¸reth¯) tartotta, még ha ezt művének fennmaradt részeiben nem is jelenti ki egyértelműen. Tehát miként korábban a rómaiak is a törvényeiknek köszönhetően váltak kiválókká, ugyanígy az alattvalóvá lett polgárok is Róma törvényei révén jobbá lesznek, a közéletükben pedig a rend, a béke és az igazságosság fog érvényesülni.



Mohay Gergely