logo

I December AD

A lovagi rend kialakulásához vezető lépések

A lovagi rend kialakulásának előzményeként a lovagok megjelenését kell vizsgálnunk, ami Rómában - sok más kérdéshez hasonlóan - a kezdeti időre vonatkozó megbízható források hiánya sok bizonytalanságot vet fel. Az azonban vitán felüli, hogy a kialakulás a lovas katonai szolgálathoz kapcsolódott.
Vitatott azonban a modem irodalomban, hogy ezt kik teljesítették, illetve hogy egyáltalán milyen jelentősége volt a lovas hadviselésnek az ősi Rómában. A lovas hadviseléssel kapcsolatban ALFÖLDI András szerint a római lovas harcmodor kezdetben csak azt jelentette, hogy a harcosok egy része - szerinte a társadalom elit rétege - lóháton érkezett a harctérre, de a harcban a lóról leszállva már gyalogosként vettek részt.

A lovas harcmodor előnye itt az volt, hogy ezek gyorsabban voltak képesek helyváltoztatásra, ezért a fő szempont az volt, hogy gyorsan le és fel tudjanak a lovakra szállni. E miatt római lovasok nem viseltek páncélt, amit a hagyomány a későbbi időkben is megőrzött, bár akkorra a fenti harcmodor már mint elavult nem volt használatban.
ALFÖLDI ezzel magyarázza azt is, hogy a római lovasság még a pun háborúk idején is rendszeresen alulmaradt a jobban felszerelt (páncélos) pun (numida, hispán) lovasságtól, amit aztán a lovasság - szövetségesekből történő - megerősítésével, illetve átszervezésével oldottak meg.
A kezdetekről hasonló véleményt alkot ALFÖLDY Géza is, aki szerint a harcmodorban a lovas arisztokrácia volt a meghatározó és azt csak a Kr. e. VI.-V századtól váltotta fel a plebeius gyalogság dominanciája.

A történetírói hagyomány szerint már Romolus megszervezte az első három ún. lovas centúriát (Ramnenses, Titienses, Luceres) Ezt követően, de még a királykorban a hagyomány szerint Tarquinius Priscus uralkodása alatt, a lovas centúriákban harcolók száma megkettőzésre került (600 lovas). Livius szerint a király először újabb három centúriát akart szervezni a régiek mellé, de vallási akadály miatt végül ezt a tervét feladta és csak a meglévő centúrákban szolgálók létszámát duplázta meg. Ettől függetlenül a tényleges létszámnövekedés miatt ezeket később már hat centúriának tekintették illetve nevezték.
A legfontosabb lépés a lovagok, mint elkülönült rend létrejöttéhez a Servius Tullius nevéhez fűződő hadseregreform és az ezt lehetővé tevő cenzus bevezetése volt. Az antik hagyomány szerint ő hozta létre a lovagok önálló 18 centúriából álló osztályát úgy, hogy a már létező hat patríciusi lovas centúria mellét tizenkét új plebejusi centúriát szervezett, tehát ekkor az elméleti szám 1800 főre emelkedett.

A lovagok centúriái a többi osztály felett („jupraclassem”) álltak, amit STAVELEY úgy értelmez, hogy ezek tagjait egységesen az arisztokratikus elit közé sorolja. ALFÖLDY Géza ezt a forráshelyet pedig úgy interpretálja, hogy ezek tagjait „nyilvánvalóan a patrícius lovasság tagjai” alkották.
Nem veszi ugyanakkor figyelembe, hogy a történetíróknál világos, hogy bár a lovas centúriák egy része már korábban is létezett, egy részüket viszont éppen ekkor alakították ki. Ez utóbbiak Livius szerint a társadalomban élő előkelőkből („ex primoribus civitatis”) kerültek megszervezésre.

ALFÖLDI András szerint ide a feltörekvő plebejus családok tagjai kerültek. MOMMSEN feltételezése szerint viszont ide a vagyontól függetlenül, tehát kizárólag származási alapon, ZLINSZKY szerint viszont a származástól függetlenül, kizárólag csak vagyoni alapon lehetett bekerülni.
A fenti különböző véleményekkel kapcsolatban azonban érdekesnek tartom megjegyezni, hogy Livius egyáltalán nem utal arra, hogy a lovas centúriák tagjai milyen vagyoni osztályba kerültek besorolásra!

A későbbi gyakorlat alapján valóban az első osztály vagyoni helyzetével szokásos ezt azonosnak tekinteni, de a liviusi forrás egyértelműen kettéválasztja a gyalogosok besorolását a lovasokétól, mivel szerinte a király a gyalogosok beosztása után szervezte meg a lovas centúriákat.
A lovasokkal kapcsolatban viszont már nem utal semmilyen vagyoni feltételre. A hagyományos elméletnek ez nem is okozott gondot, mivel eleve abból indult ki, hogy a lovagok közé csak a legvagyonosabb személyek kerülhettek és ezért automatikusnak vette hogy a lovagok is a legmagasabb vagyoni cenzusból kerültek ki, amit egyébként a későbbi gyakorlat igazol, de mint látni fogjuk az állami támogatás léte a kezdeti időkre ezt inkább cáfolja.
Egyértelmű tehát, hogy a fenti, az előkelőkre utaló livius-i kijelentés bizonytalan értelmű és ezért ebből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Álláspontom szerint ennek az az egyszerű magyarázata, hogy Livius saját korának társadalmi viszonyaiból indult ki és azokat állandónak és ősinek véve csak visszavetítette a múltba.
Visszatérve a forrásukhoz egyértelmű a patricius-plebeius centúriák megkülönböztetéséből, hogy ekkor még nem beszélhetünk egységes lovagi rendről, az majd csak innen kiindulva és csak lassú fejlődéssel alakult ki az érett köztársaság idejére.

A hagyományos álláspontnak tekinthető elmélet szerint, melynek egyik jelentős képviselője ALFÖLDI András, a lovas szolgálatot kezdetben csak az előkelők - értve ez alatt a patríciusokat - tudták teljesíteni, mivel nekik volt ehhez megfelelő anyagi alapjuk. ALFÖLDI szerint a római lovasság a királyok lovas kíséretéből eredt. Ezen elméletét elsősorban a későbbi korokban használt olyan hatalmi jelvényekre alapozza, amelyek etruszk eredetűek.
A hatalmi jelvények átvétele azonban önmagában nem bizonyítja a lovasság etruszk eredetét, hiszen köztudott, hogy a rómaiak sok mindent, így a hatalmi jelvények zömét is egyszerűen átvették az etruszkokéi. Az elméletet az is gyengíti, hogy a történetírói hagyományok szerint az első lovas centúriák kialakítása megelőzte az etruszk királyok korát, tehát az nem lehet etruszk eredetű.
Végezetül a lovas szolgálat állami támogatása a legfőbb érv az ellen, hogy ennek tagjai már a kezdetektől az előkelőkből (értve ez alatt a gazdagokat) kerültek volna ki. MOMIGLIANO szintén elveti azt, hogy a lovagok a patríciusokból lennének eredeztethetők.

A lovagok eredetét illetően a fentiekhez hasonló véleményen van ALFÖLDY Géza is, aki a későbbi fejlődés alapján a lovagok kezdeti túlsúlyát állapítja meg a római hadseregben. Szerinte a servius-i hadsereg-reform jelenette ennek végét és a nehézgyalogság túlsúlyba kerülését, ami szerinte egyben nyitánya volt a feltörekvő gazdag plebejusok politikai harcának is.
A források azonban nem erősítik meg ezt az elméletet, ZL1NSZKY János találó megfogalmazása szerint „A rómaiak eredetileg nem voltak lovas nép.” Ez a források szerint később sem változott, a római hadseregben a lovasság tradicionálisan marginális szerepet töltött be. Azt ALFÖLDI András is elismeri, hogy a hagyomány szerint Romolus mindössze három lovas centuriát hozott létre. Ez a kezdeti egylégiós hadsereg-modell szerint azt jelentette, hogy a 3000 gyalogos harcosra 300 lovas jutott.
Később, de még a királykorban került a lovas centuriák száma megkettőzésre (600 lovas) ami azonban a rendszer lényegét nem érintette, mert ekkor a gyalogság száma is a duplájára nőtt (kétlégiós modell). ALFÖLDI szerint kezdetben az előkelők lovon indultak a csatába és őket követték az általuk kiállított gyalogosok (itt talán a cliensekre gondol), tehát egyfajta „banderiális” hadszervezetet képzel el.

Az egy és a kétlégiós modell között lényegi különbség nem volt, az utóbbi csak az egy időben kiállítható hadsereg mennyiségi növekedését követte. Később a servius-i hadseregreformban ez tovább nőtt és így alakult ki a véglegesnek tekinthető 18 lovas centuria, amiben az elméleti létszám 1800 már lovas volt.
Megállapíthatjuk hehát, hogy a servius-i reform abszolút értékben megnövelte a lovasság létszámát a korábbihoz képest és nem csökkentette azt! ZLINSZKY egyenesen a serviusi reform részének tartja a lovasság megjelenését a római hadseregben. A teljes hadrafogható létszám egyidejű megnövelése miatt azonban relatíve nem nőtt meg a lovasság aránya.

Tehát a reform ellenére a római hadseregben a lovasság továbbra is csak kisegítő szerepet játszott. Ezt bizonyítják az antik forrásokban megőrzött adatok a legio gyalogos és lovas csapatainak arányáról, melyek szerint átlag 4000-6000 gyalogosra csak 300 lovas jutott. Ezek alapján a lovasság aránya továbbra is 10% körüli, de inkább az alatti, bár a segédcsapatoknál ez a szám némileg magasabb volt.
ALFÖLDI fenti véleményét a lovasság szerepéről választanulmányában MOMIGLIANO is cáfolja. A számszerű adatokon túl a lovasság kezdetektől fogva megfigyelhető alárendelt szerepét KUNKEL szerint az is bizonyítja, hogy a magister equitum alárendelt szerepet játszott a dictatorral szemben.

A lovasság harcászati szerepétől független probléma, hogy kik kerülhettek be a lovagok centúriáiba. A fent bemutatott hagyományos álláspontok szerint kezdetben csak a patríciusok kerülhettek be és csak később nyílt meg az út a gazdag plebejusok előtt. Ezt az álláspontot legjobban az állami támogatás léte cáfolja. Cáfolható tehát az, hogy ezek tagjai a kezdetekben csak az előkelő vagy a vagyonos réteg tagjaiból kerültek volna ki. Livius szerint ugyanis Servius Tullius a hadseregreform keretében bevezette a lovasság állami támogatását is: Liv. 1.43.
„Ezek lovak vásárlására tízezer ast kaptak az államtól, az állatok eltartására pedig az özvegyekre kivetett évi két-kétezer ast juttatták nekik.”

ALFÖLDI ezt azzal magyarázza, hogy a már meglévő patríciusi lovagok mellé ekkor léptek be a plebejus lovagok, akiknek nem volt anyagi alapjuk a lovas szolgálathoz. Ez azonban megint ellentmond annak az általa hangoztatott elméletnek, miszerint a lovagi osztály a gazdag, feltörekvő plebejusoknak teremtett lehetőséget, mivel nekik nyilvánvalóan nem lett volna állami támogatásra szükségük!
A forráshely egyébként kétféle képpen is értelmezhető: értelmezhető úgy, hogy az állami támogatást nem a 12 új plebejusi, hanem a 6 régi, tehát a patríciusi centúriához tartozókat illette meg, ugyanis Livius ezek említése után tér ki az állami támogatásra és nem közvetlenül a plebejusi centúriák után! Ez az értelmezés kizárja azt, hogy a lovagok eredetileg a gazdag patríciusokból kerültek volna ki.
A másik lehetséges értelmezés, hogy az állami támogatás mindegyik lovagra az eredettől függetlenül vonatkozott, ez pedig mind a gazdag patríciusi, mind a feltörekvő, de szintén gazdag plebejusi eredetet cáfolja.

Azonban elképzelhető egy harmadik megoldás is: elfogadva azt a hagyományos állásponttól eltérő, de forrásokkal bizonyítható álláspontot, miszerint a patríciusok nem feltétlenül voltak gazdagok elképzelhető az, hogy valamennyi lovag, eredetétől függetlenül részesült állami támogatásban. Bár a liviusi forráshely nem ad felvilágosítást arról, hogy a 10.000 as egy ló ára, vagy egy általány összeg volt, amiből a teljes szolgálati időre (10 év) kellett a ló beszerzését biztosítani, mint ahogy azt MOMMSEN feltételezi, az azonban egyértelmű, hogy a ló beszerzése és fenntartása nagy összegeket emésztett fel.
A ló magas értékét támasztja alá, hogy az stratégiai jelentőségű dolog volt Rómában. E miatt a magántulajdonban álló lovak exportját korlátozta a római állam, azok római felségterületről csak a senatus külön engedélyével voltak kiszállíthatóak. Ezt bizonyítja egy liviusi hely, mely szerint még Kr. e. 170-ben is a szövetségesek irányában a különös bizalmat jelezte mindösszesen tíz ló kivitelének engedélyezése!

A fentiek alapján álláspontom szerint kezdetben a „lovagok” kifejezés alatt nem egy társadalmi osztályt, hanem csak a ténylegesen lovas katonaként szolgálatot teljesítő személyeket értették. Azonos álláspontot foglal el ezzel kapcsolatban BLEICKEN is. Az is egyértelmű, hogy a szolgálathoz a nagy költségek miatt főszabályként - a következőkben láthatjuk, hogy kivételként magán költségen kiállított lóval is lehetett szolgálatot vállalni az állam biztosította a lovat.
Jogi kérdésként merülhet fel, hogy az állam által biztosított ló köztulajdonban maradt-e vagy a lovas magántulajdonába került? MOMMSEN az alábbi liviusi forráshely alapján azt a következtetést vonta le, hogy az aes equestrébői vásárolt ló a lovag magántulajdonába került.

A forráshely szerint Kr. e. 204-ben Claudius Nero censori büntetéssel sújtotta cercsortársát, amelyben többek között „megparancsolta M. Livusnak, hogy adja el a lovát.” Én azonban nem osztom MOMMSEN fenti következtetését: ha a ló magántulajdonban lett volna, akkor megrovásként elég lett volna a lovagot csupán a lovas szolgálat ellátásából kizárni, ehhez az eladás elrendelésére, mint a magántulajdonba történő erőteljes beavatkozásra nem volt szükség! Cáfolja MOMMSEN álláspontját az is, hogy a források kifejezetten állami lóról beszélnek (equum publicum). Álláspontom szerint tehát az állam által biztosított ló állami tulajdonban, de magánszemély használatában és gondozásában volt, ugyanúgy mint a használatra kiosztott közföldek, ami egyben lehetővé tette a censor ellenőrző tevékenységét a ló hadrafoghatósága tekintetében.
Látszólag MOMMSEN álláspontját támasztja alá Livius egy másik helye, ahol a lovakkal kapcsolatban kifejezetten adsignatió ról beszél, ami általában a magántulajdonba adott állami földeknél ismert szakkifejezés, ebből azonban nem szabad ilyen következtetést levonni. Livius máshol is használja az „eladás” és a „kiosztás” kifejezéseket az állami földeknél, de ez nem jelent feltétlenül jogi különbséget is, mivel arra is találunk példát, amikor az állami föld esetében a „kiosztás” ellenére a fenntartott köz tulajdonjogot éppen a haszonbér kikötése bizonyította.
A kiosztott lovak tehát állami tulajdonban maradtak, „használatuk” ellentételezése (vectigalia) itt nem adófizetési kötelezettséget jelentett, hanem a lóval teljesített szolgálat volt az állami tulajdon gyümölcsének az a része, amelyre az állam igényt tartott mint a közösségi célokhoz történő hozzájárulásra.

A ló „eladását” Livius a fenti forráshelyen felül csak egy helyen említi, mindenütt máshol a ló „elvételét” használja (equos ademere). Tekintettel arra is, hogy Livius nem jogi munkát írt, ennyi fogalmi pontatlanság a szóhasználatban megengedhető, de ebből túlzás azt a következtetést levonni, hogy a ló magántulajdonba került volna.
A lovas katonai szolgálat kezdetben tehát ugyanolyan közjogi kötelesség (munus)12 volt, mint a gyalogos szolgálat, de talán annak ellátására kevesebben lehettek alkalmasok, ezért az már kezdetekben is egyfajta tiszteletet, megbecsülést válthatott ki. Természetesen, ahogy a gyalogosoknál is, a lovas szolgálat sem jelentett általában tíz évig egyfolytában teljesítendő állandó szolgálatot, csak a cenzus során kellett a hadrafoghatóságot (készenlétet) igazolni, ami a lovasoknál kiterjedt a ló állapotának vizsgálatára is.

Egy-egy hadjárat előtt a tényleges szolgálatra ugyanúgy sorozták a lovasokat is, mint a gyalogosokat. Mivel a római hadseregben a Kr. e. VI. századtól kedve egyértelműen a nehézgyalogság volt a fő erő, ezért a lovasság csak a felderítésben, üldözésben, az üzenetek közvetítésében és esetleg a szárnyak biztosításában kapott szerepet, ezért egy-egy hadjáratban egy jó lovas túlélési esélyei általában jobbak voltak, mint a zárt tömegben harcoló gyalogosoké, ezért maguk a lovasok is ragaszkodtak ehhez a privilegizált helyzethez. Ezt támasztja alá, hogy egyesek kivételesen még a saját lovon teljesített szolgálatot is vállalták. Ilyenre került sor Livius szerint Kr. e. 403-ban a Veii elleni háború idején:

Liv. 5.7. „Ekkor azok, akiket a vagyonbecslésnél a lovagok közé soroltak, de nem adtak nekik közköltségen lovat megígérték, hogy saját lóval teljesítenek hadi szolgálatot.”

Bár ezt a forráshelyet ALFÖLDI nem tartja hitelesnek a lovagi osztály létezésének igazolására, amivel én is egyetértek, azonban ettől a forrás lényegi mondanivalója még elfogadható. Nem zárható ki ugyanis, hogy egyes vagyonos személyek ezzel kerülték el a gyalogos szolgálatot. Bár alkalmasok voltak lovas szolgálatra, de állami ló hiányában erre nem volt lehetőségük. így viszont gyalogos szolgálatot kellett volna teljesíteniük, aminél sokkal kedvezőbb volt a lovas szolgálat, így inkább vállalták a saját (magán) ló beszerzésének nem csekély költségét.
ALFÖLDI a magán lóval történő szolgálat lehetőségét azzal magyarázza, hogy a hadsereg több lovast igényelt, mint amennyit állami lóval biztosítani tudtak. Az így keletkező hiányt tudták önkéntes alapon vállalt magán lovas szolgálattal betölteni. Ezek nem csekély anyagi terheit némileg enyhítette, hogy az állandó hadi tevékenység miatt ekkor vezették be a zsoldot a hadseregben, amire ezek a személyek is jogosultak voltak. Ebben a korban azonban még mindig nem beszélhetünk lovagi rendről - Livius sem használja itt ezt a kifejezést -, ekkor még csak arról volt szó, hogy voltak olyan személyek, akik lovagok lehettek volna ugyan, de „helyhiány” miatt nem kerültek a lovassági szolgálatra beosztásra, tehát nem kaptak állami lovat. Ezt hidalták át a magánlovon teljesített szolgálattal, ami azonban csak mint kivételes, eseti megoldás maradt.
Az esetek többségében továbbra is csak a megüresedő helyekre pályázhattak és csak az számított lovagnak, aki ténylegesen és állami lóval látott el lovas szolgálatot. Privilegizált helyzetük később tovább erősödött, amit bizonyít az, hogy a lovasok általában több zsoldra voltak jogosultak mint a gyalogosok és a hadizsákmányból is többet, általában szintén háromszor annyit kaptak. Ennek azonban volt árnyoldala is, például a második pun háborúban a lovagok váltságdíja is magasabb volt, mint a gyalogosoké.

A privilegizált helyzet rögzülésével már a közösség előtti megbélyegzésnek számított az, hogy ha valakitől hadkötelezettsége alatt büntetésből elvették az állami lovat, amit a censorok - későbbiek során már nemcsak a hadrafoghatóság vizsgálata alapján, hanem általános erkölcs-felügyeleti joguk alapján is elrendelhettek. Ez utóbbira legszemléletesebb példa Liviusnál az, amikor a cenzorok még a közismert L. Scipiót is kizárták a lovagok közül.
Ez a cenzori intézkedés általában keveseket érintett, bár Livius pontos számokat ezzel kapcsolatban - ellentétben a szenátorok kizárásával nem közöl. Ellenpélda erre a Kr. e. 169. év, amikor tudjuk tőle, hogy „sok lovagot” zártak ki, de erről sem kapunk számszerű adatot.

Kivételesen akizárás érinthetett tömegeket is, erre a legszemléletesebb példa szintén a második pun háború idejéből való, amikor a fent hivatkozott büntetést még anyagi teherrel is - a lovas szolgálat magánköltségen való ellátásának előírása - növelték. Ekkor a cannae-i csatából elmenekült lovasokat akik közül egyébként a megmenekültek nagy része kikerült, mivel a gyalogságot Hannibál ravasz taktikája következtében bekerítették és csaknem teljesen megsemmisítették, illetve fogságba ejtették - úgy büntették, hogy:
Liv. 27.11. „...megvonták a lótartást minden lovagtól - s ezek elég sokan voltak - aki a cannae-i légiókkal Siciliában tartózkodott, s e büntetés szigorúságát még szolgálati idejük meghosszabbításával is fokozták. Érvénytelennek nyilvánították az állami lóval teljesített eddigi szolgálatukat, s arra kötelezték őket, hogy saját lovukkal még tíz évig szolgáljanak.”

Láthatjuk, hogy a cenzori megrovás itt érzékenyen, illette mind a lovagok társadalmi megbecsülését, mind vagyoni helyzetüket, de még személyes biztonságukat is: az eddigi szolgálati időt érvénytelennek nyilvánítottak, tehát elölről kellett a kötelező tíz éves szolgálat teljesítését kezdeniük. Továbbá ezt már saját költségükön kellett teljesíteni, ráadásul távoli „tengeren túli” hadszíntéren, hogy reményük se legyen se a hazatérésére, se a szökésre.
Más forrás viszont azt bizonyítja, hogy a cenzoroknak lehetőségük volt a ló elvételére úgy is, hogy az ne jelentsen büntetést: Gellius szerint testi alkalmatlanság (kövérség) miatt akkor is elvették a lovat, ha egyébként a lovag semmi megrovásra érdemest nem tett. Ez esetben ez az intézkedés nem jelentett egyben censori megrovást. Ha viszont a censorok mulasztást állapítottak meg, például a ló gondozásának elhanyagolásában, akkor a ló elvétele egyben büntetést is jelentett.



Bajánházy István