logo

XI Sextilis AD

Megjegyzés Titus Annius Milo védelmében c. beszédhez

A Titius Annius Milo védelmében született és teljes terjedelmében ránk maradt beszéd 52 áprilisának elején hangzott el a Milo elleni büntetőperben. Milo ellen vis, vagyis a közrendet / köznyugalmat sértő erőszakos cselekmények, egész pontosan Clodius utcai harcok során történt meggyilkolása miatt emeltek vádat a Pompeius mint consul által külön e tényállásra megalkotott törvény alapján.

A Rómában garázdálkodó, magánhadseregként bevetett - egyrészt Clodius, másrészt Milo által vezetett - fegyveres bandák terrorja 58-tól 52-ig egyre nagyobb fenyegetést jelentett nem csupán a közbiztonság, hanem a köztársasági államrend számára is. Clodius a triumvirek felbujtására állította fel saját „hadseregét”, hogy 58-ban elérje Cicero száműzetését és a triumvirátus számára kellemetlen egyének kirekesztését a közéletből.
Clodius ekkortájt Róma tényleges urának érezhette magát, s fegyveres hordáival igyekezett minden lehetséges ellenállást elfojtani. Nemcsak Pompeiust provokálta - a Pompeius által fogolyként Rómába hozott Tigranesnek segített a menekülésben (Cic. Att. 3, 8, 3), s a Pompeius rendelkezése szerint Deiotarus király területéhez tartozó szentélyt nagy összegért eladta Brogitarusnak, akinek önkényesen még királyi címet is adományozott (Cic. Sest. 56) -, aki immáron nem érezvén magát biztonságban nem mutatkozott a nyilvánosság előtt (Cic. Sest. 15. 69), hanem az őt hatalomba segítő Caesarral is szembefordult, olyannyira hogy tribunusi működése végén már a caesari törvények és rendelkezések érvényességét is megkérdőjelezte.

A Clodiust hatalomba segítők számára ekkor vált végleg világossá, hogy védencük támogatásával milyen végzetes hibát követtek el. Clodius alkalmatlan volt politikai szövetségesnek, s az optimatáknak ekkor lehetőségük nyílott volna arra, hogy politikai egységet kovácsolva a káosz és a terror által fenyegetett Pompeiust a Clodiust a néptribunusi tisztséghez juttató Caesarról leválasztva saját oldalukra állítsák.
Az optimaták azonban nem kicsinyes belviszályokban őrölték fel erőiket, s az egykori szövetségesek, Pompeius és Crassus sem tudtak megegyezésre jutni, így az optimaták klikkjei, Pompeius, Crassus, a Cicero- hívek, Clodius és a söpredék mind külön megoldásokon töprengett, nem tudván, hogy a hosszú távú politikai irányokat Caesar galliai táborában határozzák meg.

Mintegy Clodius dühöngését ellensúlyozandó Pompeius felbujtotta Milót, hogy szintén állítson és fegyverezzen fel egy magánhadseregként használható bandát, s innentől éveken át immáron két, egymás ellen küzdő horda veszélyeztette a belbiztonságot egészen 52. január 18- ig, amikor Rómától hozzávetőleg húsz km-re a Via Appián dúló harcban Clodiust megölték.
A közélet viszonyai már 53-ban tarthatatlanná váltak, ugyanis Pompeius rendkívüli imperiumra akarván szert tenni gondoskodott arról, hogy júliusig magistratusok nélkül maradjon az államszervezet. A következő év consulatusára Milo mellett P. Plautius Hypsaeus és Q. Caecilius Metellus Pius Scipio Nasica pályáztak. Az optimata érdekeket követő Milót Pompeius nem támogatta, ám vesztegetéssel és terrorral Clodius is küzdött ellene - így állhatott elő az a helyzet, hogy 52. január 1-jén egyetlen consul sem léphetett hivatalba.
A Clodius halálával végződő, Bovillae melletti összecsapás - ami nagyban felgyorsította az eseményeket, a szenátus és Pompeius közti kiegyezést s ezzel a polgárháború kirobbanását - a következőképpen zajlott le. Milo Lanuviumba igyekezett, Clodius pedig a Bovillae és Lanuvium között fekvő Ariciából tartott hazafelé.

Milo és felesége, Fausta kocsiját számos rabszolga követte, köztük gladiátorok is, a lovon közeledő Clodiust hozzávetőleg harminc rabszolga és három római polgár kísérte. Milo két gladiátora összetűzésbe keveredett Clodius rabszolgáival, Clodius a zajt hallván hátrafordult, és a vállán sebet kapott.
Nagyobb küzdelem kerekedett, a sebesült Clodiust egy közeli fogadóba vitték. Milo mindezt látván megrohamoztatta a fogadót, Clodiust előrángatták rejtekhelyéről, és számos tőrszúrással végeztek vele. A holttestet otthagyták az úton, s azt egy Rómába tartó szenátor találta meg, és vitette be a városba.

Clodius halála hatalmas zavargásokat eredményezett Rómában, hívei a Curiába vitték a holttestet, s ott máglyán elégették - ennek során a Curia épülete és a szomszédos Basilica Porcia is a lángok martaléka lett. A szenátus erre a senatus consultutm ultimummal elrendelte a „szükségállapotot”, az interrex - vagyis a szenátus kijelölt tagja, aki a consuli hivatal betöltetlensége idején öt napig ellátta azok feladatát -, a néptribunusok és Pompeius mint proconsul kapták a feladatot, hogy az állam biztonságáról gondoskodjanak, illetve Pompeius felhatalmazást kapott, hogy egész Itáliában sorozást tartson.
Pompeius tárgyalásokat kezdett M. Cato Porciusszal, a szenátori párt prominens képviselőjével és Caesarral, hogy valamiféle kivételes, a politikai helyzet indokolta imperiumot kapjon, s hozzávetőleg hatvan nappal később elnyerte az addig ismeretlen és közjogilag definiálhatatlan consul sine collega tisztséget, vagyis egyfajta dictatori felhatalmazottságra tett szert.

Pompeius megválasztása után néhány nappal két törvényjavaslattal állt elő, amelyek közül az egyik a Milo felelősségre vonására szolgáló lex Pompeia de vi nevet viselte. Az személyre szabott, kivételesen szigorú eljárási rendet is előirányzó törvényjavaslat ellen mind a szenátus, mind pedig M. Caelius Rufus, Milo párthíve tiltakozott, Pompeius azonban a népgyűlésnél keresztülvitte a törvényt, s a Milo felett ítélkező esküdtbíróság elnökévé (quaesitor) kinevezték L. Domitius Ahenobarbust. Vádlóként a meggyilkolt Clodius két unokaöccse, a későbbi triumvir, Marcus Antonius és P. Valerius Nepos lépett fel.
A védelmet - lévén, hogy többek között Milónak köszönhette, hogy hazatérhetett száműzetéséből - Cicero vállalta, s ezzel nagyban veszélybe sodorta Pompeiushoz és Caesarhoz fűződő viszonylag kiegyensúlyozott, ám igencsak törékeny viszonyát, valamint magára vonta Clodius híveinek, köztük három néptribunus, T. Munacius Plancus, Q. Pompeius Rufus és (az utóbb történetíróként hírnevet szerzett) C. Sallustius Crispus támadásait.

Az első, április 4-én tartott tárgyaláson keletkezett zavargások után Pompeius csapatai szállták meg aforumot, április 7-én azonban a Clodius- párti néptribunus, Munatius Plancus felszólította híveit, hogy a jelenjenek meg teljes létszámban a másnapi, a pert bezáró tárgyaláson.
Április 8-án Róma minden üzlete zárva tartott, a katonaság ellenőrzése alá vonta a forumot és környékét, s az idő rövidsége miatt Cicero egyedüli védőként ragadta meg a szót, azonban az ellenpárt idegőrlő lármája és fenyegető demonstrációja miatt összezavarodott, és mondandóját összefüggéstelenül és meggyőzőerő nélkül adta elő.

A per Cicero egyik legnagyobb törvényszéki vereségével zárult, az ötvenegy esküdtbíró közül harmincnyolcan voksoltak Milo bűnössége mellett, aki rögvest önkéntes száműzetésbe vonult Massiliába. A ténylegesen elhangzott beszédet gyorsírással rögzítették, amit még Quintilianus is olvashatott. Az utókorra azonban csak a Cicero által lecsiszolt, kerek egésszé formált, átstilizált változat maradt, az a beszéd, amit a szónok április 8-án el akart volna mondani, ha nem rettent volna meg a fenyegető söpredék terrorjától. E közzétett mestermű egy példányát Milóhoz is eljuttatta, aki állítólag örömét fejezte ki afelett, hogy ha Cicero akkoriban a bíróság előtt is így beszélt volna, akkor most nem ehetné a kizárólag Massiliában halászható kiváló halfajtát. (Dio Cass. 40, 54, 2)

Az oratio bevezetése már azt a benyomást kelti, mintha 52. április 8-án hangzott volna el, azonban a későbbi, a helyzetet nem ismerő olvasó számára is érzékelhetővé teszi a forumon uralkodó hangulatot. (Cic. Mil. 1-6) Szinte magunk előtt láthatjuk a szónokot, a vádlottat, a bírákat, a katonaságot, a felfegyverzett bandát, Pompeiust és Clodius híveit.
A szónok azonnal mintegy magát igyekszik meggyőzni, hogy a katonaság csupán a rend fenntartását szolgálja, Clodius híveivel, az agresszív kisebbséggel szemben pedig kellő határozottsággal kell fellépni. Saját félelmének elismerése egyúttal a hallgatósághoz intézett felhívás (Cic. Mil. 4), miszerint Milo tettét inkább elismerés, semmint gáncs illeti, hiszen ezáltal súlyos szorongatottságból mentette meg az államot, ám erre a szónok csak azt követően kíván kitérni, hogy jogilag tisztázta Milót: jogos védelmi helyzetben cselekedett. (Cic. Mil. 5. sk.)

A narratióban a szónok nem kezd közvetlenül a vádakkal foglalkozni, hanem ehelyett vázolja az ügy politikai és jogi hátterét - megjelenítve mind az ellenfél, mind a saját verzióját. (Cic. Mil. 7-23) Ennek során kitér a jogos védelmi helyzet, a szenátusi álláspont és a pompeiusi intézkedések elemzésére.
A jogos védelmi helyzet taglalása a közismert „vim vi repellere licet”, illetve „arma armis repellere licet” alapelvben foglalható össze (Cic. Mil. 7-11), ami kiválóan alkalmas arra, hogy a bírákban bizalmat ébresszen, még mielőtt az ügy konkrét körülményei mérlegre kerülnének. Cicero értelmezésében a szenátus egyértelműen Milo mellett foglalt állást, hiszen a január 18-i eseményeket - a Curia felgyújtását - is törvénytelennek minősítette, s ezzel úgyszólván legitimálta Clodius megölését. (Cic. Mil. 12-14)

Pompeius rendelkezéseinek, a lex Pompeia de vi keresztülvitelének magyarázata kapcsán már lényegesen nehezebb feladattal küzd meg - látszólag eredményesen. Ellenpéldákkal igyekszik igazolni, hogy Pompeius miért kényszerült rendkívüli törvényszék felállítására: minderre nem Clodius személye, hanem a közállapotok kényszerítették, s annál is inkább ügyelnie kellett az objektivitás, illetve az objektivitás látszatának fenntartására, mivel Clodius ellensége, Milo pedig barátja volt - a szigorú eljárási rend nem kizárja, hanem elősegíti az igazságos ítélet meghozatalát. (Cic. Mil. 15-22)

A tett leírása során először az indítékokat (Cic. Mil. 24-26), majd az események lefolyását vázolja. (Cic. Mil. 27-29) Rendkívüli taktikai érzékkel Clodius motivációját, illetve Clodiusnak mint az események katalizátorának szerepét domborítja ki: Clodius praetori hivatalra pályázott, ám ezen, az államrendet veszélyeztető tervét Milo esélyei a consulatusra kudarccal fenyegették. Erre elhatározta, hogy végez Milóval, s nemcsak e szándékát, hanem gyalázatos tette kivitelezésének napját is előre bejelentette. (Cic. Mil. 24. skk.)
Az események leírásában a szerepek világosan le vannak osztva: Clodius az elszánt merénylő, a béke és a köznyugalom megzavarója, Milo pedig a békés utazó, az állam megmentője. A küzdelem leírása rövid és egyértelmű: Clodius emberei rejtekből támadtak, Milo védekezni próbált, rabszolgái pedig, miután arról kaptak hírt, hogy urukat meggyilkolták, végeztek Clodiusszal. (Cic. Mil. 29)

A cicerói narratíva alapvetően eltér a Kr. u. I. századi Cicero-kommentátor, Asconius Pedianus fentebb vázolt elbeszélésétől. A szónok mindenestül mellőzi, hogy a sebesült Clodiust rabszolgái egy fogadóba vitték, valamint hogy Milo emberei szabályos ostrom alá vették a fogadót. Cicero számára kedvező lehetett a vád szintén igencsak tendenciózus elbeszélése, amely szerint Milo előre kitervelte Clodius meggyilkolását. Mindebből jó eséllyel megállapítható, hogy a két ősellenség találkozása és az összecsapás kirobbanása a véletlenek szerencsétlen összjátékának volt köszönhető.

A vád Milo oldalán akarta a szándékosságot bizonyítani, a védelem ezzel szemben Clodius részéről igyekezett az előre megfontoltságot megkérdője- lezhetetlenné tenni. E nem túl szerencsés érvelési taktika csak olyan bírák esetén arathatott volna sikert, akik a jogi érvelést puszta formalitásnak tekintve, az ügyet kizárólag politikai szemszögből értékelve hajlandók lettek volna a nyilvánvaló ferdítéseknek hitelt adni.
A Milo részéről fennálló jogos védelmi helyzet megkérdőjelezhetetlen voltát kiindulási pontként elfogadtatni igyekvő cicerói érvelés az ügyet egyoldalúan politikai nézőpontból szemlélő bírákat feltételez.

Cicero érvelése ugyan nem minden pontot követi talán a tényeket, azonban teljességgel koherens rendszert alkot: az argumentatio mindenestül alkalmazkodik a vázolt tényálláshoz, s ekképpen a két rész minden ponton erősíti egymást. (Cic. Mil. 32-71) A két fél, Clodius és Milo előéletének és jellemrajza (Cic. Mil. 32-43) és a ténykörülmények, a helyszín és az időpont leírása (Cic. Mil. 44-56) precízen rímel az események korábbi rövid vázlatára. (Cic. Mil. 24. skk.)
Az elbeszélés lineáris voltát semmi sem töri meg, s a megismételt, ám immáron részletesebb narratíva kiválóan alkalmas - lett volna, ha így hangzott volna el - a bírák, illetve az olvasó meggyőzésére. Csak az argumentatio harmadik, „extra causam” harmada lép túl az egyenes vonalú okfejtésen: a Clodius halála után körülményeket taglalva Milo utóbb kikövetkeztethető indítékaival foglalkozik, rabszolgái felszabadításával - amivel kiküszöbölte a tortúrával kikényszeríthető vallomásokat -, illetve azonnali visszatérésével Rómába, amivel úgymond jó lelkiismeretét bizonyította. (Cic. Mil. 57-71) Ezen okfejtéssel igyekszik a bírák Pompeiustól való félelmét csökkenteni, aki - amint Cicero helyesen érezte - az általa vágyott bírói döntés legfőbb akadályát jelentette.

A főrész utolsó részében Cicero - az egykori conservator civium (Cic. Mil. 73) - hangsúlyozza, hogy Clodius megölésével Milo a tutor et procurator rei publicae, illetve conservator tanti popui nagy veszedelemtől mentette meg az államot: olyan megbecsülést és elismerést érdemelne, mint a zsarnokölők a görögöknél - ha pedig előre megfontolt szándékkal szabadította volna meg Rómától a tyrannustól (Cic. Mil. 35. 72), Clodiustól, nem pedig jogos védelmi helyzete okán, még nagyobb dicséret illetné. (Cic. Mil. 80. 83) Természetesen mindez csupán hipotetikus állítás, hiszen - amint Cicero állítja - Milo tette nem a jogellenességet kizáró körülmény folytán nem bűntett, viszont jól érzékelteti a jogi és politikai, a racionális és érzelmi viszonyulás közti ellentétet. (Cic. Mil. 72-91)

A peroratióban folytatódik az extra causam érvelés. (Cic. Mil. 92-105) Minthogy a nem éppen konfliktuskerülő és kevéssé békeszerető Milo személyisége nem teszi lehetővé, hogy a szónok a szokványos, a vádlott nevében a bírákhoz intézett könyörgéssel zárja beszédét, védencét az állam javát szinte sztoikus lelkülettel védő hőssé stilizálja, a könyörgő szerepét pedig maga veszi át, megosztva a hallgatósággal abbéli félelmét, hogy nem tudja majd megmenteni a száműzetéstől azon férfit, aki számára a száműzetésből való visszatérést biztosította.



Nótári Tamás