logo

XI Sextilis AD

Marcus Tullio Cicero - Titus Annius Milo védelmében III. rész

XXV.

(67) Most már nem a Clodius miatt emelt vád a félelem forrása, hanem hangsúlyozottan a te gyanakvásod, Cn. Pompeius tart minket rettegésben - azért szólok hozzád ilyen hangosan, hogy meghallhass!
Ha Milótól félsz, ha úgy véled, hogy akár most valami gonoszságot tervez életed ellen, akár a múltban ilyesmin munkálkodott, ha az itáliai sorozások - ahogy néhány sorozó tiszted állította -, ha e fegyverek, ha a capitoliumi csapatok, ha az őrállomások, az őrszemek és ama válogatott ifjak, akik életedet és otthonodat őrzik, mind Milo ellen lettek felfegyverezve, és valamennyien ellene lettek kiállítva; akkor nyilvánvalóan nagy erőt és hihetetlen elszántságot tulajdonítotok neki, nem is egyetlen ember erejét és hatalmát, kivéve ha egyes egyedül őellene nem választják ki a legkiválóbb hadvezért és fegyverzik fel az egész államot!

(68) Ki ne tudná, hogy a minden tagjában beteg és ingatag államot éppen azért bízták rád, hogy fegyvereiddel meggyógyítsd és megerősítsd? Ha Milónak alkalma nyílott volna rá, bizonyosan meggyőz arról, hogy még ember embernek nem volt drágább, mint te őneki. Hogy nem volt olyan veszély, amelytől méltóságod védelmében bármikor is megfutamodott; hogy azon fertelmes dögvész ellen is csupán dicsőségedért küzdött olyan gyakran. Hogy amikor tribunusként megmentésemért, amit akkor számodra is oly drága volt, tört lándzsát, a te tanácsaidat követte.
Hogy utóbb, amikor élete veszélyben forgott, te védted meg, és te segítetted, mikor a praetori tisztségre pályázott. Hogy mindig abban reménykedett, hogy két barátja van: te, mert lekötelezted magadnak, és én, mert lekötelezett magának. Ha minderről nem győz meg, ha olyan mélyen gyökerezik benned a gyanú, hogy már semmiképpen nem lehet eloszlatni, valamint ha az itáliai sorozások és városunkban a fegyverkezés csak Milo bukása árán szűnhet meg, habozás nélkül elhagyta volna már hazáját - ő ilyennek született, és ilyen is maradt. Téged azonban, Pompeius, előbb tanúságra hívott volna, ahogy most is teszi.


XXVI.

(69) Látod, hogy az élet útja milyen egyenetlen és változékony, milyen ingatag és forgandó a szerencse, mennyi hűtlenség rejtőzik a barátság mögött, menynyi színleléssel alkalmazkodunk a körülményekhez, hányszor megfutamodunk, ha barátaink veszedelemben forognak, s mennyi a gyávaság! Eljön, bizonyosan eljön az az idő, s felvirrad egyszer az a nap is, hogy bár reményeim szerint nem inog meg helyzeted, de az általános viszonyok megrendülése esetén - magamnak is meg kellett tapasztalnom, hogy ilyesmi milyen gyakran megtörténik - egy hű barát jó szándékát, egy tekintélyes ember kiállását és egy emberemlékezet óta egyedülállóan bátor ember nagylelkűségét kell majd nélkülöznöd.

(70) Hiheti azonban bárki is, hogy Cn. Pompeius, a közjog, a szokásjog s az alkotmány kiváló ismerője, miután a szenátustól a felhatalmazást, miszerint ügyeljen arra, nehogy az államot bármiféle kár érje - ez az egyetlen mondat mindig is kellő fegyver volt a consulok számára, ha más fegyver nem is állt rendelkezésükre -, a hadsereg és sorozási felhatalmazás birtokában a bírósági határozatra várt volna, hogy annak terveit, aki állítólag még a törvényszékeket is erőszakkal akarta eltörölni, megtorolja?
Pompeius megfelelően ítélt, amikor úgy ítélt, hogy mindezt hamisan vetik Milo szemére, törvényjavaslatot tett, melynek alapján - úgy vélem - Milót fel kellene mentenetek, mint ahogy a közvélemény szerint is megengedett.

(71) Hogy pedig ott van, mégpedig az állami védelem gyűrűjében, s ez kellőképpen bizonyítja, hogy nem akart bennünket félemlíteni, hiszen mi volna kevésbé méltó hozzá, mint hogy arra kényszerítsen benneteket, hogy Milót elítéljétek - noha mind a szokásjog, mind saját jogánál fogva maga megbüntethetné, hanem az általa nyújtott védelemmel azt erősíti meg bennetek, hogy a tegnapi népgyűlés ellenére is ítélkezhettek szabadon, meggyőződésetek szerint ítélkezhettek.


XXVII.

(72) Nem a Clodius miatti vád nyugtalanít, bírák, nem vagyok olyan ostoba, és gondolkodásotokat is jobban ismerem tapasztalataim alapján annál, hogy ne tudnám, mit gondoltok Clodius haláláról! Mert ha nem is akarnám oly módon szétzúzni a vádat, ahogy szétzúztam, Milónak akkor is büntetlenül hangoztathatná, s hencegve kiálthatná világgá e hazugságot: „Megöltem, megöltem! Nem Sp. Maeliust, aki a gabonaár csökkentésével és vagyonának elherdálásával a túlzott népszerűség hajhászás látszatát keltette, és egyeduralomra törekvés gyanújába került. Nem Ti. Gracchust, aki lázadással fosztotta meg hivataltársát tisztségétől - noha gyilkosaiknak nevét az egész földkerekségen dicsőség övezte. Azt az embert - mert kijelenthetné, hiszen élete kockáztatásával mentette meg hazát -, akit szentséges szertartás közben nemes asszonyok ocsmány paráznaságon értek.

(73) Azt az embert, akinek megbüntetését a szenátus a szentségtöréseket kiengesztelendő gyakorta követelte. Azt, akiről L. Lucullus eskü alatt vallotta, hogy a rabszolgák vallatása során tudta meg, hogy saját húgával ocsmány fajtalanságot űzött. Azt, aki felfegyverzett rabszolgákkal kergette el azt az embert, akit a szenátus, akit a római nép, s akit az összes nemzet városunk és a polgárok életének megmentőjeként ünnepelt Azt, aki királyságokat adományozott vagy vett vissza, és kénye- kedve szerint osztotta fel a földkerekséget Azt, aki a forumon folyt hosszas vérontás után fegyveres erőszakkal kényszerített egy egyedülállóan derék és dicső polgárt, hogy házába meneküljön! Azt, aki előtt gaztettei és bujasága során semmi sem volt szent. Aki azért gyújtotta föl a Nymphák templomát, hogy a közokiratba vésett nyilvántartás hiteles emlékeit megsemmisítse.

(74) Azt az embert, aki nem ismert törvényt, nem ismert jogot, nem ismert birtokhatárokat, aki nem perlekedve, jogtalan követelésekkel vagy hamis esküvel követelte mások birtokait, hanem karddal, ostrommal és fegyveres erővel. Aki nemcsak Etruria lakóit - hiszen mélységesen megvetette őket -, hanem a bátor és derék P. Variust, is megkísérelte fegyveres ostrommal elkergetni birtokairól. Aki építészekkel és földmérő rúddal járta be sokak villáit és kertjeit.
Aki birtokainak reménybeli határait a Ianiculumon és az Alpoknál tűzte ki. Aki, mivel a kiváló és bátor római lovagot, M. Paconius nem tudta rábírni hogy Prilius-tavi szigetét eladja, váratlanul csónakon építőanyagot, meszet, követ és fegyvert szállított a szigetre, és a túlparton álló tulajdonos szeme láttára nem habozott házat építtetni más területén.

(75) Aki a bátor férfiúnak, T. Furfaniusnak - hiszen, a halhatatlan istenekre, a gyenge nőt, Scantiát vagy az ifjút, P. Apiniust említsem-e, akiket halálosan megfenyegetett, ha kertjükről mondjanak le az ő javára? -, még e T. Furfaniusnak is azt merte mondani, hogy ha nem fizeti neki annyit, amennyit követel, akkor egy holttestet vitet majd a házába, hogy e kiváló férfiú ellen fellángoljon a gyűlölet. Aki testvérét, Appiust, egyik leghűbb és legkedvesebb barátomat távollétében vetette ki birtokából. Aki nővére előcsarnokában úgy kezdett falat emeltetni és alapoztatni, hogy nővére elől ne csupán az előcsarnokot, hanem minden bejáratot és belépést elzárjon.”


XXVIII.

(76) Azonban mindez még elviselhetőknek látszott, még akkor is, ha egyaránt nekirontott az államnak, magánszemélyeknek, távol lakóknak, szomszédoknak, idegeneknek és rokonainak, azonban közösségünk a megszokás és a türelem révén hihetetlenül érzéketlenné és keménnyé vált. Am mindazt, ami már a küszöbön állt, és kis híján be is következtek, hogyan tudtátok volna elhárítani vagy elviselni? Ha a hatalmat megkaparintotta volna - s nem említem most a szövetségeseket, a külhoni nemzeteket, a királyokat és a tetrarchákat - mert akkor csak azért fohászkodhatnátok, hogy inkább azokra rontson rá, semmint birtokaitokra, házaitokra és vagyonotokra.
Vagyonotokat mondtam? Istenemre mondom, gátlástalan bujaságában még gyermekeiteket, még feleségeiteket sem kímélte volna! Azt hiszitek, hogy mindezt kitaláltam, noha nyilvánvaló, mindenki előtt közismert, és bizonyított tény, hogy a városban rabszolgahadat toborzott, hogy az egész államot és mindnyájunk vagyonát megkaparinthassa!

(77) Ha tehát véráztatta kardot tartva T. Annius ezt kiáltaná: „Figyeljetek, polgárok, és kérlek benneteket, hallgassatok meg! Megöltem P. Clodiust, akinek őrjöngését semmilyen törvénnyel és joggal nem tudtuk megfékezni, azt ezzel a vassal és e kézzel hárítottam el fejetek felől, hogy egyes egyedül védelmezzem meg államunkban a jogot és az igazságot, a törvényt és a szabadságot, az erkölcsöt és a szemérmet!” - talán ebben az esetben attól kellene tartanunk, hogy ezt hogyan viseli majd az állam?
Akad hát valaki, aki nem helyesli tettét, s aki nem dicséri, és aki nem állítja, és nem gondolja úgy, hogy emberemlékezet óta T. Annius tette az államnak a legnagyobb szolgálatot, és okozta a legnagyobb boldogságot a római népnek, egész Itáliának és az összes nemzeteknek? Nem tudom megítélni, milyen jelentős örömök érték egykoron a római népet: ám a mi nemzedékünknek is sokszor látta már kiváló hadvezérek dicsőséges győzelmeit, ám egyik sem váltott ki ilyen hosszantartó és hatalmas ujjongást.

(78) Ezt véssétek emlékezetetekbe, bírák! Remélem, hogy ti és fiaitok sok kedvező eseményt láttok még államunkban: de minden esetben gondoljátok majd meg, hogy ha P. Clodius élne, akkor egyetlen egyet sem láthatnátok! A legőszintébben és - amint bízom benne - a legnagyobb joggal remélhetjük, hogy ezen esztendő és e kiváló ember consulsága a szabadosságot megfékezve, a szenvedélyeket letörve, a törvényeket és a jogszolgáltatást helyre állítva áldást hoz majd államunkra. Lehet bárki is oly balga, hogy azt hihetné, hogy mindez bekövetkezhetett volna, ha P. Clodius életben marad? Hogyan? S ami saját tulajdonotok, és csak a tiétek - ha ez az őrült jut hatalomra, volna jogotok mindazt tartósan birtokolni?


XXIX.

Nem félek attól, hogy olybá tűnik, bírák, mintha személyes ellenségeskedésünk miatt érzett gyűlöletemben az igazság helyett érzéseimnek áradatát zúdítottam volna rá. Mert igaz ugyan, hogy kiváltképp gyűlölhettem, mégis annyira közös ellensége volt mindnyájunknak, hogy az én érzésem úgyszólván feloldódott a közutálatban. Nem lehet kellőképpen elmondani, de még elgondolni sem, hogy mennyi gazság és milyen balvégzet lakozott benne.

(79) Azonban figyeljetek, bírák! Hiszen ezen eljárás P. Clodius halála miatt folyik. Képzeljétek el magatokban - mert gondolataink szabadok, és képzeteket hívhatnak elő, amelyeket elképzelhetünk, noha nem látjuk őket -, képzeljétek el hát gondolatban helyzetemet: ha elérhetném, hogy Milót felmentsék, de úgy, hogy egyúttal P. Clodius is feltámadjon. Miért néztek rám ilyen rémülten? Hát milyen riadalmat váltana ki belőletek elevenen, ha a puszta gondolat a halottra is ennyire megrázott benneteket? Hogyan?
Ha maga Cn. Pompeius - hiszen olyan bátorság és szerencse adatott neki osztályul, hogy mindig megtehette, amit rajta kívül senki más -, mondom, ha ő határozhatott volna afelől, hogy vizsgálatot indíttasson-e el P. Clodius halála kapcsán, vagy inkább őt támassza fel az alvilágból, mit gondoltok, melyiket választotta volna?
Ha barátságból vissza is hívta volna az alvilágból, államérdekből akkor sem tette volna meg. Tehát azon ember halálát megbosszulandó tartotok vizsgálatot, akit akkor sem akarnátok feltámasztani, ha erre hatalmatok volna; és a vizsgálatot azon ember megölésének ügyében rendelték el, akit ha e törvény életre kelthetne, úgy sohasem alkották volna meg! Ha tehát Milo volna a gyilkosa, vallomásakor azok büntetésétől kellene félnie, akiket megmentett?

(80) A görögök isteneknek kijáró tisztelettel illetik azon férfiakat, akik a zsarnokokat megölték - mindezt láttam Athénban és Görögország többi városában. Micsoda kultikus ünnepeket rendeznek e férfiak tiszteletére, micsoda himnuszokat, micsoda kardalokat énekelnek! Úgyszólván mint halhatatlan lényekét, olyan áhítattal ápolják emléküket - ti pedig e hatalmas nép megmentőjét, e rettentő gaztett megbosszulóját nemhogy nem halmozzátok el megbecsüléssel, de még azt is eltűritek, hogy büntetéssel sújtják? Bevallaná, be- vallaná, ha megtette volna, s határozottan és örömest tenné, hogy mindnyájunk javáért tette, noha nem is bevallania, hanem inkább nyíltan hirdetnie kellene.


XXX.

(81) Ha ugyanis olyasmit nem tagad, ami miatt nem kérhet mást, mint hogy megbocsássanak neki, habozna talán azt bevallani, amiért még kitüntető elismerést is elvárhatna, hacsak nem véli úgy, hogy hálásabbak vagytok, ha a saját életét védi a tiétek helyett, kiváltképp, amikor éppen e vallomás révén juthatna - ha hálásak akartok lenni neki - a legmagasabb elismeréshez.
Ha azonban nem ismeritek el tette helyességét - ugyanakkor saját épségben maradását helyteleníthetné bárki is -, ha e férfiú bátorsága mégsem vívta volna ki a polgárok háláját, akkor is határozottan és szilárd lélekkel távozna e hálátlan közösségből. Hiszen létezhet-e hálátlanabb dolog annál, mint hogy a többiek örvendeznek, miközben csak az gyászol, akinek örömüket köszönhetik?

(82) Noha mindnyájunkat mindig is azon elhatározás vezérelt a hazaárulók megfékezésében, hogy az eljövendő dicsőségünkkel együtt a veszélyt és a gyűlöletet is vállalnunk kell. Mert milyen dicsőségre számíthattam volna - noha consulként sok mindent tettem kockára érettetek és gyermekeitekért -, ha azt hihettem volna, hogy vállalkozásaimat különösebb küzdelmek nélkül kockáztathatom meg? Melyik asszony ne merne megölni egy veszedelmes és gaz polgárt, ha nem félne a veszélytől?
Ám aki a gyűlölet, a halál és a büntetés fenyegetése mellett ugyanolyan elszántan védelmezi az államot - azt valóban férfinak kell tartanunk! Egy nép akkor mutatkozik hálásnak, ha a közéletben érdemeket szerzett polgárait elismerésekkel jutalmazza, egy férfi akkor bátor, ha a büntetés sem bírja rá arra, hogy bátor cselekedeteit megbánja.

(83) Ez volt oka annak, hogy T. Annius, Ahala, Nasica, Opimius, Marius vallott, és én magam is vallok - ha az állam ezért hálás volna, ez örömet okozna, ha azonban hálátlan, balsorsában akkor is jó lelkiismeretére támaszkodhatnék.
Am e jótéteményért, bírák, a római nép szerencséjét és boldogságtok oltalmazóit, a halhatatlan isteneket illeti hála. Másként nem is vélekedhet senki, csak ha tagadja az isteni erő és hatalom létét, ha sem birodalmunk nagysága, sem a nap, az égbolt csillagképeinek mozgása és a természet rendezett változásai nem győzik meg, sem pedig az, ami a legfontosabb: őseinknek bölcsessége, akik a legnagyobb tisztelettel vettek részt az áldozatokon, szertartásokon és madárjóslatokon, s ezt hagyták ránk, utódaikra is örökül.


XXXI.

(84) Létezik, bizonyosan létezik ez az erő, és ha testünkben és erőtlen valónkban is van valami, ami éltet és öntudatot ad, akkor meg kell lennie a természet e hatalmas, remek mozgásában is. Talán csupán azért nem gondolnak rá, mert nem nyilvánvaló és nem látható, mintha talán saját szellemünket, mellyel érzékelünk, gondolkodunk, s amelynek köszönhetően most is cselekszünk és szólunk, megláthatnánk, vagy egyáltalán mibenlétét vagy helyét felfedezhetnénk!
Tehát maga azon erő, amely folyvást hihetetlen szerencsével és gazdagsággal halmozta el városunkat, elpusztította és tönkretette ezt a dögvészt, először is elbizakodottságot öntve belé, hogy erőszakoskodásával és fegyvereivel fel merje ingerelni e bátor férfiút, és így az győzze le, akit ha ő terít le, örök büntetlenség és kicsapongás jutott volna neki osztályrésze.

(85) Nem emberi elhatározás, s még csak nem is a halhatatlan istenek szokványos gondossága alakította így az eseményeket, bírák. Istenemre esküszöm, szerintem azon szentélyek mozdultak meg, és tartották fenn jogukat a megtorlásra, amelyek e vadállatot látták elpusztulni. Hozzátok könyörgök most már, albai dombok és ligetek, benneteket, benneteket hívlak tanúul, és titeket, lerombolt albai oltárok, a római nép szentélyeinek társai és testvérei, amelyeket őrültségében hirtelen a legszentebb ligeteket kivágva és letarolva Clodius borított el számtalan hatalmas építményével!
Most a ti szent dühötök és erőtök aratott diadalt, akiket mindenféle bűnével bemocskol! Te is, szentséges Iuppiter Latiaris, akinek tavait, berkeit és vidékeit gyakorta mindenféle parázna bűnnel szennyezett, végre te is rápillantottál, hogy megbüntesd! Nektek, nektek adózott hát, szemetek láttára, későn, de joggal és megérdemelten bekövetkezett bűnhődésével!
(86) Hacsak nem tekintjük véletlennek, hogy éppen a Bona Dea-szentély előtt, amely a derék és tisztes ifjú, T. Sergius Gallus birtokán található, hangsúlyozom, éppen a Bona Dea szeme előtt kapta a küzdelem kezdetekor az első sebet, amely azután nyomorult halálát okozta - úgyhogy ama gyalázatos ítélet mégsem mentette fel, hanem csupán megőrizte e példás büntetés számára.


XXXII.

Bizonyosan ugyanezen istenek haragja indította csatlósait arra az őrültségre, hogy az ősök képmásai, temetési ének, gladiátori játékok, gyászmenet, siratók, beszéd és ravatal nélkül, nem törődve a rátapadt vérrel és sárral, megfosztva az ünnepélyes végtisztességtől
- noha ezt még az ellenségek is tiszteletben szokták tartani - hajították a máglyára. Úgy hiszem, a végzet nem engedte, hogy a dicső férfiak képmásai akár a legcsekélyebb fényt is megadják e gyalázatos gyilkosnak, s hogy holtában másutt marcangolják szét, mint ahol már életében ítéletet mondtak felőle.

(87) Istenemre mondom, már zordnak és kegyetlennek éreztem a római nép szerencséjének istennőjét, hogy oly sok éven át tűrte, hogy Clodius gúnyt űzzön az államból. Paráznasággal mocskolta be legszentebb szertartásainkat, semmissé tette a szenátus tekintélyes határozatait, nyíltan vesztegette meg a bírákat, néptribunusként a szenátust zaklatta, az összes rendeknek az állam megmentése érdekében hozott rendelkezéseit semmivé tönkretette, engem hazámból elűzött, vagyonomból kiforgatott, házamat felgyújtotta, gyermekeimet és feleségemet zaklatta, Cn. Pompeiusnak elvetemült háborút üzent, magisztrátusokat és magánszemélyeket mészároltatott le, fivérem házát felgyújtotta, Etruriát végigdúlta, sokakat kivetett ősi birtokukból és jószágaikból, sokakat zaklatott és gyötört, őrjöngése nem elégedett meg a várossal, Itáliával, a provinciákkal és a külhoni országokkal, házában már törvényeket vésetett, amelyek rabszolgáinknak szolgáltattak volna ki bennünket, nem volt olyan vagyon, amit ha megkívánt, ne lett volna biztos abban, hogy egy éven belül megszerzi.

(88) E tervekkel Milón kívül senki sem szállt szembe. Az egyetlen, aki szembeszállhatott volna vele, arról úgy vélte, hogy legutóbbi kibékülésük óta lekötelezettje, azt mondogatta, hogy Caesar hatalma őrajta múlik, a derék polgárok elszántságát, amint ezt bukásom is bizonyítja, megvetette, egyes egyedül Milo.


XXXIII.

Ekkor a halhatatlan istenek - ahogy az imént már mondtam - feltüzelték ezt az elvetemült őrültet, hogy merényletet készítsen elő Milo ellen. Másképp e szörnyeteg nem pusztult volna el, s az állam sohasem élt volna ellene a megtorlás jogával. „Mint praetort a szenátus biztosan korlátozta volna!” Azonban amikor ezzel mint magánszeméllyel szemben megpróbálkozott, akkor sem ért el semmit.

(89) „Vajon a consulok határozottan fékezték volna meg a praetort?” Egyfelől, ha Milót megöli, csak az ő emberei lehettek volna consulok; másfelől, melyik consul lett volna egy olyan praetorral szemben elszánt, akinek kapcsán még emlékezett arra, hogy tribunusként milyen kegyetlenül próbára tette a consulok bátorságát? Mindent hatalma alá hajtott, megszerzett és megkaparintott volna, törvényalkotásával, amelyet a többi clodiusi törvényjavaslattal együtt megtaláltak nála, rabszolgáinkat szabadosaivá tette volna, végül pedig, ha a halhatatlan istenek nem ösztökélik arra az elvetemültségre, hogy elpuhult ember létére megpróbálja meggyilkolni a legbátrabb férfiút, akkor ma már államotok sem volna!

(90) Vajon praetorként, esetleg consulként - ha e templomok s maguk a városfalak egyáltalán állva maradhattak volna, ha ő életben marad, és megérhették volna consulságát -, de akár csak élő emberként is nem követett volna el gaztetteket, amikor még halottként, csatlósai vezérletével is képes volt a curiát lángba borítani?
Láttunk ennél szomorúbb, keserűbb és gyászosabb eseményt? A szentség, a méltóság, a szellem, a közbölcsesség templomát, a város központját, a szövetségesek oltárát, minden nemzet kikötőjét, azon otthont, amit a nép egésze bocsátott a szenátorok rendelkezésére, lángba borította, feldúlta, meggyalázta - de nem a tudatlan csőcselék, ami szintén keserves lett volna, hanem egyetlen egy ember! Hát a hullaégető a halottért erre vetemedett, mire nem vetemedett volna zászlóvivőként az élőért? Éppen a curiába vitette, hogy azt gyújtsa fel halálában, amit életében is lerombolt volna!


(91) S még vannak olyanok, akik felpanaszolják a Via Appiát, de a curiáról hallgatnak, s akik azt hiszik, hogy utolsó leheletéig védhette volna a forumot, noha még a curia még tetemének sem állhatott ellen? Támaszszátok fel, ha tudjátok, támasszátok csak fel halottaiból! Meg tudjátok majd törni támadását, noha még a temetetlen holt bosszúálló kísértetének is alig tudtok ellenállni?
Talán azokat feltartóztattátok, akik fáklyákkal rohanták meg a curiát, csákányokkal özönlötték el a Castor-templomot és fegyverrel az egész forumot? Láttátok, hogy a római népet gyilkolják, hogy a népgyűlést karddal kergetik szét, amely M. Caelius néptribunusra figyelt, arra a közéletben nagy bátorságot, a vállalt ügyben jellemszilárdságot, a derék polgárok szándékai és a szenátus tekintélye iránt odaadást, s Milo iránt e - akár gyűlölet, akár balsors támasztotta - szerencsétlenségében páratlan, emberfeletti és hihetetlen hűséget tanúsított.


XXXIV.

(92) De az ügyről már eleget beszéltem, mindarról pedig, ami nem tartozik az ügyhöz, talán már túl sokat is. Mi egyéb van még hátra, bírák, mint hogy könyörögve kérjelek benneteket: legyetek irgalmasak e bátor férfiú iránt, amiért ő nem könyörög ugyan, én viszont az ő tilalma ellenére könyörgök és folyamodom? Ne legyetek kevésbé könyörületesek csapán azért, mert zokogásunkat nem kísérik Milo könnyei, ha arca rezzenéstelen, ha hangja és beszéde szilárd és változatlan - nem tudom, hogy nem éppen ezért érdemel-e több segítséget!
Hiszen ha a gladiátori küzdelmekben is, ahol a társadalom és a sors legszerencsétlenebbjeiről van szó, azokat szoktuk gyűlölni, akik gyávák, és csúszva-mászva könyörögnek életükért, azokat viszont, akik bátrak, merészek és farkasszemet néznek a halállal, meg szeretnénk menteni - s ha azokat jobban szánjuk, akik nem keresik szánalmunkat, mint akik esdekelnek érte, akkor mennyivel inkább így kell eljárnunk a legbátrabb polgárok esetében is!

(93) Engem mélyen megráznak, bírák, meghatnak Milo szavai, amelyeket folyvást hallom, amelyek mindennapjaimat betöltik. „Éljenek,” - mondja - „éljenek polgártársaim épségben, jólétben és boldogságban! Álljon e dicső város, drága hazám, bárhogy bánt is velem! Élvezzék a polgárok a nyugodt közéletet nélkülem, ha már én nem élvezhetem velük együtt - de mégiscsak általam! Magam távozom és elvonulok. Ha tisztességes közösségben nem élhetek, legalább nem szenvedek becstelenségétől, s mihelyst jó erkölcsű, szabad közösségre lelek, megpihenek benne.

(94) „Ó, hiába,” - így szól - „hiába vállaltam magamra a megpróbáltatásokat! Ó, csalfa remények, hiú ábrándok! Mikor néptribunus létemre ezen elnyomott államban a szenátusnak, mely szinte halott volt, a római lovagoknak, akik erőtlenek voltak, s a derék polgároknak, akik Clodius fegyvereivel szemben minden méltóságukat föladták, szenteltem magam, gondolhattam volna akkor, hogy valaha is a derék polgárok oltalmát kell majd nélkülöznöm? Amidőn téged” - mert gyakran beszél velem - „a hazának visszaadtalak, gondolhattam-e, hogy nem lesz majd helyem e hazában? Hol van most a szenátus, amelyet követtünk, a római lovagok, a te lovagjaid? Hol a városok támogatása, Itália szava? Hát a te hangod, M. Tullius, amely oly sokakat védelmezett meg? Egyes egyedül rajtam nem tud segíteni, aki oly sokszor tettem ki magam miattad életveszélynek?”


XXXV.

(95) Ám ezt sem sírva mondja, bírák, mint én most, hanem ugyanolyan tekintettel, amelyet most láttok. Megtagadja ugyanis, megtagadja tettét, ha hálátlan polgárokért vállalta, de nem tagadja meg, ha azok, akikért tette, rettegnek, és mindenben veszélyt sejtenek. Azért vállalta - így mondja -, hogy a népet s a legszerencsétlenebb hordát, amely Clodius vezérletével a javaitokat veszélyeztette, életetek biztonsága érdekében ne csupán bátor kiállásával megnyerje, hanem három atyai birtokának feláldozása árán le is csendesítse.
Nem tartott attól, hogy míg a köznépet ajándékokkal csillapította le, aközben benneteket nem sikerült megnyernie egyedülálló közéleti érdemeivel. A szenátus jóindulatát még a jelen viszonyok közepette is gyakran tapasztalhatta, s bizton állítja, hogy a tőletek és rendetektől kapott számos szerencsekívánatot, támogatást és szíves szót, magával fogja vinni, bármilyen irányba tereli is a végzet élete folyását.

(96) Emlékszik arra is, hogy csak a kikiáltó szava maradt el, amit nem is hiányolt igazán, ám ami egyedül számított: a nép összes szavazatával consullá választotta. Végezetül, ha most e fegyverek mégis ellene fordulnának, akkor is úgy érezné, hogy csak egy gaztett gyanúja, s nem egy valós bűntett állt az útjában. Még azt is hozzáfűzi igen helyesen, hogy a derék és bölcs ember nem jutalom reményében szokta a jótetteket keresni, hanem a jót önmagáért cselekszi; ő mindenkor a legragyogóbb tetteket vitte véghez, hiszen egy férfi számára nincsen nagyszerűbb dolog, mint hazáját a veszedelmektől megszabadítani.

(97) Szerencsések, akiket polgártársaik ezért elismeréssel jutalmaznak, ám azok sem szerencsétlenek, akik jótéteményeikkel polgártársaikat felülmúlták. Az erény minden jutalma közül, ha ezeket rangsorolhatjuk, a dicsőség a legfőbb jutalom, mivel ez az egyetlen, amely életünk rövidségéért az utókor emlékezetével vigasztal, amely távollétünkben is jelenlévővé, holtunkban is élővé tesz, s ez az, amelynek lépcsőfokain még az emberek is feljuthatnak az égbe.

(98) „Rólam” - így szól - „beszél majd mindenkor a római nép és az összes nemzetek, s híremet sohasem fedi majd hallgatás. Hiszen még most is, noha ellenségeim összes fáklyája ellenem izzítja a gyűlöletet, bárhol gyűlnek is össze az emberek, hálálkodva, szerencsét kívánva ünnepelnek beszédükben.
Nem említem az Etruriában már megült és újra megülendő ünnepet. P. Clodius halála óta, úgy hiszem, százegy nap telt el. Ezalatt a római nép birodalmának határait nemcsak tettem híre, de az afelett érzett öröm is bejárta. Bárhol legyen is testem, nem aggaszt, mert nevem dicsősége eljutott már minden földre, és mindörökre ott is lakozik majd!”


XXXVI.

(99) Mindezt gyakorta el- mondtad nekem négyszemközt, én viszont most nyilvánosság előtt szólok hozzád, Milo: „Ha ez a meggyőződésed, nem dicsérhetlek érte eléggé, de minél emelkedettebb isteni erényed, annál fájdalmasabb elszakadnom tőled. S ha elragadnak tőlem, még azon panaszban sem nyerhetek vigaszt, hogy azokra haragudhatnék, akik ilyen súlyos sebet ejtettek rajtam. Hiszen nem ellenségeim fosztanak meg tőled, hanem leghűbb barátaim, akiktől sohasem szenvedtem kárt, hanem mindig csak szívességet kaptam.” Sohasem okozhattok nekem olyan rettentő fájdalmat - hiszen mi lehet ilyen fájó -, hogy megfeledkezzem arról, hogy mindig milyen nagyra értékeltetek. Ha azonban ti megfeledkeztetek róla, ha bennem valamit kárhoztattok, miért nem inkább rajtam, s miért Milón toroljátok meg? Hiszen ha valami történnék velem, csodálatosan fejezném be életemet, e szörnyű csapást nem kellene meglátnom!

(100) Most csak az az egyetlen vigasz éltet, hogy te, T. Annius, sohasem kényszerültél nélkülözni szeretetemet, támogatásomat és hálámat. Érdekedben vontam magamra a hatalmasok gyűlöletét, gyakran tettem kockára testi épségemet és életemet ellenségeid fegyvereivel szemben, sokak előtt vetettem magam földre érted könyörögve, magam és gyermekeim vagyonát és javait is rendelkezésedre bocsátottam, ha szorult helyzetbe sodródtál, s ha erőszakot forralnak ellened, vagy életveszély leselkedik rád, ma is magamra vállalom. Mi van még hátra?
Mi többet tehetek irántam tanúsított szívességeidért cserébe, mint hogy jövendő sorsodban, bármilyen legyen is, osztozom veled? Nem hárítom el magamtól, és nem vonakodom, hozzátok azonban azért könyörgök, bírák, hogy vagy még az ő felmentésével növeljétek azon jótétemények számát, melyeket irántam tanúsítottatok, vagy pedig nézzétek végig, hogy száműzetésével azok is semmivé válnak!


XXXVII.

(101) Könnyeim azonban nem hatják meg Milót - valami hihetetlen lelkierő van benne -, azt tartja száműzetésnek, ahol nincs hely az erény számára, a halált pedig természetes végnek, nem pedig büntetésnek véli. Maradjon is olyan a jelleme, amilyennek született! Hogyan? Ti azonban, bírák, milyen szellemben éltek majd a jövőben? Milo emlékét megőrzitek, őt magát azonban elűzitek?
A föld bármely pontja méltóbb lesz arra, hogy befogadja bátorságát, mint az, ahonnan származik? Benneteket szólítalak, bátor férfiak, akik már sok vért ontottatok a hazáért, a győzhetetlen polgárt fenyegető veszedelemben benneteket szólítalak, centuriók, és benneteket, katonák! Nem csupán személőként, hanem e törvényszék fegyveres oltalmazóiként álltok itt, miközben e rettenthetetlen férfierényt városunkból elűzik, kivetik, és elkergetik?

(102) Ó, én nyomorult, én boldogtalan! Te, Milo, el tudtad érni, hogy ezen emberek hazahívjanak, én pedig még azt sem, hogy ugyanők itt tartsanak? Mit felelek majd gyermekeimnek, akik téged második atyjukként tisztelnek? Hát neked, Quintus fivérem, aki távol vagy, s azon időkben társam voltál?
Hogy nem tudtam Milo életét azok segítségével megmenteni, akik révén ő az enyémet megmentette? S miféle ügyben nem tudtam megmenteni? Amely minden népet hálára kötelez! Kitől nem tudtam megmenteni? Azoktól, akik a legtöbbet nyertek Clodius halálával! Ki könyörgött érte? Én!

(103) Milyen rettenetes bűnt forraltam, milyen fertelmes gaztettet követtem, bírák, amikor kinyomoztam, feltártam, lelepleztem, és eltiportam közös veszedelmünk áruló jeleit? Az engem és enyéimet sújtó összes fájdalom e forrásból ered. Miért akartátok, hogy hazatérjek? Hogy végignézzem azok elűzetését, akiknek a segítségével hazatérhettem?
Könyörgök, ne tegyétek hazatérésemet keserűbbé, mint amilyen távozásom volt! Mert hogyan érezhetném, hogy visszahelyeztek korábbi jogaimba, ha elszakítanak azoktól, akik jogaimba visszahelyeztek?


XXXVIII.

Inkább azt adnák meg a halhatatlan istenek - ne sértsen, hazám, hogy így szólok, hiszen attól félek, gyalázkodásnak tűnik, amit Milo iránti jó szándékból mondok -, hogy P. Clodius éljen, mi több, legyen praetor, consul, dictator, mintsem hogy e látványt kelljen szemlélnem!

(104) Ó, halhatatlan istenek! Milyen bátor férfiú, akit nektek, bírák, kellene megoltalmaznotok! „Semmiképpen sem,” - mondja ő - „inkább nyerje el ő megérdemelt büntetését, mi pedig majd elviseljük, ha kell, a nem érdemelt büntetést!”
A haza javára született - s mégse hazájában haljon meg, s ha úgy hozná a sors, még csak ne is hazájáért? Szelleme emlékét mindörökre megőrzitek majd, de azt nem engeditek, hogy testét Itáliában fedje sír? Azt az embert száműzze bárki is ítéletével e városból, akit, ha száműztetek, minden város magához akar majd kötni?

(105) Ó, boldog az a föld, amely e férfit befogadja, hálátlan ez, ha elűzi, s nyomorult, ha elveszíti! De be kell fejeznem, hiszen könnyeimtől elcsuklik szavam, ő nem engedi, hogy könnyeimmel védelmezzem. Könyörögve kérlek benneteket, bírák, hogy ítéletetek meghozatala során valós meggyőződéseteket bátran fejezzétek ki!
Bátorságotokat, igazságosságotokat és hűségeteket, higgyetek nekem, az tartja majd legtöbbre, aki a bírák kijelölése során a legderekabb, legbölcsebb és legbátrabb férfiakat választotta ki!




Fordította: Nótári Tamás