logo

XI Sextilis AD

Marcus Tullio Cicero - Titus Annius Milo védelmében II. rész

XIV.

(36) A továbbiakban természete és életmódja egyikük számára védelmet, a másik számára terhelő bizonyítékot jelent. „Clodius sohasem alkalmazott erőszakot, Milo pedig mindig erőszakosan járt el.” Hogyan? Amikor nagy szomorúságtokra, bírák, elhagytam a várost, vajon a bírósági eljárástól, vagy pedig a rabszolgáktól, fegyverektől és az erőszaktól féltem? Hogyan lehetett hát visszahívásom jogos, ha elűzésem nem volt jogtalan?
Elhiszem, hogy vádat emelt ellenem, pénzbüntetéssel akart sújtani, hazaárulással akart vádolni, és nyilvánvalóan rettegnem kellett az ítélettől, hiszen rossz ügy volt, és csak az én ügyem volt, nem pedig a legtisztességesebb ügy, mindnyájatok ügye. Nem akartam rabszolgák, koldusok és gazemberek fegyverei elé magam helyett polgártársaimat odavetni, akiket döntéseimmel még a magam veszedelme árán is megvédelmeztem.

(37) Láttam ugyanis, láttam, hogy magát Q. Hortensiust, államunknak fényét és díszét, kis híján rabszolgakéz gyilkolta meg, mivel mellém állt; ugyanabban a csődületben a derék C. Vibienus szenátor csak azért, mert vele együtt volt, olyan sebet kapott, hogy belehalt. Hát azóta mikor pihent meg azon tőr, amit Catilina adott a kezébe?
Azt fordította ellenünk, s nem tűrhettem, hogy annak essetek áldozatul helyettem, az a tőr leselkedett Pompeiusra, a Via Appiát, nevének emlékművét azon tőr áztatta Papirius vérével, hosszabb idő után az a tőr fordult újból ellenem: a napokban - amint tudjátok - majdnem végzett velem a Regiánál.

(38) Milo milyen, ehhez hasonló tettet követett el? Az általa alkalmazott erőszak abban állt, hogy szüntelen azon munkálkodott: ha P. Clodius nem állítható bíróság elé, legalább ne igázhassa le erőszakkal államunkat. Ha meg akarta volna gyilkolni, hány és milyen nagyszerű alkalma lett volna rá! Nem állhatott volna jogosan bosszút, amikor házát és házi isteneit Clodius ostroma ellen védelmezte? Nem tehette volna meg, amikor hivataltársa, a kitűnő polgár, a bátor P. Sestius megsebesült?
Nem megtehette volna, mikor a kiváló Q. Fabricius elűzésekor, aki visszahívásom érdekében terjesztett elő törvényjavaslatot, kegyetlen mészárlás tört ki a forumon? Nem tehette volna meg, amikor az igazságos és bátor praetor, L. Caecilius házát ostromolták? Nem tehette volna meg azon a napon, amelyen visszahívásomról hoztak törvényt, amikor az egész Itáliából összesereglett tömeget lázba hozta megmentésem ügye, s tettét örömmel fogadták volna, olyannyira, hogy noha Milo követte volna el, mégis az egész közösség magának követelte volna a dicsőséget?


XV.

(39) Micsoda idők voltak azok! A kiváló és rettenthetetlen consul, Clodius ellensége, P. Lentulus, gaztettének meg- bosszulója, a szenátus élharcosa, akaratotok oltalma, a közakarat védelmezője és életem megmentője; a hét praetor, a nyolc néptribunus - mind szembeszálltak vele, s engem védelmeztek! Cn. Pompeius, visszakérésem indítványozója és kieszközlője, Clodius ellensége, akinek megmentésemről szóló komoly és tekintélyes javaslatát az egész szenátus követte, aki felszólította a római népet, aki, amikor Capuában a szenátus róla hozott határozatát kihirdette, az egész reménykedő és védelméért könyörgő Itáliának adott jelt, hogy hazatérésemet kieszközlendő Rómába siessen! Végül pedig minden polgárban fellobbant ellene a gyűlölet, amiért engem nélkülözniük kellett - ha valaki akkor elpusztítja, akkor most nem azon ember büntetlenségéről, hanem megjutalmazásáról kellene döntenünk!

(40) Milo azonban akkor türtőztette magát, és Clodiust kétszer is bíróság elé idézte, ám erőszakkal sohasem lépett fel ellene. Hogyan? Amikor Milo, immáron mint magánember ellen P. Clodius a népgyűlés előtt vádat emelt, és ott a Milo érdekében szót emelő Cn. Pompeiust megtámadták, az nem volt nemcsak megfelelő alkalom, de jogos ok is, hogy megszabaduljanak tőle?
Hát még legutóbb, amikor M. Antonius megmentésünk ragyogó reményét villantotta fel minden derék polgár számára, s e nemes ifjú a legsúlyosabb politikai terhet vállalta fel, és ezt a törvény csapdájából folyvást kisikló fenevadat kis híján hálójába kerítette: a halhatatlan istenekre, az volt a megfelelő helyzet és pillanat! Amikor menekülés közben egy sötét lépcsőházban bújt el, nagydolog lett volna Milónak végezni vele - hiszen nem is sújtotta volna gyűlölet, M. Antoniusra viszont a legnagyobb dicsőség háramlott volna!

(41) Hogyan? A Mars-mezei népgyűléseken is hányszor adott volt a lehetőség! Amikor a korlátot áttörve berontottak, és kis híján kardot rántottak, és köveket dobáltak, majd hirtelen de Milo tekintetétől megriadva a Tiberis felé menekültek: ti és minden derék ember azért könyörgött, hogy bárcsak Milo élhetne erejével.


XVI.

Akit tehát a köz javát szolgálva nem akart megölni, azt né- hányak panasza miatt megölte volna? Akit nem mert jogosan, a maga helyén, a maga idejében büntetlenül megölni, azt habozás nélkül megölte jogalap nélkül, alkalmatlan helyen, nem megfelelő időpontban, saját életét kockáztatva?

(42) Ráadásul küszöbön állt, bírák, a főhivatalért folyó küzdelem, a consulokat választó népgyűlés napja - jól tudom ugyanis, hogy a pályázás milyen aggodalmakkal a consulság elnyerésének vágya mennyi szorongással jár -, amikor nem csupán attól félünk, ami a nyilvánosság előtt történik, hanem még attól is, ami titkos gondolatokat ébreszthet; amikor minden pletykától, hamis, költött vagy alaptalan szóbeszédtől megijedünk, amikor mindenki arcát és tekintetét vizsgáljuk. Hiszen nincs még egy olyan sérülékeny, gyenge, törékeny és ingatag dolog, mint a polgárok irántunk megnyilvánuló véleménye és érzései, amely nem csupán a pályázók alávalóságára tekint haraggal, hanem gyakorta még helyénvaló tetteiket is rossz szemmel nézi.

(43) Tehát Milo is a választások reményteljes és várva várt napjára tekintett, ugyanakkor azonban véres kézzel, alávaló bűntette bizonyítékát hordozva akart a választási népgyűlés felséges szertartásain megjelenni? Róla ez a legkevésbé sem hihető, Clodius esetében azonban minden kétségen felül áll, mivel úgy vélte, hogy csak Milo meggyilkolásával kerülhet uralomra! Hogyan?
Ami elvetemültsége lényegét képezi, bírák: ki ne tudná, hogy a legerősebb bűntényre csábító körülmény a büntetlenség reménye? Ez vajon melyikükben élt? Milóban, aki most is vád alatt áll dicső, vagy legalábbis szükségszerű tette miatt? Vagy Clodiusban, aki annyira megvetette a bíróságot és a büntetést, hogy már semmiben nem lelte örömét, amit a természet megengedett, vagy a törvények lehetővé tettek volna?

(44) De minek érvelek, minek vitatkozom tovább? Téged szólítalak, Q. Petilius, te derék és bátor férfiú, és rád hivatkozom, M. Cato - akiket valamiféle isteni rendelés tett bíráinkká! Hallottátok M. Favoniustól, amit Clodius mondott neki, és ezt akkor hallottátok, amikor Clodius még élt akkor, hogy Milo három nap múlva meg fog hal- ni. Az tett három nappal azután történt, hogy ezt mondta. XVII. Ha ő ne habozott feltárni szándékát, ti habozhattok annak megítélésében, hogy mit tett?

(45) Hogyan lehetséges tehát, hogy még a napban sem tévedett? Már mondtam, hogy hogyan. Nem került fáradságába megtudni, hogy mikor Lanuvium felügyelőjének hivatalos áldozatot bemutatnia. Tudta, hogy Milónak aznap kell Lanuviumba utaznia, amikor valóban el is utazott; tehát megelőzte. Hogy melyik napon?
Amikor, amint már az előbb mondtam, felbérelt néptribunusa felhergelte a népgyűlést - azt a napot, azt a népgyűlést, azt a lármát semmiképpen sem mulasztotta volna el, ha kitervelt gaztette nem sietteti. Nem volt tehát oka útra kelni, sőt, arra lett volna oka, hogy maradjon; Milo azonban nem maradhatott, távozása pedig nem csupán indokolt, hanem szükségszerű is volt. Hát az, hogy tudta Milóról, hogy aznap a Via Appián lesz, Milo azonban Clodiusról ezt még csak nem is gyaníthatta?

(46) Először is azt kérdezem, hogy hogyan tudhatta volna. Ezt Clodius kapcsán nem kérdezhetitek! Hiszen ha senki mást, mint közeli barátját, T. Patinát kérdezte meg, akkor is megtudhatta, hogy Milónak mint felügyelőnek azon a napon Lanuviumban a flament kell beiktatnia. Voltak azonban sokan mások is, akiktől ezt igen könnyen megtudhatta: Lanuviumban mindenki tudta.
Milo azonban kitől kérdezősködhetett volna Clodius visszatérte felől? Fogadjuk el azonban, hogy tudakozódott - látjátok, hogy milyen nagyvonalú vagyok irántatok -, s hogy még egyik rabszolgáját is megvesztegette, amint barátom, Q. Arrius mondta. Olvassátok el tanúitok vallomását! Az interamnai C. Causinius Schola, Clodius bizalmasa és útitársa azt vallotta, hogy P. Clodius aznap albai birtokán akart ma- radni, azon váratlan hírre viszont, hogy Cyrus építész meghalt, rögvest úgy döntött, hogy visszatér Rómába. Ugyanezt vallotta P. Clodius másik útitársa, C. Clodius is.


XVIII.

(47) Látjátok, bírák, hogy e tanúvallomások milyen horderejűek? Először is tisztázzák Milót azon vád alól, mintha azzal a szándékkal indult volna útnak, hogy Clodiust tőrbe csalja, kiváltképp, mivel biztos volt abban, hogy egyáltalán nem találkozik vele. Továbbá - nem értem ugyanis, hogy miért ne képviselhetném ügyemet én magam -, amint tudjátok bírák, voltak olyanok, aki az e vizsgálatra irányuló törvényjavaslatot azért támogatták, mert azt állították, hogy Milo csak eszköz volt e gyilkosság végrehajtásában, kitervelője azonban egy hatalmasabb személy volt.
Nyilvánvalóan én vagyok az az útonálló orgyilkos, akire ezek az elvetemült, alávaló gazemberek utaltak. Most saját tanúik miatt maradtak alul, akik azt vallották, hogy Clodius aznap vissza sem tért volna Rómába, ha nem kapott volna hírt Cyrusról. Fellélegeztem, tisztáztak, nem kell attól tartalom, hogy olyan események kitervelőjét látják bennem, amelyeket nem is gyaníthattam!

(48) Most rátérek a többire, ugyanis ez is felmerült: „Tehát Clodius sem szándékozott Milót tőrbe csalni, mivel albai birtokán akart maradni.” Kivéve persze, ha éppen a gyilkosság kedvéért nem akart távozni a tanyájáról! Úgy vélem ugyanis, hogy aki Cyrus halálhírét vitte, nem ezt adta hírül, hanem hogy Milo közeledik. Hiszen mit adhatta volna hírül Cyrusról, aki már haldokolt, amikor Clodius elhagyta Rómát? Én is ott voltam, s Clodiusszal együtt hitelesítettem Cyrus végrendeltét; mégpedig nyíltan végrendelkezett, és Clodiust és engem jelölt meg örökösül. Előző nap délelőtt kilenc óra tájt haláltusájában hagyta ott, és másnap délután négy óra tájban vitték hírét a halálát?


XIX.

(49) Ám legyen, így történt: miért kellett azonban Rómába sietnie, és miért kellett nekivágnia az éjszakának? Milyen rohanásra ösztökélte az a tény, hogy örökölt? Először is, nem volt oka a sietségre; másodszor, még ha volt is, mit intézhetett volna el még azon az éjszakán, amit elveszít, ha csak másnap kora reggel jött volna Rómába? Miként azonban Clodiusnak inkább kerülnie, mintsem keresnie kellett volna az éjjeli megérkezést a városba, akként Milónak - mivel állítólag csapdát akart neki állítani - ha tudta, hogy Clodius éjjel fog a városhoz érni, ott kellett volna elrejtőznie és rá várakoznia.

(50) Éjjel gyilkolta volna meg, az orvtámadásra alkalmas és útonállóktól hemzsegő helyen gyilkolta volna meg. Ha letagadja, senki sem vonta volna kétségbe, hiszen még akkor is mindenki a büntetlenségét kívánta volna, ha beismerő vallomást tesz. Egyfelől a hely, az útonállók rejteke és lakhelye viselte volna magán a bűntettet, és sem a néma pusztaság, sem a vak éj nem utalt volna Milóra; másfelől számos olyan ember került volna gyanúba, akiket Clodius megsértett, kirabolt és vagyonából kiforgatott, valamint akik ettől féltek, végül pedig egész Etruriát perbe lehetett volna fogni.

(51) „Ám azon a napon Clodius nyilván Ariciából visszajövet tért be albai birtokára!” Amennyiben Milo tudott arról, hogy Clodius Ariciában volt, mégis gyanítania kellett volna, hogy ha még aznap vissza akar még térni Rómába, akkor is érinti útban fekvő birtokát. Akkor miért nem előbb támadt rá, még mielőtt megérkezhetett volna birtokára, s miért nem ott táborozott le, amerre Clodius az éjjel jönnie kellett?

(52) Eddig minden világos, bírák! Milo számára hasznos volt, hogy Clodius él, ennek azonban ahhoz, hogy teljesüljön, amire vágyik, felettébb kívánatos volt Milo pusztulása. Clodius ádázul gyűlölte Milót, ő Clodiust a legkevésbé sem. Clodius minden tettét erőszak hatotta át, Milo csak védekezett. Clodius nyíltan bejelentette és hirdette Milo halálát; Milótól soha egyetlen szót sem lehetett hallani. Clodius tudta Milo elutazásának napját, Milo nem tudott Clodius visszatértéről.
Milo kénytelen volt elutazni, Clodius számára szükségtelen volt. Milo nyíltan megmondta, hogy mikor távozik Rómából, Clodius még aznap is titkolta, hogy visszajön. Milo egyáltalán nem változtatott tervén, Clodius még koholt ürügyet is keresett terve megváltoztatására. Milónak, ha lesben áll, az éjszakát a város határában kellett volna bevárnia, Clodiusnak, még ha nem is tartott Milótól, őrizkednie kellett volna attól, hogy éjjel érkezzék a város alá.


XX.

(53) Lássuk most a fő szempontot, hogy a hely, ahol összetalálkoztak, vajon melyikük számára volt alkalmasabb az orvtámadásra. Kell efelől hosszasan kérdezősködni vagy kétkedni, bírák? Milo talán arra számított, hogy Clodius birtoka előtt, amelynek hatalmas építményeiben ezer erős ember is elfért, ő kerekedhet felül, és ezért választotta ki ezt a helyet a harcra, noha ellenfele messze kimagaslóbb helyen állt, s nem azon a helyen lesett-e rá Clodius, aki éppen a hely kedvező fekvésében reménykedve tervelte ki a támadást? E tény magáért beszél, bírák, és mindig ez a legfontosabb körülmény.

(54) Ha az eseményeket nem csupán hallantok, hanem lefestve látnátok, akkor is világos volna, hogy melyikük az orvtámadó, és melyikükben nincs rosszakarat. Egyikük kocsin utazik, úti köpenyben, mellette ül a felesége. Melyik nem jelentős akadály? A ruha, a jármű vagy az útitárs? Szinte nincs is annál harcképtelenebb helyzet, mint köpenybe burkolózva, feleségünkkel egy kocsiban szinte összekötözve lenni. Most nézzük a másikat!
Először hirtelen kijön a házából: miért? Este. Mi szükség van erre? Lassan halad. Mit akar ezzel, főképp ilyen késői időben? „Betért Pompeius villájába.” Hogy Pompeiust lássa? Tudta, hogy alsiumi birtokán van. Hogy a villáját megnézze? Ezerszer volt már ott. Mi volt hát a célja? Az időhúzás és a megtévesztés: amíg Milo nem ért oda, nem akarta elhagyni a helyét.


XXI.

(55) Most e harcra kész útonálló felvonulását vessétek össze Milo nehézségeivel. Azelőtt Clodius mindig feleségével együtt, ezúttal nélküle. Mindenkor kocsival, ezúttal lóháton. Bárhová ment, görög útitársai elkísérték, még amikor etruriai táborába igyekezett is - ezúttal nem voltak kíséretében a tréfamesterek. Milo, noha egyébként soha, ezúttal éppen magával vitte a felesége zenészeit, énekeseit és szolgálóinak csapatát.
Clodius, aki mindig vitt magával női és férfi szeretőket és ringyókat, ezúttal senki mást nem vitt magával, mint egyenként kiválogatott harcosokat. Hogy Milo miért győzte le mégis? Mert nem mindig a rabló öli meg az utazót, hanem olykor az utazó a rablót; mert, noha Clodius fegyverrel támadt a fegyvertelenekre, mégiscsak asszonyként támadott férfiakra.

(56) Milo viszont sosem volt olyan készületlen Clodiusszal szemben, hogy ne lett volna vele szemben felkészült! Mindig is észben tartotta, hogy milyen fontos P. Clodius számára, hogy ő elpusztuljon, s hogy mekkora gyűlölet és elvetemültség él benne. Ezért - mivel jól tudta, hogy milyen árat ígértek érte, és úgy szólván már meg is vették - életét védelem és őrizet nélkül sohasem tette ki veszedelemnek.
Adjuk hozzá ehhez a véletlent, a bizonytalan kimenetelű ütközeteket és a kétes hadiszerencsét, amely az ujjongó győztest már rablás közben sújtja le és pusztítja el a vesztes által. Adjuk hozzá ehhez a jóllakott, ittas és álmos vezért, aki maga mögött hagyta a körülzárt ellenséget, és nem törődött annak hátvédjeivel, akiket a düh tüzelt, és már lemondtak uruk életéről; ha Clodius ezek kezére került, nem menekülhetett a megtorlástól, ahogy a hű szolgák rajta is bosszút álltak uruk életéért.

(57) Miért szabadította hát fel őket Milo? „Nyilvánvalóan félt, hogy elárulják, hogy nem tudják elviselni a fájdalmat, hogy a kínvallatással kikényszerítik belőlük a vallomást: Milo rabszolgái ölték meg P. Clodiust a Via Appián.” De mi szükség a kínvallatásra? Mit akarsz megtudni? Hogy megölte-e? Megölte! Hogy joggal vagy jogellenesen? Ez nem a hóhér dolga: a kínpadon csak a ténykérdéseket tárják fel, a jogkérdéseket a bíróság előtt tárják fel.


XXII.

Aminek az eljárás során kell kiderülnie, arról tárgyaljunk itt - amit a kínvallatással akarsz kideríteni, azt bevalljuk! Ha azt kérdezed, hogy miért szabadította fel őket, és nem azt, hogy miért nem jutalmazta meg őket nagyvonalúbban, úgy ezzel nem gáncsoskodhatsz ellenfeled eljárása miatt!

(58) Hiszen ugyanezt mondta a mindig és mindenben következetes és bátor M. Cato is, s ezt elmondta azon a forrongó gyűlésen, melyet utóbb éppen az ő tekintélye csendesített le: hogy akik uruk életét oltalmazták, azok nemcsak a szabadságot, de a minden jutalmat megérdemelnek. Mert milyen jutalom elég nagy olyan jó szándékú, derék és hű rabszolgák számára, akiknek az életét köszönheti?
Noha semmi sem oly értékes, mint amit nekik köszönhet: hogy ádáz halálos ellensége nem hizlalja szemét és lelkét az ő vérző sebeit. Ha nem bocsátja őket szabadon, át kellett volna adni kínvallatásra őket, uruk megmentőit, a bűn megbosszulóit, élete megoltalmazóit. Gondjai közepette is örömmel tölti el, hogy bármi történjék is vele, szolgái elnyerték jutalmukat.

(59) Milót azon kihallgatások érintik rosszul, amelyek most folynak a Libertas- templomban. Milyen rabszolgákat vallatnak? „Még kérdezed? P. Clodiuséit.” Ezt ki követelte? „Appiuséra.” Ki állította elő őket? „Appius.” Honnan? „Appius házából.” Jóságos istenek! Lehet ennél kegyetlenebb eljárást folytatni? Az istenekhez került most közel Clodius, közelebb, mint akkor, amikor behatolt szentélyeikbe, mivel halála kapcsán ugyanolyan vizsgálat folyik, mintha egy vallási szertartást gyaláztak volna meg.
Őseink azonban nem akarták megengedni, hogy a rabszolgákat uruk ellen vallassák, nem azért, mintha nem lehetne ennek segítségével feltárni az igazságot, hanem mert méltatlannak vélték, és uruk számára a halálnál is keserűbbnek. Kiderülhet akkor az igazság, amikor a vádló szolgáit vallatják a vádlott ellen?

(60) Nos, lássuk, hogyan folyt le e vallatás? „Hallod-e, Rufio” - csak a példa kedvéért - „nehogy hazudj! Clodius csalta tőrbe Milót?” „Igen” - biztos a keresztre feszítés. „Nem” - reménykedhet, hogy a felszabadítják. Milyen vallatás biztosabb, mint ez? Még ha tüstént az eset után fogják vallatóra, akkor is elkülönítik, és cellába zárják őket, nehogy a többiekkel szót válthasson: mikor ezek már száz napja már a vádló őrizetében voltak, amikor az előállíttatta őket! Van ennél tisztességesebb és pártatlanabb eljárást?


XXIII.

(61) Ha azonban még mindig nem látjátok elég világosan, noha oly sok ragyogó bizonyíték és szól a dolog mellett, hogy Milo tiszta és makulátlan lelkiismerettel, bűntelenül, félelem, szorongás és lelkiismeret furdalás nélkül tért vissza Rómába, akkor - a halhatatlan istenekre - emlékezzetek, milyen sietséggel tért vissza, és jelent meg a forumon, miközben a curia még forrongott, milyen lelki nagysággal, milyen tekintettel, milyen szavakkal! És nem csupán a népnek, hanem a szenátusnak is kiszolgáltatta magát, s nem csupán a szenátusnak, hanem az állam fegyveres hatalmának, s nem is csupán ennek, hanem azon ember hatalmának, akire a szenátus az egész államot, Itália minden lakosát és a római nép fegyveres hatalmát rábízta: akinek nyilván sohasem szolgáltatta volna ki magát, ha nem bízik ügye igazában. Azon ember ugyanis mindenről hallott, sok mindentől tartott, sok mindent gyanított, és számos hírnek hitelt adott. Hatalmas ereje van a lelkiismeretnek, bírák, két szempontból is: akik nem követettek el semmilyen bűnt, azoknak nincs mitől félniük, ám akik vétkeztek, azok szeme előtt mindig ott lebeg a büntetés.

(62) Azonban a szenátus sem kellő ok nélkül tette mindig is magáévá Milo ügyét; e bölcs férfiak helyeselték tettének indítékát, jellemszilárdságát és magabiztos védekezését. Vagy elfeledtétek, bírák, hogy Clodius megölésének friss hírére milyen kijelentések és nézeteket lehetett hallani nemcsak Milo ellenségei, hanem tudatlan embertől is? Azt állították, hogy nem fog visszatérni Rómába.

(63) Mivel úgy vélték, hogy ha felindulásából követte el tettét, ér neki annyit P. Clodius halála, hogy nyugodt lélekkel hagyja el hazáját, miután ellenségét meggyilkolva bosszúját már kitöltötte. Ha azonban hazája szabadságát akarta Clodius halálával megváltani, e bátor férfi akkor is határozottan és nyugodt lélekkel hajol meg a törvények előtt, s miután életét kockáztatva megmentette a római népet - magával viszi majd örök dicsőségét, nektek pedig meghagyja azt, amit megmentett, hogy élvezhessétek. Sokan beszéltek Catilináról és azon szörnyűségekről: „Majd kitör, valahol megveti a lábát, és háborút indít hazája ellen.” Milyen rettenetes sors vár olykor a legérdemdúsabb hazafiakra is - nemcsak legnagyszerűbb tetteikről feledkeznek meg, de még gaztettekkel is meggyanúsítják őket!

(64) Mindez hamisnak bizonyult hát, ám igaz lett volna akkor, ha Milo olyan cselekedetet követett volna el, amit tisztességgel és joggal nem tudna megvédeni.


XXIV.

Hogyan? És hogyan tűrte el mindazt, amit utóbb hordtak össze ellene, ami alatt bárki összeroppant volna, ha csak a legcsekélyebb bűn is terheli lelkiismeretét! Halhatatlan istenek! Tűrte? Sokkal inkább megvetette, és semmibe vette mindazt, amit sem vakmerőbb bűnös, sem az ártatlan nem vette volna semmibe, kivéve, ha rendkívül bátor!
Feljelentés érkezett, hogy rengeteg pajzsot, kardot, gerelyt és lószerszámot találtak, azt mondták, hogy a városban nincsen olyan utca és sikátor, amelyben Milo ne bérelt volna házat, hogy a Tiberisen fegyvert szállíttatott ocriculumi villájába, hogy capitoliumi házában pajzsokat halmozott fel, s hogy mindenütt halmokban állnak a gyújtónyilak, hogy ezekkel felgyújthassa a várost. Mindezt nemcsak jelentették, de már-már el is hitték, míg a nyomozás meg nem cáfolta.

(65) Elismertem Cn. Pompeius hihetetlen gondosságát, de ki kell mondanom, amit gondolok, bírák. Túl sok mindent kénytelenek meghallgatni, és nem is tehetnek másként azok, akikre az egész állam gondja ránehezedik. Még azt a papi szolgát is meg kellett hallgatnia, aki azt állította, hogy Milo rabszolgái lerészegedtek nála, és bevallották, hogy Cn. Pompeius meggyilkolására esküdtek össze, majd utóbb az egyik kardot döfött belé, nehogy feljelenthesse őket. Jelentést küldött Pompeiushoz kertjeiben, az elsők között hívattak, barátaival folytatott tanácskozás alapján az ügyet a szenátus elé terjesztette.
Nem tudtam rémület és döbbenet nélkül tekinteni azon gyanúra, ami a magam és a haza oltalma alatt született, viszont azon is csodálkoztam, hogy hitelt adnak egy papi szolgának, meghallgatják a rabszolgák vallomását, és a tűszúrásnak tűnő sebről az oldalán elhiszik, hogy egy gladiátor ütötte.

(66) Pompeius azonban, úgy vélem, inkább elővigyázatos volt, semmint félt, és nemcsak a valóban félelemre okot adó ügyek esetében, hanem mindenkor - azért, hogy ne kelljen félnetek. Jelentést kapott arról, hogy éjszaka órákon át ostrom alatt tartották a dicső és bátor C. Caesar házát, s noha a hely forgalmas volta ellenére senki nem hallotta, és senki nem észlelte, mégis hitelt adott a bejelentésnek.
A kiemelkedően bátor Cn. Pompeiust nem gyanúsíthatom gyávasággal, mivel az egész állam gondját vette magára, úgy vélem: a gondosságot sohasem viheti túlzásba. Nemrég a Capitoliumon tartott népes szenátusi ülésen akadt egy szenátor, aki azt mondta, hogy Milónál fegyver van. Ott a legszentebb templomban levetkőzött hát - ha ilyen remek polgár és férfiú élete nem élvez már bizalmat, beszéljenek, míg ő hallgat, maguk a tények. Minderről kiderült, hogy hazugság és aljas rágalom, ennek ellenére mégis félnek Milótól.




Folytatás: Marcus Tullio Cicero - Titus Annius Milo védelmében 3 rész