logo

XI Sextilis AD

Marcus Tullio Cicero - Titus Annius Milo védelmében I rész

I.

(1) Noha attól tartok, bírák, hogy szégyenteljes, hogy egy hős férfi védelmében félve kezdjek beszélni, és legkevésbé sem helyénvaló, hogy magát az állam sorsa jobban aggasztja T. Anniust, mint a sajátja, én azonban nem tudok ezen ügyhöz kellően emelkedett lélekkel viszonyulni - eme szokatlan jellegű bíráskodás szorongással tölt el, hiszen bármerre is fordítsam tekintetemet, hiába keresem a régi forumi hagyományokat és a bíráskodás ősi rendjét.

(2) Ugyanis - a szokástól eltérően - nem a polgárok gyűrűje öleli körül üléseteket, nem a szokott sokaság tolong körülöttünk, azon őrségek, amelyeket minden templom előtt láttok - noha ezeket erőszak elhárítására állítottak fel, mégis olyan hatást keltenek, hogy mind a forumon, mind a törvényszék előtt, ha hasznos és szükséges, hogy az őrség oltalma vett körül, valamiképpen félelemmel szabadulunk meg félelmünktől.
Ha úgy gondolnám, hogy Milo ellen állították fel őket, meghajolnék a körülmények előtt, bírák, mert nem hinném, hogy ilyen nagy fegyveres erő mellett helye volna a szónoklásnak. Bátorít, és megerősít azonban a bölcs és igazságos Cn. Pompeius döntése, hiszen nem tartaná összeegyeztethetőnek sem igazságérzetével, hogy egy bírói ítélet alatt álló vádlottat kiszolgáltasson a katonák fegyverének, sem bölcsességével, hogy állami tekintéllyel fegyverezze fel a felbőszített tömeget.

(3) Ezért e centuriók és csapatok nem veszedelmünk, hanem védelmünk hírnökei, nemcsak megnyugtatnak, hanem bizakodásra buzdítanak, védőbeszédem számára pedig nemcsak segítségről, hanem a csendről is gondoskodnak. A tömeg többi része pedig, azaz a polgárság, teljességgel a mi pártunkon áll: mindnyájan - bárhol láthatjátok őket, ahonnan aforumnak akár csak egy kis darabjára is rá lehet látni - ezen eljárás végkifejletét várják Milo bátorsága mellett állnak, és meg vannak győződve arról, hogy itt ma értük, gyermekeikért, hazájukért és vagyonukért harcolok.


II.

Egyetlen emberfajta viseltetik ellenségesen és ádázul velünk szemben; az, akiket felbátorítottak P. Clodius rablásai, gyújtogatásai és nyilvánosan elkövetett gaztettei, akiket a tegnapi népgyűlésen arra uszítottak, hogy rátok erőszakolják, miként ítélkezzetek. Éppen az ő kiabálásuknak, még ha mindjárt fel is hangzik, kell arra figyelmeztetnie benneteket, hogy megőrizzétek azt a polgárt, aki a ti érdeketeket szem előtt tartva mindig is semmibe vette sem ezen emberfajtával, sem rettenetes hangoskodásával.

(4) Ezért hát, bírák, bátorság, s szabaduljatok meg félelmetektől, ha van bennetek. Mert ha bármikor is hatalmatokban állt, hogy derék és bátor férfiak, érdemdús polgárok felett ítélkezzetek, ha a legjelesebb rendekből kiválasztott férfiaknak bármikor is lehetőségük nyílt rá, hogy a bátor és derék polgárok iránti rokonszenvüket - amit tekintetük és beszédük mindig nyilvánvalóvá tett - tetteikben és, ítéletükben is világossá tegyék, akkor most valóban hatalmatok van dönteni afelől, hogy mi, akik mindig is tiszteletben tartottuk tekintélyeteket, örökké nyomorult gyászban éljünk-e, vagy pedig általatok, becsületetek, erényetek és bölcsességetek által végre megszabaduljunk a gyalázatos polgárok hosszas zaklatásaitól.

(5) Lehet-e mondani, vagy el lehet-e képzelni kettőnk számára aggasztóbb, keservesebb és gyötrőbb lehetőséget, bírák, mint hogy - ámbár a legfőbb jutalom reményében merültünk bele a közéletbe - mégsem menekülhetünk a legkegyetlenebb büntetések rémétől?
Ugyanis mindig úgy véltem, hogy Milónak is fel kell vállalnia azon viharokat és veszélyeket, amelyek a népgyűlések hullámai között érik, mivel mindig is a derék polgárok oldalán állt a gazokkal szemben; a bíróságon pedig, és azon tanácsban, ahol az összes rend legjelesebb tagjai ítélkeznek, sosem hittem, hogy Milo ellenségeinek a legkisebb reményük is legyen, nemcsak arra, hogy életét elragadják tőle, de még arra sem, hogy remek férfiak segítségével dicsőségét megtépázzák.

(6) Azonban a vádakat ebben az ügyben megcáfolandó nem veszem tekintetbe T. Annius tribunusi működését s az államért véghezvitt összes tetteit. Ha saját szemetekkel nem veszitek észre, hogy Milónak Clodius állított csapdát, akkor nem fogok azért könyörögni, hogy számos jeles, a közéletben szerzett érdem fejében bocsássátok meg nekünk e bűnt, s azt sem fogom követelni, hogy ha hasznotok is származik P. Clodius halálából, azt inkább Milo bátorságának, s ne a római nép szerencséjének tudjátok be. Ha azonban e csapdák napnál világosabbak, akkor könyörögök és esedezem hozzátok, bírák, hogy ha mindent el is vesztettünk, legalább arra legyen lehetőségem, hogy ellenfeleink elvetemültsége és fegyverei ellen életét büntetlenül védhessem.


III.

(7) Azonban mielőtt beszédemnek azon részére rátérnék, mely vizsgálat lényegét érinti, szerintem azon vádakat kell eloszlatnom, amelyeket ellenfeleink gyakorta a senatusban, a gonoszok a népgyűlésen, nemrégen pedig a vádlók hoznak fel, hogy az ügyet, amelyben ítéletet kell hoznotok, világosan, minden tévedés kizárásával lássátok.
Azt állítják, hogy az isteni törvény tiltja, hogy a nap világát lássa, aki beismeri, embert ölt. De melyik városban és milyen rettentően ostoba emberek ragaszkodnak ehhez? Nem egyebütt, mint ahol a főbenjáró ügyek sorát a bátor M. Horatius pere nyitotta meg, akit még nem a szabad államban, de mégis a római népgyűlés mentett fel, noha bevallotta, hogy húgát saját kezével ölte meg!

(8) Akad bárki is, aki nem tudja, hogy amikor gyilkosság miatt folyik vizsgálat, vagy teljességgel tagadni szokták a tettet, vagy pedig azzal védik, hogy igazoltan és jogszerűen történt? Vagy azt gondoljátok, hogy P. Africanus őrült volt, amikor C. Carbo néptribunusnak a népgyűlésen feltett lázító kérdésére, hogy mi a véleménye Ti. Gracchus haláláról, azt válaszolta: szerinte jogosan ölték meg? És nem tarthatnák teljességgel ártatlannak sem Servilius Ahalát, sem P. Nasicát, sem L. Opimiust, sem C. Mariust, sem a consulságom idején döntő senatust, ha a bűnös polgárokat megölni jogellenes volna!
Továbbá a tudós férfiak nem ok nélkül hagyták az utókorra, bírák, azon költött történeteket, amelyben valaki anyja megölésével apjáért állt bosszút, minthogy az emberi szavazatok megoszlottak, azért azt az embert nem is akármelyik isten, hanem a bölcsesség istennőjének szavazata mentette fel!

(9) Ha még a tizenkéttáblás törvény úgy rendelkezik, hogy az éjszaka besurranó tolvajt minden körülmények büntetlenül meg lehet megölni, nappal azonban csak abban az esetben, ha a tolvaj fegyverrel védekezik - akkor ki követelne mindenképpen büntetést, ha látja, hogy olykor maguk a törvények adnak kezünkbe kardot az emberöléshez?


IV.

Ha tehát van olyan körülmény, mely jogossá teszi az emberölést - és sok ilyen van -, akkor az, amikor erőszakos támadást hárítanunk el erőszakkal, bizonyosan jogossá, mi több, szükségszerűvé teszi. Mikor C. Marius seregében egy katonán a katonai tribunus - a hadvezér egyik rokona - erőszakot követett el, az szúrta le, akivel erőszakoskodott; a derék ifjú ezzel inkább vállalta a veszedelmet, mintsem hogy a gyalázatot eltűrje. Ama kiváló férfiú meg is mentette őt e veszedelemtől, hiszen nem követett el bűntettet.

(10) Útonállót vagy rablót pedig hogyan ölhetünk meg jogellenesen? Mire való kíséretünk, mire valók kardjaink? Hiszen nyilván nem is viselhetnénk őket, ha minden körülmények között tilos volna használatuk. Létezik tehát, bírák, olyan - nem írott, hanem velünk született - törvény, amelyet nem tanultunk, örököltünk vagy olvastunk, hanem magából a természetből vettünk, merítettünk és ittuk magunkba; nem oktattak vagy tanítottak rá, hanem hozzáidomultunk és áthatott bennünket. Eszerint ha az orgyilkos, a támadó, a rabló vagy az ellenség fegyverrel tör az életünkre, akkor minden eszközt igénybe vehetünk életünk védelmében.

(11) Hiszen a fegyverek között hallgatnak a törvények, és nem kívánják azt, hogy várjuk ki döntésüket, ugyanis azt, aki várni akarna, hamarabb szenvedne jogtalanul büntetést, mint nyerne jogos elégtételt.
Ugyanakkor igen bölcsen és mintegy hallgatólagosan maga a törvény is feljogosít az önvédelemre, amikor nem csupán az emberölést tiltja, hanem az ölési szándékkal történő fegyverviselést is, ezért tehát nem a fegyverviselést magát, hanem annak okát vizsgálva így ítél: aki a fegyvert önvédelemből használta, az nem gyilkos szándékkal hordott magánál fegyvert. Ez maradjon tehát, bírák, az egész ügyre nézve érvényben, ugyanis biztos vagyok benne, hogy védőbeszédem bebizonyítja számotokra is, ha emlékezetetekben tartjátok, amit sohasem merülhet feledésbe: nevezetesen hogy az orgyilkos joggal megölhető.


V.

(12) Most pedig az követezik, amit Milo ellenségei gyakran mondogatnak, hogy a szenátus azon véres összecsapást, melyben P. Clodiust megölték, államellenesnek ítélte. Azt azonban a szenátus nem csupán szavazatával, hanem egész hozzáállásával jóváhagyta. Hiszen hányszor tárgyaltuk már a szenátusban ezt az ügyet, és e rendnek minden tagja nyíltan és világosan kifejezte egyetértését! Akadtak egyáltalán akár a legnagyobb számú ülésen négy, vagy összesen talán öt ember, aki Milo ügyét nem helyeselték?
Ezt bizonyítják e megperzselődött néptribunus elhaló szózatai is, amelyekben nap mint nap gyűlölködve kárhoztatta hatalmamat, s azt mondogatta, hogy a szenátus nem saját meggyőződésének, hanem az én akaratomnak megfelelően határoz. Ha ezt egyáltalában hatalomnak kell neveznünk, nem pedig inkább az államügyek kapcsán szerzett érdemeimmel elért egyszerű befolyásnak, vagy a derék polgárok szemében fáradozásaimmal nyert tekintélynek - nevezzük azonban hatalomnak, csak a derék polgárok javára éljek vele a gazemberek őrültségével szemben!

(13) Mindazonáltal e tárgyban, noha egyáltalában nem törvénytelen, a szenátus sohasem tartott szükségesnek vizsgálatot elrendelni, hiszen voltak törvényeink és törvényszékeink mind a gyilkosság, mind az erőszakos bűncselekmények elbírálására, ám P. Clodius halála a szenátusban nem keltett olyan fájdalmat és gyászt, hogy újfajta törvényszéket állítsanak fel. Hiszen akinek gyalázatos fajtalansága miatt a szenátustól elvették azon hatalmat, eljárást indítson, ki gondolná, hogy ugyanazon ember halála miatt a szenátus új eljárási rendet akart volna bevezetni?
Akkor azonban miért nyilvánította a szenátus államellenes cselekménynek a curia felgyújtását, M. Lepidus házának ostrom alá vételét, s éppen e gyilkosságot is? Mert egy szabad államban, polgárok között minden erőszakos cselekmény az állam ellen irányul.
(14)Hiszen az ilyesféle, az erőszakkal szembeni önvédelem nem kívánatos, azonban gyakorta szükséges. Sebet ütött az államon azon nap, amikor Ti. Gracchust megölték, vagy amikor Gaiust, vagy amikor Saturninus fegyveres lázadását elfojtották, annak ellenére, hogy mindez az állam javát szolgálta.


VI.

Úgy döntöttem tehát - mivel tény, hogy a Via Appián gyilkosság történt -, hogy aki védekezett, nem követett el államellenes cselekményt; mivel azonban az esetet erőszak és orvtámadás kísérte, a bűntényt fenntartottam a bírósági eljárás számára, és a tény felett rosszallásomat fejeztem ki. Mert ha az az őrült néptribunus engedi, hogy a szenátus határozatát keresztülvigyék, akkor most nem tarthatnánk rendkívüli eljárást.
A határozat kimondta, hogy az eljárást a régi törvényeknek megfelelően folytassák le, azonban soron kívül. A szavazás több részletben történt, egy jelentéktelen személy javaslatára - hiszen nem szükséges mindenki bűneit nyilvánosságra hoznom -, a szenátusi határozat második részének keresztülvitele ekképpen egy fizetett vétó miatt fulladt kudarcba.

(15) Hiszen Cn. Pompeius indítványában már ítélt mind az ügyről, mind az eljárásról, amikor javaslatot terjesztett elő a Via Appián történt gyilkosságról, amelynek áldozata P. Clodius volt! Hogy miről szólt a javaslat? Nyilvánvalóan arról, hogy vizsgálatot indítsanak. Hogy mit kell kivizsgálni? Hogyan elkövették-e? Ez vitán felül áll. Ki? Nyilvánvaló. Szerinte a beismerő vallomás ellenére is van alap a védekezésre!
Hiszen ha úgy gondolta volna, hogy aki már beismerő vallomást tett, azt nem lehet többé felmenteni, vallomásunk alapján azonban sem a vizsgálatot nem rendeli el, sem nektek nem ad lehetőséget arra, hogy ezen életmentő, vagy azon zord betűvel ítélkezzetek. Szerintem azonban Cn. Pompeius nemhogy nem ítélte el határozottan Milót, hanem arról is nyilatkozott, hogy az ítélkezés során mire legyetek tekintettel. Ugyanis aki a vallomást nem sújtotta büntetéssel, hanem helyt adott a védekezésnek, annak véleménye szerint, hogy a gyilkosság okát, nem pedig tényét kell feltárni.

(16) Arról azonban nyilván ő maga nyilatkozik majd, hogy azzal, amit önként tett, P. Clodiusnak, vagy a körülményeknek akart-e szívességet tenni.


VII.

Otthonában kiemelkedően tekintélyes férfiú volt, a szenátus harcos védője, akkoriban szinte patrónusa, bíránk, a bátor M. Cato nagybátyja, M. Drusus néptribunus, akit megöltek. Halála kapcsán a népgyűlés nem hozott határozatot, és a szenátus sem rendel el vizsgálatot.
Atyáinktól megtudhattuk, micsoda gyászba borult e város, amikor házában, éjszaka, álmában kegyetlenül meggyilkolták P. Africanust.
Ki nem sóhajtott fel akkor bánatosan, kit nem járt át égető fájdalom? Hiszen - ha lehetséges volna - mindnyájan szerették volna, hogy halhatatlan legyen, és még arra sem számítottak, hogy a szükség rendelése szerint meghal. Vizsgálatot rendeltek el ugyanakkor Africanus halála miatt? Nem. Miért?

(17) Mert egy híres ember meggyilkolása ugyanolyan súlyú bűntett, mint egy ismeretlené. Bármekkora különbség legyen is legnagyobb és a legjelentéktelenebb emberek méltósága között életükben, ha gyilkosság áldozatai lesznek, ugyanazon büntetések és törvények vonatkoznak rájuk. Ha ugyan a gyilkos tette nem minősül súlyosabban, ha egy consuli hivatalt viselt szenátort öl meg, mint ha egy közönséges ember.
P. Clodius megölése sem súlyosabb bűntett csak azért, mert ősei emlékműveinek közelében történt - ugyanis ezt gyakran mondogatják -, mintha Appius Caecus nem a nép számára építette volna azon utat, hanem ott hogy utódai büntetlenül garázdálkodhassanak!

(18) Így hát amikor a Via Appián P. Clodius a tekintélyes római lovagot, M. Papiriust megölte, azon gaztettet nem kellett úgy büntetni, mert egy nemes ember úgyszólván saját emlékműveinél ölt meg egy római lovagot - most azonban a Via Appi- ára micsoda tragédiákat költenek! Midőn egy tisztes és ártatlan ember vére áztatta: hallgattak; most, hogy egy útonálló gyilkos vére mocskolja be, folyvást róla beszélnek!
De minek emlegetem fel mindezt? P. Clodius egyik rabszolgáját Castor templomában fogták el, akit azért rejtett el ott, hogy Cn. Pompeiust meggyilkolja. Amikor a tőrt kezéből kicsavarták, ezt beismerte. Ezt követően Pompeius távol maradt a forumról, távol maradt a szenátusból, távol maradt a nyilvánosságtól; kapuja és falai, nem pedig a törvények és az igazságszolgáltatás védelme mögé zárkózott.

(19) Sor került törvényjavaslatra vagy különleges vizsgálat elrendelésére? Pedig ha ügy, személy és körülmények valaha is méltók lettek volna minderre, akkor abban az esetben a legteljesebb mértékben. A leselkedő orgyilkost a forumon rejtették el, a szenátus bejáratában; azon ember életére törtek, akinek az életétől az állam sorsa függött, és olyan közéleti viszonyok közepette, hogy ha az egy ember meghal, nemcsak ezen állam, hanem az összes nemzet is belepusztul.
Talán azonban azért nem volt büntetendő, mert nem került végrehajtásra - mintha a törvények csak az emberi cselekedetek, és nem szándékaira vonatkoznának. Bizonyosan kevésbé volt felháborító, mivel nem nyert befejezést, azonban semmivel sem kellett enyhébben büntetni.

(20) Hányszor menekültem meg magam is, bírák, P. Clodius fegyverei és vérengzése elől! S ha a magam vagy az állam szerencséje nem ment meg ezektől, ki indítványozott volna halálom ügyében vizsgálatot?


VIII.

Azonban balgák vagyunk, hogy egy Drusust, egy Africanust, Pompeiust és magunkat állítjuk egy sorba P. Clodiusszal. Azokat el lehetett viselni, P. Clodius halálát azonban senki sem nézheti nyugodtan. Gyászol a szenátus, kesereg a lovagrend, az egész város le van sújtva, a városok gyászt viseletek, a kolóniák sírtak, a falvak is érzik e jó szándékú, derék és szelíd polgár vesztét.

(21) Ez nem volt ok, bírák, nyilvánvalóan nem, hogy Pompeius vizsgálat javaslatával álljon elő; e bölcs, emelkedett és isteni lelkületű ember azonban sok mindenre ügyelt: Clodius az ellensége volt, Milo pedig a barátja - ha a közös öröm közepette ő is örvendezik, tartania kellett attól, hogy a kiengesztelődés őszinte voltát csökkenti.
Ezen kívül sok minden egyébre is ügyelt, leginkább arra, hogy ő bármilyen kemény javaslatot tegyen is, ti mégis határozottan fogtok ítélkezni. Így választotta ki a legjelesebb rendek legragyogóbb tagjait, és - ahogy egyesek állítják - a megválasztandó bírák közül barátaimat sem zárta ki. Erre ezen igazságos férfiúnak nem is gondolt, hiszen a derék férfiak kiválasztása során ezt, még ha akarja, akkor sem tehette volna meg.
Befolyásom ugyanis nem korlátozódik barátaimra, s ez nem is lehet olyan kiterjedt, mivel nem sok emberrel állhatunk napi kapcsolatban; ha némi befolyással mégis rendelkezem, az onnan ered, hogy közéleti tevékenységem során derék emberekkel kerültem kapcsolatba. Amikor ő ezek közül is a legderekabbakat választotta ki - úgy vélte, hogy ezzel tartozik az iránta fennálló bizalomnak -, akkor csak híveim közül választhatott.

(22) Amikor pedig ahhoz ragaszkodott, hogy te, L. Domitius, vezesd e vizsgálatot, akkor is kizárólag az igazságosság, a méltóság, az emberség és a becsület vezette. Azt javasolta, hogy az elnöknek szükségképp egy hajdani consulnak kell lennie, úgy hiszem, azért, mert úgy vélte, hogy vezetőhöz illő feladat mind a felelőtlen tömeggel, mind a gazemberek elvetemültségével szembeszállni. Az egykori consulok közül téged választott ki, ugyanis ifjúkorodtól fogva meggyőző bizonyítékot szolgáltattál arra, hogy mennyire megveted a néppártiak őrültségét.


IX.

(23) Ezért hát, bírák - hogy rátérjünk a vádpontok lényegére -, minthogy nem a beismerő vallomás nem szokatlan dolog, minthogy ügyünkben a szenátus sem ítélt másképp, mint ahogy kívántuk, s minthogy maga a javaslattévő is úgy akarta, hogy amennyiben nincs is véleménykülönbség ténykérdésben, a jogkérdés mégis kerüljön megvitatásra, mi több, kijelölte a bírákat és egy olyan elnököt, aki igazságosan és bölcsen vezeti majd a tárgyalást, akkor, bírák, csak azt kell megvizsgálnotok, hogy melyikük állított csapdát a másiknak. Hogy a bizonyítékok alapján ezt könnyebben át tudjátok tekinteni, röviden vázolom a tényállást, benneteket pedig arra kérlek, hogy gondosan figyeljetek.

(24) P. Clodius, miután eldöntötte, hogy praetorként mindenféle gazsággal teszi tönkre az államot, látta azonban, hogy az előző évi népgyűlések időben úgy elhúzódtak, hogy csak néhány hónapon át viselhette volna a praetori hivatalt, mivel azt nem a tisztségek egyik fokának tekintette, mint mások, hanem egyrészt el akarta kerülni, hogy az egyedülállóan kiváló L. Paullus legyen a hivataltársa, másrészt pedig egy teljes esztendő kellett neki, hogy szétzilálja az államot, ezért hirtelen lemondott az évi hivataláról, és átvitte a következő évre, nem valamilyen vallási okból, hanem hogy - amint kijelentette - egy teljes kerek esztendeig viselhesse a praetorságot: hogy az államot felforgathassa.

(25) Eszébe jutott azonban, hogy praetorsága béna és erőtlen lesz Milo consulsága esetén; valamint látta, hogy a római nép teljes egyetértésével jut majd consulságra. Csatlakozott a többi jelölthöz, azonban úgy, hogy pályázásukat akaratuk ellenére önhatalmúlag irányítja, s hogy - ahogy mondogatta - az egész népgyűlést a vállára veszi. Összehívta a szavazókerületeket, belevetette magát a küzdelembe, és elvetemült polgárok összeválogatásával egy új Collina-kerületet hozott létre.
De minél nagyobb zavart keltett, a másiknak napról napra erősödött a helyzete. Amikor ez a minden gazságra elszánt gazember rájött, hogy ádáz ellensége, e bátor férfiú biztosan consul lesz, amit nemcsak a szóbeszédből, hanem a római nép szavazataiból is észlelt, nyíltan fellépett, és nyíltan hangoztatni kezdte, hogy Milót meg kell gyilkolni.

(26) Bárdolatlan, barbár rabszolgákat hozott az Appenninekből, akikkel végig dúlatta az állami erdőket, és zaklatta Etruriát. Láttátok, hiszen egyáltalán nem csinált belőle titkot. Fennhangon hirdette ugyanis: a consulságtól ugyan nem foszthatja meg Milót, de életétől igen! Ezt gyakran kijelentette a szenátusban, elmondta a népgyűlésen, sőt a bátor M. Favoniusnak, aki megkérdezte tőle, hogy miben reménykedik, amíg Milo életben van, azt felelte: három, legfeljebb négy nap múlva meg fog halni. E kijelentéséről Favonius azonnal jelentést tett M. Catónak.


X.

(27) Eközben mivel Clodius tudta - hiszen könnyen megtudhatta a Lanuvium lakosaitól -, hogy Milónak évenként esedékes, hivatalból kötelező küldetése miatt január huszadikán kell útra kelnie Lanuviumba, hogy egy flament kinevezzen, ugyanis felügyelői tisztséget töltött be Lanuviumban. Ezért Clodius előző nap váratlanul távozott Rómából, hogy birtoka előtt, amint a történtekből kiderült, csapdát állítson Milónak; s úgy távozott, hogy otthagyta azt a viharos népgyűlést, amelyen már várták dühöngését, s amelyet éppen aznap tartottak, illetve amit soha nem hagyott volna ott, ha nem akarta volna a helyszínt és a körülményeket előkészíteni.

(28) Milo azonban, minthogy aznap egészen az ülés végéig a szenátusban volt, hazament, lábbelit és ruhát váltott, egy kicsit még várakozott, amíg felesége szokása szerint elkészült, és csak azután indult el, egy olyan időpontban, amikorra Clodius, ha még aznap valóban vissza akart térni Rómába, vissza is érkezhetett volna.
Szembejött vele Clodius, könnyű öltözékben, lóháton, kocsi, csomagok, görög kísérők és felesége nélkül - ahogyan jóformán sohasem szokott -, ezzel szemben ez az állítólagos útonálló, aki gyilkosságra készült, miközben felesége társaságában utazott, kocsin, hosszú köpenyben, csomagokkal megrakodott szolgálók és szolgák gyenge csapatától kísérve.

(29) Találkozott Clodiusszal annak birtoka előtt délután öt óra tájban, illetőleg nem sokkal korábban. Egy szemben álló magaslatról hirtelen számtalan felfegyverzett ember rontott rá, és az elsők megölték kocsisát. Amikor maga köpenyét ledobva leugrott a kocsiról, s elszántan védekezni kezdett, a Clodiusszal lévők egy része kardot rántva odarohant a kocsihoz, hogy hátba támadják Milót, másik részük - mivel már halottnak hitték - elkezdték leölni a mögötte levő szolgákat.
Akik ezek közül hűséggel és bátran kitartottak uruk mellett, részint elpusztultak, részint - noha látták a kocsinál folyó harcot - nem siethettek uruk segítségére, s egyrészt Clodiust hallván, másrészt a történtek alapján azt hitték, hogy Milo elesett. Erre Milo rabszolgái - nem a vétkesség áthárítása miatt, hanem a tényszerűség miatt állítom - azt tették uruk parancsa, tudta vagy részvétele nélkül, ilyen esetben bárki elvárhatna rabszolgáitól.


XI.

(30) Mindez úgy történt, ahogy előadtam, bírák: a merénylő alulmaradt, az erőszak felülkerekedett az erőszakon, helyesebben, a bátorság legyőzte az elvetemültséget. Nem említem, hogy mit nyert az állam, ti és a többi derék ember, hiszen ebben semmilyen mentséget nem lelnék Milo számára, hiszen ő a végzet rendeléséből arra született, hogy még magát se védhesse meg anélkül, hogy egyúttal az államot és benneteket is ne védene meg. Ha ez nem történhetett jogosan, akkor nincs mit védenem!
Ha azonban a művelt embereknek a józan ész, a barbár törzseknek a szükség, minden népnek a szokásjog, a vadállatoknak pedig a természet megengedte, hogy mindenkor, minden eszközzel, minden erőszakos támadást, ami testük, fejük és az életük ellen irányul, visszaverjenek, akkor ezt a tettet csak úgy ítélhetitek bűnösnek, hogy egyúttal mindenkire, aki orgyilkosokba ütközik, kimondjátok: feltétlenül el kell pusztulnia, akár a támadót fegyverétől, akár ítéletetektől.

(31) Ha Milo is így vélekedett volna, bizonyára kívánatosabb lett volna odanyújtania a torkát P. Clodiusnak, aki nem egyszer és nem is először támadott rá, mintsem hogy most ti végezzetek vele, amiért nem hagyta, hogy az végezzen vele. Ha azonban közületek senki sem vélekedik így, akkor nem arról kell ítélni, hogy megtörtént-e a gyilkosság - amit elismerünk -, hanem hogy joggal vagy jogellenesen történt-e, ami már számos eljárásban képezte vizsgálat tárgyát.
Az orvtámadás ténye bizonyos, s a szenátus ezt ítélte államellenesnek - csak az a bizonytalan, hogy kettejük közül melyikük részéről történt. Erre vonatkozóan rendelték el a vizsgálatot. Így teát egyrészt a szenátus a tény, nem pedig a személy felől ítélt, másrészt Pompeius is a jog-, nem pedig a ténykérdés kapcsán rendelte el a rendkívüli vizsgálatot. Akkor azonban mi más felől kell ítélni, mint hogy melyikük követett el orvtámadást a másikkal szemben? Nyilvánvalóan semmi egyéb felől, mint hogy: ha Milo Clodiusszal szemben, akkor ne maradjon büntetlen, ha Clodius Milóval szemben, akkor mentsék fel a vád alól.


XII.

(32) Hogyan bizonyítható tehát, hogy Clodius követett el orvtámadást Milóval szemben? Elég volna bebizonyítanunk, hogy annak az elvetemült és galád vadállatnak komoly oka volt komoly reményeket táplálnia, és komoly hasznot remélnie Milo halálától. A cassiusi kérdésnek tehát, hogy „kinek állott érdekében?” e személyek esetében is érvényesülnie kellene, mert ha derék embereket semmiféle előny nem indít gaztett elkövetésére, alávaló embereket azonban gyakorta csekély előnyök is.
Milo megölésével Clodius a következő előnyökre törekedett: nem csupán úgy lehetett volna praetor, hogy nem Milo a consul, aki alatt egyetlen gaztettet sem követhetett volna el, hanem éppen azok consulsága alatt lehetett volna praetor, akiktől azt remélhette, hogy nem kifejezett támogatásukkal ugyan, de legalább hallgatólagos beleegyezésükkel kitombolhatja magát őrült elképzeléseiben. Hiszen - úgy okoskodott - ha tudnák, sem akarnák megakadályozni törekvéseiben, mivel annyira lekötelezve éreznék magukat szívességei miatt, ám még ha akarnák is, talán már akkor sem törhetnék meg ezen elvetemült gazember vakmerőségét, annyira megerősödött az idők folyamán.

(33) Hát csak ti nem tudjátok, bírák, csak ti éltek idegenként e városban, s csak a ti fületek kószál másutt, s ezért nem halljátok, amit a városban már széltében-hosszában beszélnek, hogy ez az ember miféle törvényeket - ha azokat ugyan törvényeknek lehet nevezni, nem pedig a városra hajított tűzcsóváknak s az államra ráeresztett dögvésznek - akart mindnyájunkra rákényszeríteni és ráégetni?
Add elő, Sextus Clodius, add csak elő, kérlek, törvényeitek ládikáját, amelyet - azt mondják - te ragadtál magadhoz, és az éjszakai fegyveres csődület közepette, mint valami Palladiumot te hoztad ki a házból; természetesen csak azért, hogy a tribunusi hivatal nagyszerű ajándékaként s eszközeként add majd oda annak - már ha találtál valakit -, aki ítéleted szerint méltó lesz a tribunusi tisztség viselésére! Pontosan olyan szemmel nézett most rám, mint amilyennel annak idején, amikor mindenféle fenyegetéseket szórt mindenkire. Mélyen megindít a curia lángja!


XIII.

Hogy miért? Talán azt hiszed, Sextus, hogy haragszom rád, noha ádáz ellenségemet sokkal kegyetlenebbül megbüntetted, mint emberségemben követeltem volna? Clodius véres hulláját kirángattad házából, kihajítottad az utcára, megfosztottad ősei viaszképmásaitól, a temetéstől, a gyászkísérettől, a halotti pompától, s otthagytad, hogy egy nyomorult fatákolmányon félig elégetett testét éjjel a kutyák marcangolják szét! Emiatt, ha galádul jártál is el, mivel azonban ellenségemre zúdítottad kegyetlenségedet, nem dicsérhetlek ugyan, ám haragudnom nem kell!

(34) Most már látjátok, bírák, hogy milyen érdeke fűződött Clodiusnak Milo meggyilkolásához. Most fordítsátok figyelmeteket ismét Milo felé. Milyen érdeke fűződhetett Milónak ahhoz, hogy Clodiust megölje? Mi oka volt Milónak - nem azt mondom, hogy elkövesse, de hogy óhajtsa e gyilkosságot? „Clodius Milo consulsághoz fűzött reményeinek állt az útjában.”
De minden tiltakozása ellenére, sőt annál inkább megválasztják, és még az én ajánlásom sem volt számára olyan hasznos, mint Clodius! Hatással volt ugyan rátok, bírák, azon érdemeknek említése, amelyeket Milo velem és az állammal kapcsolatban szerzett, hatással voltak ugyan könnyes könyörgéseink, éreztem, milyen kivételesen megindítottak benneteket, azonban jóval nagyobb hatással volt a fenyegető veszély keltette riadalom. Hiszen ki volt az a polgár, akit P. Clodius gátlástalan praetorságára gondolva nem fogott el a felforgató intézkedésektől való szörnyű félelem? Előre láthattátok, hogy milyen gátlástalanná válik, ha nincs egy olyan consul, aki meg is meri, és meg is tudja majd fékezni.
Mivel az egész római nép érezte, hogy Milo az egyetlen, ki ne hitte volna, hogy csak úgy menekülhet meg a félelemtől, az állam pedig a veszedelemtől, ha őrá szavaz? Most, hogy Clodiustól megszabadultunk, Milónak a szokásos eszközökre támaszkodva kell tekintélyét védelmeznie, azon egyedülálló és csak neki osztályul jutott dicsőség, melyet Clodius őrjöngésének megtörése nap mint nap növelt, Clodius halálával megszűnt.
Elértétek, hogy polgártársatoktól nem kell többé rettegnetek, ő azonban nem adhatja bátorsága több tanújelét, nem pályázhat a consulságra, s elapadt örök dicsőségének forrása. Így hát Milo consulságát amely Clodius életében szilárdan állott, végül a halott Clodius ingatta meg. Nemhogy nincsen tehát hasznára Milónak, de egyenesen kárára van Clodius halála!

(35) „Azonban gyűlölet hajtotta, haragjában tette, ellenségként tette, sérelméért állt bosszút, személyes fájdalmát torolta meg!” Hogyan? Ha mindez nemhogy nagyobb mértékben élt Clodiusban, mint Milóban, hanem egyenesen a legnagyobb mértékben, Milóból pedig mindenestül hiányoztak, akkor mit akartok még? Miért gyűlölte volna Milo Clodiust, dicsőségének termőföldjét és forrását, eltekintve azon általános gyűlölettől, amelyet minden gazemberrel szemben érzünk?
Clodiusnak volt oka Milót gyűlölnie, elsősorban mint életem védelmezőjét, majd mint őrjöngésének meg- hiúsítóját, fegyvereinek megfékezőjét, végül mint vádlóját; hiszen a lex Plautia szerint Clodius, amíg csak élt, Milóval mint vádlott állt szemben. Mit gondoltok, hogyan viselte ezt az a zsarnok? Milyen hatalmas és milyen jogos gyűlölet élt abban a jogtipróban?




Folytatás: Marcus Tullio Cicero - Titus Annius Milo védelmében 2 rész