logo

XXVII Januarius AD

Marcus Tullius Cicero védőbeszéde Marcus Caelius Rufus védelmében III. rész

Hátravan még azon vád, ami a mérget illeti; ennek sem kezdetét nem találom, sem végét nem lelem. Mi volt hát az ok, ami miatt Caelius e nőt meg akarta volna mérgezni? Hogy az aranyat ne kelljen visszaadnia? Kérte azt tőle Clodia? Hogy ne kerüljön vád alá? Hát ki gyanúsította őt? Tett volna bárki is említést az esetről, ha Caelius nem lépett volna fel vádlóként?
Még azt is hallottátok, amint L. Herennius azt mondta, hogy egyetlen szóval sem zaklatta volna Caeliust, ha az nem emelt volna másodszor is ugyanazon ügyben vádat barátja, Bestia ellen; noha azt már egyszer felmentették. Hihetőnek látszik tehát az, hogy valaki minden indíték nélkül elkövessen egy ilyen gaztettet? S ti nem látjátok, hogy itt egy szörnyű bűntett vádját koholták, hogy az a másik bűn elkövetési indítékának tűnjék?

Kit bízott meg tehát, ki volt a segítője, ki volt a cinkosa, kit avatott be, kire bízta rá e szörnyű gaztettet, saját magát s önnön életét? E nő szolgáira? Ugyanis ezzel gyanúsítják. S ő oly esztelen lett volna, ő, akinek mindazonáltal elismeritek képességeit, még ha beszédetekben egyebeket illetően rosszindulatúan korholjátok is, hogy sorsát mindenestül idegen rabszolgákra bízza? S méghozzá milyen szolgákra, ugyanis ez igen nagy jelen tőséggel bír, azokra, akikről tudta, hogy nem a szokásos rabszolgasorban vannak, hanem szabados, kötetlen és bizalmas viszonyban élnek úrnőjükkel?
Hiszen ki nem látja, bírák, vagy ki nem tudja, hogy amely házban a ház úrnője kéjnő módjára él, abból, ami ott történik, semminek sem szabad a nyilvánosság elé kiszivárognia, ahol különleges bujálkodások, kicsapongások, mindenféle hallatlan bűnök és vétkek vannak napirenden, ott a szolgák nem szolgák többé, hiszen ezekre mindent rábíznak, mindezen dolgok kivitelezésének eszközei, ugyanazon kéjelgések részesei, velük minden titkot közölnek, rájuk fordíttatik a napi költekezésnek és pazarlásnak egy része? Ezt ne látta volna Caelius?

Ha tényleg oly közvetlen viszonyban volt e nővel, mint ahogyan ti azt bizonygatjátok, akkor tudta volna, hogy e szolgák úrnőjüknek bizalmasai. Ha viszont a kapcsolat nem volt oly szoros, mint ahogy ti sugalljátok, akkor hogyan lehetett volna Caelius oly bizalmas a szolgákkal?

Magát a mérget illetően mily elméletet koholtatok? Hol szerezték, hogyan készítették, mily módon, kinek és hol lett átadva? Azt mondják, a mérget otthon tartotta, s ennek erejét egy szolgán ki is próbálta, akit csupán e célra szerzett be, s annak felettébb gyors halála meggyőzte őt a méreg hatásáról.

Ó, halhatatlan istenek! Miért vagyok olykor az emberek iszonytató bűneivel szemben oly megbocsátóak, vagy miért tartjátok fenn a jövő számára a jelen vétkeinek büntetését? Láttam ugyanis, láttam, s akkor ittam ki életemben a fájdalom legkeserűbb kelyhét, amikor Q. Metellus el lett ragadva hazájának öléből és kebléről, mikor ezen férfiút, aki önmagát is születésétől fogva a birodalom szolgálatára látta hivatottnak, aki két nappal azután, hogy még a curiában a szószéken és a közügyek intézésében buzgólkodott, a legszebb életkorban, kiváló egészségi állapotban s ereje teljében ragadta el az igaztalan végzet minden derék polgártól és az egész államtól. S azon percekben, mikor haldokolván szelleme már minden egyéb iránt eltompult, utolsó gondolatát is államunknak szentelte. Akkor rám tekintett, aki sírtam, és szaggatott, elhaló hangon közölte velem, hogy milyen támadások fenyegetnek engem, s mely vihar a polgárságot; gyakran megkopogtatta a Q. Catulus házával közös falat, sűrűn emlegette néven Catulust, gyakran engem, ám a leggyakrabban az államot emlegette fel, s nem is annyira azt fájlalta, hogy neki magának meg kell halnia, hanem hogy mind a haza, mind pedig én meg leszek fosztva pártfogásától.

Ha e férfiút nem ragadta volna el közülünk egy hirtelen s erőszakos bűntett, hogyan szabott volna gátat mint consul viselt férfiú őrjöngő fivérének, midőn még consul a senatus előtt kijelentette, hogy fivérét, minthogy az akkor kezdett el őrjöngeni és dühöngeni, saját kezével fogja megölni?
S ebből a házból lépett elő ez a nő, és gyorsan ható méregről merészel beszélni? Nem tart a háztól magától, hogy az felemeli szavát, nem fél a falaktól, amelyek mindent tudnak, nem retteg ama halált hozó és gyászos éjtől? Ám visszatérek a vádhoz; ugyanis ezen dicső és vitéz férfiúnak említésével hangom sírástól megbicsaklik, lelkemet fájdalom zavarja meg.

Ám ami a mérget illeti, arról, hogy honnan származott, és hogyan szerezték, semmit sem mondanak. Azt állítják, hogy a jelenlevő Publius Liciniusnak adták át, ennek a jóravaló fiatalembernek, Caelius derék barátjának; s hogy állítólag megállapodtak a szolgákkal, hogy a seniai fürdőhöz jöjjenek el, s ugyanoda megy majd Licinius is, s nekik a szelencét a méreggel átadja. Ehelyütt először is megkérdezem: mi értelme volt annak, hogy a mérget arra a helyre vigyék, miért nem keresték fel a szolgák Caeliust otthonában? Ha fennállott ama szokatlanul közvetlen viszony és bizalmasság Caelius és Clodia között, mi gyanús lett volna abban, ha Caeliusnál látják ezen nő egyik szolgáját?
Ha viszont már lappangott a feszültség, kihűlt a vonzalom, szakításra került a sor, úgy „ innen hát e könnyek! „, kétségkívül ez tehát mindezen bűnöknek és vádaknak az oka.

Épp ellenkezőleg, mondják, amikor a szolgák az egész dolgot és Caelius gaztettét úrnőjük elé tárták, a találékony asszony azt az utasítást adta, hogy ígérjenek meg minden Caeliusnak; ám hogy a mérget, amikor azt Licinius átadja, tetten érve megkaparintsák, megparancsolta, hogy találkozóhelyül a seniai fürdőt jelöljék meg, hogy oda barátokat küldhessen, s azok elrejtőzvén, amikor Licinius megjön s átadja a mérget, előugorjanak és lefogják őt.
Mindezen vádakat, bírák, felettébb egyszerűen meg lehet cáfolni. Miért épp egy közfürdőt jelöltek meg? Semmilyen rejtekhelyet nem tudok ott tógát viselő férfiak számára elképzelni. Ha ugyanis a fürdő előcsarnokában tartózkodtak volna, úgy nem rejtőzhettek volna el, ha viszont beljebb igyekeztek volna, igen nehezen tehették volna ezt saruban és utcai ruhában, s valószínűleg be sem engedték volna őket, kivéve talán, ha e nőszemély némi befolyásra tett szert azáltal, hogy a szokásos negyed as belépti díjért a fürdőmester kedvese lett.

Immáron kíváncsian várom, hogy milyen kiváló férfiak lesznek azon tanúk, akiket a méreg tetten ért átadását illetően megidéztek, mindeddig ugyanis egyetlen tanút sem neveztek meg. Azonban nem kételkedem abban, hogy igen tekintélyes emberek, először is, mert bizalmasai e hölgynek, másrészt pedig, mert elvállalták azon feladatot, hogy egy közfürdőben elrejtezzenek, amit e hölgy - bármily befolyásos legyen is – csak felettébb tisztes és nagytekintélyű férfiaknál érhetett el. De minek is beszélek e tanúk szavahihetőségéről? Ismerjétek meg magatok rátermettségüket és gondosságukat. „Elrejteztek a fürdőben.” Mily kiváló tanúk!
„Aztán meggondolatlanul előugrottak. „ Micsoda önuralom! Ugyanis ezt koholtátok: amikor Licinius megjött, kinyújtott kezében tartván a szelencét s megkísérelte átadni, akkor váratlanul előrohantak e nagyszerű, ám meg nem nevezett tanúk; Licinius pedig, noha már kinyújtotta kezét, hogy átadja a szelencét, visszarántotta azt, s ezen emberek hirtelen rohama elől futásnak eredt. Oh, mily hatalmas is az igazság ereje, amely könnyen megvédi magát az emberek furfangjával, fortélyaival, ravaszkodásaival és minden koholt cselvetésével szemben!

Így ez a ti egész komédiátok, amely e régi és gyakorlott szerzőtől ered, mennyire híjával van a cselekménynek, mennyire hiányzik belőle a végkifejlet. Hogyan? Ez a sok férfi - ugyanis szükségszerűen nem lehettek kevesen, egyrészt hogy Liciniust könnyen elfoghassák, másrészt, hogy e dolog több szemtanú által jobban legyen bizonyítva - hogyan hagyhatta Liciniust kicsúszni keze közül? Miért lehetett volna Liciniust kevésbé elfogni akkor, amikor visszarántotta a kezét, hogy a szelencét ne adja át, mint akkor, amikor már átadta? Hiszen ezen embereket éppen azért helyezték el ott, hogy elfogják Liciniust, s így mint bűnöst tetten érjék, akár amikor még nála volt a méreg, akár amikor már átadta. Ez volt a nő egész terve, ez volt azoknak a feladata, akiket erre felkért; azt pedig, hogy miért mondod, hogy ezek meggondolatlanul és idő előtt ugrottak elő, nem értem. Erre lettek felkérve, arra lettek felbérelve, hogy a mérget, a cselvetést, azaz magát a büntettet tetten érvén feltárják.

Előugorhattak volna-e alkalmasabb időben, mint amikor Licinius megérkezett, amikor kezében tartotta a szelencét a méreggel? Ha akkor rohantak volna elő a fürdőből e hölgy barátai, amikor már átadta a szolgáknak a szelencét, és csak akkor fogták volna le Liciniust, az fennhangon könyörgött volna az emberek segítségéért, és kereken letagadta volna, hogy a szelencét ő adta át.
Hogyan cáfolták volna meg őt akkor? Azt mondták volna, hogy látták? Először is magukra vonták volna ezen felettébb súlyos gaztett vádját; aztán pedig azt mondták volna, hogy láttak valamit, amit onnan, ahol el voltak helyezve, nem láthattak. Tehát pontosan abban az időben mutatkoztak, amikor Licinius megérkezett, a szelencét elővette, kezét kinyújtotta és a mérget át akarta adni. Itt van hát e bohózatnak, még csak nem is komédiának a befejezése; s ha egy bohózatban nem találnak zárójelenetet, s valaki kicsúszik üldözői kezei közül, akkor jelt adnak, és lehull a függöny.

Azt kérdem ugyanis, hogy miért hagyta eme asszonytól felbérelt csapat az ingadozó, habozó, hátráló, menekülni próbáló Liciniust a keze közül kicsúszni, miért nem fogták el, miért nem használták fel saját vallomását, a szemtanúk sokaságát s végül magának e gaztettnek a szavát e szörnyűséges bűntett vádjának bizonyítására. Talán attól féltek, hogy azon egyetlen, gyenge és megrémült embernek nem tud e népes, erős és elszánt csoport fölébe kerekedni? Az egész dologban egyetlen érvet, az egész ügyben egyetlen gyanújelet, a bűntettet illetően semmilyen célt nem lehet felfedezni. Azért helyezték ezen ügy súlypontját az érvekről, a következtetésekről és azon gyanújelekről, amelyek segítségével az igazság ki szokott világlani, teljességgel a tanúkra. Ezen tanúkat pedig én, bírák, nemcsak hogy a legcsekélyebb félelem nélkül, hanem inkább azzal a reménnyel várom, hogy jó szórakozásban lesz részünk.

Már előre örvendek annak, hogy láthatom először is e tisztes ifjakat, eme jómódú és előkelő hölgy bizalmasait, aztán pedig azon vitéz férfiakat, akiket parancsnokasszonyuk a fürdőben lesbe és őrségbe állított.
Meg szeretném kérdezni tőlük, hogy hogyan és hol rejteztek el, hogy egy fürdőkád vagy egy trójai faló fogadott-e be és rejtette számos és győzhetetlen, asszonyi háborút viselő vitézt. Ám különösképpen kívánom, hogy megválaszolják azt, hogy ilyen nagyszámú és erős férfi hogyan nem tudott elfogni egyetlen, méghozzá ily gyenge - hisz láthatjátok! - ellenfelet, míg az ott állt, vagy hogyan nem érték utol, ha menekült; bizonyos, hogy ezt sohasem tudják megmagyarázni, feltéve, hogy egyáltalán itt megjelennek. Legyenek bár a lakomákon viccesek, szellemesek s a borozásnál ékesszólóak, más képességet kíván a fórum és mást az étkezők, más tehetséget követel a törvényszék, és mást a kerevet; nem ugyanaz bírákkal szemben állani s az ivócimborákkal, s végül igencsak más a nap fénye, mint a lámpásé.
Ezért hát ki fogjuk kutatni minden léhaságukat és ostobaságukat, feltéve, ha előállnak.
Ám hallják meg, amit mondok: máshol serénykedjenek, más kegyre törekedjenek, más dolgokban emelkedjenek ki, annál a nőszemélynél tűnjenek ki kellemkedésükkel, uraskodjanak a pazarlásban, csüggjenek azon az asszonyon, heverjenek a lába előtt, engedelmeskedjenek neki rabszolgaként, viszont kíméljék az ártatlan polgárok életét és vagyonát!

Ám azon szolgákat a rokonok, tekintélyes és nagyhírű emberek egyetértésével felszabadították. Végre találunk valamit, amiről elmondható, hogy ez a nő rokonainak, szilárd jellemű férfiaknak beleegyezésével és jóváhagyásával tette.
Azonban tudni szeretném, hogy milyen okok szóltak a felszabadítás mellett, vagy ezzel koholtak Caelius ellen vádpontokat, vagy a szolgákat akarták a kihallgatás elől elvonni, vagy minthogy azok igen sok dologba be voltak avatva, ezen ügylettel kapták meg megszolgált fizetségüket is? ,,Am a rokonok döntöttek így” - mondják. Miért ne tették volna, ha azt mondod, hogy te magad hoztál tudomásukra egy olyan ügyet, amelyet nem másoktól hallottál, hanem magad éltél át?

És akkor még csodálkozunk azon, hogy ez a koholt szelence ily ocsmány történetnek lett forrása? Nincs olyan, ami egy ilyesfajta asszonyszemélyről ne volna feltételezhető. Ismertté vált az ügy és elterjedt széltében-hosszában. Hiszen értitek, bírák, amit már jó ideje meg kívánok, vagyis inkább nem kívánok mondani. Ha a dolog tényleg megtörtént, bizonyosan nem Caelius követte el - mi haszna lett volna belőle? - , valószínűbb, hogy egy ifjú, akinek van ugyan némi humorérzéke, ám híjával van a tisztességnek. Ha azonban az egészet csupán kitalálták, úgy egy nem éppen ízléses, ám nem teljességgel szellemtelen koholmányról van szó, s ez nyilvánvalóan soha nem lett volna szóbeszéd tárgya, ha minden eleme, amely szégyenkezés nélkül nem is említhető, nem illett volna hajszálpontosan ama bizonyos nőre.

Védőbeszédemnek végéhez értem, bírák, most már világosan látjátok, hogy milyen fontos perben kell ítélkeznetek, s hogy mily jelentős ügyet bíztak rátok. Erőszakos bűntett a tárgy. E törvény a birodalmat, az állam felségét, a haza állapotát, az egész polgárság javát hivatott védeni, e törvényjavaslatot Quintus Catulus a polgárok fegyveres viszálya, már-már az állam végveszélyének idején vitte keresztül, s ez a törvény oltotta ki az összeesküvések consulatusom alatt megfékezett tüzének utolsó szikráját is; most pedig e törvény alapján követelik, hogy Caelius ifjúságát megbüntessék, azonban nem az állam ellen elkövetett bűnei, hanem csupán egy asszony kénye-kedve és ledérsége miatt.

Ehelyütt utalnak Marcus Camurtius és Gaius Caesernius elítélésére. Oh, mily balgaság! Balgaságnak mondjam, vagy inkább rendkívüli arcátlanságnak? Merészeltek még, amikor ettől a nőtől jöttök, azon emberekről említést tenni? Fel merészelitek frissíteni ama gyalázatos gaztett emlékét, amely noha nem ment teljességgel feledésbe, mégis az idő múlásával elhalványult? Milyen vád, milyen bűn döntötte őket romlásba?
Nyilvánvalóan az, hogy ugyanezen nőnek a rajta Vettius által ejtett hallatlan gyalázat felett érzett sértettségét és a jogtalanságot bosszulták meg. Tehát azért, hogy e perben Vettius nevét és ama régi rézpénzes történetet előhozzák, felújították Camurtius és Caesernius ügyét? Noha ők bizonyosan nem tartoztak az erőszakos bűnelkövetést szabályozó törvény hatálya alá, mégis úgy belebonyolódtak abba a bűncselekménybe, hogy úgy tűnik, nem szabadultak a törvény hálójából.

De miért idézték M. Caeliust e törvényszék elé? Nem vádolják sem olyan bűnnel, amely sajátlagosan e bíróság elé tartoznék, sem olyan tettel, ami ugyan nem része a törvénynek, ám a ti hatáskörötökbe tartoznék.
Ifjúságát a tanulásnak szentelte, olyan tárgyak elsajátításának, amelyek a bírósági és a politikai pályafutást s ezzel a tekintélyt, a dicsőséget és a közmegbecsülést készítik elő. Ami pedig az idősebbekkel ápolt baráti kapcsolatait illeti, azokban leginkább arra törekedett, hogy szorgalmuk és önmérsékletük példáját kövesse, kortársaival fenntartott kapcsolata pedig azt sejtette, hogy ugyanazon dicső pályát kívánja befutni, mint a legkiválóbb és legnemesebb polgárok.

Amikor a korban kissé előrehaladt, Africába ment Quintus Pompeius, eme szigorú erkölcsű és kiválóan kötelességtudó férfiú kíséretében, amely provinciában egyrészt atyjának is voltak üzleti ügyei és érdekeltségei, másrészt tapasztalatokat gyűjtött a provinciai igazgatásban, amit őseink nem ok nélkül tartottak ezen életkorhoz illő ismeretszerzésnek.
Innen Pompeius tanúsága szerint igen derék férfiúként távozott, amint erről az általa kiállított oklevélből is megbizonyosodhattok. Ezután régi szokás szerint és azon ifjak példáját követve, akik a későbbi években mint befolyásos és tekintélyes férfiak állottak az állam élén, azt akarta, hogy ügybuzgóságát a római nép is megismerhesse azáltal, hogy egy igen nevezetes ügyben vádlóként lépett fel.

Azt kívánom, bár másfelé irányította volna őt dicsvágya; azonban immáron „késő efelett keseregni. Vád alá helyeztette Gaius Antoniust, volt consultársamat, akinek szerencsétlenségére semmit sem használt az állam javára véghezvitt dicső tetteinek emléke, ártalmára volt a koholt gaztett gyanúja.
Ezt követően kortársai közül senki sem múlhatta felül forum ténykedésében, barátainak ügyletei és perei körül való serénykedésben s az övéi körében szerzett tekintélyére nézvést. Mindazt, amit csupán éber, józan és törekvő férfiak érhetnek el, azt ő munkával és szorgalommal el is érte.

Amikor életének eme fordulópontjához ért, bízván emberségetekben és bölcsességetekben semmit nem szándékozom eltitkolni, az ifjú hírneve némi csorbát szenvedett azzal a bizonyos nővel kötött új ismeretség, a vele való szerencsétlen szomszédság és a szenvedély szokatlan volta miatt, amely szenvedély, ha ifjú korban és túlságosan sokáig kordában tartják és elfojtják, olykor hirtelen árként tör elő.
Ettől az élettől, vagy hogy inkább úgy mondjam, e szóbeszédtől - ugyanis sohasem történt annyi, mint amennyit az emberek híreszteltek - , tehát ettől, bármi volt is ez, teljesen megszabadult és elszakadt, s immáron oly távol van ama bizonyos nővel folytatott bizalmas viszonyból származó gyalázattól, hogy a nő ellenségeskedése és gyűlölete ellen kénytelen védekezni.

Hogy az élvhajhászása és bujasága miatt elterjedt szóbeszédet elhallgattassam, Herculesre mondom, beleegyezésem nélkül és akaratom ellenére cselekedte, ám mégis megtette, hivatali vesztegetés miatt vádat emelt egy barátom ellen; ám miután azt felmentették, tovább üldözte s ismételten vádat emelt ellene, egyikünkre sem hallgatott, indulatosabban járt el, mint szerettem volna.
Nem a bölcsességről beszélek, hiszen az nem sajátja ezen életkornak; a hévről, a győzeleméhségről, a lobogó dicsvágyról szólok, e törekvéseknek a mi életkorunkban mérsékeltebbeknek kell lenniük, ifjú korban azonban, miként a növényeknél is, megmutatkozik, hogy milyen gazdag gyümölcsöt fog hozni az érett erény s a szorgalom. Hiszen a nagy tehetségű ifjakat becsvágyukban mindig is inkább korlátozni, semmint ösztökélni kellett; erről az életkorról, ha jeles tettek által kivirágzik a tehetség, többet kell lemetszeni, mint beoltani.

Ezért tehát, ha valakinek úgy tűnnék, hogy túlzott hevességgel, vadsággal és makacssággal keresett és folytatott ellenségeskedéseket, s ha valaki oly csekélységeken megütközik, mint ruhája bíborának különleges fajtája, barátainak csapatai, fényűzése és külsőségei; úgy mindez meg fog enyhülni, a kor, a tapasztalat és az idő el fogja simítani.
Őrizzétek meg tehát, bírák, az állam számára e kiváló jellemű polgárt, aki a jó ügyet védi, és a derék emberek pártján áll. ígérem nektek és ünnepélyesen megfogadom az államnak, hogy amint mi teljesítettük az állam iránti kötelességünket, úgy ő sem fog eltérni a mi politikai elveinktől. Ezt jóindulatotokban bizakodván ígérem, minthogy ő maga is felettébb szigorú erkölcsi normák iránt kötelezte el magát.

Ugyanis nem lehet polgárként az állam fel forgatójává az, aki egy volt consult bíróság elé állíttatott, mert az szerinte kárt okozott az államnak; nem lehet, hogy büntetlenül maga vesztegetővé váljék, aki nem fogadta el másnak a hivatali vesztegetés vádja alóli felmentését.
Ezen két váddal, bírák, az állam M. Caeliustól zálogot kapott veszélyeztetése esetére s biztosítékot szándékai felől. Ezért kérlek benneteket, bírák, s könyörgök nektek, ebben az államban néhány nappal ezelőtt Sextus Cloeliust felmentették, akit két éven át a felkelésnek hol mint bűnsegédjét, hol mint vezetőjét láthattátok, ezt a nyomorult, hűség és remény nélkül való, hontalan és vagyontalan embert, akinek tekintete, beszéde, keze és egész élete szennyes volt, aki önnön kezével gyújtott fel egy szentélyt a római nép censusi jegyzékével és közarchívumával együtt, aki tönkretette Catulus emlékművét, az én házamat leromboltatta, fivéremét felgyújtatta, aki a Palatiumon az egész város szeme láttára rabszolgabandákat gyilkolásra és a város felgyújtására bujtogatott: ne tűrjétek, hogy ebben az államban azt asszonyi befolyástól támogatva felmentsék, Marcus Caelius pedig e némber kénye-kedvének feláldoztassék, nehogy úgy tűnjék, hogy ugyanaz a nőszemély szövetségben férjével-fivérével megmentette azt a gyalázatos rablót, e kimagaslóan tiszta jellemű ifjút pedig tönkretette.

Miután pedig tekintetbe vettétek Caelius ifjúságát, vessetek egy pillantást ama szerencsétlen férfiú idős korára, aki csak egyetlen fiára támaszkodhatik, őbelé helyezheti reményét, egyedül az ő balsorsát rettegi; irgalmatokért könyörög hatalmatoknak alávetve, ám nem is annyira lábatok előtt hever, mint inkább becsületetekre és jóakaratotokra hivatkozik; emeljétek fel őt akár szüleitekre emlékezvén, akár gyermekeitek feletti örömeteket felidézvén, enyhítsétek fájdalmát akár kegyességgel, akár megbocsátással. Ne oltsatok ki egy, már a természet rendjétől fogva is hanyatló életet a végzet rendelte idő előtt olyan sebbel, amit ti ejtettetek rajta, s ne hagyjátok, hogy ezen ifjút, akiben az erény már kellőképpen megerősödött, élete virágjában mintegy örvény vagy hirtelen támadt vihar ragadja el tőlünk.

Mentsétek meg az atya számára a fiút s a fiú számára az atyát, nehogy úgy tűnjék, hogy a már szinte reményvesztett öregséget megvetettétek, a szép reményre jogosító fiatalságot pedig nemhogy nem tápláltátok, hanem tönkretettétek s eltiportátok. Ha őt megmentitek számunkra, az övéi és az állam számára, magatok és gyermekeitek iránt szilárd, hűséges és elkötelezett embert nyertek személyében, s leginkább ti lesztek azok, bírák, akik Caelius minden fáradalmának és munkájának gyümölcseit a legbőségesebben és legtovább élvezhetitek.



Fordította: Nótári Tamás