logo

XV Quintilis AD

Marcus Tullius Cicero védőbeszéde Marcus Caelius Rufus védelmében II. rész

Ám előbb megkérdem tőle magától, miként kívánja inkább, hogyan viselkedjem vele, zordul, szigorúan, régi szokás szerint, avagy kedvesen, elnézően és udvariasan. Ha régiesen komor hangon és stílusban szólok, akkor meg kell idéznem valakit az alvilágból, a szakállas atyák közül, s nem egy olyat, akinek csinos szakálla van, amilyet Clodia az ifjakon szeret, hanem valakit, aki olyan félelmetes szakállt visel, mint amit a régi szobrokon és az ősök képmásain látunk, hogy majd ő dorgálja meg e nőt, s helyettem beszéljen, nehogy Clodia még rám haragudjon meg. Jelenjék meg tehát valaki az ő saját családjából, (alán leginkább ama nagy Appius Claudius Caecus, neki fog ez még a legkevésbé fájdalmat okozni, hiszen nem fogja látni e nőt.
Ha ő megjelenne, bizonyára így támadna rá, és így beszélne: ,, Asszony, mi dolgod neked Caeliusszal, ezzel a suhanccal, egy idegennel? Miért voltál vele oly bensőséges kapcsolatban, hogy aranyat kölcsönöztél neki, majd pedig oly ellenséges viszonyban, hogy mérgétől kelljen félned? Nem láttad atyádat, nem hallottad, hogy nagybátyád, nagyapád, dédapád, ükapád és szépapád mind consulok voltak?

Nem emlékszel, hogy röviddel ezelőttig Q. Metellusnak voltál felesége, azon kiváló, bátor s hazáját mindenek felett szerető férfiúnak, aki épphogy csak kilépett háza küszöbén, s erényével, dicsőségével és tekintélyével felülmúlt szinte minden polgárt? Nagy tekintélyű nemzetség sarjaként egy dicső családba mentél férjhez, miért voltál oly bizalmas viszonyban Caeliusszal? Rokonságban, sógorságban, baráti viszonyban állott férjeddel? Egyik sem.
Mi más volt ezt hát, mint könnyelműség és élvhajhászás? S ha már férfi őseid képmásai nem voltak rád hatással, nem intett legalább nősarjam, a neves Quinta Claudia arra, hogy házunk asszonyainak jeles dicsőségét buzgón kövesd; sem ama híres Vesta-szűz, Claudia, aki triumphust tartó atyját átölelvén nem engedte, hogy azt az ellenséges néptribunus lerántsa kocsijáról? Miért voltak rád nagyobb hatással fivéred vétkei, mint az atyai és ősatyai erények, amelyek az én időmtől fogva családunk mind férfi-, mind nőtagjaiban megmutatkoztak? Azért akadályoztam meg a Pyrrhusszal kötendő békét, hogy te nap mint nap parázna szerelmekre köss megállapodásokat, azért láttam el Rómát vízzel, hogy te azt szemérmetlenségekre használd, azért építtettem utat, hogy te azon idegen férfiak kíséretében sétálj? „


De miért is beszéltettem, bírák, egy ily tekintélyes szereplőt, hogy attól kelljen tartanom, hogy a nevezett Appius hirtelen Caeliushoz fordul, s censon szigorával őt is vádolni kezdi? Ám ezt későbbre halasztóm, bírák, s erősen bízom abban, hogy M. Caelius életvitelét a legszigorúbb bírálókkal szemben is igazolni tudom. Te pedig, asszony - most már én beszélek veled anélkül, hogy más szereplőt szólaltatnék meg ha mindazt, amit teszel, amit mondasz, amit felhánytorgatsz, amit tervezel, s amivel Caeliust vádolod, bizonyítani kívánod, meg kell magyaráznod, és fel kell fedned e különösen nagy bizalmasság, szoros kapcsolat és bensőséges viszony körülményeit.
A vádlók ugyanis élvhajhászásról, szerelmeskedésről, házasságtörésről, Baiaeről, pajzán fürdőzésről, tivornyázásról, dalolásról, zenélésről és csónakozásról fecsegnek, s értésünkre adják, hogy a beleegyezéseddel beszélnek minderről. Ezen állításokat, minthogy te valamely meggondolatlan és fékevesztett szándékkal a fórumra s a bíróság elé akartad vinni, vagy vissza kell vonnod, és hamisnak kell nyilvánítanod, vagy pedig be kell ismerned azt, hogy sem vádjaid, sem tanúvallomásod nem érdemel hitelt.

Ha viszont szívesebben vennéd, ha udvariasabban járnék el veled, hát úgy fordulok hozzád. Elküldöm ezt a durva és már-már falusias vénembert; kortársaid közül választok valakit, talán legifjabb fivéredet, aki e tekintetben tökéletes világfi; aki téged mindenek fölött szeret, és aki mint kisfiú - nem tudom, mi okból, azt hiszem, azért, mert félénk volt, s rettegett a kísértetektől - gyakran veled, nővérével bújt ágyba. Képzeld el tehát, hogy ő beszél hozzád: „Miért csapsz ekkora hűhót, nővérem? Mit balgáskodol? »Miért csinálsz nagy kiabálva bolhából elefántot?«
Megakadt a szemed a szomszéd ifjún; sudár termete, ragyogó arca és tekintete megragadott, gyakrabban akartad látni, sűrűbben voltál vele a parkban; te, a nagyvilági nő vagyonoddal magadhoz akartad láncolni a takarékos és fukar atya hatalma alatt levő fiát. Nem voltál erre képes, engedetlenkedett, elutasított, elküldött, úgy gondolta, nem érnek annyit az ajándékaid. Válassz egy másikat! Vannak a Tiberis partján a helyet gondosan kiválasztva telepített kertjeid, ahová az egész fiatalság eljár úszni; ott mindennap van lehetőséged arra, hogy valakit kiválassz. Miért akaszkodsz arra, aki elutasít? „

Most pedig visszatérek hozzád, Caelius, s megint apai tekintélyt és szigort öltök magamra. Ám még kétségben vagyok afelől, hogy melyik apaszerepet válasszam Egy heves és zord atyáét Caecilius komédiájából: „Mert most lángol dühöm, most telik meg szívem haraggal. „ Vagy inkább emezt: „ Oh, te szerencsétlen, te gálád! „ Vasból van ezen atyák szíve: „Mit mondjak, mit kívánjak még? Hiszen mindent meghiúsítasz, amit akarok, rút tetteiddel. „ Ezeket igen nehezen lehet elviselni. Egy ilyen atya ezt mondaná: „Miért igyekeztél e kéjnő közelébe, s miután megismerted csábításait, miért nem menekültél el tőle?” „Miért kezdtél viszonyt egy idegen nővel? Szórd és pazarold el vagyonod, a tieddel teheted bátran. S ha majd ínségre jutsz, te fogod bánni, nem én. Nekem még van annyim, hogy hátralévő időmet kényelemben leélhessem. „

E zord és szigorú öregnek azt felelhetné Caelius, hogy nem szenvedélytől vezettetvén tért le a helyes útról. Milyen bizonyíték van erre? Nem voltak pazarló kiadásai, nem vesztette el vagyonát, nem csinált adósságot. Viszont szóbeszéd tárgya volt. Hányan vannak, akik ezt el tudják kerülni, különösképp ebben a rosszmájú városban. Azon csodálkozol hát, hogy e nő szomszédjáról rosszat hallottál, akinek tulajdon fivére sem menekült meg az ellenséges pletyka elől? Most pedig egy szelíd és elnéző atyához fordulok, egy olyanhoz, mint ez: „Betört egy ajtót, megcsináltatjuk, széttépett egy ruhát, kijavíttatjuk.
„ Caeliusnak nála szerfelett könnyű dolga volna. Hiszen mi alól nem tudná magát egyszerűen tisztázni? Az említett nőről többet nem szólok; ámha egy, a fentitől igen különböző olyan nőről lenne szó, aki mindenkivel összeadja magát, aki mindig nyíltan új szeretőt választ magának, akinek parkjaiba és baiaei házában minden kéjencnek szabad bejárása van, aki még ifjakat is kitart, és atyjuk fösvénységét saját költségén ellensúlyozza, s ha e nő mint vígözvegy vakmerően és szabadosan, mint gazdag és élvhajhász személy pazarlóan és kéjnő módjára élne, hát házasságtörőnek kellene-e tartanunk azt a férfit, aki csak egy kicsivel is közvetlenebbül köszönt neki?

Mondhatná valaki: „Ez hát az általad hirdetett erkölcsi fegyelem? így neveled az ifjúságot, ezért ajánlotta be hozzád e fiút atyja, ezért bízta nevelésedre, hogy szerelmeskedéssel és élvhajhászattal töltse el ifjúságát, s hogy te ezen életet és hajlamokat még védelmedbe is vedd?” Bírák, ha élt olyan ember, akinek akkora volt jellemszilárdsága s hajlama az erényre s a mértékletességre, hogy minden élvezetet megvetett, s egész életét csak teste munkabírásának növelésének és szelleme pallérozásának szentelte, nem talált örömet a pihenésben, a felüdülésben, kortársai szórakozásaiban, a játékokban s a lakomákban,
s úgy vélte, hogy az életben csak azon dolgokra kell törekedni, amelyekhez dicsőség és tekintély társul, úgy tartom, hogy az az ember isteni tulajdonságokkal volt megáldva és ékesítve. Úgy vélem, e nemből származtak az olyan férfiak, mint Camillus, Fabricius, Curius és mindazok, akik államunkat a szerény kezdetekből ily hatalmassá tették.

Ám ilyesfajta erényeket manapság már nemcsak hogy közöttünk, de még könyvekben is ritkán találunk. Még azon írások is, amelyek ezen ősi szigort idézték fel, kimentek a divatból; s ez nemcsak ránk áll, akik ezen elveket és életmódot inkább tetteinkkel, semmint szavainkkal követtük, hanem a görögökre, e kiváló műveltségű népre is, akik noha mindezt nem tudták tettekre váltani, ragyogóan és nagyszerűen beszéltek és írtak róla. Azonban az idők megváltoztával az erkölcsök a görögöknél is megváltoztak.

Így hát egyesek azt állították, hogy a bölcs ember mindent a gyönyör érdekében tesz, s még a tanult emberek sem riadtak vissza ezen rút beszédtől; mások úgy vélték, hogy az erényt összhangba kellene hozni a gyönyörrel, így megkísérelték e két ellentétes dolgot szónoki ügyességgel összekapcsolni; akik pedig azt hirdették, hogy a dicsőséghez egyedül a meredek és rögös út vezet, azok elhagyatván szinte teljességgel egyedül maradtak iskoláikban.
Maga a természet is sok csábítást szült számukra, amelyektől elbódíttatván az erény is letér időnként a helyes ösvényről; az ifjúságnak sok veszélyesen kecsegtető utat mutat, amelyeken járván vagy akárcsak rálépvén is aligha kerülheti el a bukást vagy az elbotlást; sok felettébb kellemes és változatos dolgot tár elénk a természet, amely nem csupán az ifjúi, hanem még az érettebb kort is magával ragadja.

Ezért hát ha esetleg találtok valakit, aki megveti azt, hogy szemét a dolgok szépsége, szaglását egy illat, őt egy érintés, egy íz megragadja, aki fülét minden kellemes hangzat előtt bezárja, talán én és még néhányan úgy fogjuk vélni, hogy ezen ember iránt az istenek különösképpen kegyesek voltak, a legtöbben azonban azt gondolnák, hogy az istenek haragja sújtja.
Hagyjuk el tehát ezen elvadult, gondozatlan s lombokkal és ágakkal körülzárt utat. Engedélyezzünk bizonyos szórakozást ezen életkornak, éljen hát az ifjúság szabadabban, nem ellenzünk minden élvezetet; nem kell, hogy mindig az igazság és szigor elve érvényesüljön, győzedelmeskedjék hát olykor az élv és a gyönyör a józan ész felett mindaddig, amíg abban ezen szabály és mérséklet érvényesül: őrizze meg az ifjúság az illő szemérmet, s ne rabolja meg másét, atyai vagyonát ne tékozolja el, uzsora által ne hagyja magát tönkretenni, ne támadjon más otthona és jó híre ellen, ne hozzon a tisztákra szennyet, a feddhetetlenekre romlást, a tisztességesekre gyalázatot, ne tartson senkit erőszakkal rettegésben, ne vegyen részt cselvetésben és óvakodjék a bűntől.
Miután pedig eleget tett az élvezetek csábításának, s bizonyos időt eltöltött az életkorának megfelelő kedvtelésekkel s az ifjúság ezen haszontalan vágyaival, fordítsa valamikor figyelmét az otthon, a fórum s az állam élete felé; ezáltal tűnjék ki, hogy amit korábbi gondolkodásmódjukkal nem láttak át, azt az attól való csömör miatt elvetik, s miután tapasztalás útján megismerték, megvetéssel sújtják.

S mind a mi időnkben, mind atyáink, mind pedig ősatyáink idejében sok kiváló és tekintélyes férfiú került ki azok közül, akikben, miután az ifjúkon vágyak kitombolták magukat, érettebb korukban nagyszerű erények mutatkoztak meg. Ezek közül inkább senkit sem neveznék meg, ti magatok is emlékezhettek. Nem akarom ugyanis azon bátor és nagyhírű férfiaknak akárcsak a legkisebb hibáját is mostani hatalmas dicsőségével kapcsolatba hozni.
Ha akarnám, sok kitűnő és ragyogó férfiút fel tudnék sorolni, akiknek ifjú korukban túlzott szabadosságukat, részint pazarló fényűzésüket, nagy adósságaikat, költekezésüket és élvhajhászásukat emlegették, s ma már mindezt, miután számos erényükkel elfedték, mint ifjúkori botlásukat lehetne menteni.

Ami pedig M. Caeliust illeti - bizakodóbban beszélhetek ugyanis tisztes kedvteléseiről is, mert bölcsességetekben bízván jó néhány dolgot nyíltan elétek merek tárni - , az ő esetében nem találkozom fényűzéssel, költekezéssel, adósságokkal, lakomák és ivászatok iránti vággyal. Hiszen a gyomornak és a toroknak vágyai az életkor előrehaladtával nemhogy csökkennének, hanem még növekednek.
A szerelmeskedés vágya, s az, amit gáláns kalandoknak hívunk, s amelyek a határozott jellemű emberek számára már nem okoznak nehézségeket, ugyanis korán és gyorsan lelohadnak e kívánságok, mindezek soha nem kerítették Caeliust teljességgel hatalmukba.

Hallottátok, amikor saját védelmében beszélt, hallottátok a korábbiakban, midőn vádolt, mindezt csupán azért mondom el, hogy őt védjem, nem azért, hogy dicsekedjem vele, jártasságotok folytán felfigyeltetek a beszéd stílusára, választékosságára, a gondolatok és a kifejezések gazdagságára. S nem csupán azon tehetséget láttátok nála megcsillanni, amely önnön erejénél fogva még akkor is érvényesül, ha szorgalmasan nem gondozzák; ám megtalálható őnála, hacsak jóakaratom nem tesz elfogulttá, a biztos alapelveken nyugvó, nagy műgonddal és fáradsággal kimunkált logikai menet is. S tudjátok meg, bírák, hogy azon élvhajhászat, amit itt Caelius szemére vetnek, s ezen tehetség, amelyről beszélek, nem könnyen találhatók egyetlen emberben.
Lehetetlen ugyanis, hogy egy emberi szellem, amely átadta magát az élvezeteknek, a szerelemnek, a vágynak, a gyönyörnek, amelyet gyakorta a szerfeletti bőség, nem ritkán a túlzott ínség korlátoz, annak - bármi s bármilyen legyen is az, amit mi itt szónokként teszünk - , meg tudna felelni nem is annyira a szónoki technika, mint inkább a logikus gondolkodás követelményeinek!

Vagy tudjátok más okát adni annak, hogy miért választják, és választották mindig is oly kevesen e tevékenységet élethivatásul, noha az ékesszólásnak jutalma igen nagy, sok öröm, dicsőség, befolyás és tekintély forrása? E pályán meg kell tagadni magunktól minden élvezetet, le kell mondanunk minden szórakozásról, játékról, tréfáról, lakomákról, sőt szinte még a barátokkal folytatott beszélgetést is el kell hagynunk. Ezért taszítja az embereket e hivatás, s riasztja el e tanulmányoktól, nem azért, mert akár a tehetségnek, akár az ifjú korban szerzett előképzettségnek híjával volnának.

S vajon Caelius, ha olyannyira átadta volna magát annak az életvitelnek, amint azt vádlói állítják, bíróság elé állíttatott volna-e már ifjú korában egy consulságot viselt férfiút? Ha menekülne a tevékenység elöl, ha fogva tartanák az élvezetek, nap mint nap csatasorba állana-e, ellenségeket szerezne-e magának, bíróság elé állíttatna-e bárkit is, főbenjáró büntetés veszélyét vállalná-e magára, vajon küzdene-e az egész római nép színe előtt immáron oly sok hónapja életben maradásáért vagy akár a dicsőségért?
Tehát nem jelent semmit azon szomszédság, semmit az emberek által terjesztett szóbeszéd, semmit, amiről egész Baiae beszél?
Baiae nemcsak hogy beszéli, hanem valósággal visszhangozza: odáig süllyedt szégyentelenségében egy nőszemély, hogy nemcsak hogy nem keresi az elhagyott helyeket s a sötétséget, a gyalázat szokásos rejtekét, hanem ocsmány tetteivel széltében-hosszában, fényes nappal kérkedik.

Ha azonban valaki úgy vélekednék, hogy az ifjaknak tilos kéjnőkkel érintkezniük, akkor az, nem tagadhatom, felettébb szigorúan ítélne, s nem csupán e kor szabad szellemétől térne el, hanem az őseink adta szokástól és engedményektől is. Mikor nem volt ez általános gyakorlat, mikor kárhoztatták, mikor nem volt megengedett, s végül is hát mikor nem volt szabad azt tenni, amit szabad? Itt és most nem határozom meg a tényállást, egyetlen nőt sem nevezek meg, e kérdést eldöntetlenül hagyom.

Ha egy egyedülálló nő mindenki kéjvágyának nyitva tartja házát, nyíltan egy kéjnő életét éli, vadidegen férfiak lakomáin rendszeresen részt vesz, ha ezt a városban, parkjaiban, egész Baiae nyilvánossága előtt teszi, s hogyha nem csak járásával, hanem ruházkodásával és kíséretével, nemcsak pillantásaival és szabados beszédével, hanem ölelkezéseivel, csókolódzásaival, tengerparti mulatságaival, csónakázásával és orgiáival teszi nyilvánvalóvá, hogy nem csupán kéjnő, hanem még annál is ledérebb és feslettebb rima: ha egy ifjú e némberrel kerülne kapcsolatba, minek neveznéd inkább, L. Herennius, házasságtörőnek vagy csak gyönyört keresőnek, szerinted a szemérmet akarta-e erőszakosan legyűrni, vagy csupán vágyát kielégíteni?

Most hajlandó vagyok elfelejteni, Clodia, gazságaidat, fájdalmamat kitörlöm emlékezetemből, nem említem ama kegyetlen tetteidet, amelyeket távollétemben családom ellen elkövettél; amit az imént elmondtam, ne ellened szóljon. Viszont tőled magadtól kérdezem, ugyanis a vádlók azt állítják, hogy a vád tőled származik, s hogy te magad vagy a bűntett tanúja: ha egy nő életét és szokásait tekintve kéjnő módjára viselkedik, mint az, akit az előbb leírtam, s aki tehozzád természetesen egy cseppet sem hasonlít, hogyha azzal a nővel egy ifjú embernek kapcsolata van, neked az talán szégyenteljes és becstelen dolognak tűnnék?
Ha nem vagy ilyen - ahogyan én jobban szeretném - , úgy mit vetnek egyáltalán Caelius szemére? Ám ha azt állítják, hogy te vagy az a némber, akkor mi okunk van arra, hogy tartsunk e vádtól, ha te is megveted amazt a vádat? Ezért hát mutasd meg mely utat, mely gondolatmenetet kövessük a védelem során! Mert vagy szemérmetes tisztességed fogja megvédeni Caeliust attól a vádtól, hogy ellened bármi arcátlanságot is elkövetett volna, vagy szégyentelenséged fog számára lehetőséget nyújtani a védekezésre.

Mivel azonban úgy tűnik, hogy végeztem beszédem veszedelmesebb részével, és túljutottam az akadályokon, a továbbhaladás igen könnyűnek mutatkozik. A vád két nagy horderejű bűnről szól, amelyet egyetlen nő ellen követtek el, az aranyról, amelyről azt mondják, hogy Caelius Clodiától kölcsönzött, s a méregről, melynek kapcsán azzal vádolják Caeliust, hogy azt Clodia megölésére szerezte be. Az aranyat, amint mondják, azért kölcsönözte, hogy L. Lucceius szolgáinak adja, hogy velük Alexandriai Diont, aki akkor Lucceiusnál lakott, meggyilkoltassa; igen súlyos mind a követek elleni cselvetés, mind a szolgáknak a vendégbarát megölésére való felbujtásának vádja - mily felettébb bűnös és vakmerő terv!

Az első vádpontot illetően azt kérdem, hogy Caelius megmondta-e Clodiának, mire kell neki az arany, vagy sem. Ha nem mondta meg, Clodia miért adta neki oda? Ha Caelius megmondta neki, ezáltal Clodia maga is részese lett e bűntettnek, mivel tudott róla.
Ki merészelted venni az aranyat szekrényedből, meg merted fosztani díszeitől Venusodat, aki egyébként maga szokott másokat mindenétől megfosztani, noha tudtad, hogy ily nagy gaztetthez kérik tőled az aranyat, egy követ meggyilkolására, amely bűn vádját illetően L. Lucceiust, e tiszta s feddhetetlen erkölcsű embert taszítjátok örökös gyalázatba? Nem lett volna szabad, hogy ily rettenetes gaztettnek a beavatottság révén nagylelkű szellemed, híres és sűrűn látogatott házad, s végül vendégszerető Venusod segítői legyenek.

Világosan látta ezt H. Balbus is. Azt állította, hogy a dolgot eltitkolták Clodia elől, s hogy Caelius azt hozta fel ürügyként, hogy játékok rendezésére kér tőle pénzt. Ha oly bensőséges viszonyban volt Clodiával, mint ahogy mindenképpen el akarod hitetni, ezért beszélsz oly sokat Caelius élvhajhászásáról, akkor biztosan megmondta neki, hogy mire kell a pénz, ha nem volt vele oly szoros kapcsolatban, akkor viszont Clodia nem adott neki pénzt. Te gyalázatos némber, ha Caelius tényleg megmondta neked az igazat, akkor tudván adtad az aranyat a bűntett kivitelezésére, ha nem merte megmondani neked, akkor viszont nem is adtál! Miért hozzak fel hát e vád ellen érveket? Számtalan volna.
Elmondhatnám, hogy M. Caelius erkölcsei összeegyeztethetetlenek egy ily szörnyűséges gaztettel; igencsak kevéssé hihető, hogy e tehetséges és okos embernek ne jutott volna eszébe, hogy egy ily szörnyűséges gaztett ügyét nem bízhatja ismeretlenekre és idegen szolgákra. Tudakolhatnék még más dolgokat is a vádlóktól, amint ez más védőknek s magamnak is szokásom, hogy hol találkozott Caelius Lucceius szolgáival, milyen módon került velük kapcsolatba; ha saját maga, micsoda felelőtlenség, ha más közvetítésével, ki által? Beszédemben a gyanú minden zugát átkutathatnám, sem okot, sem helyet, sem lehetőséget, sem cinkostársat, sem kilátást, sem a tett elkövetésére, sem eltitkolására, e hatalmas bűntettnek sem tervét, sem nyomát nem lelném.

Ám ezen érveket, amelyeket a szónokok szokás szerint felsorakoztatnak, s amelyek nem tehetségem, hanem szónoki tapasztalatom és gyakorlatom miatt hozhattak volna valamely sikert, mivel az én gondos munkálkodásom eredményének tűntek volna, ezen érveket a rövidség végett elhagyom.
Van azonban valaki, bírák, akit bízvást fogadhattok lelkiismeretek és esküvésetek társául, Lucius Lucceius, e gáncstalan ember és megbízható tanú, akinek, ha jó híre és vagyona ellen Caelius ily gaztettet követett volna el, nemcsak hogy az nem lett volna előtte ismeretlen, hanem nem is hagyta volna figyelmen kívül, s nem lett volna hajlandó eltűrni. Vajon ezen kiváló emberséggel, igyekezettel, műveltséggel és tudással ékes férfiú figyelmen kívül hagyta volna-e azon veszélyt, amely arra az emberre leselkedett, akit hasonló érdeklődési köre miatt kedvelt; azon gaztettet, amit, ha egy idegen ember ellen követik el, szigorúan elítélt volna, de ha vendége ellen irányult, büntetlenül hagyta volna-e? Ezen tett, ha pedig megtudta volna, hogy ismeretlenek követik el, fájdalmasan érintette volna, s abban az esetben, ha saját szolgái kísérelték volna meg azt, semmibe vette volna-e?
Ezen tettet ha vidéken és nyilvános helyen követik el, megfeddte volna, s hogy a városban, s házában történt meg, közömbösen viselte volna? Ha egy egyszerű falusi ember lett volna az áldozat, azt sem hagyta volna büntetlenül, s őt, e nagy műveltségű embert érintetlenül hagyta volna, hogy ama tudós férfiú ellen követtetek el merényletet?

Ám miért tartalak fel tovább benneteket, bírák? Halljátok magának a felesküdött tanúnak hü bizonyságát, és jegyezzétek meg gondosan a tanúvallomás minden egyes szavát. Olvasd! (L. LUCCEIUS TANÚVALLOMÁSA.) Mi többet vártok még? Vagy úgy vélitek, hogy az ügy és az igazság valamely módon szót tud emelni önmagáért? Ez maga az ártatlanság védekezése, ez magának az ügynek a szava, ez maga az igazság hangja. A vádat illetően nincsen egyetlen gyanújel sem, az ügyre vonatkozóan egyetlen érv sem hozható fel az összeesküvést illetően, amelyet állítólag szőttek, nincsen a megállapodásnak, a helynek s az időnek semmiféle nyoma; egyetlen tanút, egyetlen cinkost sem neveztek meg, az egész vád egyetlen ellenséges, gyalázatos, kegyetlen, gaz és erkölcstelen ház koholmánya. Azon ház pedig, amely ellen e gyalázatos bűn támadást intézett, a tisztesség, a tekintély, a kötelességtudás s az istenfélelem otthona; e házból származik azon esküvel megerősített tanúvallomás, amelyet nektek felolvastak, így hát a döntés kétségen felül áll: vajon egy felelőtlen, gaz és bosszúszomjas némber koholta a vádat, vagy egy nagytekintélyű, bölcs és mérsékletes férfiú tett eskü alatt tanúvallomást?



Folytatás: Marcus Tullius Cicero védőbeszéde Marcus Caelius Rufus védelmében 3. rész