logo

XXVII Januarius AD

Marcus Tullius Cicero védőbeszéde Marcus Caelius Rufus védelmében I. rész

Ha éppen most, bírák, jelen volna valaki, aki nem ismeri törvényeinket, eljárási rendünket s szokásainkat, nyilván csodálkozva kérdezné, mily rettenetes tett kapcsolódik ezen ügyhöz, hogy noha az ünnepi játék napjaiban minden bírósági eljárás szünetel, ezen ügyben mégis tárgyalást tartunk. Nem kételkedne abban, hogy oly szörnyűséges gaztett terheli a vádlottat, mely ha megtorolatlanul maradna, államunk léte kerülne veszélybe.
Ha hallana azon törvényről, melynek rendelkezése szerint a lázadást szító s elvetemült polgárok ügyében, akik fegyverrel veszik ostrom alá a senatusi, erőszakot alkalmaznak a magistratusokkal szemben, s az állam ellen törnek, bármely napon le kell folytatni a tárgyalást: nem a törvényt helytelenítené, hanem a bűntett felől érdeklődne, amely miatt az eljárás folyik.
Ám ha hallaná, hogy nem valamely elvetemült, vakmerő és erőszakos gaztettet tárgyalunk, hanem egy kiváló tehetségű, törekvő és nagy tekintélynek örvendő ifjú ügyében, akivel szemben annak az embernek fia lépett fel vádlóként, aki ellen ezen ifjú pert folytat és fog is folytatni, s hogy ezen felül egy kéjnő segítségével támadják: nem magának Atratinusnak, a vádlónak kötelességtudását rosszallaná, hanem úgy vélné, hogy a nők önkényének kellene korlátokat szabni; titeket pedig buzgón fáradozó polgároknak tartana, akiknek még a köz ünnepnapjain sem jut pihenés osztályrészül.

Ugyanis ha gondosan meg akarjátok vizsgálni az egész ügyet, és helyes ítéletet akartok a magatok számára arról alkotni, bírák, úgy arra a megállapításra fogtok jutni, hogy senki sem lépett volna fel saját jószántából vádlóként, s ha mégis megtette volna, ennek kapcsán semmiféle reményt nem táplált volna magában, hacsak nem adna neki tám pontot valaki másnak határtalan önkénye, s módfelett ádáz gyűlölete. Ám én a magam részéről megbocsátok Atratinusnak, eme igen műveit és kiváló ifjúnak, akihez baráti szálak is fűznek, s akinek mind fiúi kötelességtudása, mind társadalmi kötelezettségei, mind pedig ifjú kora mentségére szolgál.
Ha a vádlói tisztet el akarta vállalni: fiúi érzületének tudom be, ha parancsra tette: a kényszerítő körülményeknek, ha pedig attól valamit remélt: ifjú korának. A többi vádló azonban nem érdemel kíméletet, sőt a leghatározottabban kell ellenük fellépnünk.

Számomra, bírák, a védelem ilyen módon való kezdése tűnik M. Caelius ifjú korához leginkább illőnek, hogy először azon rágalmakra feleljek, amelyeket a vádlók azért koholtak, hogy ezen ifjúnak rossz hírét keltsék, hogy méltóságát meggyalázzák s őt attól megfosszák. Atyját különféle támadások érték, egyszer azt állították, hogy maga van híjával a megbecsültségnek, másszor, hogy fia nem bánik vele kellő tisztelettel.
Ami M. Caelius tekintélyét illeti, az őt ismerők s az idősebbek előtt az én beszédem nélkül is könnyen tisztázhatja magát anélkül, hogy maga akár egyetlen szót is szólana: ám azok, akik nem ismerik kellőképp, mivel idős kora miatt már régóta igen ritkán fordul meg közöttünk a farumon, biztosak lehetnek abban, hogy ami megbecsülés egy római lovagnak osztályul juthat – ez pedig nem csekély azzal illették M. Caeliust, s illetik még ma is nem csupán övéi, hanem mindenki, aki őt valamely okból ismeri.

Azon tényt azonban, hogy valaki egy római lovag fia, nem kellett volna a vádlóknak M. Caelius bűnéül felróniuk, sem ezen bírák előtt, sem előttünk, védők előtt. Amit pedig a fiúi tiszteletről mondtatok: arról ugyan kialakíthatunk magunkban valamilyen véleményt, ám ezt illetően a biztos ítélet joga a szülőt illeti meg. Amit mi gondolunk, a felesküdött tanúktól hallani fogod; amit a szülők éreznek, megmutatják anyjának könnyei s végtelen bánata, atyjának gyásza, nyilvánvaló szomorúsága, amit magatok is láttok.

Amit felhánytorgattatok, hogy ezen ifjú nem állna közmegbecsülésben szülővárosának polgárai előtt: ám Praetutium lakosai soha egyetlen köztük élő polgártársuk iránt sem viseltettek nagyobb tisztelettel, mint a tőlük távol élő M. Caelius iránt, akit távollétében oly magas tisztséggel ruháztak fel,” amire ő nem is pályázott, s amit sok arra pályázótól megtagadtak. Így hát most válogatott senatori rendű férfiakat és római lovagokat küldtek követségül e tárgyalásra, akiktől Caelius magasztos és ékesszóló dicséretét hallottuk.
Úgy vélem, megvetettem azon alapokat, amelyekre a védelmet építhetem, s ezek igen szilárdak, ha az övéinek ítéletére támaszkodnak. Nem tudnám eléggé figyelmetekbe ajánlani az ifjú korú Caeliust, ha nem csupán atyjának, eme igen kiváló férfiúnak, hanem ezen nevezetes és tekintélyes városnak rosszallásával kerülne szembe.

Hogy a magam példáját említsem, valóban ilyen forrásokból merítve tettem szert az emberek előtti hírnevemre, tevékenységem a forumon és életvitelem hozták meg számomra valamivel szélesebb körben a megbecsülést, éppen a hozzám közel állók ajánlásai révén. Ami pedig az erkölcstelen életvitelről szóló támadásokat illeti, amelyeknél minden vádló – nem vádakkal ugyan, hanem csupán üres rágalmakkal – hosszabban időzött, úgy Caelius nem fog túlságosan bánkódni amiatt, hogy nem torzszülöttként jött a világra. Ugyanis ezen rágalmak megszokottak mindazokkal szemben, akiknek ifjúságukban nemes külső és arc adatott.
Azonban más dolog rágalmazni, és más vádolni. A vád bűncselekményt követel, hogy meghatározza a tényállást, megnevezze a vádlottat, érvekkel bizonyítsa be és tanúkkal erősítse meg a gyanút; a rágalmazásnak a gyalázkodáson kívül nincsen semmi célja; ha arcátlanul vetik oda, szidalmazásnak, ha szellemesen, elmésségnek hívjuk.

Afelett, hogy a vád ezen részének előadását éppen Atratinusnak adták, igen csodálkoztam és nehezményeztem. Ugyanis nem volt hozzá illő; sem életkora nem követelte ezt, s amint megfigyelhettétek, eme kiváló ifjú tisztessége sem engedte, hogy ilyen beszédre adja magát. Bárcsak közületek valaki durvább természetű vállalta volna a rágalmazás feladatát, akkor nyíltabban, határozottabban s a tőlem inkább megszokott módon cáfolhatnám meg e vakmerő gyalázkodást. Veled, Atratinus, nagyobb kímélettel fogok bánni, mivel tisztességed féket szab beszédemnek, s figyelembe kell vennem a neked és atyádnak tett szívességet.

A következőkre azonban mégis figyelmeztetni akarlak: először is (hogy az légy, akinek mindenki tart), hogy miként a szégyenletes dolgoktól távol tartod magad, ugyanúgy kerüld el a szabados beszédet is; aztán pedig, hogy ne szólj mások ellen olyat, amivel ha téged megrágalmaznának, elpirulnál. Hiszen ki számára nem áll nyitva azon lehetőség, hogy életkorod és társadalmi helyzeted miatt ne szólhatna olyan arcátlan rágalmat, amilyet csak akar határozott gyanú nélkül, ám nem nélkülözve az azt alátámasztó érveket? Viszont a vétek azoknál keresendő, akik azt akarták, hogy így járj el; dicséret illet tisztességedért, hiszen láttuk, hogy mindezt akaratod ellenére mondtad, és tehetségedért, hogy ékesen és csiszoltan beszéltél.

Ám az egész tényállásra vonatkozó védelmet rövidre lehet fogni. Ugyanis amennyiben M. Caelius életkora ezen gyanúsításnak helyt is adna, egyrészt önnön tisztessége, másrészt atyjának gondossága és nevelése oltalmazta. Amikor atyja feladta neki a toga virilist - ehelyütt nem is szólok a magam szerepéről, ezt a ti megítélésetekre bízom, csupán azt említem meg, hogy atyja azonnal elhozta hozzám - , M. Caeliust senki nem látta ifjúsága virágában másként, mint atyjával, velem, vagy M. Crassus feddhetetlen erkölcsű házában, midőn a legkiválóbb tudományokban nyert képzést.

Ami pedig annak felhánytorgatását illeti, hogy Caelius közeli kapcsolatban állott volna Catilinával, ezen gyanúnak még az árnyéka sem vetődhet rá. Amint tudjátok, Caelius ifjúsága idején pályázott Catilina velem együtt a consuli méltóságra.. Ha csatlakozott volna hozzá, vagy ha mellőlem valaha is eltávozott volna - noha sok derék ifjú tartott azon semmirekellő, gyalázatos gazemberrel kapcsolatot akkor úgy vélhetnétek, hogy Caelius túlságosan bizalmas viszonyt tartott fenn Catilinával.
Viszont tudjuk és láttuk, hogy a későbbiekben a barátai közé tartozott. Ki tagadja ezt? Azonban ehelyütt azon életkort védem, amely már önmagában is erőtlen, s mások önkényének kiszolgáltatott. Praetorságom idején állandóan mellettem volt; Catilinát nem ismerte, akkoriban az propraetori tisztséget töltött be Africában. Eltelt egy esztendő, Catilina ellen hivatali zsarolás miatt vádat emeltek. Caelius mellettem volt, még a perben sem nyújtott segítséget Catilinának. Ezután következett azon év, amikor a consulatusra pályáztam, s velem együtt Catilina is pályázott. Caelius soha nem csatlakozott hozzá, soha nem pártolt el tőlem.

Csak miután oly sok éven át tevékenykedett a farumon anélkül, hogy gyanúba vagy becstelenségbe keveredett volna, csatlakozott az ismételten consulatusra pályázó Catilinához. Mit gondolsz, meddig kellett volna még Caelius ifjúságát oltalmaznom? Nekünk hajdan ifjúként egy olyan év következett, amikor karunkat a tógában kellett tartanunk, s a Mars-mezőn tunicában testedzéssel és játékkal töltöttük az időt, s ha rögtön meg is kezdtük katonai szolgálatunkat, ugyanazon rend szellemében éltünk a táborban s a hadgyakorlaton is.
Abban az életkorban, hacsak nem tudott volna komolyságával, feddhetetlenségével, otthoni neveltetésével s egyfajta vele született tisztességgel magára vigyázni, a jogos gyalázatot mégsem kerülhette volna el, bárhogy oltalmazzák is övéi. Ám aki ifjúsága kezdetét tisztának és sértetlennek megőrizte, annak jó hírnevét és tisztességét, amikor már felnövekedett és férfiúként élt a férfiak között, senki sem vonta kétségbe.

Azonban Caelius, amikor már jó néhány éve a farumon tevékenykedett, Catilinához csatlakozott. Sok mindenféle rendű és korú ember megtette ezt. Úgy vélem, emlékeztek arra, hogy Catilinában igen nagy erényeknek ha nem is világos, ám némiképp körvonalazott nyomai voltak fellelhetők. Sok hitvány emberrel érintkezett, eközben pedig azt színlelte, mintha a legkiválóbb férfiakkal rokonszenvezne.
Megvolt benne az erős hajlam az élvhajhászatra, viszont volt benne hajlandóság a szorgalmas ténykedésre is. A bujaság bűneiben égett, ám határozott érdeklődés élt benne a hadügyek ránti is. Nem élt - úgy vélem - soha a földön még egy ilyen szörnyeteg, egy természet, amely ily különböző, ellentétes és egymásnak ellentmondó törekvéseket és vágyakat egyesített volna magában.

Ki volt egyazon időben tiszteletreméltó férfiak körében kedveltebb s ki állott közelebb gazemberekhez? Állott valaha s polgár inkább a jobbak pártján, s ki volt ugyanakkor államunk ádázabb ellensége? Ki volt az élvhajhászásban szennyesebb, ki viselt el szilárdabban fáradalmakat? Ki volt rablószenvedélyében telhetetlenebb, ki ajándékozásában pazarlóbb? S éppen ez volt, bírák, azon emberben a csodálatos: sokak barátságát elnyerte, alkalmazkodással megtartotta, mindenkivel megosztotta, amije volt, szükség esetén híveinek szolgálatára állt pénzzel, befolyással, személyes fáradsággal, s ha a szükség úgy hozta, bűnnel és vakmerőséggel; változtatni tudta jellemét, és az alkalomnak megfelelően irányítani, ide s oda hajlítani és fordítani, komolyan viselkedett a szomorúakkal, a vidámakkal szívélyesen, méltósággal az öregekkel, az ifjúsággal kedélyesen, vakmerően az elvetemültekkel, a feslettekkel pedig kicsapongóan.

Míg sokszínű és változékony természetével mindenünnen maga köré gyűjtött minden elvetemült és vakmerő embert, addig színlelt erényének látszatával sok bátor s kiváló férfiút is megnyert magának. Nem támadt volna belőle e birodalom elpusztítására oly bűnös elhatározás, ha számtalan jellemhibájának mondhatatlan tömege nem valamely tehetségben és elszántságban gyökeredzett volna. Ezért hát, bírák, ama feltételezést visszautasítom; s a Catilináva való közelebbi kapcsolat vádja sem érheti Caeliust, ugyanis ezt illetően többekkel s némely derék polgárral is közösségben van. Engem, mondom és engem is egykor majdnem megtévesztett, midőn számomra derék polgárnak s a jó ügyért lelkesedő, szilárd és hűséges barátnak tűnt, akinek gazságait előbb láttam, mint megértettem volna, előbb voltak nyilvánvalóak, minthogy gyanúmat felkeltették. S hogyha Caelius Catilina barátainak népes táborába tartozott is, úgy inkább kell fájlalnia, hogy tévedett, amint engem is gyakorta bánt tévedésem ezen ember tekintetében, mintsem félnie attól, hogy az azzal fenntartott barátság vádja érhetné.

Így tehát az erkölcstelenségről szóló gyalázkodásról a gyűlöletes összeesküvési rágalmakra süllyedt beszédetek. Hiszen azt állítottátok, még ha csupán tétován s érintőleg is, hogy Caelius azon barátság miatt, amely Catilinához fűzte, részt vett az összeesküvésben; ez a vádpont nemcsak hogy nem volt megalapozott, hanem azzal eme ékesszóló ifjú beszéde is következetlen volt.
Miféle mérhetetlen s eszeveszett dühöt találtok Caeliusban, milyen sérülést erkölcsében, természetében, helyzetében vagy sorsában? S végül hol hallottátok e gyanú kapcsán Caelius nevét felmerülni? Túl sokat beszéltek egy minden kétségen felül álló dologról, ám mégis elmondom: nem csupán ha az összeesküvésnek részese, hanem ama bűntett ádáz ellensége lett volna, akkor sem akarta volna soha épp ifjúkorát az összeesküvés miatt vádat emelvén ismertté tenni.

Ami az állítólagos választási vesztegetést, valamint a testületi tagokat és a közvetítőket érintő vádakat illeti, minthogy elértem e pontig, úgy vélem, hogy cáfolatul ugyanazt kell felhoznom. Caelius soha nem lett volna oly esztelen, hogy amennyiben magát is ily mértéktelen választási vesztegetéssel szennyezte volna be, mást ezzel vádoljon; nem keltette volna fel mással szemben azon tett gyanúját, amelyre az állandó lehetőséget saját maga számára nyitva kívánta tartani, s ha egyszer úgy gondolta volna, hogy neki magának is felelnie kell választási vesztegetés miatti eljárásban, akkor nem emelt volna valaki ellen másodszorra is vesztegetés bűntette miatt vádat. Noha ezt nem okosan és akaratom ellenére, ám mégis akkora buzgalommal teszi, hogy úgy tűnik, inkább egy ártatlan embert üldöz, semmint saját magát illetően tartana bármitől is.

Adósságait vetettétek szemére, költekezése miatt dorgáltátok, könyvelését követeltétek, s lássátok, mily röviden felelek meg erre. Könyvelést nem vezet senki, aki atyai hatalom alatt áll. Kölcsönt még soha nem vett. Kiadásainak egyetlen faját róttátok fel neki, lakásköltségeit, azt mondtátok, harmincezer sestertiust fizet lakásáért. Most végre megértem: P. Clodius bérháza eladó, amelynek egy kis lakásában lakik Caelius, úgy tudom, tízezer sestertiusért. Ti pedig, hogy Clodius kedvébe járjatok, az ő körülményeihez alkalmaztátok hazugságaitokat.

Felróttátok neki, hogy elköltözött atyjától. Ez pedig ebben az életkorban legkevésbé sem érdemel megrovást. Mivel már egy közvádas perben – számomra sajnálatos, ám az ő számára dicsőséges — győzelmet aratott, s életkoránál fogva már közhivatalra is pályázhat, nemcsak hogy atyja engedélyével, hanem rábeszélésére költözött el tőle, s mivel atyjának háza igen távol volt a forumtól, s hogy könnyebben felkereshessen otthonomban, s övéi is meglátogathassák, a Palatínuson csekély összegért házat bérelt. Ehelyütt én is elmondhatom, amit a kiváló férfiú, M. Crassus, midőn Ptolemaios király jövetelét felpanaszolta, kevéssel ezelőtt mondott:
„Bárcsak Pelion ligetében (a hajó) ne... „ s még tovább is idézhetném a verset: „ Ugyanis akkor az úrnő bolygva... „ okoz nekünk gondot „Medea sajgó szívvel, kegyetlen szerelemtől megsebezve.” így tehát, bírák, világosan meg fogjátok érteni, amint ahhoz érkezvén bebizonyítom, hogy e palatinusi Medea s e költözés voltak ezen ifjú számára minden rossznak, vagy méginkább minden szóbeszédnek okai.

Ezért tehát attól, amit a vádlók bizonyítékként felhoztak és koholtak - amint ezt beszédük. A megértettem bízván a ti előrelátásotokban, bírák, nem kell tartanom. Azt mondták, hogy lesz egy senatori rendű tanújuk, aki azt állítja, hogy őt Caelius a pontifexi választásokon tettleg bántalmazta. Tőle, ha megjelenik, elsőként meg fogom kérdezni, hogy miért nem vitte az ügyet rögtön bíróság elé, majd ha inkább akarna panaszt tenni a dologról, semmint perelni, miért inkább általatok elővezettetve jött, mint önként, s végül hogy panaszával miért csak ennyi idővel később állt elő, s nem azonnal.
Ha erre nekem világos és egyértelmű választ adna, meg fogom vizsgálni, mely forrásból bukkant fel e senator. Ugyanis ha tanúságtétele saját magától eredt és született, akkor talán, amint szoktam, zavarba jövök, ha azonban csupán vádatok fő ágából lett mintegy patakként ideterelve és irányítva, úgy örülni fogok, hogy noha ily jelentős kapcsolatokon és magas támogatáson alapul vádaskodásotok, csupán egyetlen senator találtatok, aki nektek szívességet kívánt tenni. (FUFIUS TANÚRÓL)

Ám a sötét tanúknak ama másik csoportjától sem ijedek meg. A vádlók ugyanis azt mondták, hogy ezek olyan férfiak lesznek, akik azt állítják, hogy Caelius vendégségből hazatérő feleségeiket zaklatta. Nagy tekintélyű emberek lesznek, akik ezt eskü alatt merik vallani, ugyanis egyúttal be kell ismerniük, hogy sem tárgyalás, sem megegyezés útján soha nem tettek kísérletet arra, hogy ily súlyos jogtalanság miatt elégtételt vegyenek.
A támadás módját már magatok előtt látjátok, bírák, s azt vissza kell vernetek, amikor megindítják. Nem ugyanazok vádolják M. Caeliust, akik ellene e támadást intézik; nyíltan rontanak rá fegyvereikkel, ám e fegyvereket titkon kovácsolják.

Ezt nem azért mondom, hogy gyűlöletet keltsek azokkal szemben, akik számára ezen eljárásnak dicsőséget kell hoznia. Kötelességüket teljesítik, s védik az övéiket, azt teszik, ami a bátor férfiak szokása; ha megsértjük őket, felháborodnak, ha feldühítjük, a harag elragadja őket, s ha kihívjuk őket, harcolnak.
Ám a ti bölcsességetekre van bízva, bírák, ha méltányos dolog e bátor férfiak részéről, hogy M. Caeliust megtámadják, úgy számotokra is méltányosnak kell tűnnie annak, hogy inkább mások sérelmével, semmint saját magatok védelmével törődjetek. Hiszen látjátok, mily tömeg gyűlt össze a farumon, mily különféle állapotú s különféle érdekektől vezérelt, tarka sokaság. Mit gondoltok, e tömegből hányan ajánlkoznak önként segítségül, kínálják fel támogatásukat, ígérik meg tanúvallomásukat e hatalmas, tekintélyes és ékesszóló embereknek, ha úgy vélik, hogy azok valamit akarnak?

Ha ilyesfajta emberek esetleg valamely módon befurakodtak ezen eljárás menetébe, bölcsességetekkel szabjatok gátat kapzsiságuknak, hogy ezáltal világosan kitűnjék, hogy egyidejűleg szolgáltátok védencem javát, hivatali eskütöket s eme veszedelmes emberek befolyásával szemben az összes polgár biztonságát.
Ki foglak vonni benneteket e tanúk hatása alól, s nem fogom tűrni, hogy e perben az igazság, amit semmilyen módon nem lehet megváltoztatni, a tanúk kénye-kedvére legyen bízva, mely felettébb könnyen befolyásolható, s minden megerőltetés nélkül irányítható és hajlítható. Érvekkel fogunk harcolni, napnál világosabban ragyogó bizonyítékokkal a vádaskodást visszaverni, tényeket fogunk tényekkel ütköztetni, okfejtést okfejtéssel, bizonyítást bizonyítással.

Így tehát szívesen veszem, hogy az ügy azon részét, ami a nápolyi zavargásokat, az alexandriaiakat Puteoliban ért sérelmeket és Palla javait illeti, M. Crassus már nyomatékosan és ékesszólóan taglalta. Bárcsak ugyanő még Dionról is beszélt volna.
Ám mit kívántok még erről hallani? A tettesnek nem kell semmitől sem tartania, sőt be is ismerheti tettét, hiszen király; P. Asiciust pedig, akiről azt állították, hogy bűnsegédje és beavatottja volt, a bíróság ítéletében felmentette. Így tehát ez olyasfajta bűntett, amit az, aki elkövette, nem tagadta; aki tagadta, azt felmentették; s az legyen miatta félelemben, akire nemhogy a tettnek, de még csak a beavatóttságnak gyanúja sem vetődött? S ha Asiciusnak a per inkább hasznára volt, semmint ártott neki a gyanúsítás, épp Caeliusnak legyen kárára a ti gyalázkodásotok, akit nemcsak a tett gyanúja, de még rosszindulatú rágalom sem érintett?

Ám Asicius állítólag bizonyos mesterkedések révén lett felmentve. E pont könnyen cáfolható, különösképpen számomra, aki ügyét védtem. Azonban Caelius Asicius felmentését igen helyesnek ítéli, de bármilyen is az az ügy, úgy véli, hogy annak az övéhez semmi köze sincsen. S nem csupán Caelius vélekedik így, hanem a kiváló jellemű és nagy műveltségű Coponius-ifjak, Titus és Gaius is, akik nemes igyekezetükkel és erényes életvitelükkel jeleskednek, s akik Dion halálát mindenki másnál mélyebben meggyászolták, hiszen mind tudásszomjuk és műveltségük, mind pedig a vendégbarátság szálai szorosan összefűzték őket Dionnal.
Dion Titusnál lakott, amint hallottátok, akivel Alexandriában ismerkedett meg. Azt, hogy mind Titus, mind pedig kiváló tulajdonságokkal ékes fivére mily nagyra tartja Caeliust, tőlük maguktól fogjátok hallani, amikor tanúvallomást tesznek.

Tegyük tehát ezen kérdéseket félre, hogy végre rátérhessünk azokra, amelyek ezen per alapját szolgáltatják. Észrevettem, bírák, hogy barátomat, L. Herenniust feszült figyelemmel hallgattátok. Noha főként tehetsége és beszédének stílusa ragadott meg, mégis tartottam olykor attól, hogy a vádra finoman kihegyezett beszéde csendben és észrevétlenül közel férkőzhet hozzátok.
Sokat beszélt ugyanis fényűzésről, élvhajhászásról, az ifjúság bűneiről s az erkölcsökről, és ő, aki az életben egyébként békés természetű, s akinek műveltsége mindenki számára kedves és kellemes, e perben mintegy zord nagybácsinak, censornsk, iskolamesternek mutatkozott; oly szigorral korholta M. Caeliust, mint soha egyetlen atya sem dorgálta fiát, hosszan taglalva féktelenségét és szabadosságát. Röviden szólva, bírák, elnézem nektek feszült figyelmeteket, ám engem megrémített a beszédnek oly zordon és kemény hangvétele.

Az első pont, amely rám kevésbé volt hatással, Caeliusnak barátommal, Bestiával való kapcsolatáról szólt, valamint arról, hogy nála étkezett, meglátogatta otthonában, és támogatta pályázatát a praetori tisztségre. Ezen állítások nincsenek rám hatással, mivel nyilvánvalóan hamisak; ugyanis azok, akikről azt mondja, hogy szintén Bestiánál étkeztek, vagy nincsenek jelen, vagy pedig ugyanazt kell mondaniuk, mint Herenniusnak. Azon kijelentés is érdektelen számomra, miszerint ő egyesületi társa Caeliusnak a Lupercusoknál.
Valóban durva, paraszti és bárdolatlan társaság a Lupercus testvéréké, akiknek erdei szövetsége előbb alapíttatott, minthogy kultúra és törvények léteztek volna, ha némely tagok nem csupán feljelentgetik egymást, hanem a vádemelésnél a társasági tagságra is felhívják a figyelmet, mintha attól tartanának, hogy azt valaki nem tudja meg.

Ám mindezeket mellőzöm; s azon vádpontokra figyelek, amelyek mélyebben érintettek. Az élvhajhászás miatti korholás hosszú volt s kevésbé szigorú, inkább tűnt értekezésnek, mint zord erkölcsprédikációnak, s annál élénkebb figyelem kísérte.
Ugyanis barátom, P. Clodius meglehetősen hatásosan és szilajul dühöngött, s mindent felettébb nagy hangon, igen éles szavakkal illetett; noha méltányoltam ékesszólását, mégsem rettentem meg tőle, ugyanis már jó néhány perben láttam őt eredménytelenül pörlekedni. Elsőként pedig neked felelek, Balbus, szíves engedelmeddel, ha lehetséges, ha szabad egy olyan embert védenem, aki egy meghívást sem utasított vissza, aki parkokban sétált, aki illatszereket használt, s aki felkereste Baiaet.

Mindenesetre láttam és hallottam, hogy polgárságunk körében sokan nem csupán ajkukkal ízlelték meg, vagy ahogy mondani szokták, ujjuk hegyével érintették az ilyesfajta élet kelyhét, hanem egész ifjúságukat a gyönyör hajhászásával fecsérelték el, ám egy idő után kiemelkedtek ebből, s ahogy mondani szokták, az erény útjára tértek, s tekintélyes és kiváló emberekké váltak. Hiszen közmegegyezés engedélyez ezen életkor számára bizonyos szórakozást, s maga a természet árasztja el az ifjúságot szenvedélyekkel. S ha a szenvedélyek úgy törnek felszínre, hogy senki életét nem veszélyeztetik, senki otthonát nem dúlják fel, úgy jelentéktelennek és elviselhetőnek szokták ezeket tartani.

Nekem azonban úgy tűnt, hogy te az ifjúság általános rosszhírét felhasználván akartál Caelius ellen gyűlölséget szítani. így tehát a beszédednek szentelt néma figyelem is onnan eredt, hogy ezen egyetlen vádlottat látva magunk előtt, sokak vétkein elmélkedhettünk. Igen könnyű a fényűzést felpanaszolni. Egy egész nap kevés volna, ha mindazt, amit e tárgyról el lehet mondani, megkísérelném kifejteni: véget nem érő beszédet lehetne tartani a csábításokról, a házasságtörésekről, a pimaszságról és a pazarlásról.
Akár vádlott nélkül is ezen bűnöket előszámlálván maga a dolog ellen is lehetne ékesszólóan és hatásosan vádbeszédet mondani. Ám a ti bölcsességetek feladata, bírák, hogy ne hagyjátok figyelmeteket a vádlottról elterelni, s hogy erkölcsi szigorotok és tekintélyetek élét, amelyet a vádló az ügy, a bűnök, az erkölcsök és a kor ellen irányított, ne a vádlott személye ellen fordítsátok, hiszen nem önnön vétke, hanem sokak bűne miatt méltatlanul vált ellenszenvessé.

Így hát erkölcsi szigorodra nem merek olyan feleletet adni, amilyet kellene. Hivatkozhatnék az ifjúságnak adott szabadságra, és így elnézésedet kérhetném számára. Ezt, amint mondottam, nem merem; nem élek az életkor kínálta mentséggel, lemondok a mindenki által elismert jogosultságról; csupán azt kérem, hogy amennyiben manapság az ifjúság adósságai, pimaszsága és élvhajhászása miatt általános, s amint látom, igen heves ellenszenv tárgya, úgy mások vétkei, az életkor és a korszak bűnei ne Caeliusnak váljanak kárára. S amikor ezekhez ragaszkodom, nem utasítom vissza azt, hogy a személy szerint ellene felhozott vádakra kimerítően pontos feleletet adjak.
Két vádpontunk van: az arany és a méreg; ezek kapcsán egy és ugyanazon személyről van szó. Azt mondják, az aranyat Clodia adta, a mérget pedig azért szerezték, hogy Clodiának adják be. Minden más állítás rágalom és nem vád, inkább illik arcátlan civakodáshoz, mint közvádas eljáráshoz. „Házasságtörő, szemérmetlen, szavazatokkal üzérkedő” - ezek gyalázkodások, nem vádak. Ezen gyanúsításoknak semmiféle alapja, semmiféle támpontja nincsen. A dühödt vádló vaktában és bizonyság nélkül szórta szitkait.

E két vádpontnak azonban már látom a forrását, látom a szerzőjét, látom magát a pontosan megnevezhető személyt. Caeliusnak aranyra volt szüksége, Clodiától kapott, tanúk nélkül kapta, addig tartotta meg, ameddig csak akarta. Ebbe egy bensőségesen bizalmas viszony egyértelmű jelét látom. Ugyanőt Caelius meg akarta ölni; mérget szerzett, felbérelte a szolgákat, méregpoharat készített, meghatározta a helyet, s a mérget oda titokban elvitte. Ebben megint csak hatalmas gyűlöletet látok, ami egy kíméletlen szakítás folytán keletkezett. Ezen perben, bírák, az egész ügy Clodia körül forog, e nemcsak hogy híres, hanem igen hírhedett nő körül, akiről nem mondok semmi mást, hogy a vádakat visszaverjem.

Te pedig, Gnaeus Domitius, kiváló bölcsességednél fogva belátod, hogy most egyedül ezzel a nővel van dolgunk. S ha nem maga mondaná, hogy aranyat kölcsönzött Caeliusnak, s nem vádolná meg ugyanőt azzal, hogy az mérget készített számára, arcátlanul járunk el vele szemben, ha mint úrhölgyet másként neveznénk, mint ahogy azt egy úrinő méltósága megköveteli. Ha viszont e nőtől eltekintünk ezen ügyben, nem marad ellenfeleinknek egyetlen vádpontja, semmiféle eszköze arra, hogy M. Caelius ellen támadást intézzenek; s mi mást kell tennünk nekünk, védőknek, hacsak nem azt, hogy visszaverjük azokat, akik bennünket támadnak? S ezt jóval erélyesebben tenném, ha nem gátolna benne azon ellenséges viszony, amely köztem és e nő félje között fennáll - bátyja közt akarom mondani - , itt mindig megbotlik a nyelvem. Most tehát mérséklettel fogok eljárni, s nem megyek tovább, mint arra védői kötelességem és maga az ügy kényszerít: ugyanis sosem szándékoztam nőkkel ellenséges viszonyt fenntartani, különösképp azzal a növel nem, akit általánosan inkább mindenki barátnőjének, semmint bárki ellenségének tartanak.



Folytatás: Marcus Tullius Cicero védőbeszéde Marcus Caelius Rufus védelmében 2. rész