logo

XXI Januarius AD

Világpolgárság, visszavonulás a közélettől, népi ellentétek

A császárság ideje alatt folytatódott a hellenizmus idején megindult folyamat: népek és kultúrák keveredése, kicserélődése és kiegyenlítődése. A római birodalomban az oikumené népei még jobban összeolvadtak, még szélesebb területen cserélődtek ki, mint a sokkal kisebb területeket megszervező hellenisztikus államokban. Ez a folyamat nyilatkozik meg a szellemi magatartásban, főképp a kozmopolitizmus és az individualizmus jelenségeiben, melyek a hellenizmusból öröklődve a római kornak is jellegzetes tünetei.

Világpolgárnak tudta magát a civis Romanus is, holott büszke volt polgárjogára. „Cosmicus: e jelzőt kívánod, Tucca, viselni" - írja Martialis az 1. században csípős kétértelműséggel a különben ismeretlen római polgárnak. Marcus Antonius is azt vallja magáról: „Városom és hazám, mint Antoniusnak: Róma, mint embernek: a világ! " S ha ilyen kozmopolita hangulatban élt a római polgár, mennyivel inkább töltötte el ez a gondolkodásmód a provinciák lakosait, akiknek ugyan polgárjoga nem volt, de élvezték a birodalom nagy népközösségének áldásait.
„Polgára vagy a világnak és része is - mondja a 2. század elején Epiktetos -, de nem olyan, aki szolgál, hanem olyan, aki kiváltságot élvez. Mert képes vagy az isteni világkormányzást megérteni és az egymásutánját felmérni." Seneca a kozmopolitizmusból vezette le az ember méltóságából adódó emberi jogokat és hangoztatta, hogy „az embernek embertársa előtt szentnek kell lennie". Ezt a gondolkodást átvette az elgörögösödött zsidóság is: Philo szerint Ádám volt az első kozmopolita.
A kozmopolitizmus a császárság korában is együtt járt az individualista gondolkodással. A széles tömegek, sőt a vezető társadalmi osztályok is visszahúzódtak a közéleti szerepléstől, főként a politikától. A császárság korában nem voltak sem politikai pártok, sem politikai szervezetek.

A birodalom igazgatása a császárok által kinevezett hivatalnokok kezében volt, hivatalnokok igazgatták a városokat is, a lakosság nem folyt be a közügyek vezetésébe. Az emberek inkább saját maguknak éltek, igyekeztek vagyonra szert tenni, hogy kényelmesen és jólétben tölthessék napjaikat. Egyébként nem törődtek egymással. Ennek a hangulatnak ad kifejezést Horatius: Odi profanum vulgus et arceo!
A költő mint boldogabb életforma prófétai hírnöke gyűlöli és távol tartja magától a „szentségtelen sokaságot", hasonlóan a közéleti szereplésre vágyó rangkórosokat és a vagyon után törtetőket, mert tudja: Post equitem sedet atra cura. („A lovas mögött a fekete gond ül!")
Boldognak szerinte csak az mondható, aki mint az aranykornak „ősi nemzetsége" a közügyektől visszavonulva - procul negotiis - őseitől öröklött szántóföldjét műveli, „kerüli a fórumot és hatalmas polgártársainak küszöbét"

A széles néprétegekben, de főként a jómódúaknái az individualista gondolkodás többnyire többé kevésbé epikureus életszemléletben, sokszor egyenesen élvezethajhászásban nyilatkozott meg. Jellemző erre pl. az észak-afrikai Thamugadi (ma Timgad) fórumának kövezetébe írt felirat: „Venari, lavari, ludere, ridere: hoc est vivere" (magyarul: „Vadászni, fürdőzni, játszani, nevetni: ez az igazi élet!").
Valószínűleg a Kr. u. I. század hangulatát is jól jellemzi az a verses felirat, amelyet egy lovas katona 3. sz. eleji kőkoporsóján Aquincumban találtak: „... Könnyen elcsúszó, hányatott, hol könnyű, hol bizonytalan, kellemes vagy nyomorúságos, csalárd életsors jut osztályrészül az embernek. Nincs biztos határvonala, különböző véletleneken keresztül vékony fonálon függ életed, addig élvezd, míg időt engednek a Párkák, akár falun, akár városban, akár katonai táborban, akár tengeren. Szeresd Vénusz virágait, ragadd meg Ceres (a gabona istennőjének) jó ajándékait meg azt is, amit Dionysos bőkezűen osztogat és amit Minerva kövér adománya ajándékoz. Tiszta életben igazságos gondolkodással ápold a derűs életet, légy akár gyermek és ifjú, vagy férfi és olyan, aki megfáradt az évek terhétől. Ilyen lesz azután a sírban is feledve a világban élő emberek kitüntető tisztségeit. " A csak magának élő, visszavonuló önzéssel szemben hangsúlyozza Seneca: „Élj másnak javára, ha magadnak akarsz élni! "

A császárság nemcsak tűrte, hanem kedvezett is az individualizmusnak. Gyanakvó szemmel figyelt minden olyan jelenséget, amely mögött esetleg politikai megmozdulás húzódhatott meg. Azonban nem nyúlt bele a magánélet megszokott rendjébe, hagyta, hogy ki-ki a kedve és lehetőségei szerint alakítsa életét.
Az individualista életszemlélet egyik megnyilatkozása volt a sok és különféle célkitűzésekkel alakult egyesület. Sok vallásos jellegű volt, de igen sok - legtöbbször vallásos keretben - kispolgári célokat tűzött maga elé. Voltak pl. kereskedők egyesületei, temetkezési egyletek, egyesületek, melyek mulatságok rendezésére alakultak, stb.

Az imperium belső egysége sem tudta azonban a birodalom népeit mind feloldani egyetlen képbe. Mint a hellenizmus idején Egyiptomban görögök és bennszülöttek közt, úgy maradtak meg a különbségek a népek közt, sőt egyes népek közt az ellentétek is. A rómaiak közt voltak, akik még a görögöket is lenézték, még inkább megvetették pl. az egyiptomiakat vagy a zsidókat.
Az egyiptomiak közül csak alexandriaiakat tüntettek ki a római polgársággal. Pedig az egyiptomiak titokzatos ősi tudománya vonzotta a rómaiakat és sokan voltak hívei Isis és Serapis misztériumainak. Érthető, ha viszont görögöknél is mutatkozik a régi állásfoglalás a „barbárokkal" szemben. Még Livius is azt írja: „Az idegen származásúakkal és barbárokkal a görögök mind örökös harcban állanak és fognak is állani."

Különös éllel fordult a korhangulat időnként a zsidók ellen, akiket sokszor kinevettek, sokszor meg is vetettek. Tacitus valószínűleg a korhangulatnak adott kifejezést, amikor a zsidókat „utálatos nép"-nek (taeterrima gens) mondja. A zsidóellenes megnyilatkozások ekkor már nem voltak újak. Már a hellenizmus idején kedvezőtlen rajzot adtak a zsidókról egyes írók, először talán az egyiptomi Manetho.
Az I. században pedig egy ugyancsak egyiptomi író, az alexandriai Apion foglalkozott az egyiptomiak történetéről írt - elveszett - művében a zsidókkal és részben viszonylag ártatlan, részben pedig gyűlölködő mesékkel olyan képet rajzolt róluk, melyek felszították a zsidóellenes hangulatot. Apion írásának hatását és elterjedését mutatja, hogy Josephus több mint egy emberöltő múlva is szükségesnek tartotta vitairatát cáfolni.

A zsidóellenesség az i. században időnként éles tüntetésekben, sőt zavargásokban is megnyilatkozott, mint pl. Alexandriában Caligula uralkodása idején. Ez a közhangulat érteti meg Csel. 18,12-17 tudósítását is: Pál apostolt a zsidók bepanaszolták a római helytartó, Gallio előtt. Az utóbbi azonban a panaszt a zsidók belső vitájának tekintette, azzal nem volt hajlandó foglalkozni és nem törődött azzal, hogy a panaszosok elutasításából ütlegelés támadt, melyben elsősorban a panaszt tevő zsinagógai elöljáró járt rosszul. Gallio Seneca testvére volt s az utóbbi sem kedvelte a zsidókat.

Az ókori zsidóellenes megnyilatkozásokat azonban nem helyes „antiszemitizmusnak" mondani, mert nem volt faji alapjuk, hanem azokat jórészt vallásos okok idézték fel.


Forrás: Kovács Károly - Hellénizmus, Róma, Zsidóság