logo

XXI Januarius AD

Világforgalom, közlekedés, utazások

1. A politikai és gazdasági helyzet megszilárdulása a császárság korában fellendítette a forgalmat, lehetővé tette a lakosság vándorlását és kicserélődését, valamint általában az utazásokat. A forgalom fellendülése igen nagy jelentőségű volt a vallásos propaganda szempontjából is: a keresztyén misszió nem tudta volna meghódítani az antik világot, ha a jó közlekedési viszonyok nem tették volna lehetővé az érintkezést egymástól távol eső vidékek közt is.
A forgalom alakulása szempontjából igen nagyjelentőségű volt a hírközlés megszervezése. Ez tulajdonképpen még a perzsa birodalomban történt meg állami „posta"-szolgálat létesítésével. A fő útvonalak mentén meghatározott helyeken állomásokat tartottak fenn, ahol a hivatalos ügyekben utazó hatósági személyek megpihenhettek, előfogatot, ill. lovakat válthattak, stb. Az állomások fenntartása a helyi lakosság kötelessége volt, s ezt robotszerűen kötelezték a szükséges szolgáltatásokra. Ezt a postarendszert vette át a Ptolemaiosok korában Egyiptom, ennek alapján szervezte meg az állami postaszolgálatot Augustus is.
A postát azonban csak állami hatóságok használták: a hatóságok rendeletéit, közleményeit továbbította, hatósági személyeket, futárokat, stb. szállított. Egy Kr. e. 255-ből ránk maradt egyiptomi postajegyzék pl. tanúsítja, hogy az illető postaállomáson naponta minden irányban két-két postajáratot irányítottak, ill. továbbítottak. A forgalom szempontjából különösen három tényező jött számításba: a katonaság, a hivatalnokok és a kereskedők.

A katonaság mozgási lehetőségeinek biztosítása megkívánta a jó utakat és a biztonságos közlekedést. Az újoncokat legtöbbször szolgálati helyüktől távol eső vidékeken sorozták be, úgyhogy már bevonultatásuk is szükségessé tette a forgalom biztosítását. A légiók időközönkénti cseréje, valamint hadászati okok egyébként is kényszerítőén szükségessé tették az utak karbantartását, azok biztonságának őrzését, stb.
Szükségessé tette a jó közlekedési utak biztosítását az államigazgatás fenntartása is: a császár és a római központi kormányzat csak úgy tudta igazgatni a birodalmat, ha állandó szoros érintkezésben volt a provinciákkal. Ezért állandóan számos hivatalnok volt úton, utasításokat vitt és jelentéseket hozott.

A forgalom jelentős, talán legjelentősebb részét azonban a kereskedelem bonyolította le. A kereskedőről mondja Horatius, hogy napkelettől a napnyugat végső határáig cseréli árúját, megfordul a leghidegebb tájakon és a legforróbb vidékeken és nem riad vissza tengeri utaktól még télvíz idején sem. A mindent pénzzé tevő és kapzsi kereskedő nem egyszer lett céltáblája a gúnyos szatírának.
Persius Flaccus (Kr. u. 34-63) szerint az irigység biztatja a kereskedőt, hogy „sózott halat, hódprémet Pontusból, kócot, ébenfát, tömjént, Kós szigetéről való selyemszövetet" szállítson és „szomjas tevékről szedje le a borssal telt zsákokat". Ez a felsorolás tanúsítja, hogy a kereskedelembe bekapcsolódtak a római birodalom határain túl fekvő országok is, mint a Fekete-tenger partvidéke, India, Közép-Afrika, a mai Németország területén élő népek, stb. A sokat utazó kereskedők közt is híressé lett sírfelirata alapján Flavius Zeuxis Hierapolisból (Kisázsia), aki sírfelirata szerint 72-szer tette meg az utat hazájából Rómába.

A közlekedés lehetőségeit kitűnően jellemzi az egyik rétor, Aelius Aristides (Kr. u. 129-189) Rómát dicsőítő beszédében: „A föld levetette régi köntösét, a vasat (háborúkat) és ünnepi ruhában jelenik meg. Most görögök és barbárok egyaránt utazhatnak szülőföldjükön kívül is, magukkal vihetik vagyonukat... Nem félelmetesek már a kilikiai kapuk, sem a keskeny és homokos utak Arábiából Egyiptomba, már nincsenek járhatatlan hegyvidékek, mérhetetlen folyamok, hozzáférhetetlen barbár törzsek. A biztonsághoz elég, ha valaki római polgár vagy római alattvaló. Az egész földet felmérték, kocsiutakat építettek a hegyek közt, betelepítették a sivatagokat népekkel és mindent megnemesítettek a rend és fegyelem segítségével."

A kölcsönös érintkezés és a közlekedés szempontjából különösen a forgalom szabadsága, a római birodalom folyamatos jogi egységesítése és a római pénz egységes használata, ill. a pénzforgalom szabadsága voltak döntőek. A birodalom hatalmas területén szabadon lehetett közlekedni. Úgy látszik, csak Egyiptomba kellett külön utazási engedély.
Egyébként az antik utazóknak nem volt szüksége útlevélre, ha pl. Szíriából Galliába, Germániából Észak-Afrikába, vagy Kisázsiából Rómába akart utazni. De nem voltak „valutáris" nehézségek sem. Ugyanaz a pénznem érvényes volt az egész birodalom területén, „bankárok" pénzátutalási forgalma pedig lehetővé tette, hogy az utazó vagy kereskedő otthonától távol is rendelkezhessék a számára szükséges összeg felett.

Az árúkat szabadon lehetett egyik provinciából a másikba szállítani, csak az egyiptomi gabona felvásárlása más provinciák számára volt külön engedélyhez kötve. Ily módon sok provincia számára új piacok nyíltak a birodalomban. Az önállóságukat vesztett régi országok - mint Görögország, Szíria, Egyiptóm, Hispánia, stb. - a birodalomban mint provinciák éltek tovább. Közülük nem egy a történelem folyamán sem azelőtt, sem azután nem közlekedhetett és fejlődhetett gazdaságilag olyan szabadon, mint a római birodalom kötelékében: nem is emelkedett soha a jólét olyan fokára, mint ezekben a századokban.
A közlekedést, főként a kereskedelmet nagymértékben könnyítette a birodalom folyamatos jogi egységesítése: ez a különböző provinciákban egyforma biztonságot nyújtott az utazóknak és kereskedőknek.
A közlekedés és a kölcsönös érintkezés szabadsága nem kis mértékben segítette elő a keresztyén missziót, a keresztyénség elterjedését és az egyház megerősödését az egész birodalom területén.

2. A katonák, hivatalnokok és kereskedők mellett más utazók is ellepték a birodalom kitűnően megépített országutjait. Gazdag urak nagy szolgaszemélyzettel utaztak és így biztosították a megszokott kényelmet maguknak. Ha az utat kocsin tették meg, a személyzet is kocsin utazott. Az utóbbit sokszor előreküldték, hogy szállást készítsen, előfogatot rendeljen, biztosítsa az ellátást, stb.
Még szegényebb emberek is rendesen magukkal vittek az útra néhány rabszolgát. Seneca - korának egyik leggazdagabb embere - egy alkalommal egyik barátjával, Caesonius Maximus-szal ki akarta élvezni az egyedül utazás örömeit. Így ketten ültek egy kocsira és csak kevés személyzetet vittek magukkal, úgyhogy az is elfért egy kocsin. Ha útközben pihenőt tartottak, megtelepedtek valahol a szabadban. Csak szerényen étkeztek, de így is felszolgáltak minden étkezésnél fügét. Kéznél volt mindig az írótábla is gondolataik feljegyzésére, így töltött el Seneca barátjával két boldog napot.

A gazdagok többnyire nagy személyzettel utaztak, mint azt alkalmilag ugyancsak Seneca leírja:
„Most mindenki úgy utazik, hogy numidiai lovasok és kengyelfutók csapata száguld előtte. Szégyennek számít, ha nincsenek kéznél olyanok, akik a szembejövőket az útról lezavarják, vagy nagy port verve felmutatják, hogy tekintélyes ember közeledik. Mindem kinek megvannak az öszvérei, amelyek nagy művészek készítette kristályokat vagy domborművű mirha-edényeket szállítanak: lealázónak számit a poggyász, amit veszedelem nélkül lehet szállítani. A fiatal rabszolgák bekent arccal utaznak, hogy gyenge bőrüknek ne ártson se a nap, se a hideg. Szégyennek számít, ha a kíséretben lévő gyermekek közt egy sincs, akinek egészséges arca nem szorul kendőzésre."

A szegények gyalogosan, legfeljebb lóháton vagy öszvéren utaznak és málhájukat is öszvéren szállítják. Az ilyen utasok utiruhája volt a széles karimájú kalap és a bő porköpeny (phailonés - paenula), amilyet Pál apostol is használt (2. Tim. 4,13).

Utazások alkalmával lehetőleg ismerősöknél szállottak meg. Sokszor ismerősök ajánlottak ismerősöket az utasoknak. Az ókori ember többnyire berendezkedett arra, hogy vendégül fogadja úton levő barátait. Az első keresztyén gyülekezetek körében is ezért esett olyan nagy hangsúly a vendégbarátság gyakorlására: a gyülekezeti tagok keresztyén kötelességüknek tudták, hogy átutazó keresztyén testvéreiknek baráti szállást és ellátást adjanak (v. ö. 1. Tim. 3,2; Tit. 1,8; Zsid. 13,2; 1. Pét. 4,9; Rm. 12,13).

Voltak ugyan vendégfogadók is, de azok többnyire gyatrák, túlzsúfoltak és sokszor rosszhírűek voltak. Mivel a jobb módú utasok lehetőleg mások vendégbarátságát vették igénybe, az ókorban nem is alakult ki olyan vendéglátó ipar, mint amilyet mi megszoktunk. Csak a fontos forgalmi gócpontokon és divatos fürdőhelyeken voltak - úgy látszik - jobb vendégfogadók.

Az 5. században Apollinaris Sidonius (kb. 433-483) leírásából ismerjük vidéki, egyszerűbb vendégfogadók viszonyait. Leírása valószínűleg talál a régebbi századok viszonyaira is. Az általa leírt vendége fogadó egyetlen egy helyiségből állott, ahol főztek is, meg a vendégek is tartózkodtak. Ezért a vendéget sűrű füst fogadta, úgyhogy ha belépett, be kellett fognia az orrát.
A tűzhelyen kolbászok sültek, levesek gőze párolgott, mellette tányérokkal csörömpöltek, a vendégek pedig zagyva énekeket énekeltek. A vendégszobákban nyáron az ágyak szinte mozogtak a sok bolhától és „kerek poloskától". A szobák mennyezetéről is hulltak a rovarok és férgek.

Egyébként a vendéglők árai a körülményekhez képest olcsók voltak. Egy a császárság korából származó felirat adatai szerint az utas egy itáliai vendéglőben a boron kívül - amelyet valószínűleg nem számítottak fel -, kenyérért 1 ast, a hozzávaló ételért 2 ast, a felszolgálásért 8 ast, szénáért 2 ast fizetett. Lk. 10,35 szerint az irgalmas samaritánus napi 2 dénárt fizet a vendégfogadónak a megmentett utas ellátásáért: ez a fenti adatokhoz mérve valószínűleg elég magas árnak számíthatott.

Sokszor hallunk panaszokat vendéglőkre és vendéglősökre: csalnak, becsapják vendégeiket, hamisított bort adnak. Beszélnek vendéglőkben elkövetett rablásokról és gyilkosságokról is. Ezért érthető, hogy aki tehette, kerülte a vendéglőket és inkább ajánlásokat igyekezett szerezni, hogy vendégbaráti alapon fogadják be utazás közben.
Az utasok kényelmét szolgálták jól megszerkesztett utazó és háló kocsik (carruca dormitoria), tájékoztatásukat pedig az útjelző mérföldkövek. Úti olvasmányokról is gondoskodtak: ilyen célra külön keskenyalakú könyveket készítettek. Az Újszövetségben tanúskodik erről a szerecsen királyasszony főemberének története (Csel. 8,28). Pál apostol is tartott magánál úti olvasmányt (v. ö. 2. Tim. 4,13).

A rómaiak lehetőleg szárazföldi utakat választottak még akkor is, ha azok jóval hosszadalmasabbak voltak, mint a hajóutak. A császárság korában élénk volt a tengeri forgalom is, de lehetőleg a partok mentén hajóztak. Az evezősöktől hajtott és nagyon költséges gályáknál szívesebben vettek igénybe vitorlásokat.
Télen a hajózás szünetelt. A télbe nyúló hajózás veszedelmeiről igen szemléletes képet rajzol Pál apostolnak Rómába való szállíttatása kapcsán. Érthető, ha egy kereskedő Kallimachos verse szerint azt mondja: „Háromszorosan boldog vagy, ha olyan életet élhetsz, melynek nincs köze a hajózáshoz."

3 A magánosok, akik kedvtelésből utaztak, szívesen kerestek fel távoli országokat, hogy azok nevezetességeit megcsodálják. Megkönnyítettek az utazást útleírások és az idegenek tájékoztatását szolgáló munkák („idegenvezetők", itinerarium). Ezek részben az utakat és a helyi nevezetességeket írták le, részben az utazók szempontjából fontos tudnivalókat közölték. Ilyen útikönyv volt Pausanias (Kr. u. 2. sz. közepén) Perthégésis c. könyve, amely Görögország nevezetességeit írta le. A ránk maradt ilynemű munkák közt ez a legjelentősebb és számunkra is sok fontos adatot tartalmaz. De volt, úgy látszik, útikönyv a Görögországtól Kínáig terjedő útvonal számára is.

Római utazók elsősorban Görögországot látogatták. A Kr. e. 1. században Görögországot igen sok háborús veszteség érte, sok városa elpusztult, lakossága kiveszett, úgyhogy a császárság első századában dicsőséggel és műemlékkel teli, de sok romot mutató ország volt. „Magnarum rerum magna sepulcra vides", - mondja róla egy költemény.
Athén is elszegényedett, lakossága megcsappant, Horatius az „üres" Athént emlegeti. Csak csodálatos műemlékei ragyogtak, mintha egészen újak lettek volna és vonzották az írókat, költőket, de államférfiakat és hadvezéreket is. Pál apostol is ebben a néptelen és elvidékiesedett Athénben járt. De a 2. századtól fogva, főleg Hadrianus császár intézkedései révén Athén újra fellendült. Iskolái, főként filozófiai iskolái („egyeteme") ismét felvirágzóttak, nagyarányú építkezések pedig kiemelték a várost elmaradottságából. Viszont Korinthus rendkívül élénk, mozgalmas és szellemileg is fejlett város volt.
Csodálatosan szép fekvése miatt szívesen keresték fel az utazók, de jelentőségét elsősorban élénk kereskedelme mutatja: tengeri kikötője volt nemcsak az Aegei, hanem a Jóni-tenger felé is. Itt székelt az Achaja provincia helytartója, ezért a római közigazgatás szempontjából is fontos hely volt. Kr. e. 140-ban Mummius elpusztította és feldúlta. Kb. száz évi tengődés után azonban Caesar újraalapította és ettől fogva rohamos fejlődésnek indult. Sok új, nagyszerű épülettel gazdagodott, új templomok épültek, sok keleti kultusz is meghonosodott. Érthető, hogy Pál apostol ebben a városban oly hosszú időt töltött: a korinthusi gyülekezet a Földközi-tenger vidékének egyik legfontosabb gócpontján alakult meg.

Szívesen látogatták az utazók az akkori gondolkodás számára híres ritkaságokat: Delphiben mutogatták Pindarosnak, a híres költőnek a székét, Spártában Léda tojását, Panopeusban pedig megcsodáltatták annak az agyagnak a maradványait, melyből a görög mítosz szerint Prometheus az első embert formálta, stb. Kedvelt utazási célul szolgáltak a görög hős kor emlékei, pl. Trója Achilles sírjával, valamint a Nagy Sándorral kap csolatos emlékek, főleg híres sírja Alexandriában.

Egyiptom már akkor is kedvelt célpont volt az utazók számára. Tacitus pl. leírja a császári ház egyik tagjának, Germanicusnak látogatását Egyiptomban. Germanicus hajón végigutazott a Níluson, fel egészen Syénéig (a mai Asszuán). Közben kiszállott az ősi Thebaiban és egy bennszülött egyiptomi pappal lefordíttatta és megmagyaráztatta magának a feliratokat.

„Egyébként - írja Tacitus -, Germanicust egyéb csodálatos látványosságok is érdekelték, amelyek közül különösen kitűntek: a Memnon sziklaszobra, amely - ha a nap sugarai rá tűztek - zengő hangot is hallat, az alig járható homoktengerben a királyok vetélkedésével és kincseivel hegymagasságig emelt piramisok, a földbe ásott medrű tó az áradó Nílus vizének befogadására, másutt a Nílus szűk szakaszai és feneketlen mélysége, amelybe a kutatók mérőónja nem tud behatolni."

A Memnon oszlopot más neves antik utazók is felkeresték, így pl. Apion, aki zsidóellenességéről lett híres, vagy Hadrianus császár, aki sok más látogatóval együtt be is vésette a nevét az oszlopba. Egyiptomban az utazókat rendesen vonzották a régi és titokzatos kultuszok is.
Régi kultuszok, híressé lett vallásos ünnepségek iránt általában nagy volt az érdeklődés. A legnagyobb vonzóerőt e tekintetben talán az eleusisi misztérium-kultusz gyakorolta. Az eleusisi ünnepségek idején Athén tele volt idegenekkel. De más kultuszhelyekre is özönlöttek a zarándokok. Különösen is ki kell emelni az olympiai játékokat, melyek szintén vallásos ünnepségekkel voltak kapcsolatban.

Kr. u. 107-ben Peregrinus Proteus az olympiai játékokat választotta ki, hogy magára vonja az egész akkori világ figyelmét: máglyán égettette meg magát. Korának híres regényírója, Lukianos le is írta ezt az esetet „Peregrinus Proteus" c. írásában. Jeruzsálemet is felkeresték a nagy ünnepek alkalmával a hithű zsidókon kívül érdeklődő és kíváncsi idegenek is, amint azt egyebek közt Jn. 12,20 is tanúsítja.

Nagy látogatottságnak örvendtek azok a kultuszhelyek, amelyek gyógyhelyekkel voltak kapcsolatban, ill. ahol az istenségtől gyógyulást vártak. Ilyen volt pl. Epidauros a Peloponnesos félszigeten: nagyarányú építkezései még romjaikban is impozánsak.
A templom-körzet mellett itt sétaterek és parkok álltak a látogatók rendelkezésére, közvetlenül a templomkörzet mellett pedig szülőotthon és a haldoklók számára rendelt épület volt.


Forrás: Kovács Károly - Hellénizmus, Róma, Zsidóság