logo

XXI Januarius AD

A római imperium és a pax Romana

1. A római birodalom Traianus alatt érte el legnagyobb kiterjedését: ekkor területe 3 339 500 négyzetkilométert tett ki, lakosainak a száma pedig kb. 54 000 000 lehetett (négyzetkilométerenként átlag 16 lélek).
Az óriási birodalom törzsét Róma és Itália alkotta, többi területe provinciákra, „tartományokra" volt beosztva. Közigazgatásilag kétféle provincia volt: szenátusi és császári. A különbségtétel oka a birodalom katonai biztonsága volt. Ezért mindazok a provinciák, amelyek fokozott katonai védelemre szorultak, ill. amelyek a birodalom védelme szempontjából különösen fontosak voltak, közvetlenül a császár alá tartoztak.
A szenátusi provinciákba a szenátus - többnyire évenként, sorsolással - jelölte ki a helytartókat és ezek jövedelme is a szenátust illette. A császári provinciák teljesen a császár hatáskörébe tartoztak: ő rendelte ki a helytartókat (legatus, görögül hegemon), akiknek a megbízatása visszavonásig szólt.

Helytartóik rangja szerint a provinciák konzuláris és prétori provinciákra oszlottak: azokban volt consulok, ezekben volt praetorok voltak a helytartók mint proconsulok (görögül anthypatos, Csel. 13,7), ill. mint propraetorok. Ezek mellett voltak olyan provinciák is, amelyeknek az élén a lovagi rendből való procurator (görögül epitropos), Egyiptomban a katonai jelleg hangsúlyozásával a praefectus (görögül az eparchos) állott (az Újszövetségben hégemón, pl. Lk. 3,1; Csel. 23,24).
A procurator feladatköre első sorban pénzügyi jellegű volt, ezért is választották őket a lovagok rendjéből. Ilyen procurator állott Judea élén is, joghatósága azonban annyiban korlátolt volt, hogy a szíriai legatus bármikor belenyúlhatott ügyvitelébe: ennyiben Judea alá volt rendelve a Syria provinciának. Egészen különleges jogállása volt Egyiptomnak, amely a császárnak mintegy „magánbirtoka" volt, míg a provinciákat a római nép birtokának tekintették.

A szenátusi provinciák helytartói, amennyiben szenátori rangban voltak, nemcsak a bennszülött lakosság, hanem római polgárok felett is kimondhatták a halálos ítéletet. A császári provinciák helytartói, ha hasonló rangban voltak, ugyancsak kaphattak ilyen felhatalmazást. Egyébként azonban a rómaiak meghagyták a helyi bíróságokat, de a halálos ítélet kimondására, ill. végrehajtására nem voltak jogosultak (v. ö. Jn. 19,3a).

Ismeretes, hogy a provinciákat a köztársaság utolsó századában a helytartók és a római adószedők kíméletlenül kiuzsorázták, kifosztották, és hogy az általuk vezetett közigazgatás mennyire korrupt volt. Hogy a keleti provinciák ebben az időszakban gazdaságilag a végsőkig leromlottak, az jórészt a gazdasági adottságokat figyelmen kívül hagyó adóztatásnak és a helytartók kíméletlen szipolyozásának a következménye volt.
Először Julius Caesar hozott intézkedéseket a provinciák igazgatásának a megreformálására, felismerve a helyzet tarthatatlanságát és végzetes hatásait a birodalomra. Utána Augustus igyekezett új rendet felépíteni és tisztességes közigazgatást, valamint igazságszolgáltatást végző tisztviselői kart biztosítani a provinciák számára. Augustus arra törekedett, hogy „bűntények ne csússzanak át büntetlenül a törvények hálóján és a perek ne húzódjanak el sokáig. Utódai tovább haladtak az általa kijelölt úton. Ez áll pl. Néróra és Domitianusra is.
Az utóbbiról írja Suetonius: „A római hatóságokat és a provinciák helytartóit annyira szigorúan fogta, hogy soha olyan mértéktartóan és igazságosan nem működtek, mint az ő idejében." Hogy ennek ellenére a közigazgatás és a jogszolgáltatás esetenként mégis igen fogyatékosán működhetett, azt tisztviselők túlkapásai és megvesztegethetősége mutatta. Megvolt ugyan a lehetőség arra, hogy ellenük a császárnál feljelentést tegyenek, de Juvenalis szerint az útiköltséget sem érte meg, ha valakinek Rómában kellett az igazát keresnie.
Hogy milyen súlyos zavarokra vezethetett a római igazgatás korruptsága és nemtörődömsége, azt legjobban a prokurátorok sok bal fogása, megvesztegethetősége, kegyetlensége és pártos magatartása tanúsítja Palesztinában az i. században: ez nem kis mértékben járult hozzá a szerencsétlen végű zsidó háború kirobbanásához.

Rómában a polgárság három rendre tagolódott. A legelőkelőbb rangot a szenátorok alkották: azok a családok, amelyeknek a sorából a szenátus tagjai kerültek ki. A szenátori ranghoz való tartozás vagyoni censushoz volt kötve. Ha valaki azt nem tudta kimutatni, elvesztette a rangot, mely: egyébként öröklődött.
A szenátorok kötelesek voltak bizonyos állami hivatalok viselésére. A szenátorok után következett a lovagok (equites) rendje: ezt a vagyonos osztály azon tagjai alkották, akik nem voltak tagjai a szenátusnak és akiknek ennélfogva engedélyük volt pénzüzletek lebonyolítására. E lovagok voltak Rómában a tőkések és bankárok. Augustus óta kötelességük volt a hadseregben tiszti rangban szolgálni.

A különféle nevelők, iparosok, ügyvédek és más hasonló foglalkozásúak - amennyiben nem voltak rabszolgák -, Rómában a plebshez, a közönséges néphez tartoztak. A római polgárjog eredetileg csak Róma város polgárait illette meg. De még a köztársaság idején kiterjesztették először Latiumra, majd Kr. e. adományozás révén, főleg politikai érdemekért kapták meg a polgárjogot, sőt voltak - úgy látszik - esetek, amikor valaki azt megvásárolta (Csel. 22,28). De hogy a római polgárjog a Kr. u. 1. században a birodalom keleti provinciáiban milyen ritka volt és mennyi kiváltságot jelentett, azt szemléletesen tanúsítja éppen Csel. 22,23-29 elbeszélése. Ehhez járult, hogy a polgárjog örökölhető volt és a provinciákban azok, akiknek polgárjoguk volt, megtarthatták helyi polgárjogukat abban a városban, ahol laktak, ill. ahonnét származtak. Így mondja magát Pál apostol is tarsusinak (Csel. 21,39).
A polgárjoggal számos kiváltság járt együtt, így pl. adómentesség (kivéve az örökösödési adót). Római polgárokat nem volt szabad megszégyenítő büntetéssel (megkorbácsolás, keresztre feszítés) sújtani. Ügyeikben római bíróságok hatálya alá tartoztak, peres ügyekben pedig „fellebbezhettek" a császárhoz, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy kivonták ügyüket a provinciái hatóságok hatásköréből és a császártól kértek döntést. Így tett Pál apostol is (Csel. 25,11).

A birodalom belső rendjét és biztonságát a hadsereg biztosította. A köztársaság utolsó századában, a forradalom évtizedeiben a politikai vezetők mindegyike a hadseregre, ill. azokra a légiókra támaszkodott, amelyeket vagy maga tartott fenn, vagy pedig különféle juttatásokkal tudott magának biztosítani. Ezért Octavianus Actium után is magának tartotta meg a főparancsnokságot a hadsereg fölött és utódai is gondosan őrködtek azon, hogy a hadsereg biztosan a kezükben legyen.
A második század vége felé a birodalom kimondottan katonai monarchiává alakult át. A birodalom kiterjedéséhez képest azonban békeidőben a hadsereg létszáma viszonylag alacsony volt, alig haladta meg a 300 000 főt. A 25 évi szolgálati időt számításba véve ez azt is jelentette, hogy évente kb. 20 000 újoncra volt szükség. A sorkatonaságot kiegészítették még az ún. segédcsapatok, amelyeket a nem-római „szövetségesek" állítottak, valamint a légiókat kiegészítő műszaki csapatok, felszerelést szállító szekerek, stb.
A csapattesteket - a segédcsapatokat is - római tisztek vezették, akik a magasabb rangfokozatokban nagyrészt a lovagok rendjéből kerültek ki. A kiszolgált katonák polgárjogot kaptak, letelepítették őket, birtokot vagy jelentősebb pénzösszeget juttattak nekik, hogy el tudjanak helyezkedni a polgári életben.

2. Augustus uralomra jutásával véget értek a polgárháborúk, megerősödött a birodalom belső és külső biztonsága, a béke megszilárdulása pedig gazdasági, társadalmi és kulturális téren egyaránt nagy fellendülésnek nyitotta meg az útját. Amint láttuk, Augustus bel és külpolitikájában egyaránt a régi rómaiság gondolata érvényesült: ez szabta meg az imperium útját és mutatta a „békepolitika", a pax Romana irányát. Ennek a korhangulatnak ad kifejezést Vergilius kifejezve egyúttal a római küldetéstudatot is:

Ámde te, római, arra ügyelj, hogy a népeken úr légy, -
Néked a művészet: békében szabni a törvényt,
Megkímélni a gyengét és leigázni a dölyföst.

Az „augustusi korszaknak", a római küldetéstudatnak és a teljesítményeire büszke, megelégedett közhangulatnak szemléletes kifejezést ad a gens Augustónák a karthagói templomban emelt oltár. Egyik oldallapján a dombormű Róma istennőt ábrázolja, amint fegyvereken pihen. Jobbjában oszlopot tart, melyre az égből alászállott Victoria, a győzelem isten nője éppen ráhelyezi a kerek pajzsot, a clipeust: ilyen pajzsot szentelt a szenátus és nép Augustusnak, ez ékesítette a császár palotáját is Rómában a Palatínuson.
Az istennővel szemben az oltáron a bőségszarú (cornu copiae), Mercurius botja (caduceus) és a földkerekséget ábrázoló gömb látható. „Róma fenséges alakja pihen. A háborúnak vége, Róma győzött, a fegyverekre nincs szükség. Most már ezek adják azt a biztos alapot, melyre a római imperium felépül. Róma büszkén tekint világbirodalma jelképeire: istenfélelem és vallás (pietas) azok az alapok, melyeket az oltár érzékeltet. Ezeken pihen a világ jóléte, melyek a bőségszarú, a bot és a földgolyó képében megjelennek." Ugyanez a hangulat jut kifejezésre Rómában az ara pacis domborművein is.

Az Augustus által meghatározott politikai és gazdasági irányvonal alapján a birodalom népei - kisebb, a határokon folyó háborúktól eltekintve - két évszázadon keresztül szinte zavartalan belső békét élveztek.
Joggal állapították meg, hogy külsőleg tekintve a világ talán sohasem volt olyan boldog, mint Traianus és Hadrianus korában. De a provinciák még a kegyetlen császárok alatt is nyugodtan éltek. A rend és béke, az államrend szilárdsága és a gazdasági életben mutatkozó fellendülés biztonság tudatot adtak a lakosságnak. A holnaptól való félelem, mely az embereket a polgárháborúk idején eltöltötte, megszűnt.

Ezekben az évszázadokban nincs tudomásunk belső nyugtalanságról vagy forradalmakról - eltekintve a zsidóság egészen más természetű felkeléseitől. A lakosság - úgy látszik - nemcsak kényszerből, hanem önként és meggyőződésből is támogatta az új rendet.


Forrás: Kovács Károly - Hellénizmus, Róma, Zsidóság