logo

XXIII September AD

Volcusok, Aequusok

Az aequusok és volscusok támadásai azok közé a fentebb már említett népmozgások közé tartoznak, amelyek során az Itália belső területein élő törzsek a gazdagabb tengerparti síkságok felé nyomulnak. Az aequusok kelet felől támadják Latiumot, a volscusok pedig délen szállják meg a parti síkságot, elfoglalva Antiumot, és sikeresen előrenyomulva Latium belső hegyvidéke felé. Elérik Velitraet is, ami azt jelenti, hogy néhány kilométernyi távolságra kerülnek olyan fontos latin kultuszhelyektől, mint Alba Longa vagy Dianának Frazer által híressé tett szent ligete a Nemi-tó partján.
Az annalisták szerint ezeknek a népeknek a megállítása, visszaszorítása, majd erejük felőrlése száz évnél is hosszabban tartó folyamatos és kudarcoktól sem mentes háborúzást jelentett Róma és szövetségesei számára. Például Antiumot, amely a volscusok legfontosabb városává válik, 467 körül ugyan sikerül elfoglalni, de néhány év múlva újra a volscusoké lesz, akiket Róma csak a 370-es években tud végképp kiszorítani innen.

A latin városok szövetsége még a század elején (a hagyomány szerint 486-ban) kibővül a hernicusokkal. Elég egy pillantás a térképre, hogy ennek stratégiai jelentősége világos legyen. A hernicusok területe a latinoktól keletre beékelődik az aequusok és a volscusok közé: a velük való szövetség meghosszabbítja ugyan azt a határvonalat, amit védeni kell, de éppen ez a terület szigeteli el egymástól az aequusokat és a volscusokat.
Az 5. század hadi eseményeinek leírását sabinokkal való összecsapások is tarkítják, de az annalisták őket a többi ellenséges népnél jóval kevésbé ádáz ellenfélnek tüntetik fel, részükről nem nehezedik túl nagy nyomás Latiumra, a hadműveletek csak az Anio folyó mögötti vidéket érintik.

A hagyomány szerint ez a nép dél felé vezette le népességfölöslegét: eredetmondájuk szerint a dél- és közép-itáliai törzsek többsége a sabin hegyekből származtatja magát. Róma és a többi latin város lakosságát a köztársaságkorban is növeli a sabin beszivárgás. A leghíresebb sabin család Rómába költözését a hagyomány egyik ága nem a királykorra, hanem a köztársaság legelejére helyezi. Livius szerint Publius Valerius negyedik consulsága idején fogadják be Appius Claudiust (Attius Clausust) nagyszámú cliensével együtt - egy másik forrásunk 5 ezer clienst említ - Rómába, ahol földet is kapnak, Appius Claudiust a patríciusok soraikba emelik, a senatus tagja lesz, és neve nemsokára megjelenik a consulok listáján is. Hogy a hagyományból mi igaz, nem tudhatjuk, de mindenképpen Róma korai történetének fontos és létező jelenségeire reflektál.

A sabin nők és Titus Tatius mellett egy újabb olyan elem, amellyel múltját és identitását a latinok mellett ehhez a néphez köti a város. Klasszikus példája ugyanakkor a társadalomtörténetben vízszintes behatolásnak nevezett jelenségnek: a nemzetség feje a város vezetői közé kerül, cliensei pedig a köznépet gyarapítják.
Ha az ötezres létszám mindenképp túlzásnak tűnik is, a nagyszámú cliens biztosította fegyveres erő és tekintély magyarázhatja a Claudiusokat maguk közé fogadó patríciusok nagyvonalúságát.

A latin városok, de elsősorban Róma nyitottsága a betelepülők iránt a város és Latium történelmének egyik legfontosabb vonása, az ezzel is összefüggő demográfiai súly nélkül többek között katonai sikereik sem lennének érthetőek. A Claudiusok származásának története arra is jó példa, hogy a tekintélyes Kr. e. 3-2. századi gensek „családi” történelméből hogyan áll össze Fabius Pictor és a későbbi annalisták kezei között a római történelem.
Az exemplum maiorum vagy exemplum a - költött vagy valóságos - ősök eszményiként ábrázolt cselekedeteinek megörökítésével állított példát a mindenkori utódok elé. Az egyik leghíresebb exemplum a köztársaságkor elejéről L. Quinctius Cincinnatus nevéhez kötődik, akit Livius (III, 26) szerint egy igen válságos katonai helyzetben választottak dictatorrá.

Mint Livius írja: „A római nép államának egyetlen reménysége, L. Quinctius négy iugerum földet művelt, [ ... ] éppen árkot ásott, egy ásónyélnek nekifeszülve, vagy szántott, [ ... ] amikor a követek [ ... ] kölcsönös üdvözlések után megkérték: öltse fel tógáját mind maga, mind az állam javára, hallgassa meg a
senatus megbízását.”
Cincinnatus a kunyhóból kihozatja - nyilván hozzá méltó - feleségével a tógáját, letörli magáról a port, a verítéket, és vállalja a megbízatást. Miután győzelemre vezeti a római sereget, tizenhat nap után lemond a dictatori hatalomról. Cincinnatus, az ab aratro, az eke mellől elhívott dictator egyfelől a puritánságot, a tisztes földművest testesíti meg, másfelől annak példája, hogy a római polgár nem él vissza a hatalmával, és rögtön leteszi azt, ha az adott feladatot elvégezte. Mindezek mellett alakja azt is sugallja, hogy hajdanában a köztársaságkor elején nem voltak nagy vagyonkülönbségek, hiszen a saját földjét művelő Cincinnatus a patríciusok, a várost vezető arisztokraták közé tartozik.

Livius évkönyveinek leírása Róma 5. századi háborúiról - hasonlóan a belpolitikai események ismertetéséhez - rendkívül egyhangú. A városban az atyák és a nép között évről évre dúl a viszály, a néptribunusok lázítanak, a consulok, esetleg egy-egy dictator pedig évről évre kivonul, hogy elhárítsa vagy megelőzze a Latiumot valahonnan fenyegető veszélyt. Főképp kétféle hadi eseménnyel találkozunk: nagyobb csatákkal és városostromokkal, illetve az ellenség földjeinek pusztításával.
A római hagyomány a csaták méretét, az ellenséges - illetve római - elesettek számát sokszor eltúlozza, amint a város népességének nagyságát is túlbecsüli. Dionysios szerint például Róma lakossága 474-ben 103 ezer polgárt számlált. Ehhez képest a mai, elsősorban Róma területén alapuló óvatosabb becslés az összlakosságot körülbelül 15 ezerre, a merészebb 30 ezer körülire teszi. Az utóbbit tarthatjuk reálisabbnak, mivel arányaiban jobban megfelel az egy legiónyi - 3-4 ezer fős - hadseregnek és annak a feltételezett hatalmi súlynak, amely az 4. század legelején már komoly hódításban (Veii) mutatkozik meg.

A hagyomány a volscusok vagy aequusok népességi adatairól hallgat, de az évente levágott ellenség létszámából a valóságtól talán még inkább elrugaszkodott adatok következnének. Ahogy a (polgárok 100 ezres létszámának megfelelő) több százezres lakosság viszonyul a 30 ezerhez, úgy aránylanak a hagyomány által leírt csaták az 5. században lezajlott harci eseményekhez. Amikor a történetírás felnagyítja ezeket az összeütközéseket, akkor a fontosságukat hangsúlyozza, és ennyiben helyesen rekonstruálja a múltat.
Kis létszámú városok vívtak egy-két magyarországi megyényi területen kisméretű háborúkat, de ezeken az összecsapásokon egyes városok, egész népek fennmaradása múlott. Róma sorsa szempontjából a volscus előretörés megállítása semmivel sem volt jelentéktelenebb, mint a már jóval nagyobb hadseregeket mozgató pyrrhosi háború.

Az ellenséges földek pusztítása az 5-3. századi hadviselés legfontosabb eleme volt. Célja a zsákmányolás mellett az ellenség erőinek lassú felőrlése. Itt, Latiumban a háborús feleket nem választották el kisebb erőkkel is védhető, természetes határok, tengerszorosok vagy hegyvonulatok, mint például Hellasban.
Livius sokszor ír le olyan helyzetet, amikor a két hadsereg egyidejűleg, kölcsönösen pusztítja egymás földjét, tanyáit - ezeket a történeteket lehetetlen jellemzőnek tűnnek. Egy ilyen helyzetben Róma viszonylagos nagysága és demográfiai súlya, valamint társadalmának militarizált volta olyan előnyt jelentett, amely évtizedek szívós harcai alatt megkérdőjelezhetetlen fölénnyé változott a térségben. Róma földrajzi helyzetének is óriási jelentősége van. Latium északnyugati határán feküdt, az aequusok és volscusok támadásaitól megvédte szövetségeseinek, a latin városoknak a gyűrűje, földjei, nyájai tehát jóval kevésbé voltak kitéve az ellenség prédálásának, mint például Nomentumé vagy Ardeáé.

Coriolanus története a volscus háborúk leghíresebb epizódja. A fiatal patrícius hősies katona, a volscusok hamar elkezdik rettegni a nevét, amelyet mint melléknevet Corioli városának elfoglalása után kapott. Rómában a származására és tetteire büszke arisztokrata szembekerül a néppel és annak védelmezőivel, a néptribunusokkal (történetét a hagyomány nem sokkal az első néptribunusok megválasztása utáni időkre illeszti be).
A konfliktus vége az, hogy Coriolanus elhagyja a várost, és az ellenséghez menekül, majd hamarosan mint egy volscus sereg vezére érkezik Róma falai alá. A várost azonban nem tudja elfoglalni, elébe menő anyjának szemrehányásai megállítják, elárulja tehát a volscusokat is, akik ezért megölik.

A gyönyörű és paradigmatikus történetnek, amely Plutarchoson keresztül - főképp Shakespeare jóvoltából - az európai irodalom része lett, Róma történelméhez nem sok köze van. Egy haragvó hős (Achilleus) - aki hazája ellen fordul, de mégsem képes elpusztítani - megingása megmenti Rómát, de neki az életébe kerül. A történetnek vallástörténeti vonatkozása is lehet: itt is találkozhatunk eggyel a Rómát megmentő nőalakok közül. Ugyanakkor ez az egyetlen olyan eset Liviusnál, amikor a volscusok Rómát magát komolyan fenyegetik, vagyis a történet (akár igaz, akár nem) a fentebb vázolt katonai helyzetre is reflektál: csak egyszer jutottak ilyen messzire a volscusok, és akkor is egy római vezette őket.

A latin szövetség - folyamatosan szerezve vissza földjeit a területére támadó törzsektől, illetve nyomulva be azok területére - új városokat, coloniákat hoz létre, amelyek új tagként erősítik a szövetséget, nagyban hozzájárulva a térség védelméhez, mint például 494-ben alapított Velitrae.
A coloniákat római és latin telepesek hozzák létre: azaz nemcsak a veszélyen, amelyet egy ilyen „előretolt helyőrségben” való letelepedés jelentett, osztoztak, hanem a foedus Cassianum szellemében a megszerzett földeken, a zsákmány legfontosabb részén is. Ezek a városok még nem kötődnek annyira Rómához, mint a későbbi, már Itália módszeres meghódítása során létrejövő és forrásaink által sokkal jobban adatolt coloniák. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindazokban az esetekben, amikor a latin városok vagy egy részük Róma ellen fordult, ezek közül a korai coloniák közül is csatlakoztak hozzájuk egyesek.


Forrás:
Havasi László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem
Osiris Kiadó Budapest, 2007