logo

XXIII September AD

Háború Syriával és Pergamon bekebelezése

III. Antiochos nehéz körülmények közt foglalta el a Seleukidák trónját (223), de azután sikerült megszilárdítania a megrendült hellenisztikus birodalmat, s ezért úgy tudta magát beállítani, mint restitutor orbist, azaz mint a „világ helyreállítóját”. Már 202 előtt elnyerte a megas, vagyis a „Nagy” megtisztelő jelzőt. 202-ben elindította Egyiptom ellen az ötödik syriai háborút (202-195), és 196-ban Thraciát is megtámadta.

Az aitóliai szövetség kérésére úgyszintén betört Görögországba. Mindez erősen keresztezte azt a római érdeket, amely az erőegyensúlyi helyzetet szerette volna fenntartani a Mediterráneum keleti medencéjében.
A 196-193-ban sorra kerülő diplomáciai lépések nem vezettek eredményre, ami Róma részéről fegyveres beavatkozáshoz vezetett, s ebben Pergamonnak is szerepe volt, minthogy veszélyeztetve érezte magát a terjeszkedő hellenisztikus nagyhatalom részéről. Antiochos két szárazföldi ütközetben is térdre kényszerült, előbb görög földön, Thermopylainál (191-ben), majd pedig Kis-Azsiában, Magnésiánál (190), s az utóbbi vereség döntőnek is bizonyult, miután már a tengeren is alulmaradt.
A 188-as apameiai békében a hellenisztikus uralkodó jelentős területekről kényszerült lemondani, így Kis-Azsia nagy részéről is. A következő évben meggyilkolták. A rómaiak figyelmét az „uralkodókultusz” megteremtésével is magára vonta.

Róma az Égei-tengeren túli első területeket 133-ban szerezte meg, amikor Pergamon utolsó királya, III. Attalos a római népre hagyta országát, fölmérve annak addigra kialakult kiszolgáltatott helyzetét. Egy lázadás sem tudta megakadályozni Kis-Ázsia e fontos részének birtokbavételét, ahol Róma újabb tartományt hozott létre: Asia provinciát 101-ben Cilicia is provincia lett, hogy Róma így tudja útját állni a kalózok egyre veszélyesebbé váló tevékenységének.

A hellenisztikus világgal való érintkezés Róma számára persze nemcsak a fegyverek igénybevételét diktálta, hanem alkalmazkodnia kellett ennek a civilizációnak diplomáciai és politikafilozófiai szokásaihoz is, főleg az itteni szövetségi rendszer bevett eljárásaihoz. A senatus idegenből érkező követségeket fogadott, és alkalomadtán teljesítette kéréseiket.
A senatus megbízott küldöttei, legátusai voltak döntőbírák szövetségi kérdésekben, döntöttek afelől, hogy mely városok legyenek szabadok, és rendelkezzenek önkormányzattal, és melyek legyenek másoknak alávetve; továbbá arra kényszerítettek királyokat, hogy eltávolítsák helyőrségeiket, máskor pedig csak pusztán megfigyelőként léptek fel.

Arról is dokumentumaink vannak, hogy egyes görög városok különleges módon fejezték ki köszönetüket egy-egy kiemelkedő római személyiségnek, a tekintélyszerzésnek ezzel egy olyan lehetőségét nyitva meg előttük, amely addig ismeretlen volt Rómában. A legkorábbi és leglátványosabb példákra ezzel összefüggésben T. Quinctius Flamininus kapcsán került sor, aki Kr. e. 198-ban volt cónsul, és Görögország „szabadságáért” szállt síkra V. makedón Philippos hatalmi igényeivel szemben, miként azt a római propaganda állította.
Plutarchos leírja azokat a chalkisi rituálékat, amelyeket tiszteletére hajtottak végre, s amelyeket még 300 évvel később is elvégeztek. Ezek áldozatokból, italáldozatokból és dicsőítő himnuszból álltak, és saját papjának kinevezése is megtörtént.
A himnuszban például ez állt: „Tiszteljük a derék rómaiakat, akiket méltán megilletnek ünnepi fogadalmaink. Énekeljetek, lányok, a nagy Zeusnak, Rómának és Titusnak, együtt a tisztességtudó rómaiakkal! Segíts bennünket Paian Apollón, segíts bennünket Titusunk, mi megmentőnk!”

A Kr. e. 2. században a későbbiekben is találunk adatokat az efféle megtiszteltetésekre, még ha azok nem voltak is ennyire hosszú életűek. így egy pap és áldozatok illették meg azt a Manius Aquiliust, aki végül is bevezette Asiában a Kr. e. 120-as években a provinciaszervezetet. Nem sokkal a 168-as pydnai győzelmet követően egy követség, amelyet C. Popillius Laenas vezetett, arra kényszerítette IV. Antiochost, hogy véget vessen Egyiptom elleni inváziójának.


Forrás:
Havasi László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem
Osiris Kiadó Budapest, 2007