logo

XXIII September AD

Etruszkok, Latinok, Punok

Latium, valamint Róma had- és diplomáciatörténete a 6-4. században a fent vázolt keretek között alakul. Tarquinius Superbus elűzése külpolitikailag is új helyzetet teremt ugyan, de nem jelenti az etruszk befolyás végét Rómában, a város ugyanis még a 6. század végén Clusium hatalma alá kerül.
Lars Porsenna, Clusium királya a hagyomány szerint a köztársaság második évében ostrom alá vette és meghódolásra kényszerítette Rómát. A vereség tényét, ha megszépítve is, a római annalisztika is megőrizte, Tacitus egyértelműen ki is mondja, amikor a Kr. u. 69. évi polgárháború egyik szörnyű eseménye kapcsán végigpillant a római történelem egészén: „Iuppiter Optimus Maximus székhelye [ ... ], amelyet sem a város meghódolása után Porsenna, sem elfoglalása után a gallok meg nem gyalázhattak, a princepsek őrjöngése miatt pusztult el.”
(Tacitus: Históriáé, III, 72, Borzsák István fordítása.)

Az idősebb Plinius megjegyzése is (Naturális História, XXXIV, 139) evidenciaként látszik kezelni Róma alávetettségét, ugyanakkor úgy is érthető, mintha Porsenna támadása űzte volna el Tarquiniust Rómából. Ez a szakirodalom egy része által elfogadott változat az annalisztikus hagyományban rögzült képnél - Porsenna Tarquiniust trónjára visszasegíteni érkezett a Tiberis partjára - jobban is illeszkedik a további eseményekhez. Róma hódoltatása után ugyanis a Porsenna vezette etruszkok mélyen benyomulnak Latiumba, és Ariciánál megütköznek a latinokkal és a segítségükre érkező kyméi görögökkel.
A rómaiak ebben a vállalkozásban minden bizonnyal Porsenna szövetségeseként harcoltak, azok a hagyományok pedig, amelyek Tarquinius Superbus életének utolsó időszakát a latin Tusculumhoz, illetve Kyméhez kötik, a mellett a feltételezés mellett szólnak, hogy az ellenfél sorait a Tarquiniusok erősítették.

Az önellentmondó hagyomány különböző értelmezésein nyugvó rekonstrukciók csak feltételezések lehetnek. Annyi mindenesetre valószínűnek látszik, hogy a 6. század legvégén különböző és képlékeny koalíciók küzdöttek a nagyobb latiumi és campaniai befolyásért, és bár ezek a harcok alapvetően illeszkedtek a görög-etruszk szembenállásba, illetve az etruszkok latiumi hatalmának összeomlásába, nem népek, hanem városok háborújáról kell beszélnünk, amely az etruszkokat etruszkokkal és a latinokat latinokkal is szembeállított.
Porsenna megtiltotta Rómának, hogy fegyvergyártásra vasat használjon - nyújt Plinius szövege egy érdekes, bár homályos információt. Ez a tilalom ugyan sehogy sem illeszthető be Róma korabeli történetébe (például a két város katonai szövetségébe), de összefügghet a város és Etruria a királykorban még intenzív gazdasági kapcsolatainak az 5. században régészetileg is kimutatható elsorvadásával.
Ennek nagyon fontos eleme lehetett az etruszkok ellenőrzése alatt levő fémbányáktól, illetve az etruszk fémipartól való elszakadás. Az ekkor fellépő vashiány hozzájárulhatott a fegyverzet átalakulásához is Rómában.

Az ariciai vereség derékba törhette Clusium előretörését a térségben, Rómával kapcsolatban legalábbis majd csak egy évszázad múlva hallunk róla: Clusium falai alatt fognak majd találkozni a gall sereggel a római követek. Róma számára az 5. század elejétől már a legfontosabb etruszk város a tőle húsz kilométerre északkeletre fekvő szomszédja, Veii lesz. Újabb és újabb háborúkban kirobbanó ellenségeskedésük a Tiberis-parti területekért végigkíséri az egész századot.
A régészet a 470-es évekre teszi az etruszk befolyás csökkenését Rómában, a consullisták kritikája mellett ezért is merülhet fel a szakirodalom egy részében, hogy ezekre az évekre tehető a köztársaság kialakulása. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az etruszk hatás az Etruriával szomszédos Róma esetében nem szűnhet meg teljesen a király elűzésével. A város eltávolodását az etruszk kultúrától kielégítően megmagyarázza az etruszkok közép-itáliai befolyását megszüntető kyméi tengeri vereség, illetve az a tény, hogy Róma kapcsolata erre az időre leegyszerűsödik a Veiivel való ellenséges viszonyra, amely csak az egyik fél teljes pusztulásával fog véget érni, a következő század elején.

A Fabiusok cremerai veresége 477-ben (vagy 479-ben) a Veiivel való háborúk leghíresebb története. Mivel Rómának egyszerre kell helytállnia a volscusok, aequusok, sabinok és etruszkok ellen, a Fabiusok nemzetsége magára vállalja a Veii elleni harcot. A gens Fabia háromszázhat tagja, valamint clienseik kivonulnak Rómából, és tábort építve az ellenség területén folyamatos portyázással kötik le az etruszkok erejét.
A kezdeti sikerek után azonban a Cremera folyócskánál tőrbe csalják és mind egy szálig levágják a Fabiusokat. A gensnek csak egyetlen tagja marad életben, ő fogja sikeresen továbbvinni a nemzetség nevét, amely Róma későbbi történetében is fontos szerepet játszik majd, például ennek a nemzetségnek a tagja az első római történetíró, Fabius Pictor. Nem tudhatjuk, mennyi igaz ebből a legendás elemekkel átszőtt történetből, de az események valóságosságánál fontosabbak azok a kérdések, amelyeket a történet a hagyományban megjelenít.
A patríciusok nemzetségi szervezetén, az arisztokráciának a clienseik által megnövelt fegyveres erején alapuló, régi hadakozás kudarcáról is szól ez a történet egy korszakban, amikor Róma katonai céljait már csak a cenzus alapján szervezett, nem csupán patríciusokból és clienseikből álló hadsereggel lehetett megvalósítani. A történet összefügg a consullista korai szakaszának egyik legszembetűnőbb vonásával is: 485 és 479 között az egyik consul minden évben a Fabiusok közül kerül ki, hogy aztán dominanciájuk hirtelen megszakadjon. Hogy ennek hátterében az arisztokrácián belüli küzdelmet kell-e sejtenünk, amelybe a Fabiusok különleges vállalkozása többféleképp is beilleszthető, az nem tudható, a Fabius Pictorral kezdődő annalisztika számára mindenesetre a Fabius-consulságok elapadását megmagyarázta a nemzetség majdnem teljes pusztulása.

Tarquinius Superbus bukása Róma helyzetét a latin városokkal szemben is megváltoztatja, a városnak a király által kiépített hatalma Latium-szerte megrendül. Történeti munkájában Cato fenntartott ebből a korszakból egy dedicatiót. „A tusculumi Egerius Baebius felavatta (dedicavit) Diana szent ligetét az ariciai erdőben a következő népekkel (populi) közösen: tusculumiak, ariciaiak, lanuviaiak, laviniumiak, coraiak, tiburiak, pometiniaiak, ardeai rutulusok.” (Cato: Origines, fr. 58 P) Ez a jelentősebb latin városok nagy részét tömörítő közös kultusz egy katonai, politikai szövetséget jelez, amely minden bizonnyal a legnagyobb latin város, Róma ellensúlyozására született.

A hagyomány szerint ezt a Róma-ellenes koalíciót, az ariciai szövetséget a Tarquiniusok szervezték, és 496-ban még az öreg Tarquinius is ott küzdött a Latium sorsáról döntő Regillius-tavi csatában a rómaiak ellen. A rómaiak győzelmük után néhány évvel, amelyben a Dioskurosok is segítették őket, megszervezték a latin szövetséget, a foedus Cassianumot, amely a szerződés létrehozójáról, a 493. év consuljáról kapta nevét. A szerződést rögzítő feliratok közül egy sem maradt ránk, de Dionysios Halikarnasseus ismerteti a művében.
A forráskritikai problémák ellenére elfogadhatjuk a görög szerző által közöltek lényegét. Róma és a latin városok békét kötnek, mindkét fél kötelezi magát, hogy nem szövetkezik külső hatalommal a másik ellen, támogatják egymást ellenség betörése esetén, egyenlően osztoznak a háború terhein (a közös haderő egyik felét a latin városok, a másik felét Róma állítja ki) és a zsákmányon.

A megegyezés a latin városok és Róma magánjogi közeledését is tartalmazta, azaz a ius commercüt, a ius conubüt és talán a ius migrationist is: kiterjesztették egymásra a vagyonszerzés (a kereskedés) és a házasság jogát, és aki áttelepült egy másik városba, ott megkapta a polgárjogot.
A katonai, politikai szövetség természetesen egyben kultuszközösség is, tagjai minden évben találkoztak az albai hegyek egyik szent ligetében. A megegyezés elsősorban a latin városok mindegyikét fenyegető új veszély, az aequus és volscus támadások miatt jött létre, és sikeresen is működött is több mint száz évig, az aequus-volscus probléma végleges elhárulásáig.

A szerződés ténye bizonyos, Cicero és Livius is említi, hogy szövegét, benne Cassius nevével, bronzoszlopra vésve lehetett olvasni a Forumon az ő korukban is. A hagyományos dátumot a szakirodalom egy része megkérdőjelezi, mind Rómának a szövetségben tükröződő hegemón helyzetét (a sereg felét ő adja, és ő irányítja a közös haderő egészét), mind a latin városok magánjogi közeledését csak jó száz évvel később, a gall betörés után tartja reálisnak.

Az 5. századi latin szövetségben pedig - valamiféle szövetséget mindenki feltételez az aequus-volscus támadások miatt - Róma még nem játszik vezető szerepet. A hagyomány kritikáját megerősíti Cassius személye is, aki plebeiusnevet visel. Ez az álláspont ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy Róma már az 5. század elején is messze a legnagyobb területű és népességű város Latiumban, amely már Tarquinius Superbus alatt az egyik legerősebb hatalom volt a térségben. A foedus Cassianum a király bukása utáni zavaros helyzetben teremt rendet, a Tarquiniusok dinasztikus és személyes kapcsolatai helyébe lép.

Róma hatalmi súlyának megítélésével függ össze a Karthágóval kötött első szerződés értékelése és datálása is. Polybios (III, 22), akinek fordításában ez, illetve a rá következő kétszázötven év során kötött további két egyezmény szövege fennmaradt, a legelsőt a köztársaság első évére teszi.
A szerződés pontosan elkülöníti a felek érdekszféráját: Karthágó elsősorban kereskedelmi érdekeit védi, megszabja, merre hajózhatnak és merrefelé nem a rómaiak, illetve szövetségeseik. Ugyanakkor megfogalmazódik, hogy a „karthágóiak semmiben se ártsanak Ardea, Antium, Laurentum, Circeii, Tarracina népének, sem Latium egyetlen olyan községének, amely Róma alattvalója. De tartózkodjanak azoktól a városoktól is, amelyek Rómának nem alattvalói. Ha ilyet elfoglalnak, azt sértetlenül szolgáltassák ki a rómaiaknak.” (Hahn István fordítása.)

A felsorolt tengerparti városok egész Latiumot kijelölik, a legdélebbi, Tarracina már több mint száz kilométer távolságra van Rómától. A szerződés tükrözheti Róma királykor végére kialakult hatalmát, de a szöveg jellegéből adódóan a hatalmi igényeit is. (Az biztos, hogy az 5. század elején egy időre a megjelölt terület déli része - a volscusok foglalják el - elvész nemcsak Róma, de a latinok számára is.)
A szerződés hitelességét nem, a polybiosi datálást annál többen kérdőjelezik meg, 348-ra helyezve azt. Ez a dátum Liviusból és Diodórosból következik, akik ennek az évnek az elbeszélése során szólnak először a két állam megegyezéséről. A szakirodalmat megosztó probléma részben ugyanaz, mint a foedus Cassianum esetében: mennyire volt erős és aktív Róma a 6. és 5. század fordulóján.