logo

XXIII September AD

A második Samnis háború

Róma a tengerparti síkságon Campania felé coloniák alapításával erősíti meg a pozícióit: 334-ben Cales, 328-ban Fregellae a Liris folyó partján; Róma fokozatosan felszámolja a samnisok és a saját területei között lévő ütközőzónát. A samnis szövetség nem nézi tétlenül, hogy teljesen és véglegesen kiszorul Campaniából: 326-ban (vagy 328-ban) kitör a második samnis háború, amely kisebb megszakításokkal 304-ig tart. A háború első szakaszában a kulcsot Neapolis jelenti.

A város görög lakosainak egyik fele, a démos a samnisokat pártolja, akik mellett Tarentumtól (Tárastól), a legjelentősebb és ebben a korban külpolitikailag rendkívül aktív dél-itáliai görög várostól is remélhetnek támogatást. Az arisztokrácia inkább a Rómával való kapcsolatban látja a város - és saját - jövőjének zálogát.
Neapolist samnis katonák védik, akiket a hagyomány szerint a lakosok egy ravasz csellel eltávolítanak, majd kizárnak a városból, és átadják őket a korábban már emlegetett P. Quinctius Philónak, a római sereg fővezérének.
Philo - az első római politikus, aki görög cognoment visel - 327-ben mint consul érkezik Campaniába, de imperiumát a Neapolis körüli had- és diplomáciai műveletek zökkenőmentes lebonyolításáért meg kell hosszabbítania a népgyűlésnek a következő évre, ez az első úgynevezett prorogatio imperii.

A prorogatio alkalmazását ebben az első esetben az magyarázza, hogy Róma nem ostrommal, hanem tárgyalásokkal akarja megszerezni Neapolist, és ezért különösen fontos a magistratus személye. Philo tud görögül, ami ekkor még nem általános a római arisztokrácián belül (bár a következő évtizedekben ez rohamosan megváltozik), és inkább a nobilitas plebeius származású tagjait jellemzi, kiváló diplomáciai képességekről tett már korábban is tanúságot, valószínű, hogy régi személyes kapcsolatai vannak Neapolisban. A prorogatio később a senatus kezébe kerül át, és olyan helyzetekben alkalmazzák, amikor nem elegendő az imperiummal felruházható magistratus a különböző helyszíneken jelentkező katonai feladatokhoz.

A rómaiak a háború első éveiben támadólag lépnek fel egyrészt Samniumban, másrészt a samnisok északi szövetségeseinek a területein. Ekkor azonban a samnisok még megállítják a rómaiak előretörését: 321-ben Caudium közelében súlyos vereséget mérnek rájuk.
Caudium Délnyugat-Samnium központja; ehhez a városhoz kapcsolja a hagyomány a köztársaságkor legszégyenletesebb vereségét. A város közelében egy szorosban csapdába esik a római sereg, és mivel a harc kilátástalan lenne, Sp. Postumius Albinus consul kénytelen békét, illetve fegyverszünetet kötni, ami egyrészt a samniumi pozícióinak elvesztését jelenti Róma számára, másrészt a samnisok a fegyverzetüktől és ruházatuktól megfosztott rómaiakat egy iga alatt hajtják át, akik csak ezen az áron vonulhatnak el.
Róma már a következő évben kiköszörüli a csorbát, és felmondva a fegyverszünetet (vagy békét), vereséget mér a samnisokra. Az istenek bevonásával, kultikus formák közepette kötött megállapodásokat a vallásos és csak bellum iustum et piumot viselő rómaiak nem egykönnyen tehetik semmissé. Éppen ezért Postumius, a megállapodást megkötő consul egy római nobilishez méltóan feláldozza magát (valamint tribunusait és quaestorait), ő maga javasolja a senatusban, hogy Róma ne ismerje el a szerződést, és az ezzel jogtalanná vált megegyezésért felelős személyeket szolgáltassák ki az ellenségnek, amivel Róma mentesül a béke megtartása alól.

A történet nemcsak zavaros (például nem világos, hogy békéről vagy fegyverszünetről van-e szó), hanem szinte minden ízében kitaláltnak tűnik. Eddig még a caudiumi szorost sem sikerült azonosítani, lehet, hogy egy közönséges vereséget vannak hivatva szépíteni a nehéz terepviszonyok, az iga helyett pedig inkább annak a szégyenét kellett elviselnie Rómának, hogy érdekeivel és külpolitikai törekvéseivel ellentétes békére kényszerítették.
Mindenestre a technika, amellyel úgy tudja felrúgni a megállapodást a senatus, hogy a város elkerülheti az istenek haragját, egy létező és Rómát több szempontból is jellemző „trükk”. Ismerjük egy hitelesebb alkalmazását: a Numantiával kötött megegyezést tenné ily módon semmissé a senatus 136-ban, C. Hostilius Mancinus consult beáldozva.
Hogy a Caudium utáni években mi történt, nem tudjuk pontosan, 318 körül mindenesetre megszűnik a nyílt ellenségeskedés, Róma Campaniában erősíti meg a pozícióit, illetve Apuliában és Lucaniában építi tovább szövetségesi hálóját, például Árpiban és Forentumban.

Két új tribust is szervez (Oufentina és Falerna) - úgy tűnik, Róma mindig tudatosan igyekezett szövetségesei számával párhuzamosan növelni, illetve megszervezni az ager Romanust -, az utóbbit a híresen termékeny falernumi földeken.
Nem arról van szó, hogy Róma evvel szétforgácsolja erejét vagy hagyja erőt gyűjteni a samnisokat, hanem bekeríti Samniumot, és hosszú távra tervezve akarja elszigetelni és összeroppantani a nála népesebb és híresen harcias samnis törzseket. A háború alatt a másik félnél ilyen stratégiai gondolkodásra nincs példa, és hasonló kezdeményezést sem sokszor látunk. A négy touto szövetsége jól működik, ha védekezésről van szó, de egy Rómához hasonló méretű és szervezettségű állammal szemben évtizedekig mozgósítva tartani a szövetség erejét - még akkor is, amikor nem fenyeget közvetlen veszély - gyakorlatilag lehetetlen.

Bár a harcok 315-ben samnis sikerekkel indulnak újra, Róma hamarosan visszavág, és tovább folytatja ellenségei elszigetelését: 315-ben elfoglalja Luceriát, 314-ben latin jogú coloniát alakítva ki a területén.
313-ban visszaszerzik Fregellaet, és további latin jogú coloniákat alapítanak - Suessát, Autuncát, Saticulát -, illetve nagy győzelmeket aratnak az egyik samnis központnál, Bovianumnál. Közép-Itália termékeny síkságai és a Tyrrhén-tenger partja felett kiterjesztett és megszilárdított hatalmuk nagyságát jól szemlélteti a 312. év censora, Appius Claudius Caecus által építtetett - és róla elnevezett - via Appia, amely Campaniával kötötte össze Rómát.

A via Appiát is folyamatosan tovább építik majd, míg el nem éri az Adriai-tengert, illetve a római úthálózat folyamatosan további új utakkal bővül, amelyek a további katonai sikerekhez, valamint Itália egységének kialakulásához, a romanizációhoz is nagyban hozzájárulnak.
312-ben nem zárul le a samnis háború, de Róma erejének javát már nem a samnisok kötik le. A városnak több évtizednyi béke után kell Etruriában újra biztosítania a pozícióit: 311 és 308 között zajlik az etruszk háború, amelyben a szárazföld belsejében fekvő városok vesznek részt, mint például Arretium, Volsinii és Clusium.
A római sikerek meghátrálásra késztetik az etruszk városokat. Róma harmincéves fegyverszünettel biztosítja ismét északi határait, hogy továbbterjeszkedjen Közép-Itália keleti területein, egészen az Adriáig, illetve befejezze a samnis háborút.


A dictatori évek

A Varró és Atticus kutatása alapján megalkotott Fasti Capitolini a 4. századra vonatkozóan két az állam vezetésében mutatkozó anomáliát is tartalmaz: az egyiket az úgynevezett dictatori évek jelentik, a másikat a Sextius Licinius-féle törvények előtti, a consuli tribunusok sorát megszakító ötéves anarchia. Egyik elképzelést sem tudjuk beilleszteni a római történelemről alkotott képünkbe.
Az még elképzelhető, hogy egy évig a néptribunusok meg tudták akadályozni, hogy magistratusokat válasszanak az állam élére, de az öt év már csak a katonai feladatok miatt is lehetetlen. Az egyéves dictatori uralom pedig ellene mond mindannak, ami a forrásainkból erről az intézményről megtudható, ráadásul az adott évekhez (333, 324, 309, 30 1) semmilyen komoly veszélyt nem társít a hagyomány, amely indokolhatná ezt a különleges megoldást. A probléma megoldása inkább az évek rekonstruálásának nehézségeivel függhet össze, szükség volt „hozzáadott” évekre, hogy a különböző hagyományok, illetve a görög történelem eseményei összeillesztésekor jelentkező lukakat kitöltsék.

Egy négyéves hosszabbítás talán még megfelelő is lett volna, de mind a kettő (ha elfogadunk egy év anarchiát, akkor is négy pluszévet kapunk) együttes alkalmazása soknak bizonyult. Nem tudjuk, mikor alakult ki az ötéves anarchia elképzelése, amelyet amúgy Livius is használ, szemben a dictatori évekkel, ellenben van egy érdekes elképzelés a dictatori évek eredetéről: Caesar dictatorságához akarták vele megteremteni a történelmi példát.
Jellemző adalék ehhez, hogy az auguri testület, ha a Caesar dictatorságával kapcsolatos aggályait nem is merte szavakba önteni, Antonius hat hónapon túli magister equitumságát szóvá tette. Ha véletlen, akkor érdekes véletlen: a 333. (dictatori) év magister equitumját Marcus Antoniusnak hívták.

Ez utóbbira 304-ben, egy nagy csata és Bovianum elfoglalása után kerül sor: ekkor megújítják a korábbi, 341. évi szerződést. A század végére Róma kiterjeszti, illetve megerősíti hatalmát a Közép-Appenninekben (Samniumtól északra), és megveti a lábát Umbriában és Apuliában. Az eszközök ismeretesek, skálájuk széles, a lakosság szinte teljes kiirtásától a Róma számára előnyös szerződések kötéséig.
A hernicus városok egy része 306-ban szembefordult Rómával. Miután megadásra kényszerültek, Róma sine suffragio polgárjogot adományozott nekik, míg a szövetségben kitartó többi hernicus város megtartotta független szövetséges státusát - mindebből jól látszik, hogy a sine suffragio polgárjog ebben az időben nem jutalom, hanem büntetés.

304-ben Róma az aequusok ellen fordul, és Livius szerint lerombolták a veteres hostes (IX, 45), az ősi ellenség hegyi településeit, az aequus népet pedig majdnem teljesen kiirtották. Ez a brutális katonai megoldás hozzájárult a térség hatalmi viszonyainak gyors rendeződéséhez: a marsusok és a többi kis nép örök szövetséget köt Rómával. A szövetségkötést itt is egyrészt coloniák alapítása (például Carseolié 298-ben) egészíti ki, másrészt pedig a sine suffragio jog megadásával járó bekebelezés (például Arpinumé 308-ban).

299-ben újabb két tribust alakítanak ki a megnövekedett ager Romanuson az Anio és a Liris folyók völgyében, az auruncusok és az aequusok földjén.


Forrás:
Havasi László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem
Osiris Kiadó Budapest, 2007