logo

XXIII September AD

A Latin háború - Szövetségesek és municipiumok

A samnisokkal való kiegyezésre szüksége is volt Rómának: 341-ben kitör a latin háború. Róma sikerei felborítják a latinokkal kötött szövetség egyensúlyát, az elvben egyenlő jogú felek szövetsége Róma latiumi dominanciájának eszközévé vált.
A latin városok követelései, amelyeket Livius jegyzett fel - a polgárjog, valamint hogy ők adhassák az egyik consult és a senatus felét -, minden bizonnyal a Kr. e. 91-es szövetséges háború előtti viszonyokat és törekvéseket tükrözik, és jól illeszkednek Livius koncepciójába, aki a latin szövetség mindegyik korszakát úgy mutatja be, mintha a latin városok Róma hol békés, hol lázongó alattvalói lennének.

A latinokhoz csatlakoznak a volscusok és a campaniaiak (és a sidicinusok és az auruncusok), és Rómának jelentős áldozatokba és négy esztendőbe került, hogy fölébük kerekedjen. A háború egyik fontos, 340-ben lezajlott csatájához több sokat elemzett epizód is kapcsolódik (de stratégiai szempontból már maga a helyszíne is érdekes: a latinok és a rómaiak a Vezúv környékén csapnak össze).

A két consul egyike, T. Manlius Torquatus kivégezteti fiát, aki parancs ellenére bocsátkozott párviadalba (és győzött). A másik consul, Decius Mus pedig feláldozta magát a győzelemért. Ugyanis a csata előtt az áldozati állat májából a jóspap kideríti, hogy a jelek kedvezőek ugyan a consul seregének, de kedvezőtlenek magának Musnak, erre a családjának a nobilitasban helyet szerző plebeius államférfi egy sajátos rítussal és imával felajánlja magát és magához kapcsolva az ellenség csapatait az isteneknek a győzelemért, majd az ellenség közé vágtat, ahol elesik.

A római istenek is betartják a megfelelő imaformulával rájuk kényszerített egyezséget, a consullal együtt ”elveszik” az ellenséges csapatokat is, és megadják a győzelmet a rómaiaknak. Míg Mus történetének valódi volta elképzelhető, Manlius története túlságosan exemplum jellegű, a disciplina (katonai fegyelem) végletes betartását, a res publica szolgálatának az apai szeretet elé való helyezését példázza többek között, ráadásul, ha alapjáig bontjuk vissza a történetet, gyanúsan párhuzamos lesz a Muséval, hiszen felfogható a fiú csata előtti feláldozásának.

A háborúk során, illetve utánuk végrehajtott rendezést, a legyőzött, valamint megfegyelmezett népekkel kialakított szövetségi rendszert - voltaképpen államközösséget - a kutatás a római történelem fordulópontjának tekinti. Joggal: az ekkor Közép-Itáliában kialakított szövetségi struktúra alkalmas volt arra, hogy a következő hódítások során egész Itáliát integrálhassa, illetve megfelelő erőt és szilárdságot mutatott olyan válsághelyzetben is, mint amilyet Hannibál itáliai hadjárata jelentett.
A kialakított rendszer legfontosabb eleme, hogy a legyőzött városokat egyenként kapcsolták Rómához: külön-külön határozták meg mindegyik jogállását és kötelezettségeit, Rómához való viszonyát.

A Róma által bő egy évtized alatt kialakított integráció - Livius (VIII, 14) alapján - a következő hierarchikus sémát mutatja:

1. Szuverén szövetséges városállamok, például Tibur és Praeneste, amelyek átadták Rómának földjeik egy részét, és tilos volt egymás között bármilyen politikai kapcsolatot fenntartaniuk, valamint egymás között nem, csak Rómával - római polgárral - gyakorolhatták a ius conubiit és a ius commerciit.

2. Más városok - illetve azok polgárai - a római állam részeivé váltak mint municipiumok. Ehhez Tusculum volt a minta. Ez történhetett teljes polgárjoggal: civitas optimo iure, illetve korlátozott joggal: civitas sine suffragio, ez esetben a lakosok nem szavazhattak a római comitiákon, és természetesen választhatók sem voltak a római magistraturákra.

3. Teljes polgárjogot olyan latin városok kaptak, mint Lanuvium és Aricia - Tusculum is visszanyerte polgárjogát, miután kiszolgáltatta a lázadás vezetőit -, illetve a volscus Velitrae és Antium lakosai is megkapták a teljes polgárjogot (bár vannak kutatók, akik a sine suffragio mellett érvelnek az összes volscus város, így Antium esetében is), bár ezek ellen a városok ellen Róma sokkal keményebben lépett fel. Velitrae falait lerombolták, arisztokratáit száműzték a Tiberisen túlra, elkobzott földjeiket pedig új telepeseknek osztották ki. Az antiumiaknak ki kellett szolgáltatni hajóikat, ezek egy részét elpusztították, a hajóorrokkal pedig a római forum szónoki emelvényét díszítették, amelyet ettől fogva neveztek rostrának (rostrum latinul hajóorr).

A Tyrrhén-tenger partjának ezt a stratégiai pontját egy - Ostia mintájára - római polgárokból alapított colonia őrizte. A tengerparton később további ilyen helyőrségeket szerveznek. Az idetelepített római polgárokat felmentették a légiókban való szolgálat alól, de nem hagyhatták el coloniáikat.

A 332-es census során regisztrálták az új polgárokat a tribusrendszerbe. Az egyik censor Q. Publilius Philo, a 330-as és 320-as évek meghatározó politikusa, ő volt az első plebeius praetor 337-ben, de előtte 339-ben már consul és dictator is volt, és alkalmasint személyében tisztelhetjük a római szövetségi rendszer egyik szellemi atyját is (Livius még a 338. évi consulok, Camillus unokája és C. Maenius szerepét emeli ki).
A censorok az új polgárokat a régi tribusokba osztották be, de létrehoztak két új tribust is Lanuvium és Velitrae területén (Maecia, Scaptia - lásd a táblázatot), amelyekbe az elkobzott földekre betelepített régi és új polgárokat egyaránt besoroltak.

A sine suffragio polgárjogot az államközösség Rómától távolabb fekvő tagjai kapták: campaniai városok, mint Capua és Cumae, és Antiumtól délebbre eső városok, mint például Fundi (Capua Róma-barát arisztokráciájával - az equesekkel, azaz a lovagokkal - kivételt tesznek: ők megkapják az optimo iure besorolást).
Ezek a városok a korlátozott polgárjoggal megkapták a ius conubiit és a ius commerciit, és a Rómába való beköltözéssel lakóik elnyerhették a teljes polgárjogot. Saját belső intézményeik megmaradtak, vagyis önkormányzattal rendelkező municipiumként tagolódtak be a római államba.

Ez a rendszer az önkormányzattal rendelkező municipiumok és a latin jogú szövetséges városok révén úgy tudta gyarapítani Rómát, illetve a Róma által ellenőrzött területet, valamint a hadra fogható polgárok és szövetségesek számát, hogy nem torzította el a városállami kormányzati rendszert, Róma politikai intézményeit. A sine suffragio gyakorlata ugyancsak a politikai intéz menyek stabilitását biztosította, mivel a választó- és törvényhozó gyűléseken az új polgárok nagy része nem jelent meg politikai tényezőként.

A latin háború után Róma területe, az ager Romanus 5525 négyzetkilométerre becsülhető. Ha ehhez a szövetségesek területeit is hozzászámítjuk, 8505 négyzetkilométert kapunk. A teljes népességre vonatkozó szám 347 ezer, illetve 484 ezer fő.

Forrás:
Havasi László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem
Osiris Kiadó Budapest, 2007