logo

XXIII September AD

A harmadik Samnis háború

A második samnis háborúban elért eredményeket Róma nem végcélnak tekinti, hanem csak az Itália, de legalábbis a térség meghódítása felé vezető út egyik állomásának. A samnisok ugyancsak nem érzik lezártnak a kérdést, és nem fogadják el, hogy visszaszorították őket a törzsszövetség határain belülre, és hogy elvesztették azt a szerepüket, amelyet Közép- és Dél-Itália legnagyobb katonai potenciállal rendelkező népeként játszottak. A harmadik samnis háború kitörése jól jellemzi mind a két fél törekvéseit: Róma szövetséget köt a lucaniaiakkal, akiket a samnisok megtámadtak. Ezzel a szövetséggel Róma az utolsó kaput is becsukta Samnium nagyhatalmi lehetőségei előtt. Mivel a samnis szövetség nem mondhatott le a független külpolitikáról, 298-ban kitört az újabb samnis háború, e néven immár a harmadik.

Scipio Barbatus, a 298. év egyik consulának felirata az első biztos kortárs forrásunk, amelyet hozzákapcsolhatunk a consullista és az annalisztika prosopographiai adataihoz, és amely szűkszavúsága és szárazsága ellenére a nobilitas gondolkodásába is bepillantást enged. Lucius Cornelius Scipio Barbatus, apjának, Gnaiusnak sarja, bátor és bölcs férfi, akinek külseje tökéletes párja volt kiválóságainak (virtusainak), aki consul, censor, aedilis volt nálatok, elfoglalta Taurasiát, Cisaunát Samniumban, egész Loucaniát leigázta, és túszokat ejtett.
A felirat némiképp ellentétben áll Livius közlésével, aki szerint Scipio Etruriába vezetett hadjáratot, ahol Róma a harmadik samnis háborút megelőző években, illetve a háború első felében ugyancsak aktív volt. Ez az annalista hagyomány bizonytalanságainak újabb formájára hívja fel a figyelmet: a nagy, döntő csatákon, illetve hadjáratokon kívül nem világosak a consulok (vagy más hadvezérek) provinciái. Míg a hadjáratok felsorolása, illetve az imperiummal rendelkezők listája külön-külön megbízhatónak tűnik, ezek Liviusnál látható párosítása esetleges és pontatlan.

A háború első éveiben a rómaiak módszeresen pusztítják a samnis vidékeket, és sikeresen ostromolnak meg több hegyi erődöt is, de igazán döntő győzelmet nem tudnak kicsikarni. A samnisok fővezére, Gellius Egnatius a fő erőkkel északra vonul, hogy az etruszkokkal egyesülve mérjen Rómára csapást.
Appius Claudius Caecus, a 296. év egyik consulja nehéz csatában győzelmet arat az etruszk-samnis erők fölött, de a következő évben Rómának még nagyobb és veszélyesebb koalícióval kell szembenéznie: saminsok, gallok, etruszkok és umbriaiak szövetkeznek ellene.

Itália még független népei, ha későn is, de ráébredtek, hogy Róma - előbb-utóbb - mindegyiküket fenyegető hódító törekvéseit csak közösen állíthatják meg. 295-ben Sentinumnál ütközik meg a Q. Fabius Maximus Rullianus és P. Decius Mus consulok által vezetett római hadsereg a koalíció fő erejével, a Gellius Egnatius vezetése alatt álló samnisokkal, illetve a gallokkal.
Itáliában addig még nem került sor ennyi embert mozgósító csatára: Róma négy légióját, azaz négyszer körülbelül 4500 embert - Livius szerint - a szövetségesek nagyobb, a fegyverben álló római polgárok létszámát meghaladó sereggel egészítették ki: a római fél létszámát tehát legalább 36-40 ezer főre tehetjük. Az ellenfél erőit a források jócskán eltúlozzák.

Egy kortárs görög szerző, a samosi Duris már a halottak számát is 100 ezerre teszi. Megbízhatóbb maga Livius, aki úgy fogalmaz, hogy az erők kiegyenlítettek voltak, és ha a harctéren megjelentek volna az etruszkok is, Róma elveszítette volna a csatát. A légiókat vezető egyik consul, a gallokkal szemben álló Decius Mus - apja példáját (exemplumát) követve - feláldozza magát. Ez nemcsak az apai példa erejét (vagy a család különös hajlamait), hanem a csata fontosságát és kiegyenlítettségét is mutatja: a vezér önfeláldozására, az istenek kikényszerített támogatására, illetve ezeknek a mozzanatoknak a csapatokat fanatizálni képes erejére is szükség volt a gallok elleni győzelemhez, akik a rómaiakban még mindig a legnagyobb félelmet keltették, és ezúttal még egy szokatlan fegyvernemet, harci szekeres osztagot is felvonultattak. Érthetőek az ellenfél erejéről szóló túlzások: a csatát már a kortársak is döntőnek érezhették, később pedig még nyilvánvalóbbá vált, hogy ekkor dőlt el Itália sorsa azzal, hogy megroppant a Rómát közösen megállítani próbáló koalíció ereje.

Róma emberi-katonai erejét, illetve a várost irányító elit stratégiai tudását mutatja az a két, Róma védelmére hátrahagyott, majd Clusium ellen indított legio, amely megosztotta az ellenséges koalíció erejét, lekötve az etruszk és talán az umbriai csapatokat is. Bár a 4. század utolsó évtizedeitől kezdve forrásaink sokkal megbízhatóbbak, mint a köztársaság első százötven évéről szólóak, természetesen még ekkor is sok a bizonytalanság: például nem derül ki pontosan, hogy az umbriaiak, akiknek a területén Sentinum fekszik, mekkora erőkkel és hogyan vettek részt ebben a háborúban. És bár Livius adatai a Sentinumnál elesettekről, illetve a csatában részt vevők számáról megbízhatónak, reálisnak tűnnek, az a két további legio, amely szerinte mindeközben Samniumban tevékenykedik - vagyis az a közlés, hogy 295-ben nyolc legio állt volna fegyverben -, már nem fogadható el könnyen, ahogy az erők ilyetén megosztásával vállalt kockázat katonailag is nehezen lenne indokolható.

romaikor_kep



A nagy összecsapás után Róma néhány év alatt folyamatos hadjáratokkal, diplomáciai munkával, colonia alapításokkal kiépíti, illetve megszilárdítja hegemóniáját Itáliában. 294-ben a vidék pusztításával, illetve kisebb-nagyobb győzelmekkel meghátrálásra kényszeríti az etruszkokat.
Legjelentősebb városaik, Volsinii, Perusia, Arretium negyven évre fegyverszünetet kérnek, és súlyos hadisarcot fizetnek. Utolsó tartalékaikat mozgósítva a samnisok felállítanak egy újabb - Livius szerint több tízezres - sereget, de Aquiloniánál vereséget szenvednek. Róma - egyszerre több sereggel - ezután még két évig pusztítja Samniumot, bevéve a samnisok kisebb-nagyobb erődéit, míg 290-ben a samnisok békét nem kérnek, és Róma szövetségesei nem lesznek.

Róma már 291-ben létrehozza Samnium délkeleti határain Venusia coloniát, és tovább terjeszkedik kelet felé is át az Appennineken, és egy gyors hadjáratban bekebelezi a sabinokat és más kisebb törzseket, amelyeknek városai a római állam részei lesznek, lakóik pedig sine suffragio polgárok. Birtokaik egy részét Róma természetesen kisajátítja, és földjeikre telepeseket küld: coloniákat alapít, többek között Adriát, 289 körül. Róma tovább terjeszkedik az Adriai-tenger partján észak felé is (Picenum), mégpedig a már megszokott forgatókönyv szerint: leveri a lázadó szövetségeseket, egyes közösségeket sine suffragio polgárjoggal bekebelez a római államba, a területet pedig coloniákkal biztosítja. A stratégiai cél nyilvánvalóan a nagy katonai erőt képviselő gallok, az utolsó jelentős közép-itáliai ellenfél elszigetelése, majd felszámolása.

A sentinumi vereség utáni évtizedben a gallok távol tartják magukat a Róma érdekszférájához tartozó területektől. 284-ben azonban benyomulnak Etruriába, és Arretium mellett súlyos vereséget mérnek a rómaiakra, amelyben még seregük vezére, L. Caecilius Metellus is elesik.

A következő évben Róma vissza tud vágni: a gallok és a melléjük álló etruszkok serege fölött nagy győzelmet arat a lacus Vadimonisnál (283). A következő évtizedek hadjáratai, diplomáciai és colonia szervező munkája nyomán a gall senonok földjén Etruriában és Umbriában Róma kiépíti az uralmát.
Volsiniit, ezt a nagy múltú etruszk várost Róma elpusztítja, Caere sine suffragio polgárjoggal a római államba, a többi etruszk és umbriai város pedig szövetségi szerződéssel a római államszövetségbe tagolódik be. A megszerzett gall területeket többek között a 268-ban létrehozott colonia, Ariminum (a mai Rimini) ellenőrizte.


Forrás:
Havasi László - Hegyi W. György - Szabó Edit: Római történelem
Osiris Kiadó Budapest, 2007