logo

IV Junius AD

Caesar és a háború megítélése, visszhang Rómában

Ahhoz, hogy Caesar tetteit, az őt ért vádak jogosságát korabeli szemmel is meg tudjuk ítélni, a rómaiak felfogását is meg kell értenünk a háborúkkal, mészárlással, pusztítással kapcsolatban. Mi számított a köztársaság korában elfogadott normának, mi okozhatott valóban felháborodást? Voltak-e egyáltalán (akár írott, akár íratlan) háborús szabályok, amelyek betartásához ragaszkodtak? A kommentár ehhez a vizsgálathoz is értékes forrást nyújt. Caesar leírását olyan szempontból érdemes megfigyelni, hogy mely esetekben milyen érveket hoz fel a pusztítás jogossága mellett.
A hallgatás, a magyarázat hiánya legalább olyan érdekes lehet, mint az önigazolás megjelenése, hiszen ez általánosan elfogadott, magyarázatot nem igénylő cselekedetre utal. A legitimációs kényszer valamilyen szinten biztosan hatott rá, a rómaiak erre különösen ügyeltek, hogy csak jogos, isteneknek tetsző háborút — iustum et pium— viseljenek. Erre még a hiedelmeket általában figyelmen kívül hagyó Caesar is ügyelt, hiszen egy nyíltan öncélú hadjáratot még ő sem vezethetett volna indoklás nélkül. A barbárok megítélését, j ellemzését is vizsgálni kell, hiszen velük kapcsolatban egészen eltérő normák, előítéletek alakulhattak ki.

Az ókorban azonban teljesen más volt a felfogás a háborúkkal és gyilkolással kapcsolatban, mint a mai világban. Egy olyan korszakban, ahol a terjeszkedést, a befolyás növelését, a hódítást az állam alapfunkciójának, normális működésének tekintették, ahol az államközi kapcsolatokban az agresszió mindennapos volt, ott az emberélethez is másképpen viszonyultak. Rómára a militarizmus, agresszív politika különösen jellemző volt mai szemmel nézve, de ez nem a birodalom sajátossága volt, hanem az egész korszak általános jellemzője. Ha az előbbi állítás teljesen nem is igaz a kor összes államára, akkor is figyelmeztet arra, hogy alapvetően más volt a viszony a háborúhoz. A népirtások leírásai az irodalmi túlzásokkal terhelt ünnepléstől, a történtek elítélésétől, a velős, szenvtelen leírásokig terjednek, amelyek valóságtartalmát nehéz megállapítani.
A népirtás legitimnek számított az ókori források alapján, ha az válasz, büntetés volt egy súlyos, ellenséges cselekedetre. Így mindig meg kellett találni Caesarnak ezt az ürügyet, ha ilyen pusztításra került sor, még ha ezek a valós célokkal nem is estek egybe (lásd a germán követetek esete később). Maga a fogalom is teljesen más volt, mint a mai értelmében: legtöbbször egy súlyos vétek után büntetésül alkalmazták, ez esetben pedig elfogadott volt. Az erőfölény érzékeltetése volt ez a hódító hatalom részéről. Ezzel akarták megerősíteni, fenntartani vagy éppen kihangsúlyozni erejüket. A vidék felégetése, pusztítása is bevett módszer volt az ellenfél megadásának kikényszerítésére, erre a vastatio szót használták.

A népesség rabszolgának való elhurcolása is általános volt a korban, főleg a fejletlen régiókban, hiszen ott ez volt a legjobb módja a bevételszerzésnek. Ez a megszerezhető profit értelmetlenné tette az öncélú gyilkolást, így a bevételszerzésnél egy felsőbbrendű érdek kellett a mészárláshoz. A kivégzéstől a szabadon engedésig bárhogyan dönthetett a hadvezér. A bizonyításra, zsákmányszerzésre alkalmas hivatali idő általában rövid, 1-2 év lehetett, így ez is fokozta az erőszakosságot. Az ókorban a civilek is ugyanúgy célpontnak számítottak és gazdag zsákmányt jelentettek, ami tovább növelte az áldozatok számát.

A római időkben nem voltak a modern korihoz hasonló háborús egyezmények, szabályok lefektetve a vesztesekkel való bánásmódot illetően, a győztes hadvezér teljes joggal rendelkezett a legyőzöttek felett. Az államok közötti kapcsolatokat a nemzetközi jog helyett leginkább a változékony katonai erőviszonyok határozták meg. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt semmiféle visszatartó erő a hadvezérek esetében, nyilvánvalóan léteztek szabályok, a szenátus is számonkérhette őket. Nem mindig nyúltak erőszakos eszközökhöz, a diplomácia is alkalmazásra került, a különféle egyezmények lehetséges előnyeivel tisztában voltak, igaz sokszor csak az ürügyszolgáltatás céljából bocsátkoztak tárgyalásba.
A háború és vallás különleges kapcsolatából is adódtak szabályok: a harctéri siker az istenekkel ápolt kapcsolattól is függött, így egyes tiltásokat, esküket kötelességük volt betartani. Érdekes, hogy Caesar meglehetősen ritkán említ a vallással összefüggő kérdéseket. Az elfogadott szabályok közé tartozott a követekkel való bánásmód kérdése is: őket tilos volt bántalmazni, elfogni, sérthetetlenek voltak, ezt a ius gentium biztosította.

A venetus törzs ezt megszegte, így Caesar kegyetlenül megbüntette őket: „Caesar igen kemény büntetést szabott ki rájuk, hogy a barbárok ezután nagyobb tiszteletben tartsák a követek jogait: senatoraikat mind kivégeztette, a többieket pedig rabszolgának adatta el." Ugyanakkor ezt az előírást Caesar is megszegte, amikor a követségbe érkezett germán vezetőket letartóztatta Kr. e. 55-ben, így megnyerve a döntő csatát a Rajna mellett. Ez az eset részletesebb elemzést is érdemel, hiszen itt szembeállítható Caesarral Cato eltérő véleménye. Caesar nem palástolja a brutalitását, ugyanakkor a felelősséget a germánokra helyezi, mondván, hogy mindezt maguknak köszönhetik. Ennek igazolására a követeiket képmutatónak, fondorlatos tervekkel érkezőknek nevezi.

romaikor_kep



A germánok szószegésére is hivatkozik, hiszen a fegyverszünet ellenére megfutamították Caesar lovasságát. A lefogatás jogosságát a római lovasság veszteségeinek hosszas tárgyalásával is alátámasztja: 74 áldozatot említ, valamint a hősi halált halt Pisót. A valóságban inkább az történhetett, hogy a germán lovascsapat engedély nélkül megtámadta a rómaiak lovasságát, ami gyakori volt, hiszen a nagy létszámú, portyázó seregeket nem mindig tudták kordában tartani. Ezután az összes vezető (a teljes létszám is a valós szándékukat jelezheti) elnézést kért a történtekért, és a fegyverszünet meghosszabbítását kérték.
Nem volt érdekük a fegyverszünet szándékos megszegése, hiszen a lovasságuk másik része még nem érkezett meg, így halogatták volna a csatát. Ugyanakkor Caesar ezt az ürügyet nem szalaszthatta el, azonnali támadás mellett döntött, és győzött is. Tudatában lehetett, hogy a követek jogait megsértette, ezért is taglalja hosszan a rómaiak sérelmeit, emeli ki Piso alakját, és állítja be szószegőnek a germánokat. Az önigazoláshoz a múlt felidézése is alkalmas volt, a kimberek és teutonok emlékét is felidézi, a helvét hadjáratot is egy korábbi esemény megbosszulásának állítja be Caesar.

A gallok és germánok pusztulásáról érkező hírek azonban nem váltottak ki a római nép körében megbotránkozást és lelkiismeret-furdalást, hiszen általános előítéleteik voltak a barbárokkal szemben, főleg kulturális különbségek és külsőségek alapján, illetve bosszúnak és védekezésnek látták az eseményeket. Ezek az írott forrásokból ismert sztereotípiák egyoldalúnak tűnhetnek: embereket áldoztak, emberi fejeket gyűjtöttek, Britannián túl embert ettek. Ugyanakkor a régészet bebizonyította, hogy ezeknek az előítéleteknek egy része nem alaptalan, a gallok erőszakossága nem csak a római propaganda szüleménye. Valószínűleg a római gondolkodás szerint a barbár úgy volt jó, ha halott volt, így a polgárok szemében Caesar népszerű volt, amivel a szenátus nem tudott mit kezdeni.
Az általános, barbárokkal szembeni gyűlölet ellenére mégis akadtak, akik látszólag a gallok pártját fogták. Ennek a csoportnak a vezéralakja Cato volt, aki egy igen merész kijelentést tett: „amikor a senatus a győzelem tiszteletére áldozati szertartások bemutatását és ünnepségek tartását rendelte el, Cato kijelentette, hogy véleménye szerint Caesart ki kellene adni a barbároknak. Így legalább — mondotta — Róma megmenekülne az átoktól, mely mindig lesújt az ilyen hitszegőkre.”

Lehetséges, hogy Cato felháborodottsága őszinte volt, de Gallia meghódításának lehetősége Itáliában nagy lelkesedést váltott ki. A kérdés összefügg a birodalom általános folyamataival, az imperium jogkörével is: a növekvő birodalommal a hadvezérek egyre távolabb kerültek a központtól, ami több önálló döntést követelt, egyre nagyobb hatalomhoz, függetlenséghez juthattak. Így a keményvonalas szenátorok kritikái inkább voltak kétségbeesett kísérletek a hadvezérek feletti befolyás érvényesítésére, az események ellenőrzésének megszerzésére, hiszen Caesar már egyértelműen kicsúszott a kezeik közül. Ez azonban már lehetetlen volt, hiszen a szenátus már régen nem rendelkezett a korábbi eszközeivel.
A Scipio-perek idejében Cato kezében még elegendő eszköz volt a Scipiók ellehetetlenítésére és a számonkérésére. Caesar korára azonban megfordult a helyzet: az ifjabb Cato által emlegetett bírósági tárgyalásból, felelősségre vonásból már semmi nem valósult meg. A szenátorok fenyegetése Caesar elítélésével érthető, hiszen próbálták visszaszerezni a kontrollt az események felett, de Caesar lépése is érthető, hiszen nem akarta, és nem feltétlenül tudta volna biztonságosan feladni a megszerzett pozícióit.

Cato a Kr. e. 55-ös hadjárat kapcsán is megvádolta Caesart, hogy megszegte a fegyverszünetet, elfogta a germán követeket, és így aratott győzelmet, amivel a rómaiak számára fontos fides, és ezen keresztül az istenek ellen is vétett.
„Cato viszont azt követelte, hogy szolgáltassák ki Caesart azoknak, akikkel igazságtalanságot követett el, hogy bűnének átkos következményét ne vegyék magukra, hanem hárítsák el a városról. [...] Áldozatot mindenképpen mutassunk be az isteneknek — tette hozzá —, hogy a hadvezérek őrültségéért és eszeveszett cselekedeteiért ne sújtsák a katonákat, sőt kíméljék meg a várost is."

romaikor_kep



A kiszolgáltatás nem biztos, hogy egyszerű retorikai fogás, erre volt példa egy sikertelen hadvezér esetén a római történelemben, de Caesarnál ez szóba sem jöhetett, hiszen kivételes sikereket ért el. Cato vádjai között azonban nem kap hangsúlyt Caesar túlzása, a vád az igazságtalanság és a fides megsértése kapcsán merül fel. Lehetséges, hogy a barbár gall tömegek megölése a normarendszer része volt, ezzel még Cato sem szállt szembe, inkább a hagyományos római értékek, a fides, valamint az ezzel részben összefüggő vallás szabályai mentén ítélte el őt.
Természetesen nem minden szenátor volt Caesar ellen, hiszen többször hálaadást is szavaztak meg neki. Akik felszólaltak a kegyetlenségek ellen, azokat inkább Caesar növekvő befolyása zavarta, mintsem a gallok kivégzése. Suetonius Caesar gyilkosságának okait taglalva, az egyik fontos indítékként azt nevezi meg, hogy Caesar bevett félig barbár gallokat a szenátusba, és ez óriási felháborodást keltett. Így nyilvánvaló, hogy nem emberségből került elő a gall áldozatok ügye a szenátusban. Catullus részéről is érték vádak, megaláztatások, hiszen versében Mamurrával, a főmérnökével említi egy szinten, züllött hálótársaknak nevezi őket, és még súlyosabb sorok is elhangzanak.
A 29. carmen szintén tükrözi Catullus véleményét és durva támadásokat is tartalmaz. Suetonius is szkeptikusan áll a kérdéshez, szerinte Caesar minden alkalmat kihasznált a háborúskodásra, még ha az igazságtalan és veszedelmes volt is. Még egy szenátusi ellenőrzőbizottságot is említ a helyzet kivizsgálására. Ezek inkább Caesar politikai ellenfeleinek és irigyeinek a visszhangjai, még ha valóban voltak olyan akciói is, amelyek látszólag nem sok hasznot hoztak (például a britanniai és rajnai átkelések).

A gallok is tisztában lehettek a római helyzettel és erőviszonyokkal valamilyen szinten. Ez az Ariovistussal történő tárgyalás során is kiderült: „Mellesleg ha sikerülne megölnie őt, [Ariovistusnak Caesart] számos római nemesnek és államférfinak tenne jó szolgálatot (az illetők követek útján biztosították efelől); halála árán megszerezhetné valamennyiük jóindulatát és barátságát.”
Ezek alapján a germánok is tisztában voltak a Caesart ért kritikákkal, és az ellenséges nézetekről is tudtak. Az idézet alapján a római politikusok hazaárulása is felmerül, és látszik, hogy nemcsak a belpolitikában próbáltak Caesarnak ártani.

A Kr. e. 52-es lázadás idején is figyelhették a gallok a római politika alakulását, ami a felkelés kitörésében és a taktika kialakításában is szerepet játszhatott. Elterjedt P. Clodius megölésének híre, így azt remélték, hogy a zavaros pártharcok lekötik Caesart, és nem tud visszatérni a seregéhez.
Caesar egy teljesen más világban élt, ahol máshogyan viszonyultak a pusztításhoz. Egyrészt a római korszakban az egész Mediterráneum kultúrájára az ellenséges, agresszív politika volt jellemző, és csak a modern kutatás helyezte a súlypontot negatívan Róma agresszivitására, talán pont a sikeressége okán. Az ellenfelek is hasonlóan cselekedtek, erre számos példa van. Galliában is folytak viszályok, törzsi belharcok, amelyek ugyanolyan pusztítással, fosztogatással jártak, mint Caesar hadjáratai.

A modern népirtás fogalma sem feltétlenül alkalmazható Caesar tetteire, hiszen nem etnikai alapon pusztított el népcsoportokat, hanem más tényezők alapján. A hadjárat nehézsége, a katonák bosszúvágya, az ellenfél kegyetlenkedése, a példamutatás, a megszerezhető profit és az elrettentés is szerepet játszott Caesar döntéseiben. Inkább a gyakorlatiasság és az adott helyzetben a számára legelőnyösebb döntés meghozatala volt a fő cél, nem pedig a módszeres gyilkolás. Caesar legtöbbször hideg fejjel és pragmatikusan döntött. Ha az ellenfél a nyílt ütközetek kerülését választotta, akkor a rómaiak pusztítással érték el a meghódolásukat.
Julius Caesar Augustus önéletrajzának mondatához hasonlóan, ha Róma biztonságának veszélyeztetése nélkül megtehette, akkor megkímélte az idegen népeket. Általában csak az ellenállásra válaszolt Róma kegyetlenséggel, a meghódolókkal elnéző volt. Az öncélú kegyetlenkedést elítélték, de ha az Róma érdekeit szolgálta, minden fenntartás nélkül elfogadható volt. Az áldozatok száma egyfajta értékmérő is volt Rómában, hiszen minimum ötezer halottat kellett „felmutatni” egy triumphushoz. Ez az elképzelés Valerius Maximusra vezethető vissza, de Appianos is említ hasonló szabályt, ő egy magasabb, 10.000 fős minimumot határoz meg.

Összegzésül leginkább a saját sikerek elérése, Gallia pacifikálása és meghódítása volt Caesar fő célja, ami mellesleg hatalmas áldozatokba került.


Forrás: Góczon Tamás: A gall háború ára: Julius Caesar pusztítása és megítélése