logo

III Junius AD

Caesar céljai

A hódítások, a csatatéri sikerek mindig fontos eredményei voltak az igazán sikeres római politikusoknak. Természetesen akadtak kivételek, mint Cicero, de nem ez volt az általános, hiszen a szolgálat a politikában és a csatatéren nem vált el olyan élesen, mint ma. A hivatalviseléssel járó óriási költségeket egyrészt fedezni kellett, másrészt népszerűséget is el kellett érni. Ezekre kiválóan alkalmas volt egy győztes hadjárat, vagy egy provinciai helytartóság.
Caesar céljai is hasonlóak voltak: egy provincia élére kerülni, amely fényes győzelmekkel és zsákmánnyal kecsegtet, és alkalmas politikai pozíciójának megerősítésére, hiszen a consuli hivatala végéhez közeledett. Sallustius részben jól összefoglalja a céljait, miszerint hatalomra, hadseregre vágyott, egy új háborúra, ahol a tehetségét megcsillogtathatja. Ennél nyilvánvalóan többről van szó, hiszen, ha Caesar hatalmon — és életben — akart maradni, akkor elengedhetetlenné vált egy sikeres hajárat a helyzetének biztosítására. Mint látjuk, a hangsúly nem a helyszínen van, hanem egy háborún. Ugyanakkor a későbbi ellenfelei nem láthatták előre a sikerét, veszélyességét, Caesar a hivatalviselés szabályait betartva haladt előre a ranglétrán, mint más politikusok. Eredetileg csak Gallia Cisalpinát és Illyricumot kapta meg provinciaként, de Gallia Transalpina vezetése is megüresedett a korábbi kormányzó halálával, így Pompeius javaslatára ez is Caesar vezetése alá került.

A légiók Kr. e. 58. évi elhelyezkedése is jól mutatja Caesar eredeti céljait: három légió állomásozott Aquileiában, míg Narbonensisben csupán egy. Végül a helvétek vándorlásával járó veszély miatt inkább Galliára koncentrált, de egy támadás előtt alaposan tájékozódhatott a kereskedőktől, tudósoktól, korábbi helytartóktól. Azonban nem érte be a helvétek legyőzésével. Ebben a pillanatban még elkerülhető lett volna a háború, de Caesarnak minden oka megvolt rá, hogy belekezdjen. Pompeiussal is fel kellett vennie a versenyt a hódítások terén. A gall vidék Illyricumhoz és Daciahoz hasonlóan számos sikert és zsákmányt tartogatott számára. A római provinciákra leselkedő veszélyekre hivatkozott kezdetben, ami valós veszély volt, de későbbi hadjáratai — például a belgák ellen — már nyíltan támadó szándékúak voltak.
Az 58-as események még valóban lehettek reakciók az adott helyzetekre, csak 57-ben kezdte meg a valódi hódítást Caesar. Ezeket az akciókat is védekező hadmozdulatokként, megelőző csapásokként próbálta bemutatni, válaszul egy Róma-ellenes összeesküvésre. Jól jellemzi Caesar propagandáját a mondás, miszerint a rómaiak addig védekeztek, míg meg nem hódították a Mediterráneumot.

romaikor_kep



Caesarra hadjárata során jellemző volt a következetesség. Nem etnikai alapokon döntött a támadásról, hanem a személyes céljainak megfelelően, hogy hódításokkal, külpolitikai sikerekkel erősítse meg helyzetét az amúgy is politikai válságban lévő köztársaságban. Gallia meghódítása érdekében mind a személyes kapcsolatokat, a diplomáciai eszközöket, a gazdasági előnyöket, a kegyelmet, mind a katonai erőt, a terrort felhasználta. Ezek közül válogatott, és a legvégső esetben fordult kegyetlen eszközökhöz (ugyanakkor ezt minden gátlás nélkül tette), hiszen ez a többi nép szemében is Róma ellenes hangokat ébreszthetett fel. Persze volt olyan eset, amikor az elrettentés volt a cél: Uxellodunum ostroma után minden fegyverforgató férfi kezét levágatta.
A Rómával szövetséges, illetve baráti népek elleni támadások gyakran ürügyet is jelentettek újabb akciókra. Ezek a népek egyrészt segítséget nyújtottak Caesarnak: gabonát, segédcsapatokat küldtek, ami alapvető fontosságú egy hadjáratban. Ezek elvesztése nemcsak utánpótlási és egyéb nehézségeket okozott volna, hanem megrengette volna a rómaiak legyőzhetetlenségébe vetett hitet, és ez újabb szövetségesek elleni, vagy akár Róma elleni támadásokra sarkallta volna az ellenfeleket a korabeli felfogás szerint. Olyan katonai erőt kellett felmutatnia a győzelmeivel, hogy a többi törzs számára is egyértelművé váljon az ellenállás hasztalansága.
A gallok természetesen hódítót, elnyomó hatalmat láttak a rómaiakban, így amikor gyengeséget tapasztaltak a részükről, azt kihasználták, akár át is állhattak, és így a fides ellen véthettek. Caesar pedig szinte minden esetben kitartott a szövetséges törzsek mellett, hiszen a megosztottság, a hűséges és ellenséges népek kettőssége volt a hódításának egyik alapja. Vergilius jól összefoglalta a római hódítás lényegét, Caesar is hasonlóan cselekedett: a meghódolókat megkímélte, de a lázadókat leverte. A tartós hódításhoz azonban nem volt elég leverni a lázadókat, ennek érdekében meg kellett győzni a törzseket, hogy az együttműködés az előnyösebb az ellenállással szemben.

Nemcsak a gallok ellen kellett harcolnia Caesarnak, hanem közvetett módon a Rómában tartózkodó ellenfelei ellen is. Egy sikeres hadjárat alkalmas lehetett a belpolitikai pozíciók megerősítésére, a későbbi parthus hadjárattal is hasonló lehetett a célja. Ezt sikerrel vitte véghez, amit jól mutat a Pompeiusét is meghaladó, szenátus által elrendelt tizenöt, majd húsz napos hálaadás (supplicatio). Ez is Caesar hadj áratának törvényességét ismerte el valamilyen szinten, sőt a később önhatalmúlag toborzott légiók költségeinek szenátusi átvállalása is legitimációt jelenthetett. Ugyanakkor nem mindenkit nyűgöztek le az eredményei, ahogyan erről később is szó lesz még. Valójában a legfőbb cél Gallia konszolidálása, meghódítása, politikai előnyök kovácsolása volt, és ennek érdekében néha kegyetlen eszközökhöz is kellett folyamodnia.
Ugyanakkor a legtöbb esetben Caesar kegyelmet adott a behódoló törzseknek, ha azok többé nem jelentettek potenciális veszélyt a kiharcolt békére nézve. Azt sem lehet mondani, hogy az akciói csak a saját érdekeit szolgálták, és azt sem, hogy Rómának egyáltalán ne lett volna érdeke a hódítás. A Római Birodalom is a folyamatos hódításra épült, amelynek egyik fő mozgatórugója volt a sikerre vágyó nobilitas. Ám ezeknek a hadjáratoknak valóban súlyos ára volt, így van némi alapja a Caesarral szemben megfogalmazott kritikáknak is. A következő fejezetekben ezt az árat próbálom bemutatni mind a rómaiak, mind a barbárok oldaláról.


Forrás: Góczon Tamás: A gall háború ára: Julius Caesar pusztítása és megítélése