logo

III Junius AD

A gall háború emberveszteségei, a háború menete

Kr. e. 58.

Caesar 8 évig háborúzott Galliában, ami szokatlanul hosszúnak, megerőltetőnek és akciódúsnak számított a korábbi hadvezérek feladataihoz képest is, így a pusztítás is nagyobb volt. Az első konfrontáció a helvétekkel történt Kr. e. 58-ban, akik valószínűleg a római provincia területén kívántak áthaladni. Caesar nagyon gyorsan reagált a vándorlásukra, a hírek Rómába érkezése utáni hatodik napon már megindultak az aquileiai légiók. A háborús ürügyek között a bosszú és a veszélyérzet is megjelent: egykor lemészárolták a helvétek L. Cassius consult. Ez az esemény több évtizede történt, még Kr. e. 107-ben, így nyilvánvalóan nem csak a bosszúvágy alapján döntött Caesar. Megtagadta az átvonulásukat a provincián keresztül, hogy a migrációjukat megakadályozza.
Appianos szerint legalább 200.000-en voltak a helvétek, Plutarchos szerint 300.000 főt számláltak, amelyből 190.000 fő harcos volt. Orosius 157.000 főt említ, a nőket és a férfiakat is ideértve, ebből véleménye szerint 47.000 fő halt meg csatákban, a maradék 110.000 fő pedig visszatérhetett az eredeti lakóhelyére. Ugyanakkor hiába ez a legalacsonyabb szám, nem feltétlenül igaz, hiszen az eltérés több százezres nagyságrendű a források között. Caesar itt megemlít egy érdekes forrást, amit maga is látott.

A helvétek feljegyezték írótáblákon, hogy hány gyermek, fegyveres, öreg és nő hagyta el a hazáját, így 263.000 helvétet, összesen 368.000 főt említenek a többi törzzsel együtt. Érdekessége a létszámot említő tábláknak, hogy görög nyelven íródtak, ez valószínűleg a görögök által alapított Massilia kulturális befolyásának tudható be. Henige felhívja a figyelmet ennek az esetnek a valószínűtlenségére, hiszen már az adatok megszerzése és léte is valószínűtlen, hiszen kétséges, hogy a helvétek ekkora adathalmazt feljegyeztek és kezeltek volna. Ha léteztek is ezek a táblák, nem ilyen részletességgel készülhettek, vagy nem ekkora létszámra vonatkozhattak.
Az itt említett népességből 92.000 volt fegyverforgató férfi. Ez éppen a negyede az össznépességnek, ami elég gyanúsan pontos és magas arányszám, bár a véletlent sem szabad kizárni teljesen. Ezek alapján egyesek szerint az útnak indulók minden bizonnyal 300.000-nél többen lehettek, máshol pedig a menetoszlop valószínűtlen hosszúságával, a málha kezelhetetlenségével érvelnek a kisebb létszám mellett. Holmes felhoz néhány érvet a Caesar túlzásait hangsúlyozó kutatók ellen, de végül ő sem fogadja el egyértelműen utóbbinak az adatait. Delbrück is valószínűtlennek tartja ezt a létszámot, a túlságosan magas népsűrűségi adatokkal érvel.
Ugyanakkor Caesarnak számos oka volt a helvétek veszélyességét és létszámát eltúlozni, hiszen a provincián kívüli hadviseléstörvénybe ütközött, az csak szenátusi engedéllyel történhetett. A teljes törzsek vonulása és a nagy létszám ellen szól az is, hogy a helvétek a vereség után még vissza tudtak térni az eredeti lakóhelyükre, hiszen az valószínűtlen, hogy egy teljesen üresen hagyott területre ne nyomult volna be egy másik törzs. Ezek alapján nem az egész törzs indulhatott útnak, tehát az adatokat is mérsékelni kell.

Már a döntő csata előtt is veszteségeket szenvedtek a helvétek: az Arar folyón való átkeléskor a negyedrészükön rajtaütöttek és sokuk odaveszett. A végső ütközetnél Caesar nem említi az ellenség erejét. Legalább azonos, de inkább nagyobb sereget vonultathattak fel a helvétek, hiszen önbizalommal támadásra készültek. A döntő ütközet után csak 130.000 helvét menekülhetett meg épségben. A vereség és az ellátás hiánya miatt a helvétek megadták magukat.
Caesar nem rendezett a győztes csata után még nagyobb vérengzést, hiszen a birodalom érdekeit és biztonságát is szem előtt tartotta. Így megengedte a túlélőknek a visszatérést az eredeti lakóhelyükre, mivel tartott a germánok beözönlésétől a megüresedett, provinciákhoz közeli területre. Sőt, még a gabonaellátásukról is gondoskodott az allobroxok által. Ezzel a gesztussal a nagyvonalúságát és kegyelmességét kitűnően hangsúlyozhatta. Megszámoltatta a hazatérőket, ők 110.000-en voltak, ebből következtetni lehet az elpusztult népességre is.

A fegyverletétel után a túszokat válogatták, amikor 6.000 ember elmenekült a Rajna irányába. Caesar azt írja, hogy ellenséget megillető módon bánt velük, valószínűleg kivégezték őket, így ők nem térhettek haza. Ha ehhez hozzáadjuk a menekülés és éhezés során elhunytakat, megszökött és eltűnő embereket, akkor hihetőnek tűnik a 110.000 hazatérő a 130.000 túlélőből. Ugyanakkor a 130.000 túlélő és a 110.000 hazatérő közötti különbség nem feltétlenül halottakat jelez, hiszen egyéb módon is lemorzsolódhattak a helvétek a visszaút során.
Plutarchos is említi a hazatérőket, a számukat 100.000-re teszi, tehát ennél valamivel többen maradhattak életben, hiszen nem minden túlélő tért haza feltétlenül. A visszatérők adatai így nem zárják ki egymást a két forrásban. Strabón összesen 400.000 elpusztult emberről, valamint 8.000 hazatérőről ír, ami teljesen valószínűtlen a többi forrás ismeretében. Delbrück felveti azt is, hogy összesen 20.000-en lehettek a helvétek, amiből 12.000 halottat tekint reális veszteségnek, Strabón adatát alapul véve.
A források között az útra induló népességet illetően Caesar adata tűnik hitelesebbnek, hiszen a fegyveresek aránya inkább Caesarnál hihetőbb, még ha biztosantúlzott is. Nem valószínű, hogy 6 légió felülkerekedett volna 190.000 gall harcoson. Ha a 368.000 főből kivonjuk a túlélők számát, ami körülbelül 120-130.000 fő lehetett, akkor maximum 238-248.000 halottat kapunk, ami óriási számnak tűnik.

romaikor_kep



Mint már említettem, ennek jó része nem feltétlenül halt meg, csupán nem tért vissza a Caesar által kijelölt helyre. Caesar azonban túlzott az adatokat illetően, de akkor is hatalmas, minimum több tízezres lehetett az áldozatok száma, hiszen több nép családostul indult meg, ellentétben a legtöbb hadjárattal, amikor csak a fegyverforgató férfiak mentek háborúba. Ráadásul a nők és a gyerekek is a végső leheletükig védekeztek, ami talán hitelt ad egy meglehetősen nagy számnak. Ebben az esetben az Orosius által megőrzött számadat segíthet a maximum mérséklésében, hiszen egyedül ez az az adat, ahol nem Caesarra támaszkodik, hanem egy másik forrás alapján korrigálja azt. Ő valószínűleg Livius művét is kivonatolta, tőle vehette át a számadatot a helvét hadjáratot illetően.
A hazatérőkkel kapcsolatban ő is 110.000 főt említ, ami a legtöbb forrásban többé-kevésbé egyezik, így ezt tekinthetjük valószínű adatnak. A halottakat illetően azonban óriási az eltérés (Caesar: 248.000 — Orosius: 47.000), de mint említettem, a teljes törzsek vándorlása és az otthon feladása nem történhetett meg, így inkább az orosiusi 47.000 fős adatot fogadhatjuk el a halottakat illetően, ami jóval valószínűbb a rómaiak létszámát is figyelembe véve. Így csupán 157.000 fő hagyhatta el az otthonát, Caesar 368.000-es száma pedig a teljes törzsek létszámára vonatkozhatott eredetileg, a helyben maradókat is beleértve.

A 47.000 fő azonban nem feltétlenül a végső csatában esett el, hiszen korábban is szenvedtek veszteségeket, például az Arar folyónál. A helvétek önbizalommal teli magatartása a csata előtt még így is érthető, hiszen számbeli fölényben lehettek a 6 római légióval szemben. Ugyanakkor olyan hatalmas sem lehetett az erőfölényük, ahogy azt Caesar állítja, hiszen a két frissen felállított légiót a málha őrzésével bízta meg, sőt az auxiliáris egységek sem vettek részt a küzdelemben, tehát megnyerhetőnek tartotta a csatát nélkülük is. Mindezek alapján a 47.000 főt tekintettem mérsékelt adatnak, Gilliver is hasonló, maximum 50.000 fős adatot tekint valószínűnek.

A helvétek követséget küldtek Caesarhoz, és a segítségét kérték a Rajnán átkelő germánok és Ariovistus ellen. Állításuk szerint 120.000-en voltak a germánok Galliában, valamint a harus törzs újabb 24.000 tagja csatlakozott hozzájuk, ez azonban nem egyenlő a hadjáratban résztvevőkkel, csupán a Rajna galliai oldalán élő germánok létszámát jelzi. A beavatkozásra a segítségkérés, valamint a „vér szerinti testvér” haeduusok védelme adott alapot.
A római provinciák biztonsága is ürügy volt, hiszen Caesar szerint nem érték volna be a germánok Gallia elfoglalásával. Sikertelen tárgyalások után Caesar Ariovistus ellen vonult, és még 58-ban legyőzte. A római sereg 6 légióból, valamint a segédcsapatokból állt.

A 6 légió körülbelül 25-30.000 emberből állhatott, ha csak 5000 fős egységekkel számolunk, ehhez még hozzátartoznak a segédcsapatok is, körülbelül 4000 fő szövetséges lovas. A források alapján a germánok ennél többen lehettek, sőt a csatatér mögött az asszonyok is jelen voltak, szekereken elzárva a menekülés útvonalát. Ennek ellenére nem valószínű, hogy az egész népesség a férfiakkal menetelt volna, hiszen ez egy óriási teher a háborúban, csupán a nők egy részéről lehet szó. Caesar szerint csak a lovasságuk 12.000 főből állt, ebből 6.000 gyalogos segítő volt. Végül Caesar diadalmaskodott, a menekülők a Rajnán próbáltak átkelni és elmenekülni — köztük Ariovistus is — a római lovasok elől, de akinek ez nem sikerült, azt lemészárolták. Itt már jóval nehezebb megbecsülni az elesettek számát, hiszen Caesar nem említ konkrét számot. Orosius szerint is lehetetlen megbecsülni a halottak, vagy akár a résztvevők számát.
Plutarchos és Appianos is csak egy állítólagos 80.000 fős adatot ad meg, ami túlzónak tűnik, de maximumként elfogadható. Mivel a Rajna útját állta a menekülőknek, valamint a rómaiak lovassággal is rendelkeztek, az áldozatok száma magas lehetett, akár megközelíthették a rómaiak létszámát. Az áldozatok nagyságát — legalább a harcoló férfi népesség jelentős részének megölését — jelezheti a törzsek közötti erőviszony felborulása, a suebusok menekülése is:
„Alig terjedt el a csata híre a Rhenuson túl, a suebusok, akik nemrég érkeztek a Rhenus partjára, nyomban megindultak hazafelé; mikor a Rhenus völgyének lakosai észrevették félelmüket, nyomukba eredtek, és sokakat lemészároltak közülük.”

Holmes az ellenfél számszerű fölényére következtet, de valószínűleg a germánok nem lehettek sokkal többen a római seregeknél, ezt Delbrück is elismeri Napóleonra hivatkozva. Egyrészt Caesar hallgatása is jelzésértékű a számadatokkal kapcsolatban, hiszen egyébként rendszeresen megemlíti az ellenfél túlerejét más csatákkal kapcsolatban, tehát jelen esetben az a saját eredményeit csökkentette volna, ha a saját túlerejét rögzíti az ellenféllel szemben. Caesar azonban a csata leírása során hallgat a rettegett germán gyalogosokkal kiegészített lovasságról is, nem hallunk a manővereikről, győzelmükről sem, ami segíthet az állítás alátámasztásában.
Valószínűleg Ariovistus gyalogsága olyan gyenge lehetett, hogy a hagyományosan a lovasságot segítő gyalogsággal erősítette meg a többi gyalogos egységét, így lehetővé vált a meggyengült, egyébként erős és rettegett germán lovasság visszaverése. Ez pedig megmagyarázhatja a kihagyásukat a leírásból, hiszen nem okoztak problémát a csata során. Delbrück egy Caesar idézetet is megemlít érvként, ami szintén Ariovistus 80.000-nél kisebb létszámára utalhat: „[Ariovistus] hónapokig ki sem mozdult mocsarak között elterülő táborából, nem adott alkalmat, hogy megütközzenek vele.”

Egy sok tízezer fős csapat több hónapon át tartó ellátása és táborban tartása nem valószínű a germánok esetében. Így ezek alapján mérsékelt adatként számolhatunk a római egységeket megközelítő, 34.000 fő körüli (mérsékelt) halottszámmal.


Kr. e. 57.


Caesar 57-ben már a belga törzsek szervezkedéséről kapott hírt Labienus legatusától és a késedelem nélküli támadás mellett döntött. A létszámuk felmérésében a Remusok adatai segíthetnek, ők részletes értesüléseket szereztek a háborúba felajánlott seregekről: „Ami a létszámukat illeti, a remusok kijelentették, hogy részletes értesüléseik vannak: rokoni és szomszédi kapcsolataik révén pontosan tudják, melyik törzs mekkora sereget ajánlott fel a háború céljaira a belgák közös tanácskozásán.”
Azonban ezek csupán ígéretek voltak, így a valós résztvevők száma kisebb lehetett, de a felajánlott katonák számából következtethetünk a törzs teljes népességére is. Az atuatucusok 19.000 embere például nem érkezett meg a nerviusok megsegítésére, a végső vesztes csata hírére visszafordultak. Egyes kutatók a vidék alacsony eltartóképességével érvelnek a nagy szám ellen, de ha a belga területek valóban Gallia harmadát alkották, ahogyan azt Caesar állítja, akkor nem állhat olyan távol a valóságtól a 306.000 felajánlott harcos. Orosius valamivel kisebb létszámot, 272.000 főnyi válogatott katonát említ az eset kapcsán. A belga sereg részben egyesülni tudott, de biztosan nem 306.000 fővel.

A Rómával szövetséges remusok Bibrax nevű városát vették ostrom alá, hatalmas túlerőt alkotva. Caesar a döntő ütközet előtt 8 légióval és további segédcsapatokkal rendelkezett. Delbrück eltúlozza a résztvevő rómaiak számát, a teljes sereget 80-100.000 főre becsüli, de a segédcsapatok mellett 40.000 légióssal számolni ésszerűbbnek tűnik, ugyanis egy légióban 5-6000 ember szolgált. A belgák a visszavonulás és feloszlás mellett döntöttek, hiszen kifogytak a készletekből a rómaiakéhoz hasonló utánpótlási rendszer nélkül. Ezt kihasználva rontott rájuk a lovasság és 3 légió.

romaikor_kep



Plutarchos szerint Caesar itt először akkora győzelmet aratott a több tízezres belga sereg felett, hogy az áldozatok valóságos hídként szolgáltak. Valójában kevesebb áldozattal számolhatunk, a menekülők üldözése előtt sem történt jelentős összecsapás, így nagyobb vérontás nélkül sikerülhetett a belgák szétszéledését elérni. Így a döntő, Sambre folyónál vívott ütközet előtt Caesar legyőzte, és megadásra kényszerítette a belgák jó részét, ha a gyűlésen felajánlott harcosok számát vesszük alapul. Pontos létszámot ő sem említ, de ekkora sereget nem tudtak hosszútávon egyben tartani a barbárok, így Caesar később megosztva harcolhatott ellenük. Konkrét számokat csak a következő, nerviusokkal, atrebasokkal és viromanduusokkal vívott ütközetéről említ.
A remusok adatai szerint az említett törzsek összesen 75.000 katonát ígértek meg a közös gyűlésen, de mivel a nerviusok 50.000 helyett 60.000 főt állítottak ki a kommentár szerint, számolhatunk maximálisan 85.000 fős ellenféllel. Valószínűleg ennél kevesebben lehettek, hiszen a korábbi események ismeretében meggyengülhettek, illetve kevesebben csatlakozhattak.

Delbrück itt eltúlozza a rómaiak létszámát, annak érdekében, hogy bebizonyítsa túlerejüket a hadjáratok, valamint az érvelésének sorozatában. A csata majdnem római vereséggel végződött, de végül győztek. Mivel számadatokat csupán a nerviusokkal kapcsolatban közöl Caesar, így csak ezek kritikus elemzésével csökkenthető a maximum.
A nerviusok jelentései alapján 60.000 fő veszett oda a csatában, ez valószínűleg túlzás lehetett a kegyelem elnyerése érdekében. Plutarchos is szinte ugyanekkora veszteségekről számol be, Appianos viszont 60.000 főben jelöli meg a teljes sereg létszámát, így valószínűtlen, hogy 60.000 fő meghalt volna. Pár évvel később újra feltűntek a nerviusok egy részegységgel a rómaiak ellen, Alesiánál 5000 fővel, így teljesen nem pusztulhattak el. Ez a belső ellentmondás is a caesari adatok mérséklésének (legalább 5000 fővel) szükségességére hívja fel a figyelmet. Caesar látványosan megkegyelmezett az öregeknek és gyermekeknek, hiszen ők már nem jelentettek további fenyegetést a rómaiakra nézve.

A nerviusok túlzása ellenére valóban sokan eshettek el, hiszen ha a megmaradt harcosok továbbra is fenyegetést jelentettek volna, akkor Caesar sem döntött volna így. A korabeli Appennini-félsziget viszonylag jól ismert népességi és népsűrűségi adatai alapján a galliai népsűrűségre is megkísérelhető a következtetés, így a nervius törzs létszáma is megbecsülhető. Delbrück a népsűrűség-terület szorzót alkalmazva 150.000 főben állapítja meg a résztvevő törzsek teljes létszámát, amiből maximum 40.000 felnőtt férfit, és 30.000 csatában résztvevő harcost tart valószínűnek, így ezt a 30-40.000 főt tekintettem mérsékelt adatnak.

A győzelem után Caesar a visszaforduló és városukba zárkózó atuatucusokat vette ostrom alá. Ez volt az első hely Észak-Galliában, amit a régészet konkrétan azonosítani tudott Caesar leírásával. Mindezt a töltésekből származó radiokarbon adatok sem cáfolták meg: az adatok alapján Kr. e. 90 és Kr.u. 60 közé datálható az ostrom. Az azonosítást segítette az egyezés Caesar leírásával, valamint találtak egy aranyleletet, amit Kr. e. 50 körüli időpontra datáltak. A feltárt római parittyalövedékek is a gall hadjáratra utaltak. Ezek sűrűsége alapján a fő támadási irányt is meg lehetett határozni és igazolni a Caesar által is említett parittyások létét. Ugyanakkor ez jó példa arra, hogy a létszámokkal kapcsolatban nem sok segítséget nyújthat a régészet.

Az atuatucusok látszólagos meghódolás után megtámadták a rómaiakat, de ők is vereséget szenvedtek, 4.000 főt vesztettek, 53.000 emberüket pedig eladták rabszolgának. Így valószínűleg az elesettek száma maximum 44.000 fő lehetett, az atuatucusokkal együtt, amihez hozzá kell adni a Bibrax ostroma után lemészároltak — Plutarchos által is említett — kérdéses létszámát. A szenátus a hatalmas győzelem hírére 15 napos, Pompeiusét is meghaladó hálaadást rendelt el, így a triumvirátus is bomlani látszott, Pompeius már fontolóra vette Caesar visszahívását az 5 éves proconsulatus lejárta után.


Kr. e. 56.

A légióknak a téli táborokban sem lehetett nyugtuk, Galba egységét az Alpokban megtámadták, az ellenfél létszáma meghaladta a 30.000 főt. Végül a harmadukat, legalább 10.000 emberüket lekaszabolták, viszont a menekülőket nem üldözték tovább. Az 56-os év azonban kevesebb hadművelettel járt, Caesart lekötötték a római problémák, mint a proconsulatus meghosszabbításának kérdése, amit a lucai találkozón sikerült megoldani. A galliai hadszíntéren főleg Caesar tisztjei álltak helyt.

Kr. e. 56-ban a venetusok ellen fordult a római hadsereg. Flottájukkal újabb nehézséget jelentettek, a lakosaikat egyszerűen kimenekítették a hajóik segítségével, így a veszteségeket is sikerült elkerülniük. Végül a rómaiak egy saját flotta segítségével legyőzték őket. Hiába hódoltak meg a venetusok, Caesar kegyetlen büntetést szabott ki rájuk két római követ korábbi lefogatása miatt: szenátoraikat kivégeztette, a többieket pedig rabszolgának adta el, így a halottak száma nem lehetett jelentős.

Nem tehette meg, hogy büntetlenül maradjon egy ilyen eset, hiszen a követek sérthetetlennek számítottak. Konkrét számokat itt sem lehet tudni az áldozatokról. Később Sabinus legatus győzelménél is csak az ellenség nagy részének lekaszabolásáról értesülünk számok nélkül. Az ellenséges törzsektől (aulercusok, eburovixek, lexoviusok) később Alesiánál 11.000 harcost követeltek, így a törzsek nem pusztulhattak el teljesen, sőt Sabinus ellen ennél többen is harcolhattak.

romaikor_kep



Aquitániában Crassus aratott győzelmet, az 50.000 ellenfélből mindössze 12.500-an maradtak életben. Caesarnak így a menapiusokat és morinusokat kellett még legyőznie. Ők, tanulva az elődeik sikertelenségeiből a nyílt csatákban, gerillataktikát alkalmaztak. Erre válaszul a rómaiak elpusztították, felgyújtották az ellenséges területeket, mivel a katonai szezon a végéhez közeledett, az időjárás is rosszra fordult, így szorította őket az idő. Ugyanakkor ez nem feltétlenül járt halálos áldozatokkal, inkább csak a vidék pusztulásával, hiszen a lakosság az erődökbe húzódott vissza. Ha találkoztak is ellenféllel, nem ölték meg, hanem foglyul ejtették őket. Az ilyesfajta gerilla harcmodorra Caesar máskor is pusztítással válaszolt, hogy megtörje az ellenállást, ahogyan később a modern korban is tették.


Kr. e. 55.

Kr. e. 55-ben ezután a germán usipesek és tenctherusok elleni hadjárat következett, akik a germán suebus törzs elől menekültek. A suebusok 100 körzete állítólag 100.000 harcost tudott kiállítani, de ennél még több harcossal rendelkezhettek, hiszen a 100.000 fő csupán a hadjáratokon vett részt, míg a többi harcos otthon az élelemellátást biztosította. Ezt a szerepkört évente cserélték, így Caesar alapján legalább 200.000 harcossal rendelkezhettek. Ekkora létszámot alapul véve valóban érthető az usipesek és tenctherusok menekülése, akik Caesar szerint 430.000 főt számláltak. Valószínűleg a harcosokkal és családtagokkal együtt értendő ez a szám, hiszen a földjeiket is kénytelenek voltak elhagyni, így valószínűleg a teljes népesség keresett új lakóhelyet.
Caesar váratlan támadása után menekülésbe és mészárlásba torkollt a csata. Már a 430.000-es törzslétszám és a rómaiak csekély, néhány fős vesztesége is hihetetlenné teszi a történteket. A többi forrás is hasonló számokat említ: Plutarchos 400.000 halottról számol be, hiszen egyeseknek sikerült visszamenekülnie Germániába. Máshol Cato életrajzában 300.000 germán halottról beszél. Appianos is 400.000-es veszteségről számol be, amibe a fegyverteleneket is beleszámítja. Mivel az összes ellenfél megölése valószínűtlen, valamint a többi forrás is mérsékli a 430.000 fős adatot, így én is a 400.000 főt tekintem az áldozatok maximális számának, hiszen valószínűleg kivonták Caesar adatából a csatában részt nem vevő lovasságot. Valószínűbb a több tízezres nagyságrendű veszteség, hiszen később még feltűnnek a rómaiakkal szemben harcolók között,tehát sokaknak sikerülhetett elmenekülni, például a két törzs lovasságának biztosan.

Emellett több másik érv, egy újabb belső ellentmondás is az adatok jelentős mérséklésének szükségességét támasztja alá. Caesar még az első könyvben tesz említést a suebusokról: „Alig terjedt el a csata híre [Caesar győzelme Ariovistus felett] a Rhenuson túl, a suebusok, akik nemrég érkeztek a Rhenus partjára, nyomban megindultak hazafelé; mikor a Rhenus völgyének lakosai észrevették félelmüket, nyomukba eredtek, és sokakat lemészároltak közülük.”
Ekkoriban Caesar 6 légióval és segédcsapatokkal rendelkezett, körülbelül 34.000 fővel, sőt a győztes csata során bizonyára további veszteségeket is szenvedett. Így, ha a suebusokpár évvel később valóban 100.000 katonát tudtak volna kiállítani egyetlen hadjáratra, mint ahogyan azt Caesar az I. könyvben említi, akkor teljesen érthetetlen a suebusok félelme és menekülése, hiszen több, mint háromszoros számbeli fölényben lettek volna a rómaiakkal szemben. Sőt, még a Rajna-völgy törzsei is lemészároltak belőlük sokakat menekülés közben, így nem egy rettenetes törzs képe rajzolódik ki, aki elől félve kellene menekülni az usipeseknek és tenctherusoknak.

romaikor_kep



Tehát a magatartásuk alapján valószínűbb, hogy a rómaiak Kr. e. 58. évi létszámához hasonló vagy kisebb lehetett a suebus harcosok valódi létszáma, 30-40.000 fő körüli. Még ha a suebusok meg is erősödtek a Kr. e. 58-as menekülés óta, akkor sem valószínű 100.000 fő kiállítása. Talán feltöltötték az 58-ban elvesztett egységeiket és sikerült újra 30-40.000 fős sereget létrehozniuk. Mindez azért fontos, mert segíthet az usipesek és a tenctherusok létszámának meghatározásánál is. Az ő suebusok előli menekülésüket nem lehet kétségbe vonni, hiszen átkeltek a Rajnán és megütköztek Caesarral, így valószínűbb, hogy a suebusoknál is kisebb erőt képviselhettek, ami nagyon távol áll a 430.000 főtől.
Egy ideig a menapius törzsnek is sikerült feltartani őket, ami szintén a magas számok mérséklését javasolja. Ebben az esetben az usipesek és tenctherusok ereje is hasonló lehetett, hiszen egy ideig még képesek voltak ellenállni a suebusoknak, és majd csak ez után döntöttek a lakóhelyük elhagyása mellett. Így, ha erre a 30-40.000 fős létszámra vonatkoztatjuk Caesar tudósítását, miszerint mindenki meghalt a germánok közül, akkor közelebb állhatunk a valósághoz. Ez a több tízezres adat Gilliver állításával is összhangban van. Valószínűleg Caesar megemelte a csatában elesettek számát 430.000-re, de ennek hitelesítéséhez a suebusok létszámadatainak felemelésére is szükség volt, hogy hihető legyen ekkora létszámú törzsek menekülése.
Ugyanakkor a korábbi Kr. e. 58-as esetnél Caesar nem változtatta meg a suebusokkal kapcsolatos események leírását, így lehetőségünk van a torzítást kimutatni. Egy másik forrás, jelesül TacitusAnnalese szintén a caesari leírás pontosítását segítheti, ugyanis megemlíti az usipes törzset még Kr.u. 14-ben, tehát teljesen biztosan nem pusztulhatott el ez a törzs sem, ahogy azt Caesar sugallja. Ha nem is lehet pontosan meghatározni a valós adatokat, ez a mérséklés már önmagában eredményt jelent és kiindulópont lehet más kérdésekben is. Ez az eset például felboríthatja a törzsek erőviszonyáról kialakult képet, és új megvilágításba helyezi a galliai helyzetet, a caesari politikát, valamint az eseménnyel kapcsolatos római reakciókat is. Az áldozatok száma azonban így is magas volt, ezt a római reakciók is jelzik: az események hírére Cato a fides megsértésével vádolta Caesart, mivel letartóztatta a germán követeket.

Ezek után Caesar átkelt a Rajnán, ahol szintén pusztítást végzett, hogy elvegye a germánok kedvét egy újabb átkeléstől, és érzékeltesse Róma hatalmát a folyón túl is. Előtte római hadvezér nem kelt át ezen a folyón, így a személyes ambitio is fűthette, mint a britanniai átkelésnél. Itt is rövid időre, csupán 18 napra, a pusztítás erejéig maradt, amelynek mértékéről szintén nincsenek adatok. Itt inkább az anyagi áldozat lehetett jelentős, a törzsek a megközelíthetetlen erdőkbe vonultak vissza, így döntő ütközetre nem került sor.
Caesar ekkor elhatározta, hogy átkel Britanniába, az ottani népek galloknak nyújtott segítségét hozva fel ürügyként. Valójában a távoli és ismeretlen vidék meghódításával járó zsákmány és dicsőség vonzhatta. Ez nem volt olyan nagyszabású hadjárat, mint az előzőek, az ellenfelet nem sikerült megsemmisíteni a harci szekeres, mozgékony taktika miatt. Egy csatában 6000 ellenfél vett részt, közülük sokakat megöltek. A hadjárat a terület felderítésén, a 20 napos hálaadáson és a Rómában felkeltett izgalmon kívül nem hozott eredményt.


Kr. e. 54.

Kr. e. 54-ben Caesar ismételten átkelt Britanniába, 5 légióval és 2000 gall lovassal, de igazi sikereket ekkor sem sikerült elérnie, hiszen az ellenfél kerülte a nyílt ütközetet. Az átkelésre fordított energia katonailag biztosan nem volt arányban az eredményekkel. Nagyszabású ütközetre nem került sor, számos hajó megrongálódott. Maga Caesar is beismeri, hogy tehetetlenek a légiók a britanniai ellenfél harcmodorával szemben. A pusztítás és az adó kiszabása után a seregek visszatértek Galliába, ahol római szempontból egyre baljósabb események zajlottak.
Ambiorix fellázadt, és Sabinusés Cotta légiójának téli táborára támadt. Itt értesülünk először igazán nagy római veszteségről, hiszen egy egész légió, valamint 5 cohors odaveszett, a túlélők pedig öngyilkosok lettek. A felelősséget Caesar természetesen próbálta a hadvezéreire hárítani. A vereség hírére több törzs is csatlakozott a lázadáshoz és megtámadták Cicero legatus téli táborát is.
A nehéz helyzetet Caesar felmentő seregének érkezése oldotta meg. A 60.000 fős188 sereget legyőzték, de a kedvezőtlen terepviszonyok miatt nem tudták sokáig üldözni az ellenfelet. A pontos veszteségekről nem tudunk. A római elesettek számára azonban lehet következtetni Caesar következő évi sorozásaiból. A veszteségek pótlására 3 légiót kapott, ami duplán fedezte a kiesőket,189 így körülbelül 7500-8000 római veszhetett oda a harcokban. Labienus vette fel a harcot a lázadó treveri törzs ellen, de itt nem lehettek nagyok a veszteségek, hiszen a vezérük megölése után szétszóródtak. A helyzet továbbra is válságos maradt, ezt jelzi, hogy Caesar először töltötte Galliában a telet.


Kr. e. 53.


A lázadás nem ért véget teljesen, így Caesar kezdeményezett és elkezdte pusztítani a lázadók vidékét. Az ellenfelek kezdték kiismerni a rómaiak gyengeségeit így egyre többször alkalmazták a gerillataktikát. Ez nagyobb pusztítást is vont maga után, hiszen Caesar 3 oszlopra osztotta seregét, hogy minél nagyobb területet dúljanak fel.

Az 53-as év is folyamatos harccal telt: a nerviusokat, menapiusokat legyőzte, átkelt másodszor is a Rajnán, hogy megakadályozza a szövetkezésüket Ambiorixszal. Legtöbbször a pusztítás és a sereg megjelenése is meghódolást ért el, így nem lehettek olyan jelentősek a veszteségek. Nagyobb csatára nem került sor, de a következő év már döntőnek bizonyult Gallia meghódításának szempontjából.


Kr. e. 52.

52-ben dőlt el Gallia meghódításának sikere. A gallok a folyamatos római támadásra összefogással és lázadással válaszoltak, ami a másodlagos államalakulatok elméletébe is beilleszthető,191 hiszen a folyamatos római hódítás hatására fogtak össze. Ettől függetlenül már korábban is hatással volt a gall népekre a birodalom, így a római jelenlét felgyorsította és elősegítette a szerveződést. Caesar radikálisan beavatkozott a törzsek közötti viszályokba, a katonai erejét alapul véve többször döntőbíróként lépett fel, és akár törzsfőket is kivégeztetett.
Mindez, különösen az 53-as évben Acco törzsfő megölése, egyértelművé tette a gallok számára a római hódítás és befolyás jelentette veszélyt, és a két lehetséges utat, így a leghűségesebb törzsek közül is sokan a lázadás mellett döntöttek. Korábban ezek a törzsek ugyanúgy szövetségesként, eszközként tekintettek a rómaiakra a belső törzsi küzdelmeikhez, de fokozatosan felismerték a veszélyt és a hódító szándékot.

A római események miatt bízhattak Caesar későbbi visszatérésében is, ugyanis télen Itáliában tartózkodott. A Rómából érkező, zavaros eseményekről szóló hírek szoros összefüggésben voltak a galliai lázadás kitörésével. A gall lázadás a cenabumi (mai Orleans) római lakosok lemészárlásával indult el. Ezután a római taktikához hasonlóan a Rómával szövetségeseket támadta meg Vercingetorix elsőként.
A legfontosabb a kezdeményezés visszaszerzése volt Caesarnak, ellenkező esetben a megmaradt szövetségesek is átállhattak az erősebb oldalára. Caesar a veszélyeztetett Narbóba ment, majd félrevezetésként kisebb egységek pusztították a vidéket. Cenabumra a válasz fosztogatás és a város felgyújtása volt, a lakosok fogságba estek. A vereség hatására a Vercingetorix vezette szövetség a felperzselt föld taktikáját kezdte el alkalmazni, a nagy csatákat kerülték.

Avaricum városa kivételt képezett, hiszen megkímélték a pusztítástól. Caesar így ostrom alá vette. A rómaiak utánpótlásának ellehetetlenítése azonban meghozta az eredményt, a katonák már-már éheztek. Végül, amikor rohamra került sor, hatalmas mészárlást végeztek a rómaiak. A katonák bosszúszomjukat kielégíthették, hiszen az elhúzódó ostrom, az éhezés, a Cenabumiak lemészárlása miatt is ingerültek voltak. Caesar szerint a zsákmányszerzésre se gondoltak, csak a gyilkolásra, és senkinek sem kegyelmeztek.
A 40.000 főből állítólag 800-an menekültek meg. Ezután Gergovia ostroma következett, ahol körülbelül 750 római esett el, majd a sikertelen ostrom után visszavonultak. A hír hallatán újabb törzsek álltak át a lázadók oldalára. Gergovia ostrománál egy esetben hallunk 80.000 gall védőről, ami nem valószínű.

romaikor_kep



A döntő ütközetre Alesia ostrománál került sor. Még a csata előtt sikerült 3000 lovast megölni a gall utóvédekből. Caesar 80.000 gyalogost említ Alesiában,a felmentő sereg létszámát pedig 8.000 lovasra és 240.000 gyalogosra teszi. Megemlíti azt is, hogy Vercingetorix hány fős sereget követelt az egyes törzsektől, ez nagyjából összhangban van a 248.000-es létszámmal, hiszen Vercingetorix 254.000 embert követelt, ebből 246.000-et teljesíthettek is a törzsek a kommentárok alapján. Kérdés, hogy Caesar az ostromnál megjelent harcosok számából következtetett-e a törzsek létszámára, vagy pedig fordítva, de az is lehetséges, hogy két külön értesülésről van szó. A létszám azért tűnik túlzónak, mert a belgák sem tudtak egy százezres nagyságrendű sereget fenntartani hosszú távon, ahogy az Bibrax ostrománál is látszott. A 80.000 védő nem tűnik reálisnak, Caesar talán sohasem került akkora túlerővel szembe, ahogyan azt sugallni próbálja.
Plutarchos még hatalmasabb számokat említ: a védők 170.000 főből, a felmentő egységek 300.000 főből álltak. Strabón pedig 400.000 harcost említ, ami valószínűleg már a legendák közé tartozik. Florus 250.000 fegyveres védőt említ, ami szintén nagy számnak tűnik. A döntő csatára a gallok 60.000 embert választottak ki az egyesített seregből egy összpontosított támadásra, de végül vereséget szenvedtek. Ezután a felmentő sereg életben maradt tagjainak nagy része elmenekülhetett, hiszen Caesar lovasai csupán az utóvédet tudták beérni. Vercingetorix végül a legdíszesebb fegyverzetében megadta magát a rómaiak előtt.

Caesar említi, hogy minden katonának egy-egy foglyot adott ajándékba, valamint 20.000 arvernust és haeduust el is engedtek. Mivel a római katonák minimum 40.000-en voltak (bár biztosan szenvedtek veszteségeket), valamint 20.000 foglyot szabadon engedtek, így legalább 60.000 gall túlélhette az ütközetet, ha igaz Caesar tudósítása a rabszolgákat illetően. A foglyokat többségében valószínűleg a városban tartózkodók alkották, hiszen a contravallatio miatt nem menekülhettek el, míg a felmentő sereg nagy részének ez sikerülhetett (bár közülük is ejtettek foglyokat, de valószínűleg lényegesen kevesebbet), főleg, hogy a rómaiak teljesen kimerültek.
A szabadon engedett arvernusok és haeduusok a felmentő sereghez tartozhattak, hiszen a haeduusok területén szervezték a sereget, valamint mindkét törzstől követeltek egységeketa felmentőseregbe. Így körülbelül 40.000 főt engedhettek szabadon az ostromlottak közül, tehát a 80.000 főnyi védőből a túlélő foglyokat kivonva, körülbelül 40.000 halottat kapunk. Ez az arányszám természetesen függ attól is, hogy hány kiűzött harcképtelennel számolunk. A felmentő sereg veszteségeit nehezebb megbecsülni, hiszen a caesari adat kétséges erre vonatkozóan is. Mégis, ha előzetesen elfogadjuk a 248.000-es számot, akkor a veszteségeik arányaiban hasonlóak lehettek a védőkéhez, hiszen a hadműveleteiket öszszehangoltan végezték és egyszerre támadtak.
Két különböző csata esetében kétséges lehet az ilyen típusú párhuzam, de itt ugyanarról a csatáról van szó. Így körülbelül 124.000, a városvédőkkel együtt 164.000 fő körül lehettek a veszteségeik, de hangsúlyozom, hogy ez egy maximális adat, hiszen a résztvevők és elesettek száma is kérdéses és soknak tűnik, valamint mindez Caesar túlzásain alapul. Ehhez kellene még hozzáadni a védvonalak között éhen haltak ismeretlen számát. Ez azonban nem lehetett jelentős veszteség a katonákhoz képest, hiszen Alesiában tudatosan ostromra készültek, amit az élelem folyamatos összegyűjtése is bizonyít, így adódott lehetőség a harcképtelenek elmenekülésére. Sőt az is lehetséges, hogy nem haltak éhen, hiszen Caesar nem említi a kiküldésük után eltelt időt.

A fenti adatok azonban Caesar adatainak elfogadásából indulnak ki, így ezt csupán a halottak maximális számának tekinthetjük, melyeket mérsékelnünk kell a valódi létszám megközelítéséhez. Itt is a csata menete, belső lefolyása, a hadműveletek segíthetnek, hiszen ezekkel kapcsolatban Caesar részletes, a saját tapasztalatain alapuló leírást hagyott ránk. Holmes ebben az esetben is a caesari adatokat csökkentő szerzők érveit cáfolja, a foglyok későbbi elosztása pedig Caesart támaszthatja alá. Azonban Delbrück szerint 20.000 fő is elégséges lehetett Alesia védelmére, ostromállapotban pedig különösen valószínűtlen a 80.000 fő, hiszen nem lett volna bölcs dolog túl sok embert megfelelő tartalékok nélkül a városban tartani. Ezen túl a gallok társadalmi szerkezetét is a több százezres létszám elleni érvként használj a.
Emellett Caesar is említi, hogy a gallok úgy döntöttek, nem hívnak egybe minden fegyverforgatásra képes férfit, mert azt kezelni és ellátni is lehetetlen lenne, tehát tudatában voltak a problémának. Ennek ellenére a caesari szám kiállítása igencsak kivitelezhetetlennek tűnik, figyelembe véve a korabeli viszonyokat. Ekkora, 328.000 fős hadsereggel az egész Római Birodalom sem rendelkezett, még a fénykorában sem (bár a polgárháborúk alatt felduzzadhatott a létszám), így teljesen valószínűtlen a gallokra vonatkoztatva ez az adat.
Inkább hasonló erőt képviselhettek a szembenálló felek, erre utal a csatában tanúsított magatartásuk is: egyrészt a felmentősereg mindössze pár ponton rohamozta meg a védműveket, a rómaiak kitörésétől és bekerítő hadmozdulataitól tartottak, valamint ez a bekerítés meg is valósult, hiszen a római lovasság az erődítményrendszert megkerülve, a gallok hátába kerülve kaszabolta a menekülőket. Így Delbrück szerint körülbelül 70.000 főre tehető a gallok száma, figyelembe véve azt is, hogy Caesar egy kedvezőtlen helyzetben győzött, ahol az egységeinek két irányból kellett támadásra számítaniuk, ahol a győzelem még egyenlő létszámú seregek esetében is óriási kihívás. Azonban lehetségesnek tartom a gallok túlerejét is, hiszen alacsony harcértékű csapatok is nagy számban részt vehettek.

Ugyanakkor az elesettekkel kapcsolatban nem hallunk következtetésekről, így legrosszabb esetben maximumként tekinthetünk a résztvevők számára, de az adatok mérséklését is meg kell kísérelni. Ehhez felhasználhatjuk az előbb említett, katonáknak ajándékozott foglyok létszámát. Feltételezhető, hogy a katonáknak jutalomként kiosztott rabszolgák valóban túlélhették a csatát és hiteles adatot közölt Caesar, hiszen a feljegyzéseit később a katonái legalább hallhatták, így nem írhatott le egy őket is érintő egyértelmű hazugságot, ami biztosan kiderült volna később. Tehát körülbelül 40.000-en túlélhették a csatát, főként az alesiaiak közül.
Ugyanakkor nem ismerjük az éhhalálra ítélt harcképtelen lakosság létszámát, sőt a további sorsuk, esetleges túlélésük is bizonytalan, így az sem határozható meg, hogy beletartoznak-e a 40.000 túlélő halmazába. Így a halottak létszámára sem következtethetünk ebből, hiszen, ha csupán a csökkentett 70.000-es (a harcosokra vonatkozó) résztvevőszámból vonjuk ki a 40.000 túlélőt akkor nem biztos, hogy valós számot kapunk, hiszen lehetséges, hogy a városból kiküldött harcképtelen lakossággal kiegészített ismeretlen létszámból kellene kivonni ugyanezt a számot. Így jelenleg a 70.000-es számot fogadhatjuk elmérsékelt adatként, tudva, hogy tovább szükséges csökkenteni a számot körülbelül 40.000 fővel, a harcképtelenek létszámának függvényében. A két előbbi adat különbségéből kapott 30.000-es áldozatszámmal csupán akkor számolhatunk, ha feltételezzük, hogy minden harcképtelen éhen halt vagy jelentéktelen volt a számuk.


Kr. e. 51.

A Kr. e. 51-es év történéseit már Caesar tisztje, Aulus Hirtius írta meg, így olyan dolgokról is tudomást szerezhetünk, amelyeket Caesar nem tartott fontosnak, vagy nem akart megemlíteni. Ebben az évben az ellenállás maradékait számolták fel, valamint megszilárdították a római uralmat. A bellovacusokat, az ellenállás vezetőit legyőzték, így más törzsek is behódoltak. Ambiorix területének a módszeres pusztításával az elrettentés volt a cél, amit Hirtius szerint önérzetből vittek véghez: ,,úgy vélte[Caesar], annyit mégiscsak megkövetel az önérzete, hogy legalább kietlen pusztasággá változtassa földjét."
Ez valóban szándékos pusztítás lehetett, amelynek áldozatait Hirtius nem említi szám szerint. Uxellodunum ostrománál Caesar tisztjei győztek, a lakosok kezét levágták elrettentésül, de életben hagyták őket. A legnagyobb ütközeteket a bellovacusok és Dumnacus ellen vívták, itt körülbelül 6.000 és 12.000 lehetett a halottak száma. A következő évtized békésen telt, a bellovacusok Kr. e. 46-os lázadását kivéve, így megindulhatott Gallia végleges beolvasztása a Római Birodalomba.


Forrás: Góczon Tamás: A gall háború ára: Julius Caesar pusztítása és megítélése