logo

V Sextilis AD

Harc Róma ellen - A csata

Krisztus után 9 nyarának végén Varus légiói megkezdték a visszavonulást a Rajnánál található téli állomáshelyükre. Arminius kettős játékot űz. Az auxilia lovas csapatainak tisztjeként szolgál, közben viszont azt tervezi, hogy megtámadja Varus Rajna felé vonuló légióit. Varus és Arminius közel állnak egymáshoz, szinte apa-fiú kapcsolatban vannak. Később szemére vetik Varusnak, hogy megbízott a férfiban. Az ő szemében azonban Arminius római polgár, akinek megkérdőjelezhetetlen a hűsége.
Arminius Varus háta mögött megnyeri magának a sötét erdőkben lakó germán törzseket. Egy papnő az istenekhez imádkozik és fényes győzelmet jósol, Arminius pedig azon gondolkodik, hogyan győzhetné le a legyőzhetetlennek hitt római hadsereget. Ha nyílt terepen találkoznak, a törzseknek még az istenek segítségével sincs esélyük a rómaiak ellen. Amikor Pannóniában Varuslégiói mellett harcolt, azt tapasztalta, hogy a katonák annyira erősek és fegyelmezettek, hogy frontális támadás esetén pillanatok alatt legyőznék a törzseket.
Az egyik törzsfőnök azt javasolja, hogy menetelés közben támadjanak a rómaiakra, hiszen akkor gilisztához hasonló alakú, hosszú hadoszlopban vonulnak. Arminius figyelmezteti őket, hogy három teljes légióról, húszezer katonáról van szó. A törzsek sem emberanyag, sem fegyverek tekintetében nem vehetik fel a versenyt az ellenféllel. A rómaiak azonban rettegnek belépni Germánia sötét erdeibe. Ki nem állhatják a mocsarakat és a szűk völgyeket, úgyhogy be kell csalogatni őket az erdőbe.

Arminius irigylésre méltó helyzetben volt. Egyrészt jól ismerte a római hadsereget, mivel a pannóniai lázadások leverésére irányuló brutális, hosszú hadjáratban a rómaiak oldalán harcolt. Másrészt megbíztak benne, hiszen római lovag a hadsereg tisztje volt. Karizmatikus személyiség volt. A germánok nyilván úgy gondolták, hogy az ő vezetésével elérhetik az óhajtott változásokat.
A germán törzsek tervezett lázadásáról keringő pletykák a rómaiakhoz is elértek. Felvetődött, hogy a légióknak esetleg csatarendben kellene vonulniuk. Amikor Varus kikérte Arminius véleményét, azt a választ kapta, hogy alaptalan a szóbeszéd, de hogyha úgy kívánja, az auxiliák majd átfésülik a terepet. Varus elégedett. Gondolatai távoli szülőföldjén időznek.

Az indulás előtti éjszakán Segestes Cherusk-ok törzsfőnöke ellátogat a rómaiak katonai táborába. Neki nem áll szándékában megtámadni a légiókat. Varus búcsúvacsorára hívta. Segestes úgy látta, hogy Arminius veszélybe sodorja a Cherusk és a szomszédos törzseket. Az idősebbek közül többen úgy vélték, hogy Arminiusnak nincs sok esélye a győzelemre. Segestes kockáztat. Megpróbálja figyelmeztetni Varust, hogy összeesküdtek ellene és meg fogják támadni a légiókat. Varus nem tudja elképzelni, ki lenne ilyen vakmerő. Segestes Arminiusra mutat.

A Krisztus utáni 9. esztendő szeptemberében Arminius az auxilia egy részével elhagyja a tábort. Varus figyelmen kívül hagyta Segestes intelmeit, és szabad kezet adott Arminius-nak. Római forrásaink azt írják második figyelmeztetésre pedig már nem volt elég idő.
A római hadvezetés idősebb tagjai nem bíznak Arminius-ban, de elképzelhetetlennek tartják, hogy ártani tudna nekik. Abban bíznak, hogy épségben sikerül átszelniük az erdőt, utána pedig már a téli állomáshelyen melegedhetnek. Arminius elszánta magát. Már nincs visszaút.

A 17, a 18 és a 19 légió elhagyja nyári állomáshelyét. A lódobogást és a fegyvercsörömpölést az erdő mélyén is hallani. Vidáman indulnak útnak. Arra gondolnak, hogy a viszontagságos utazást követően majd finom borokkal, szép nőkkel, nagy fürdőkkel mulathatják az időt.
Varus talán már látja is magát, ahogy Rómában a szolgálattól visszavonultak irigylésre méltó életét éli. Nem tudja, hogy 22 ezer katonájával és a segédcsapatokkal együtt a vesztébe rohan. Eredetileg alighanem a szokásos útvonalon indulnak el, a Weser partján délnek mennek, majd megkerülik a teutoburgi erdőben fekvő alacsony dombokat, végül a Lippe folyót átszelve a Rajnához érnek, legalábbis így tervezik. Nem tudjuk, Arminius mivel győzte meg Varust, hogy változtassa meg a hadoszlop útvonalát. Forrásaink így fogalmaznak Arminiust és az auxiliákat előre küldték, ők pedig megölték a szülőföldjükön állomásozó római katonákat.

romaikor_kep



Arminius és az auxiliák tagjai még mindig római egyenruhát viselnek. A római katonák szövetségeseknek nézik őket. A meglepetésszerű támadás során esélyük sincs a germánok ellen. Az auxilia tagjai felgyújtják az őrtornyokat, amelyeket a rómaiak a téli szálláshelyre vezető út mentén emeltek. Most már biztosan nem marad észrevétlen a támadás.

Az első nap végén a légiók elérik a teutoburgi erdő mellett lévő alacsony dombokat. Sík vidéken vannak, borult az ég, eső viszont nem esik. A csapatok szépen haladnak előre, Arminius pedig ebben a pillanatban felgyújtja a megfigyelő tornyot. Vajon, hogy reagál Varus?
A rómaiak azon tanakodnak, mire utalhatnak a jelek. Varus arra a következtetésre jut, hogy mégsem voltak alaptalanok a híresztelések, Arminius csapatai pedig éppen a lázadók ellen harcolnak. A római parancsnokok normális körülmények között sosem vezették csapataikat Germánia sötét erdeibe és ingoványos területeire. Ha mocsár keresztezte az útjukat, fából járdát készítettek, és azon keltek át a területen. A római történetírók pontos longi-nak, vagyis hosszú hídnak nevezték ezeket a dorong-utakat. Még egyet sem sikerült feltárni, de valószínűleg hasonlóak voltak a germán törzsek által készített járdákhoz.

A második nap Varus végzetes hibát követ el. Letér a szokásos útról, és az erdőbe vezeti a légiókat. Arminius segítségére akar sietni, hogy együtt csírájában elfojtsák a kibontakozó felkelést. A teutoburgi erdő hegyvidéki részét már Varus-ék idejében is sűrű erdeiről, áthatolhatatlan völgyeiről és sziklás kibúvásairól ismerték. A római katonák úgy érzik magukat, mintha egy rémálomban lennének.

romaikor_kep



A 22 ezer fős hadsereg alig képes haladni a területen. Keservesen, lassan vánszorognak előre. A katonák a sárban csúszkálnak, botladoznak a gyökerek között nem tudnak alakzatban maradni. Páncélzatuk súlya lehúzza őket, elcsigázottan haladnak előre. A hattáposzlop és a civilek tovább lassítják az előre nyomulást. Senki sem tudja, ennyi nehézség közepette Varus miért ragaszkodott ahhoz, hogy az erdőn keresztül menjenek. A centuriók mindent megtesznek azért, hogy ösztökéljék az egységtől lemaradt katonákat.
A lándzsával, fejszével és karddal felszerelkezett törzsi harcosok úgy ismerik az erdőt, akár a tenyerüket. Jól kitaposott, de remekül álcázott ösvényeken haladva egyszerre több irányból támadhatnak az ellenségre. Arminius megfelelő helyre irányítja a harcosokat. A rómaiak semmit sem vesznek észre a mozgolódásból. Mikor szembe találkoznak az első ellenséges rohammal, a rómaiakat már végzetesen legyengítette az erdei menetelés.

Casus Dio így ír:
„A rómaiak már a támadás előtt is komoly bajban voltak. Rengeteg fát ki kellett vágniuk, járdákat kellett lefektetniük és hidakat kellett építeniük.”

Arminius pontosan erre számított. Minden Arminius elképzelései szerint történt. Sikerült meglepnie a rómaiakat. A legmegfelelőbb pillanatban indította meg a támadást akkor, amikor az ellenség már túl messze volt a szokásos útvonaltól ahhoz, hogy visszafordulhasson. A rómaiak úgy voltak vele, most már tovább kell mennünk, folytassuk a menetelést, így pedig egyre jobban belegabalyodtak a rájuk dobott hálóba. A történészek nem tudják megállapítani, hogy Arminius hány főt vethetett be Varus ellen, de nagyon valószínűtlen, hogy akárcsak közel annyian lettek volna, mint a rómaiak három légiója.

A római hadoszlop módfelett elnyújtottá vált, ami szintén a törzseknek kedvezett. Lett. A törzsi harcosoknak gyengébb fegyvereik voltak, mint a rómaiaknak. Mindössze fejszékkel, kardokkal, fából készült lándzsákkal rendelkeztek. A törzsek nem kellett, hogy számbeli fölényben legyenek, hiszen egy igen hosszú hadoszlopot támadtak meg. Megválaszthatták, hogy pontosan hol rohanják le az ellenséget. Ha teszem azt, 3000 légionárius, meg rengeteg kocsi, öszvér és hordár menetelt a két kilométer hosszú hadoszlopban, akkor a hirtelen rájuk támadó ötezer törzsi harcos jelentős számbeli fölényben volt, az ellenség ráadásul nem volt felkészülve a rohamra. Arminius azonban azzal tett szert a legnagyobb előnyre, hogy maga mellé állította a légiók szárnyainak védelmére létrehozott auxiliát, a germán zsoldosokból álló lovas csapatokat. Mind egy szálig csatlakoztak a lázadáshoz. Varus nem is sejti, hogy a szárnyak védelmével megbízott haderő fogja először megtámadni a légiókat.

A harcosok előtörnek rejtekhelyeikről. Csendben rohannak az ellenség felé. Csupán lépteik zaja jelzi jelenlétüket. Az auxiliák ebben a pillanatban átállnak a germánok oldalára. A támadás teljesen felkészületlenül éri a rómaiakat. Alig van idejük kiadni a vészjelzést. Egy római történetíró elmondása szerint a germánok a harcok során nem is annyira a fegyvereiket, sokkal inkább testi erejüket használták. A civilek és a hadtáposzlopok kaotikus összekeveredése miatt a rómaiak nem tudtak erősítést hozni. A törzsek és az auxiliák két irányból támadnak, ezért a rómaiak nem tudják rendezni soraikat.
Az ókori világ legerősebb hadserege képtelen megvédeni magát. Nem tudnak alakzatba rendeződni, a rajtaütésszerű támadásokat pedig mindig gyors visszavonulás követi. Nem várták a támadást, egész centuriákat kaszaboltak le. Tehetetlenül szemlélték az eseményeket. De vajon mire készül az ellenség?
Hadizsákmányt szeretnének, vagy általános támadásról van szó. Csak annyit tudnak, hogy rengetegen vannak, és Arminius vajon merre kószál. Varus úgy véli, hogy az egyetlen esélyük, ha szaporázzák lépteiket. Amint találnak egy megfelelő helyet, megállnak, bevárják a légiókat, és kényszertábort építenek.

A Tacitus szerint a rómaiaknak sikerült átvágniuk az erdőn. A három légió együttes erővel megépítette az ideiglenes tábort. Még egyik légió sem semmisült meg teljesen. Egyetlen csatát veszítettek csak el. A háborút még megnyerhetik. Varus ezen a ponton a római hadászatban bevett eljárást alkalmazta. A terepviszonyokhoz és a haderő állapotához mérten a legjobban megerősített táborhely létrehozását kérte. Helyesen cselekedett, hiszen az ellenség a közelben volt. És biztosítania kellett, hogy a katonái nyugodtan alhassanak egyet, és ne kelljen egész éjjel a támadások leverésével foglalkozniuk. A fal, az árok és az őrszemek jelenléte együttesen elég volt ahhoz, hogy az ellenség kétszer is átgondolja, érdemes-e rohamot indítani. A védművek oltalmában ellátják sérültjeiket.

romaikor_kep



A parancsnokok mérlegelik a lehetőségeket. Arról értesülnek, hogy nagyobbak a veszteségeik, mint gondolták. Nyolc teljes cohors morzsolódott fel a harcok során. Kevés sikerrel kecsegtető opciójuk maradt. Talán azonnal kereket kellene oldani.

Az előrenyomulás azonban könnyen végzetes lehet. Varusnak döntenie kell, az az ember árulta el, akiben a legjobban megbízott. A parancsnokok amellett vannak, hogy maradjanak a védelmi vonalak mögött, és kérjenek erősítést a Haltern-i és a Santen-i helyőrségektől, mert nincs más választásuk, segítségre van szükségük. Varus elveti a javaslatot. Szerinte ha kijutnak az erdőből, könnyedén eltörlik a föld színéről a barbárokat. Utasítja a parancsnokait, hogy hagyják ott a civileket és semmisítsék meg az egységek felszerelését. Minden tényezőt ki kell iktatni, ami lassítja a menetet. Az utasítások egyértelműek, és végre is fogják hajtani őket.
Varus súlyos stratégiai hibát követ el. A germánok rögtön észreveszik az égő trént. Az egyik felderítő járőr jelenti Arminius-nak, hogy a rómaiak kipenderítették a civileket a táborból, most pedig a poggyászukat égetik. Több törzsfőnök is oda akar menni fosztogatni, mielőtt minden odavész a lángokban. Arminius tajtékzik, elveszíthetik mindazt, amit eddig elértek. A törzsek megesküdtek, hogy engedelmeskednek neki, ő pedig cserébe győzelmet ígért, de csak abban az esetben győzhetnek, ha végrehajtják az utasításait.
Arminius legnagyobb eredménye az volt, hogy a katonai fegyelmet nem ismerő harcosokat rávette, hogy az ő átgondolt, körültekintő taktikáját kövessék. Sokan nyilván gyávaságnak érezték, hogy nem támadnak azonnal, és vissza kellett fogniuk magukat, hogy engedelmeskedni tudjanak Arminiusnak. Hogy erkölcsösen cselekedett-e, arról lehetne vitatkozni. Az azonban kétségtelen, hogy tehetséges hadseregparancsnok volt. Egy olyan ember, akinek a fejlődését két nagyon különböző kultúra definiálta. Ha reálisan akarjuk megítélni, nem sok esélye van a rómaiak ellen. Ő mégis belefogott a terv végrehajtásába.

A következő reggelen a légiók csatarendben hagyják el a tábort. Varus otthagyja a civileket. Talán arra számít, hogy a barbárok majd hadizsákmány reményében lemészárolják őket, a légiók pedig közben csendben elosonhatnak. Tacitus szerint azonban Arminius azon a véleményen volt, hogy csak katonák ellen szabad háborút vívni. A germán becsületkódex logikus érvelésen alapult. Arminius nem humanitárius okokból kímélte meg a civilek életét, hanem azért, hogy a váltságdíj megfizetéséig fogságban tartsa őket.
Az emberkereskedelem háborús állapotok közepette bevett dolog, hiszen az emberi erőforrás szerfelett értékes jószág. Szóval az, hogy Arminius megkímélte a civilek életét, az nem arra utal, hogy feddhetetlen jellemű ember volt, hanem arra, hogy praktikusan gondolkodott.

A harmadik nap rosszabbra fordult az idő. A zuhogó esőben alig haladnak előre a légiók. Páncélzatuk csuromvizes, a katonák így még kevésbé mozgékonyak, mint eddig. Ólomlábakon lépdelnek. Arminius és csapatai számára azonban egy kis zápor nem okozhat gondot. Cassius Dio így ír:
„Kitört a vihar, s míg a rómaiak harcoltak az elemekkel, a barbárok megkeresték a megfelelő pozíciókat és körbevették az ellenséget.”

Arminius vérfagyasztóan brutális támadást indít. A rómaiak úgy érzik, mintha gonosz szellemek támadnának rájuk. Utóvédharcra esélyük sincs, és nincs idejük sérültjeik ellátására sem. Az egyik krónikás így számolt be az esetről:

„A mocsaras, erdős vidéken lemészárolták a rómaiakat, úgy, ahogy ők szokták lemészárolni ellenségeiket. Pont, mintha marhákat ölnének le.”

romaikor_kep



Varus elveszíti az irányítást a légiók felett. Nem maradt tábornok, akit a katonák követhetnének. A hadsereg szétesik. Varus légiói 24 óra leforgása alatt két megsemmisítő csapást szenvedtek el. Varusnak rá kellett ébrednie arra, hogy a győzelem elérhetetlen távolságba került. Már csak abban bízhat, hogy el tudja kerülni a teljes megsemmisülést.
Amikor az egyik lovassági parancsnok megérkezik a vérfürdő helyszínére, Varrus teljesen tanácstalannak látja. A hadseregparancsnok azt sem tudja, mitévő legyen. Elérkezett az utolsó pillanat, amikor még erősítést lehetne hívni. Numonius jelentkezik a feladatra, hogy lovas csapatával elmegy a legközelebbi római erődbe.
A római történetírók szerint Numonius a saját bőrét mentette. A gyalogosokat benne hagyta a pácban, és elmenekült a csatatérről. Paterculus azonban beszámolt róla, hogy a sors bosszút állt rajta. A halál utolérte az árulót. Akármit is talált ki, Varus és Numonius Arminius egy lépéssel mindig előttük járt. A menekülő lovas csapatot is csapdába csalja. Egyetlen lovas sem ér el a Rajnáig. A légionáriusok most már nem vesztegethetik az időt? Akárhogy is, de ki kell jussanak az erdőből.

A törzsi harcosok folyamatosan a sarkukban vannak. Szándékosan tolják maguk előtt a rómaiakat, akik vakoskodva vánszorognak az erdőben. Az éjszakai erőltetett menet azonban meghozza a remélt sikert. Végül három nappal a szokásos útvonal elhagyását követően elkezdenek ritkulni a fák, és egyre több a síkság. Felsejlik egy halvány reménysugár…

A rómaiak biztonságban vannak, hiszen nyílt vidékre érkeztek. Varus, Numonius lovas csapatára alapozta a terveit, most rá kell jöjjön, hogy az utolsó reménysugár is elveszett. Arminius egyértelműen tudatja a rómaiakkal, hogy még mindig csapdában vannak. A legvalószínűbb feltételezés szerint a harmadik napon Varus és a légiók megmaradt része északnak fordulnak, és a Kalkriese-dombságon keresztül kiérnek a germán Alföldre. Innen a Rajna felé tartanak.

Varus nem tudja, hogy egy 80 méter széles katlanba vezeti a sereget, amelyet délről a Kalkriese domb, északról pedig egy óriási mocsár határol. Pár évvel ezelőtt régészek egy csoportja egy paliszád maradványaira bukkant. A szakértők úgy vélik, hogy a cölöpfalak mögött Arminius és katonái álltak, és arra vártak, hogy döntő csapást mérhessenek Varus seregére.
A fal melletti területen több ezer római kori szöget és ólomdarabot találtak. Használati tárgyak, például ollók, lándzsahegyek és szerszámok is voltak a közelben. Lehet, hogy sikerült megtalálniuk az utolsó csatahely színét. Az ásatás büszkesége egy római lovaskatona ünnepi maszkja. A Kalkriese környékén valóban sok mindent találtak, de viszonylag kis területről van szó, míg a forrásaink nagyszabású, három légiót, vagyis mintegy tíz-tizenöt, ha nem, húszezer embert érintő ütközetről beszélnek.
A Kalkriese leletek nem tanúskodnak ekkora embertömeg jelenlétéről. A perdöntő bizonyítékok hiánya ellenére Kalkrieset nem sokkal később már a csata helyszíneként emlegették. A múzeum csak úgy vonzza a turistákat. A Kalkriese csata elméletének hívei az ásatáson talált érmék datálására hivatkoznak.
A tudomány jelenlegi állása szerint több jó érvünk van a Kalkriese elmélet mellett, mint ellene. Olyan érméket is találtunk, amelyeken Varus látható. Ezek pedig nyilván akkor kerültek a földbe, amikor Varus volt a kormányzó, vagyis Krisztus után 7 és 9 között. Ebben biztosak vagyunk.
A másik fontos érv pedig az, hogy a nagyjából 1800 kiásott érme között egyetlen egyet sem találtak, amit Krisztus után 9-nél később vertek volna. Tudósok egy csoportja egy csata nyomaira bukkant a Wichen-domság mellett elterülő 10 km hosszúságú területen. Ennek alapján rekonstruálhatjuk a harmadik nap történéseit. A Kalkriese-hez közeli terület átfésülését követően határozottan kijelenthető, hogy a rómaiak kelet-nyugati irányban mozogtak, a törzsi harcosok pedig több ízben megtámadták őket a Kalkriese-ről. Legalább 10 kilométer hosszú sávról van szó.

romaikor_kep



Bizonyítást nyert, hogy a törzsek szórványos támadásaikkal folyamatosan gyötörték a menetelő római hadsereget. Amikor a rómaiak előjönnek az erdőből és alakzatba rendeződnek, Arminius felkészül a döntő csatára. A légiók tehetetlenül állnak, amikor az összefogott törzsek elkiáltják magukat Szabadság, vagy halál? Amikor a győzelem már a küszöbön áll, egyre többen csatlakoznak Arminius-hoz. Még a rómaiak egykori szövetségesei, mint például Segestes is. No nem meggyőződésből, hanem merő opportunizmusból. Nem szabad becsapnunk magunkat. Az ellenségük iránt tisztelettel viseltető germánok képe 18. századi ábránd.
A régészet segítségével pontos képet alkothatunk a történtekről. Azt látjuk, hogy zabrálás folyt, mindent leszedtek a halottakról. Mindenki zsákmányolni akart valamit. Kiváló lehetőség nyílt arra, hogy ezüsthöz, aranyhoz, bronzhoz és vashoz jussanak. Senki nem gondolta volna, hogy le tudják győzni a rómaiakat. 15 ezer halott hever az erdőben. A tó A túlélők a síkságon vánszorognak. Csak azt nem tudják, mikor fogják elkapni és lemészárolni őket. A római szuperhatalom számára el sem lehet képzelni megalázó vereséget. Arminius győzelme teljesen példa nélkül álló.
A római történetírók közül egyedül Tacitus ismerte fel a csata jelentőségét. Arminius kétségtelenül szabadsághőse Germániának. Később Varust kiáltják ki bűnbaknak Róma történetének legnagyobb katonai veresége miatt. Még a harcmezőn öngyilkosságot követ el. Paterculus megvetően így kommentálja az esetet:

„A halállal bátrabban szembe tudott nézni, mint az ellenséggel, végül átdöfte magát.”

A vérontásnak azonban a háromnapos küzdelem után sincs vége. A győztesek végig sétálnak a harcmezőn, és letépik a fegyvert, meg a páncélt a halottakról, illetve a haldoklókról. A foglyul ejtett légionáriusokat feláldozzák az isteneiknek. A légiók zászlóit sárba tiporják. Varus tetemét pedig meggyalázzák. A parancsnok fejét Rómába küldik, egyenesen Augustus császárnak. Ha a törzsek kitartanak mellette, Arminius további terveit a győzelemre alapozhatja.
A győzelem órájában senki sem vitatja, hogy ő a germán törzsek vezére. De vajon a rómaiak elégtételt akarnak-e venni rajta? Arminius győzelmének rövid távú következménye az volt, hogy Augustus felhagyott azon tervével, hogy egészen az Elbáig elfoglalja Germániát. Augustusnak rengeteg belső csatát kellett megvívnia, nehéz volt elfogadtatnia az álláspontját.

A legtöbb római úgy volt vele, hogy ezt a megaláztatást nem szabad eltűrni, vissza kell vágni a barbároknak. Augustus viszont úgy vélekedett, hogy nem éri meg, ugyanis Germánia nem különösebben értékes tartomány. Sokkal jobb, ha hagyja, hogy a törzsek lemészárolják egymást. Csak arra kell figyelni, hogy Róma mindig a gyengébb oldalt támogassa, így bármeddig folytatódhatnak a harcok, ő kényelmesen elhelyezkedik, és végig nézi, ahogy a germán törzsek kiirtják egymást.

Hat évvel később, Krisztus után 15-ben római légiók visszatértek a katasztrófa helyszínére. Tacitus leírja, milyen szörnyű látványban volt részük a Germanicus vezetése alatt álló légióknak. A síkon csontok fehér lettek, a fák törzsén koponyák voltak felfüggesztve. A közeli erdőkben barbár oltárok, amelyeken a tribunusokat és a rangidős centuriókat áldozták fel.

romaikor_kep



Csaknem pontosan kétezer évvel később, régészek egy tömegsírba temetett csontkupacra bukkantak. Minden csont férfié volt, és erőszakos cselekmények nyomait mutatta. Eltemetésük előtt sokáig ki voltak téve a természet erőinek. Vajon bizonyítja ez a felfedezés, hogy a csata Kalkriese-ben történt. Lehetséges, hogy a régészek hitelt érdemlően bizonyították Tacitus állítását.
Van, aki viszont máshogy gondolja, és máshol keresi a csatamezőt. Germanicusnak nem sikerült bosszút állnia a germánokon. Arminiusnak még sokat kellett csatáznia a rómaiakkal, de kiváló taktikai érzékével mindig sakkban tartotta őket. Germanicust visszarendelték Rómába, a szuperhatalom visszahúzódott a Rajna vonaláig. Germánia sosem lett római provincia.

A teutoburgi csata az ókor egyik legnevezetesebb ütközete. Eredményeképpen Európa hosszú időre kettészakadt, és megmaradtak a germánok és rómaiak közti kulturális különbségek. A Rajna innenső oldalán, ahol ma a Xanten-i Régészeti Park található, római város jött létre templomokkal, fürdőkkel és amfiteátrummal, az antik civilizáció igazi központja volt. A túlparton lakó germán törzsek nem változtattak életmódjukon, szabadok voltak és roppant erőszakosak. A germánok ugyanúgy éltek tovább, ahogy a rómaiak bejövetele előtt.

Germánia semmilyen szempontból nem volt egységes. Még több száz évnek kellett eltelnie, mielőtt a nagyobb törzsi csoportosulások, mint az allemánok vagy a frankok megerősödtek annyira, hogy térdre kényszerítsék a Római Birodalmat. Arminius a germán királyság megalapításáért az életével fizetett. Valószínűleg saját családja mérgezte meg. A közös ellenség kivonulásával Germánia visszaesett az állandó viszálykodás állapotába. A törzsfőnökök nem bírták elviselni, ha egy másik vezető nagyobb hatalommal rendelkezett náluk.
Germánia törzseit egészen a modern időkig ez a hozzáállás jellemzi. A királyoknak mindig a főnemesekkel volt baja. Ez a probléma egészen IV. Frigyes Vilmos uralkodásáig fennállt. Amikor 1840-ben felajánlották neki Poroszország trónját, azt mondta: „Jó, én vállalom, de a többi herceg mit gondol erről?”

Az nem érdekelte, hogy a nép mit szól hozzá. A főnemesektől félt. Németország többi koronás főjétől. Szóval joggal mondhatjuk, hogy a főnemesség közti rivalizálás Germánia területén tartósan jelen volt. Arminiust sokáig mint a német hőst emlegették. A rajongás az Arminius szobor 1875-ös felállításakor érte el csúcspontját. Bár Arminius Róma ellen harcolt, a szobor kardja Franciaország, a németek legnagyobb 19. századi ellenségének irányába mutat. Ez azonban semmit nem volna annak értékéből, hogy a hős Hermann Róma virágkorában győzte le a birodalom hadseregét.

Azt is fontos megemlíteni, hogy történetéről kizárólag ellenségeitől tudunk. Ezt a barbár harcost Tacitus, a legnagyobb római történetíró szavai tették halhatatlanná. Háborúban sohasem vesztes. 37 évet, ebből 12 hatalomban élt. S tetteit még ma is éneklik a barbár népeknél.


Forrás: leirat History Chanel: Harc Róma ellen című ismeretterjesztő dokumentumfilmjéből