logo

XV December AD

Róma külső története a Gallus tűzvészig

A régi Rómát eddig pusztán önmagában tekintettük. A latin törzsön, azon az egységen belül, amelyhez helyzete és lakóinak származása folytán tartozik, nem vizsgáltuk szerepét. Ezt kell most röviden pótolnunk.

A történeti kor kezdetén nincs meg, helyesebben mondva már nincs meg a latinság természetes, törzsi egysége. Önálló város-államok egész sora jött létre. Ami kötelék őket nyelvükön és a közös származás tudatán kívül a latinokat összekötötte, az vallásos jellegű volt. Tudunk közös szent helyeikről, ahol a „nomen Latinum” viselői meghatározott napokon összejöttek. Az ardeai Venusnak és a Nemi-tó Dianájának voltak ilyen szent helyeik. Igaz, hogy legalább is a második esetében későbbi alapítással van dolgunk. Viszont kétségtelen, hogy tekintélyes multra tekinthet vissza Juppiter kultusza az Albai-hegyen. Az istent itt „Latiarisnak” nevezték, ami arra mutat, hogy tisztelete az egész latin földre kiterjedt.

A Nemi-tó Dianája számára eredetileg Tusculum, Venus részére maga Ardea volt a kultusz vezetője. Juppiter Latiaris kultuszának székhelyén az Albai-hegy és tó között fekvő Alba Longa volt. Ez a város vezette az évenkint megismétlődő közös latin ünnepet, és az ebben résztvevő harminc község, mint az ő telepítése szerepelt. Ez az ünneplő közösség volt a kiindulópontja Róma első terjeszkedésének. Valóban le is rombolta Alba Longát és a területét a magáéhoz csatolta. Mint győztes, a kultusz vezetését is meg tudta magának szerezni. Vezérszerephez egyelőre csak a kultusz terén jutott; de ez alkalmat adott a siker politikai kihasználásához is.

Nagyjában ez volt Róma külső helyzete, amikor azoknak a politikai áramlatoknak és hatalmaknak az erőterébe került, amelyeket előbb vázoltunk. A 6–5. század római történetében már egy felületes pillantás is megmutatja, hogy az általános folyamat mint valami tükörben jelenik itt meg. Döntően határozták meg Róma külső történetének körvonalait az etruszkok, karthagóiak és görögök szembenállása és ellentéte és nem utolsó sorban a sabellus-vándorlás is.

Legelőször is az etruszk hatalom nagyarányú kiterjeszkedése mutatkozik a 6. század eleje óta. A Po-síkság elfoglalásával és a Campaniában való megtelepedéssel körülbelül egyidőben jut egy etruszk nemzetség Rómában uralomra: a Tarquiniusok. Szakadatlan folytonosságban vagy megszakításokkal – a kérdés függőben maradhat – a század végéig megtartják uralmukat. Hogy ez a korszak mit jelent Róma belső életében, arról később szólunk még pár szót. Kifelé minden bizonnyal megerősödést hozott. Rómának csak az imént kivívott vezető szerepe a Juppiter-kultuszban hegemóniává szélesedett.

Nem lehetne állítani, hogy ez a vallásos formák szétzúzásával vagy félretolásával történt. A hagyomány különböző utak felé mutat. Különösen kiemelik a Tarquinius-nemzetség rokoni kapcsolatait a szomszéd városok nemességével. Emellett azonban éppen a vallásos intézményeket használták fel arra, hogy a politikai súlypont eltolódását kifejezésre juttassák. Legszembetűnőbben nyilvánul ez abban, hogy most már Rómában magában alapítanak egy második szövetségi szent helyet. Az Alba-hegyi Juppiter mellé az aventinusi Diana lép, ő is középpontjává válik a latinok összességének.

Van egy igen figyelemreméltó bizonysága annak, hogy a római állam ekkor már milyen magas tekintélyre emelkedett, akkorára, hogy a kívülállók számára akaratlanul is a latin föld főhelyének tűnt. Csak úgy érthető az, hogy a távoli, a tengeren uralkodó Karthago szükségesnek tartotta, hogy szerződésre lépjen vele, ha Róma valóban olyan hatalmat jelentett, amellyel számolni kell. Ezzel a szerződéssel Róma látókörében a második fontos szerepű nagyhatalom tűnik fel. Polybios, aki ránk hagyta az okmány szövegét, L. Junius Brutus és M. Horatius konzulsága idejébe helyezi, és ezt az adatát mint a római történelem első biztos dátumát kell értékelnünk. Fölhozták ugyan, hogy ez a konzulpár nem történeti és ezért neve nem állhatott a szerződésben. Pótlásul a 348. évre vagy az évszázad elejére való datálással próbálkoztak meg. De Polybios nem olyan jelzést akar közölni, amely már magában az okmányban is benne lett volna, hanem a saját véleményét. Ezekkel a kortársai előtt jól ismert konzulnevekkel nem akar egyebet megjelölni, mint a köztársaság első éveit. Egyidejű görög eseményekkel még jobban megerősíti időadatát.

Egyébként szó sincs róla, hogy ebben az okiratban már valami megrögzött formula, egy már megállapodott szerződési fogalmazás nyilvánult volna. Általában nem lehet egy fennálló osztályba, a kereskedelmi vagy a politikai szerződések közé besorolni. Már csak azért sem, mert a szerződő államok érdekei kezdettől fogva különböző síkokon feküsznek. Róma igényt támaszt Latium parti városaira. Ebben a Tarquiniusok korának birtokviszonyai tükröződnek, akár ténylegesek, akár csak igényszerűek. Legalább az igényt az új köztársaság is fenntartotta. Terület-politikai elsőbbségről van tehát itten szó. Egyelőre ez még csak egy kis földdarabon nyilvánul, de amit Róma egyszer elért, azt szívósan igyekszik megtartani. A másik oldalon Karthago tágra terjesztette ki érdekeinek körét. Hispánia már az ő szférájába tartozik. Itt és az egész nyugati tengeren más népek teljesen ki vannak zárva a kereskedelemből. Szardiniában és Lybiában is csak megszorításokkal engedte meg Karthago az idegen kereskedelmet. Ez a szerződő fél nem területek birtokát kívánta, hanem kereskedelmi előjogokat. Főtörekvése, hogy ezeket biztosítsa. Ettől a követeléstől csak kényszerűen áll el, mint Sziciliában. A későbbi ellenfelek ebben a legelső okiratban már kidomborították egyszerű, de jellemző vonásokban állami és történelmi egyéniségük sajátosságait.

A Karthagóval kötött szerződésben – mint láthattuk – a Tarquiniusok már nem szerepelnek. A római hagyomány uralmukat, különösen az utolsóét, tyrannis-jellegűnek rajzolja, elűzésüket pedig ennek megfelelően az erőszak művének. Hogy ez mennyiben áll, azt nem kutathatjuk. Elég az, hogy az etruszk származású királyi család elűzése egyúttal elfordulás volt általában Etruriától. A következő bonyodalmakban is ugyanez nyilvánul meg félreismerhetetlenül. Egyes vonásokat ezekből is megőrzött a hagyomány. Porsenna király mondájában egy átmenetileg sikeres etruszk visszahódítás emléke élhet, ha ez nem is vezetett a Tarquinius-hatalom visszaállítására. Viszont a kyméi krónika úgy tudja, hogy Aristodemos hadjáratot indított Latium szívébe; Aricia előtt legyőzte Porsenna fiát és így véget vetett hódításainak.

Kyme ismét mint nagyhatalom képviselője lép a színre. Az itáliai görögség általa teljesen abban a szerepben mutatkozik, amelyet várni lehetett. Az Etruriától való elfordulás szükségképpen oda vezette Rómát, hogy az ellenkező oldalon keressen támaszt. Sőt annak is maradtak nyomai, hogy a Tarquiniusok elűzése kymei segítséggel történt. A szomszédos Vejivel vívott harcok viszont beszédes tanúságai a római-etruszk ellentét élességének. Ilyen harcok közben történt a Fabius-nemzetség veszte a Cremera-pataknál. Ezt pedig időpontja olyan szorosan összekapcsolja a kyméi tengeri ütközettel (474), hogy bizonyos összefüggést kell gyanítanunk. Azt természetesen nem lehet eldönteni, hogy miről van szó: Rómának egy sikertelen vállalkozásáról-e az etruszk szárazföldi hatalom ellen, vagy pedig arról, hogy ellenkezőleg egy görög győzelem mentette-e meg Rómát ezúttal is súlyos veszedelemből.

Az etruszk uralkodóház bukásának csaknem ilyen tartós volt a hatása Latiumon belül is. Itt, ahol a Tarquiniusok Tusculum hatalmas nemességével rokonságban voltak, csakhamar kifejlődött egy olyan mozgalom, amely a Rómától való elszakadásra, sőt háborúra vezetett. Külön latin szövetség keletkezett. Az aventinusi Diana-templommal szemben hét város Róma kizárásával új szent helyet alapított az istennő számára – azt, amelyet már említettünk, a Nemi-tó partján, nem messze Ariciától. A latin szerződés (amelyet 493-ba, Spurius Cassius konzulsága idejébe szoktak helyezni), újra helyreállította a szorosabb viszonyt. De a jelentősége nem csak ebben van. Az Alba-hegyi ünnepi társulás mellé most már odaáll a szilárd szabályzatú politikai szövetkezés. Ezzel megszűnik az az eddigi állapot, hogy a politikai súlypont eltolódásai vallásos intézmények leple alatt mehettek végbe és hogy ezeket kívülálló célok érdekében fel lehetett használni. Ha a szerződési okirat ránk maradt kivonatát hitelesnek fogadjuk el, akkor Róma tisztán és világosan elismerte a latinok autonómiáját, tehát lemondott egyelőre minden hatalmi igényről. Viszont kölcsönös segítségre kötelezték magukat. Ehhez a katonai szövetséghez rövidesen harmadiknak a hernicusok szomszédos törzse is csatlakozott.

Ennek a szerződésnek mintegy kettős arca van. Egyfelől félreismerhetetlen, hogy a hegemónia kérdésében csak ideiglenes megoldást ad – ideigleneset, mert Róma zárt egységű hatalmának túlsúlya a számos községre forgácsolódott latinokkal szemben továbbra is fennmaradt. Valóban megmutatják még azok a szűkös és bizonytalan adatok is, amelyek a latin községek történelméről tudósítanak, hogy Róma értette a módját annak, hogy a szerződés feltételeinek megkerülésével a szövetség oly fontos tagjaival, mint Tusculum és Ardea szorosabb viszonyba jusson. Másfelől a kölcsönös segítség akkora szükségessége mutatkozik, hogy ez csak külső nyomással magyarázható. A hernicusok csatlakozása eléggé világosan mutatja, hogy merről jött ez a nyomás. Arról volt szó, hogy a latinság előörseit és a Tolenus kelet felé csatlakozó völgyét megvédjék az Appenninek és a Lepini hegyek betóduló hegyi törzsei ellen. Az aequusokkal és volskusokkal találkozunk itt mint a nagy sabellus vándorlás résztvevőivel. Tarracina és Circei, Antium és Velitrae ekkor kisiklott a latinok kezéből. Tusculum körül és az Algidus-hegynél az aequusokkal harcoltak. A veszély nagysága Coriolanus és Cincinnatus mondájában tükröződik. Csak nagy erőfeszítések árán sikerül akkor, hogy a hernicus és tusculumi terület birtokát megtartsák.

Mily másként látszik itt Róma helyzete minden oldalról, mily nagy az ellentét a következő évszázadok Rómájával! Függ más hatalmak törekvéseitől, korlátozva van cselekvésének szabadságában, sőt tulajdon legszűkebb területén is veszélyeztetik. Vejitől a Cremera mellett szenvedett vereséget és a volszkus szomszéd ellen alig tud védekezni. Az őslatin föld nagy darabjai az utóbbi kezén maradnak. De éppen ott indult meg az ellenhatás, ahol a veszély a legnagyobb volt. Néhány évtized alatt sikerekre, majd a saját cselekvésszabadságára vezetett ez a mozgalom. A római naptárak és évkönyvek győzelmi adatait akárhogy is értékeljük – Ardea elfoglalása 442-ben fordulópontot jelent. Ide küldte Róma első gyarmatosítását, amelyről biztos tudomásunk van. A szomszéd volszkusok ellen volt erre szükség szilárd támaszpontnak. Bizonyára ekkor emelték a hatalmas falat is a város keleti oldalán. Ez már alakjánál fogva is emlékeztetett a római Servius-falra, jeléül annak, hogy Ardea sorsába valami új tényező nyúlt bele döntő módon: éppen Róma.

A század fordulóján megkezdődik a latin part visszahódítása és ennek kiindulópontjául kell az újonnan megerősített Ardeát felvennünk. Részletekben lehetnek ismereteink bizonytalanok, de a végeredmény, Anxur-Tarracina meghódítása bizonyos. Ennek pedig előfeltétele, hogy legalább is a parti sáv egész hosszában, tehát Circei és Antium is, római fennhatóság alatt álljanak. Velitraet is ekkor szerezték vissza. Az évkönyvek a délen elért sikerekkel közvetlen kapcsolatban hasonló északi vállalkozásokról is beszélnek: a Vejivel vívott utolsó háborúról. Harcok előzték ezt meg a Vejivel szövetséges Fidenae, egy Rómától közvetlenül északra fekvő hídfő birtokáért. Még Augustus korában is megvolt Juppiter Feretrius capitoliumi templomában Veji királyának, Lars Tolumniusnak vászonvértje. Őt Aulus Cassius ölte meg párviadalban és a zsákmányt Juppiternek szentelte. Róma történelmének kevés más eseménye igazolható ilyen hitelesen. A győztes római ugyanis konzulnak nevezi magát, az esemény ezért nyilván a 326. évbe tartozik. Másrészt a Tolumniusok nemzetségével magában Vejiben is találkozunk archaikus fogadalmi feliratokon.

Az etruszk város bukása már a következő évszázadra esik. A hagyomány úgy színezte ki, ahogy ez megilleti az ilyen nagyjelentőségű eseményt. Állítólag tízéves ostrom után semmisült meg Dél-Etruria kulcsa, csaknem oly hatalmas város, mint Róma. A győztes területe a felével gyarapodott. Ha az eredményeket áttekintjük, figyelemreméltó fordulatot tapasztalunk minden eddigivel szemben. A latinság hatalmas lökésekkel teret biztosított magának Észak és Dél felé. Félreismerhetetlen a külső hatalom jelentős megnövekedése a királyság idejével szemben is. És ami a legfontosabb, ezeket a sikereket nem az etruszk hatalomhoz kapcsolódva vívták ki, hanem vele szembehelyezkedve. Róma és Latium teljesen önálló és független alakulatok az itáliai államok sorában.

Hogyan vált ez lehetségessé? Az okot itt is az általános politikai körülményekben keresték. Etruria helyzete már megrendült – mondják – és főleg a gallus betörés készítette elő a talajt. De ez éppen a Vejivel vívott háborúval veszi kezdetét, mint látni fogjuk. A többi Etruria még hatalmának teljességében áll. A volszkusokra vonatkozólag még kevésbé válik be az ilyen magyarázat. A sabellus nemzet éppen ekkor van ugyanis hatalmának tetőpontján. A hagyomány a 445. évről azt mondja, hogy ekkor alakult meg a campaniaiak nemzete. A samnisok Apulia széleit tartják birtokukban, a lucanusok délfelé hatolnak elő. A 435. esztendőben Thurioial állnak háborúban. 390-ben már övék Laos városa a Tyrrheni-tenger partján. Fővárosuk ekkor Petelia volt a Sila-erdőség keleti lábánál. Bruttium még nem különült el tőlük önálló államnak. A kérdésre tehát, hogy Róma viszonyainak váratlan fordulatát hogyan magyarázzuk, máshol kell feleletet keresni.


Forrás
Hóman Bálint: Egyetemes történelem