logo

V Sextilis AD

Az arany sas elpusztítása .

Az arany sas elpusztítása. Antipatros kivégzése. Herodes utolsó rendelkezései és halála
A király betegsége egyre súlyosbodott, és ezt csak fokozta bánata és öreg kora. Ugyanis már körülbelül 70 éves volt, és a mai balsorsán érzett fájdalom annyira gyötörte, hogy még egészséges napjaiban sem tudott örülni semminek. Súlyosbította betegségét az a gondolat, hogy Antipatros még mindig él; de egyelőre nem akarta kivégeztetni, csak gyógyulása után.
Szerencsétlenségét betetőzte, hogy megint lázadás tört ki. Élt akkoriban a városban két tudós férfiú, akik különösen alaposan ismerték az ősi törvényt, s ezért a nép előtt nagy volt a tekintélyük; az egyik Judás volt, Sepphoraios fia, a másik pedig Mátyás, Margalos fia. Valahányszor ezek a férfiak a törvényi magyarázták, a fiatalemberek seregestül tódultak hozzájuk: napról napra óriási hallgatóság előtt tartották előadásaikat. Mikor értesültek róla, hogy a bánat és a betegség lassan-lassan elemészti a királyt, tanítványaik előtt olyasmit mondtak, hogy itt az ideje az Isten ellen elkövetett bűnt jóvátenni, és az ősi törvény ellenére felállított szobrokat elpusztítani. Mert törvénytelen dolog szobrokat, mellszobrokat vagy bármiféle élőlénynek a faragott képét elhelyezni a templomban. Ugyanis Herodes a templom főkapuja fölött arany sast helyezett el, és az írástudók éppen arra izgattak, hogy ezt el kell pusztítani, s még hozzátették, hogy ha a dolog veszedelemmel jár, az ősi törvényekért meghalni még akkor is dicsőség. Aki így hal meg, annak a lelke halhatatlan, és örök boldogság lesz a része, viszont csak nemtelen emberek becsülik többre a természetes halált a hősi halálnál, akikben nyoma sincs az igaz bölcsességnek, és nincs érzékük aziránt, mi válik lelkük javára.

Ezeknek az uszításával egyidejűleg híre terjedt, hogy a király haldoklik, és a fiatalemberek annál vakmerőbben láttak munkához. Fényes nappal, amikor rengeteg ember tartózkodott a templom közelében, erős köteleken leereszkedtek a templom tetejéről, és az arany sast fejszékkel szétverték. Erről azonnal jelentést tettek a királyi palota parancsnokának, aki erős csapattal rögtön kivonult, mintegy 40 fiatalembert letartóztatott, és a király elé vitte őket. Mindjárt első kérdésére: vajon ők voltak-e, akik vakmerően elpusztították az arany sast, dacosan bevallották tettüket; második kérdésére: ki biztatta fel őket erre, így feleltek: „Az ősi törvény.” Mikor még azt is megkérdezte tőlük, miért van olyan jókedvük, hiszen halál vár rájuk, kijelentették, hogy a halál után örök boldogságban lesz részük.
A király emiatt éktelen haragra gerjedt, és ez javulást idézett elő betegségében, úgyhogy személyesen mehetett el a népgyűlésre; ott hosszú beszédben templomgyalázás miatt vádat emelt a fiatalemberek ellen, akik a törvény megvédésének leple alatt bizonyosan másban törték a fejüket; követelte, hogy büntessék meg őket mint istenkáromlókat.
A nép azonban, mivel attól tartott, hogy rengeteg ember vád alá kerülhet, kérlelte, hogy csak a felbujtókat büntesse meg, azután pedig, hogy csak azokat büntesse, akiket tetten kaptak, a többieknek pedig bocsásson meg. A király csak nagynehezen engedett kérésüknek; azokat akik a köteleken leereszkedtek, a két írástudóval együtt elevenen elégettette, a többi letartóztatottat pedig átadta a hóhéroknak kivégzésre.

Most már egész testén elharapódzott a betegség, és minden testrészében fájdalmakat okozott. Láza ugyan nem volt heves, de bőrének egész felületén elviselhetetlen viszketést érzett, beleiben pedig szüntelen fájdalmakat. Lábai megdagadtak, mint a vízkórosoké, bélgyulladása támadt, szeméremteste rothadni kezdett, és férgek nyüzsögtek benne. Ehhez járult, hogy folytonosan fuldoklott, és minden tagját görcs kínozta.
A jósok kijelentették, hogy ez a betegség büntetés az írástudók kivégeztetéséért. Ő maga azonban, bármennyit szenvedett is, szívósan ragaszkodott az élethez, gyógymódokon törte a fejét, és reménykedett felgyógyulásában. Nemsokára átvitette magát a Jordán túlsó partjára, hogy Kallirhoé meleg forrásait használja; ezeknek a vize az Asphaltitisbe (Holt-tenger) folyik, és olyan édes, hogy iható. Ott az orvosok javasolták, hogy egész testét merítsék meg meleg olajban; mikor azonban beültették az olajjal megtöltött kádba, egészen elernyedt, szemei kimeredtek, mintha halálra vált volna. Szolgái ijedelmükben lármát csaptak, és ez magához térítette. Most már maga is letett minden reményről, hogy meggyógyulhat; a katonáknak fejenként 50 drachmát, a tiszteknek és barátainak pedig még nagyobb pénzösszegeket osztatott ki.

Mikor hazatérőben Jerikóba ért, sárgaságot kapott, és mintha csak dacolni akarna a halállal, gyalázatos cselekedetre vetemedett. Tudniillik Judaea minden községéből összehívatta a legtekintélyesebb férfiakat, és bezáratta őket az úgynevezett hippodromba. Aztán magához hívatta nővérét, Salomét, és ennek a férjét, Alexast, és ezt mondta nekik:
„Tudom, hogy halálom a zsidóknak örömünnep lesz. De majd gondoskodom róla, hogy legyenek, akik meggyászolnak, és fényes temetésem legyen, csak hajtsátok végre következő megbízásomat: Halálom pillanatában a hippodromba zárt férfiakat fogassátok közül katonákkal, és gyilkoltassátok le, hogy egész Judaea és minden család akarata ellenére is megsirassa halálomat.”

Miután kiadta ezt a megbízatást, a Rómában időző követektől levél érkezett; jelentették, hogy Akmét a császár parancsára kivégezték, és Antipatros halálos ítéletét jóváhagyták; azt is írták, hogy ha inkább hajlandó száműzetésbe küldeni fiát, a császárnak ez ellen sincs ellenvetése. Most mintha kissé javult volna Herodes állapota, de mikor nem sokkal utóbb táplálkozni sem tudott már, és agyongyötörte a görcsös köhögés, elviselhetetlen fájdalmában elhatározta, hogy sietteti végzetét.
Tehát kivett egy almát, és kést kért, mert az almát fel szokta aprítani, mielőtt megette volna. Akkor aztán körülnézett, hogy senki se akadályozhassa meg, és fölemelte jobb kezét, hogy agyonszúrja magát. De azonnal odarohant hozzá unokaöccse, Achiabos, megfogta kezét, és megakadályozta az öngyilkosságot. Keserves jajveszékelés támadt most a palotában, mintha csakugyan meghalt volna a király. Antipatros, alighogy értesült erről, mindjárt nekibátorodott, és boldog izgalommal kérlelte őreit, hogy megfizeti őket, csak vegyék le bilincseit, és engedjék megszökni. De az őrség parancsnokának esze ágában sem volt teljesíteni kérését, hanem felsietett a királyhoz, és jelentette, hogy meg akarták vesztegetni. Herodes, ahhoz képest, hogy mennyire beteg volt, harsány hangon felkiáltott, és azonnal leküldte két testőrét, hogy végezzék ki Antipatrost. Azután parancsot adott, hogy holttestét Hyrkaniában temessék el, majd újra megváltoztatta végrendeletét, és legidősebb fiát, Archelaost, Antipatros testvérét jelölte ki trónörökösnek, Antipast pedig tetrarchának nevezte ki.

Öt nappal fiának kivégzése után Herodes is meghalt. Azóta, hogy Antigonos kivégzése árán az uralmat megszerezte, 34 év, azóta pedig, hogy a rómaiak királlyá nevezték ki, 37 év telt el. Alig volt még ember, akit a szerencse ennyire elhalmozott volna kegyeivel; mert mint magánember megszerzett egy királyságot, és hosszú uralkodás után gyermekeire hagyományozhatta; de családi élete kimondhatatlanul szerencsétlen volt.
Mielőtt a hadsereg értesült volna haláláról, Salome férjével együtt kiment, és szabadon bocsáttatta a hippodromban körülzárt férfiakat - akiknek kivégzésére a király parancsot adott -, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy a király meggondolta magát, és elrendelte, hogy valamennyien menjenek vissza otthonukba.

A katonákkal csak akkor közölte a király halálát, mikor emezek már elszéledtek. Azután a katonákat a néppel együtt gyűlésre hívta össze a jerikói amphitheatrumba. A gyűlésen Ptolemaios szólalt fel, akire Herodes, a pecsétgyűrűjét bízta; magasztalta a királyt, vigasztalta a népet, és felolvasta a királynak a katonákhoz intézett kiáltványát, amelyben nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy legyenek hívek utódjához.

A kiáltvány felolvasása után Ptolemaios felbontotta a végrendeletet és felolvasta: ebben a király Philippost jelölte ki Trachonitis és a szomszédos területek örököséül; Antipast, mint már említettem, tetrarchának, Archelaost pedig királynak nevezte ki. Az utóbbinak egyúttal lelkére kötötte, hogy pecsétgyűrűjét és az ország kormányzásáról szóló lepecsételt jelentést vigye el a császárnak: mert a végrendelet minden határozmánya ügyében a császárt illeti a végső döntés, és neki kell megerősítenie a végrendeletet. Egyébként a végrendelet többi intézkedései maradjanak érvényben.
Archelaost azonnal hangos éljenzéssel üdvözölték; a katonák és a nép oszlopokban elvonultak előtte, hűséget fogadtak neki, és Isten kegyelmét kérték rá. Ezután intézkedtek a király temetéséről. Archelaos nem kímélte a költséget, és hogy minél fényesebb legyen a temetés, az elképzelhető legnagyobb királyi pompát fejtette ki.

A ravatal színaranyból volt, drágakövekkel kirakva. Takarója gyönyörűen hímzett bíbor, és a rajta nyugvó holttest ugyancsak bíborszövetbe volt burkolva; fején ott volt a királyi fejdísz, fölötte arany korona, jobbkezében kormánypálca.
A ravatal mellett a király fiai és nagyszámú rokonai sorakoztak fel, mögöttük a testőrség katonái, a thrák szakasz, a gallusok és a germánok, mind teljes harci díszben. Elöl lépkedett a hadsereg többi része, az ezredesek és századosok vezetésével, ugyancsak teljes harci díszben, utánuk pedig 500 szolga és szabados; ezek vitték az illatszereket. Így vonultak a holttesttel a 200 stadionnyira fekvő Heródeionba, ahol az elhunytat végakarata értelmében eltemették.

Így végezte életét Herodes.

Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József az irodalomtudomány doktora .