logo

V Sextilis AD

Antipatrosra minden rábizonyul. Herodes megváltoztatja végrendeletét .

Másnap a király tanácskozásra hívta barátait és rokonait, és Antipatros barátait is meghívta. A tárgyaláson ő maga elnökölt, Varus társaságában. Elővezettette a tanúkat; ezek között Antipatros anyjának nemrég letartóztatott néhány szolgája is ott volt, akik az asszonytól levelet vittek fiának. A levélben ez volt:
„Mivel atyád mindent tudott, semmi esetre se jöjj vissza hozzá, hacsak nem szerzed meg előbb a császár támogatását.' Miután ezeket és a többi tanúkat is elővezették, belépett Antipatros, arcra borult atyja előtt, és így szólt: „Könyörgök, atyám, ne ítélj felettem előre, kegyesen hallgasd meg védekezésemet; ha ezt megengeded, bebizonyítom ártatlanságomat.”
De Herodes ráförmedt, hogy hallgasson, s azután Varushoz fordult, s így beszélt: „Bizonyos vagyok benne, Varus, hogy te is, mint minden lelkiismeretes bíró, világosan felismered, milyen elvetemedett ember ez az Antipatros. Csak attól tartok, hogy. irtózattal fordulsz el tőlem, és azt hiszed, hogy megérdemlem szerencsétlenségemet, mert ilyen fiaknak adtam életet. Pedig emiatt inkább sajnálatra méltó vagyok, mert ezeknek a gaz fiaknak oly szerető atyjuk voltam.
Másik két fiamnak, mikor még egészen fiatal korban voltak, királyi rangot adományoztam, Rómában neveltettem őket, megszereztem nekik a császár barátságát, úgyhogy még királyok is irigyelték őket. De rájöttem; hogy az életemre törnek, tehát meg kellett halniok, elsősorban Antipatros javára; mert az ő helyzetét akartam biztosítani, hiszen fiatal volt, és ő volt a trónörökös. De ez az undorító szörnyeteg visszaélt jóságommal, és egész dühét ellenem fordította. Úgy vélte, hogy már túlságosan sokáig élek, öregségem terhére, volt, és csak apagyilkosság árán akart királlyá lenni.
Büntetést érdemelnék azért, mert száműzetéséből visszahívtam, és azokat a fiaimat, akik királyi származású nőtől születtek, mellőztem, és őt jelöltem ki trónörökösnek. Megvallom, Varus, ez súlyos oktalanság volt tőlem: magamra haragítottam amazokat, a fiaimat, mert Antipatros kedvéért elütöttem őket jogos igényeiktől. De mikor halmoztam el őket olyan jótéteményekkel; mint ezt az embert? Ámbár még élek, máris szinte egész hatalmamat átadtam neki; végrendeletemben világosan trónörökösnek jelöltem ki; 50 talentumnyi jövedelmet utaltam ki neki; ezenfelül bőven kapott pénzt magánpénztáramból is.
Legutóbb; mikor Rómába utazott, 300 talentumot adtam neki, és egész családomból csak őt részesítettem abban a kitüntetésben, hogy mint életem megmentőjét ajánlottam be a császárnak. Vajon követtek-e el azok olyan bűnt, amelyet Antipatros gazságaihoz lehetne mérni? És vajon kiderültek-e amazok ellen olyan bizonyítékok, mint e gonosztevő ellen? De ez az apagyilkos még védelmezni merészel itt, s megint abban reménykedik, hogy hazudozásaival elködösítheti az igazságot. Vigyázz tehát, Varus! Én ismerem ezt a szörnyeteget, én már előre látom, hogyan igyekszik majd hitelt szerezni szavainak, és már előre hallom tettetett siránkozását. Ő volt az, aki figyelmeztetett, hogy óvakodjam Alexandertől, mikor még ez élt, és ne bízzam magam akárkire. Ő volt az, aki szabadon bejárhatott hálószobámba, és vigyázott, hogy senki orvul meg ne támadhasson.
Végül ő volt az, aki őrizte álmomat, aki gondoskodott biztonságomról, aki vigasztalt, mikor kivégzett fiaimat gyászoltam; akinek ügyelnie kellett testvérei magatartására, amíg éltek, szóval védelmezőm és testőröm volt.
Ha most alattomosságára és képmutatására gondolok, Varus, akkor igazán nem tudom megérteni, hogy még élek, és hogy megmenekültem ettől az elvetemedett árulótól. Mivel azonban, úgy látszik, valami gonosz szellemnek az a szándéka, hogy egész családomat kiirtsa, és legkedvesebb családtagjaimat ellenem uszítsa, nem tehetek mást, csak sorsom igazságtalanságára panaszkodhatom, és magányosságomat sirathatom. De senki sem menekül meg kezeim közül, aki véremre szomjazik, még akkor sem, ha akár minden fiam bűnösnek bizonyul.”

Itt a király megrendülésében nem tudott tovább beszélni, és felszólította barátját, Nikolaost, hogy terjessze elő a bizonyítékokat. De közben felállt Antipatros, aki addig atyja lábánál feküdt, és felkiáltott:
„Te magad védtél meg engem, atyám! Mert hogyan lehetek én apagyilkos, ha én voltam mindig a testőröd, amint magad mondtad? Természetesen azt mondod erre, hogy az én gyermeki szeretetem csak ámítás volt és csalás. Hogy lehettem volna én, aki állítólag ravasz ember vagyok, annyira esztelen, hogy ne tudtam volna, hogy az az ember, aki ilyen gyalázatosságban mesterkedik, az emberek előtt sem titkolódzhatik, hát még a mindenlátó és mindenütt jelenlevő mennyei bíró előtt? Vagy talán nem ismerem testvéreim sorsát, akiket Isten oly súlyosan megbüntetett az ellened tervezett merénylet miatt? És ugyan mi lázíthatott volna fel ellened? Talán a királyság reménye? De hiszen király voltam! Vagy az a gondolat, hogy gyűlölsz? De hiszen szerettél! Vagy talán az, hogy miattad félnem kellett másoktól? De hiszen inkább a többiek féltek tőlem, mert én voltam a védelmeződ! Vagy talán azért, mert nem volt pénzem? Kinek volt bővebben pénze, mint nekem?
De ha én volnék a világ legelvetemedettebb embere, ha a fenevadak indulata lobogott volna bennem, akkor, atyám, vajon akkor is nem fegyverzett volna-e le a te jóságod? Hiszen, mint magad mondtad, újra visszavettél palotádba, jobban szerettél többi fiadnál, még életedben királlyá tettél, minden jóval elhalmoztad, úgyhogy mindenki megirigyelt. Ő, milyen szerencsétlenségeket hozott rám az az átkozott utazás! Mennyi alkalmat adtam ezzel az irigykedésre, mennyi időt adtam rágalmazóimnak! De a te kedvedért, atyám, és a te érdekedben mégis vállalkoztam az útra, hogy Syllaios meg ne csúfolja öreg fejedet. Gyermeki szeretetemnek tanúja Róma és a világ ura, a császár, aki engem ismételten philopatornak, vagyis a legjobb fiúnak nevezett.
Vedd át, atyám, a levelét, ennek inkább hitelt adhatsz, mint az ellenem itt felhozott rágalmaknak; egyúttal ez az én egyetlen védekezésem, és ez legyen a bizonyítékom, hogy menynyire szeretlek. Emlékezzél rá, hogy nem szívesen utaztam el; mert nagyon jól tudtam, hogy titokban mennyire gyűlölnek az egész országban. Atyám, akaratod ellenére magad döntöttél romlásba, mikor arra kényszerítettél, hogy alkalmat adjak az irigyeknek a rágalmazásra. De most újra itt vagyok, hogy szembeszálljak a bizonyítékokkal; itt vagyok és íme: szárazon és vízen semmi baja sem esett az apagyilkosnak! De ez a bizonyíték nem hat rád, atyám, mert Isten előtt és a te szemedben is bűnös vagyok. De ha bűnösnek tartasz, kérlek, ne higgy a kínpadon kicsikart vallomásoknak, hanem inkább engem égettess tűzzel, inkább az én beleimet marcangoltasd kínzóeszközökkel. Ne kímélj akkor sem, ha hallod a jajgatást, amely ebből az átkozott testből kiszakad! Mert ha csakugyan apagyilkos vagyok, akkor nem érdemlem meg, hogy kínvallatás nélkül haljak meg.”

Antipatros folytonos sírás és zokogás közben mondta el beszédét, és a jelenlevőket, magát Varust is, szánalomra indította. De Herodes annyira haragudott rá, hogy nem jött könny a szemébe, mert nagyon jól tudta, hogy a vád alapos.

Most a király felszólítására Nikolaos szólalt fel, és miután részletesen fejtegette Antipatros cselszövéseit, és az iránta megnyilvánult szánalmat lehűtötte, kemény vádbeszédet tartott. Az ő terhére rótta mindazokat a gyalázatosságokat, amiket a királyi palotában elkövettek, elsősorban a két testvér halálát, akik egyes-egyedül Antipatros áskálódásai következtében pusztultak el, és bizonyította, hogy Antipatros a még élő gyermekekre is fenekedik, mert veszélyeztetik az ő utódlását. Mert az az ember, aki atyjának mérget akart beadatni, testvéreinek a meggyilkolásától sem fog visszarettenni. Ezután Nikolaos rátért a méregkeverés bizonyítékaira, és végigelemezte a tanúvallomásokat; különösen kifejezést adott afölött érzett felháborodásának, hogy Antipatros Pherórast is testvérgyilkosságra csábította, és megvesztegette a király legjobb barátait, és ezzel a palotát valóságos bűnbarlanggá változtatta. Ezenkívül sok minden egyebet is részletesen fejtegetett és bizonyított, és ezzel befejezte beszédét.

Ezután Varus felszólította Antipatrost, hogy adja elő védekezését; de ez mindössze ennyit tudott mondani: „Isten a tanúm, hogy ártatlan vagyok.”

Azután némán lefeküdt a földre. Varus most bemutatta a mérget, és beadatta egy halálra ítélt rabnak: ez azon nyomban holtan esett össze. Aztán a helytartó bizalmas megbeszélést tartott Herodesszel, írásos jelentési szerkesztett a császárnak a tárgyalásról, másnap pedig elutazott. Antipatrost bilincsbe verette, és küldöttséget nevezett ki, hogy a császárt értesítse a bűntényről.

Közvetlenül ezek után az események után rábizonyult Antipatrosra az is, hogy merényletet tervezett Salome ellen. Ugyanis Rómából megérkezett Antiphilos egyik szolgája, és levelet hozott Akmétől, Livia komornájától, aki azt írta a királynak, hogy Livia iratai között megtalálta Salome leveleit, és ezeket titokban jóakaratúlag megküldi neki.
Salome állítólagos levelei tele voltak a legsúlyosabb gyanúsításokkal és szemenszedett szidalmakkal a király ellen. De valamennyit Antipatros hamisítota; ő vette rá Akmét is megvesztegetéssel, hogy a leveleket elküldje Herodesnek. Ezt Antipatrosra egy levél alapján bizonyították rá, amelyben Akmé ezt írta neki:
„Megbízásod értelmében írtam atyádnak, és elküldtem neki azokat a bizonyos leveleket. Bizonyosra veszem, hogy a király, ha elolvasta a leveleket, nem kegyelmez nővéred életének. Ha minden sikerül, ne feledkezzél meg ígéreteidről.”

Miután ezeket és a Salome vesztére szánt leveleket is elfogták, gyanú ébredt a királyban, hogy bizonyára Alexander rovására is elkövettek ilyen hamisításokat.
Egyébként az a gondolat, hogy Antipatros majdnem nővére gyilkosává tette, annyira elkeserítette, hogy Antipatrost haladéktalanul ki akarta végeztetni gaztetteiért. De éppen, mikor erre készült, súlyos betegség támadta meg. Akmé, valamint a Salome ellen folytatott áskálódások ügyében jelentést küldött a császárnak, aztán előhozta végrendeletét, és megváltoztatta olyan értelemben, hogy mellőzte idősebb fiait, Archelaost és Philippost, akiket Antipatros ugyancsak meggyanúsított előtte, és Antipast jelölte ki trónörökösnek.

A császárnak egyéb ajándékokon felül 1000, feleségének, gyermekeinek, barátainak és volt rabszolgáinak kb. 500 talentumot hagyományozott; mindenki másnak birtokokat és nagy pénzösszegeket hagyott; de a legfényesebb ajándékokra nővérét, Salomét érdemesítette. Ilyen értelemben változtatta meg végrendeletét.


Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József az irodalomtudomány doktora