logo

V Sextilis AD

A zsidók fellázadnak Sabinus ellen .

Mielőtt a császár végleg döntött ebben az ügyben, Malthaké, Archelaos anyja, megbetegedett, és meghalt, és ugyanakkor Syriából megérkezett Varus levele, amelyben jelentette, hogy a zsidók fellázadtak. Varus ugyanis, mivel előre látta a zsidók lázadását, Archelaos elutazása után bevonult Jeruzsálembe, hogy megfékezze az esetleges mozgolódásokat, mert nyilvánvaló volt, hogy a tömeg nem marad nyugton; a Syriából magával hozott három légió közül egyet a városban hagyott, maga pedig visszatért Antiochiába.

A nyílt lázadást Sabinus megérkezése robbantotta ki. Sabinus a várak helyőrségét kényszerítette a várak átadására, és elkeseredetten nyomozott a király kincsei után. Ebben nem csupán a Varustól otthagyott katonákra támaszkodott, hanem rengeteg rabszolgájára is, akiket mind felfegyverzett, és mohóságának eszközéül használt fel. Éppen abban az időben a hetek ünnepe közeledett; így hívják a zsidók azt az ünnepet, amelyet húsvét után hét héttel tartanak, és amelynek neve a két ünnep közt eltelt napok számából származik. De nem csupán az istentisztelet csődítette össze az embereket, hanem inkább az elkeseredés.

Megszámlálhatatlan volt a tömeg, amely Galileából, Idumaeából, Jerikóból és a Jordánon túl fekvő Peraiából összesereglett Jeruzsálemben; de legnagyobb tömegben és a legnagyobb elszántsággal magának Judaeának a népe vonult fel. Ezek három csoportra oszlottak, és három helyen ütöttek tábort; az egyik a templomtól északra, a másik délre, a hippodrom mellett, a harmadik nyugatra, a királyi palota közelében. Így minden oldalról körülfogták a rómaiakat, és rendszeres ostrom alá vették.

Sabinus, akit megrémített az ellenség óriási tömege és harcias hangulata, hírnököt hírnök után küldött Varushoz azzal a kéréssel, hogy gyorsan küldjön segítséget; megüzente neki, hogy ha késlekedik, felkoncolják a légiókat. Maga fölment a vár legmagasabb tornyába, a Phasel-toronyba, amelyet Herodes testvéréről neveztek el, akit a parthusok öltek meg, s onnan adott jelt a légiónak a támadásra, mert annyira félt, hogy nem mert lemenni katonái közé.
A katonák teljesítették parancsát, előnyomultak egészen a templomig, és keményen megszorongatták a zsidókat; harci tapasztalatuk révén fölényben voltak a tapasztalatlan ellenféllel szemben mindaddig, amíg felülről is nem intéztek támadást ellenük; de abban a pillanatban, amint a zsidók nagy tömegben felmásztak az oszlopcsarnok tetejére, és felülről kezdték lövöldözni a rómaiakat, ezek rakásra hullottak, mert nem tudtak egyszerre védekezni a felülről támadók és a lent harcolók ellen.

A rómaiak, akik két tűz közé kerültek, felgyújtották az oszlopcsarnokot, ezt a hatalmas és remek alkotást; azokba a zsidókba, akik a tetőn voltak, rögtön belekapott a láng, és odaégtek; akik leugrottak, azokat a rómaiak kaszabolták le: voltak, akik a fal túlsó oldalán a mélységbe ugrottak, és voltak, akik kétségbeesésükben úgy menekültek ki a tűzből, hogy öngyilkosok lettek. Azokat, akik rémületükben lemásztak a falról, ésa rómaiakra rohantak, ezek könnyűszerrel levágták.
Miután így a lázadók egy része elpusztult, másik része ijedtében szétszóródott, a katonák rávetették magukat az őrizetlenül maradt templomkincsre, és körülbelül 400 talentumot elraboltak; ami megmaradt, azt Sabinus kaparintotta meg.

Az oszlopcsarnokok elpusztítása és ily rengeteg ember halála annyira elkeserítette a zsidókat, hogy hamarosan még nagyobb és harcedzettebb csapatokkal indultak a rómaiak ellen; körülzárták a királyi palotát, és azzal fenyegetődztek, hogy egy szálig lemészárolják a helyőrséget, ha nem vonulnak el azonnal. Megígérték, hogy ha Sabinus eleget tesz követelésüknek, szabad elvonulást biztosítanak nekik.
Különben a királyi katonák javarésze átpártolt a lázadókhoz, de a legharcedzettebbek, 3000 sebastei, Rufus és Gratus vezetésével, a rómaiak mellé álltak. Gratus a királyi gyalogság parancsnoka volt, Rufus pedig a lovasság vezére, és testi erejük, valamint hadtudományuk révén akkor is döntő tényezők lettek volna a harcban, ha nincs hadseregük.

A zsidók most teljes erővel folytatták az ostromot, és miközben támadást intéztek a várfalak ellen, felkiáltottak Sabinus embereinek, hogy vonuljanak el, és ne állják útjukat, mikor ők most oly hosszú idő után ki akarják vívni ősi szabadságukat. Sabinus maga szívesen eloldalgott volna, de nem bízott ellenfelei ígéreteiben, és gyanakodott, hogy azok ezzel az engedékenységgel csak lépre akarják csalni. Egyúttal abban reménykedett, hogy Varus segítsége hamarosan megérkezik, és ezért tovább állta az ostromot.


Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József az irodalomtudomány doktora