logo

V Sextilis AD

Herodest Octavianus megerősíti királyságában, és elhalmozza kegyeivel .

Herodest azonban hamarosan gondok emésztették királysága miatt, mégpedig azért, mert baráti viszonyban volt Antoniusszal: tudniillik ebben az időben győzött Octavianus Actiumnál. Aggodalma azonban nagyabb volt a kelleténél, ugyanis Octavianusnak az volt a meggyőződése, hogy Antoniust nem tudja végképp legyőzni addig, ameddig Herodes kitart mellette.
A király tehát elhatározta, hogy megelőzi a bajt. Hajóra szállt, Rhodosba ment, ahol akkoriban Octavianus tartózkodott, és megjelent előtte, korona nélkül, egyszerű öltözetben, mint magánember, de királyi méltósággal. Nem szépítgette a dolgot, hanem őszintén beszélt: „Octavianus, engem Antonius tett a zsidók királyává, és ebben a méltóságomban, nyíltan megvallom, mindent megtettem, amivel hasznára lehettem. Azt sem titkolom el, hogy mindig mellette találtál volna a harcban, ha az arabok ebben meg nem akadályoznak. Erőmből telhetőleg szövetségeseket szereztem, és sok ezer mérő gabonát szállítottam neki. Sőt actiumi veresége után sem hagytam cserben jótevőmet, mert ha már a harcban nem lehettem segítségére, jó tanácsot adtam neki, és megmondtam, hogy helyzetén csak úgy javíthat, ha megöli Kleopatrát. Arra az esetre, ha hajlandó eltenni láb alól ezt a nőt, ígértem neki pénzt, megerősített várakat, hadsereget, és megígértem, hogy magam is részt veszek ellened a háborúban. De Kleopatra iránt érzett szerelme miatt és az Isten végzéséből, akinek a kegyelme neked adta a győzelmet, nem fogadta el javaslataimat. Így hát Antoniusszal együtt én is vereséget szenvedtem, és mivel a balsorsban is ki akarok tartani mellette, ezennel leteszem koronámat. Abban a reményben jöttem hozzád, hogy magatartásommal kiérdemlem jóindulatodat, és azt hiszem, nem azt fogod nézni, hogy kinek a barátja voltam, hanem azt, hogy milyen barátnak bizonyultam.”

Erre Octavianus így válaszolt: „Ne félj semmit, és ezek után uralkodjál még nagyobb biztonságban, mert méltó vagy rá, hogy sok ember ura légy, mivel ilyen híven álltad a barátságot. Most azonban igyekezzél hű maradni ahhoz, aki szerencsésebb volt, mint ellenfele, és aki a legszebb reményeket fűzi jellemedhez. Alapjában véve Antonius helyesen cselekedett, hogy inkább Kleopatrára hallgatott, mint rád; mert elvakultságának köszönhetem, hogy téged megnyertelek. Egyébként úgy látom, hogy máris szolgálatokat tettél nekem. Ugyanis Ventidius azt írja, hogy segédcsapatokat küldtél neki a gladiátorok ellen. Ezért hivatalos adománylevéllel megerősítelek királyi méltóságodban, és továbbra is kegyeimről biztosítalak, hogy kárpótoljalak Antoniusért.”

Octavianus e baráti szavak után fejére tette a királynak a koronát, és adományát állami okiratba foglalta, amelyben áradozó elismeréssel magasztalta Herodest. Ez pedig dús ajándékokkal megpróbálta rávenni, hogy bocsásson szabadon egy Alexas nevű embert, aki Antonius barátja volt, és Herodest közbenjárásra kérte. De Octavianusban a harag kerekedett felül, mert annak az embernek, akinek érdekében Herodes szót emelt, sok és súlyos bűn volt a rovásán. Kérését tehát nem teljesítette.
Később, mikor Octavianus Syrián át Egyiptomba vonult, Herodes király pompával fogadta, és mikor Ptolemais mellett hadiszemlét tartott, első ízben lovagolt mellette; az ő és környezete tiszteletére ünnepi lakomát rendezett, és a katonákat is megvendégelte. Arról is gondoskodott, hogy a rómaiaknak miközben a víztelen vidéken át vonulnak Pélusion felé, valamint visszatértükben is, bőségesen legyen ivóvizük, és hogy élelmiszerben se szenvedjenek hiányt. Önként merült fel Octavianusban és a katonákban az a gondolat, hogy Herodes és or¬szága, túlságosan kicsiny ahhoz mérten, amit értük tett.

Octavianus tehát, mikor Egyiptomba ért - ahol Antoniust és Kleopatrát már holtan találta -, nem csupán újabb kitüntetésekkel halmozta el, hanem királyságát is megnagyobbította; visszaadta neki azt a területet, amelyet Kleopatra nemrégiben elvett tőle, továbbá Gadara, Hippos, Samaria városokat, valamint Gaza, Anthédón, Joppé és Stratónos Pyrgos tengerparti városokat, ezenfelül neki ajándékozta azt a 400 galata testőrt, akik előbb Kleopatra személyes testőrei voltak.
Octavianust egyes-egyedül Herodes nemes jelleme indította erre a bőkezűségre. Az actiumi csata harmadik évfordulóján Octavianus hozzácsatolta Herodes országához a Trachón nevű tartományt is, valamint a szomszédos Batanaia és Auranitis nevű területeket, mégpedig a következő okból: bizonyos Zénodóros, aki ezt a területet Lysaniastól bérelte, a Trachónban garázdálkodó rablóbandát folytonosan a damaskosiak ellen uszította. Ezek Varróhoz, Syria helytartójához folyamodtak, és kérték, hogy értesítse Octavianust szorongatott helyzetükről. Erre parancs érkezett Rómából, hogy a rablóbandákat irtsák ki.

Varro tehát fölkerekedett csapataival, megtisztította a tartományt a rablóktól, elvette Zénodórostól, a császár pedig Herodesnek ajándékozta, hogy ne lehessen többé búvóhelyük a rablóknak, ahonnan Damaskost nyugtalanítsák. Midőn tíz év múlva Augustus megint meglátogatta a tartományt, kinevezte Heródest egész Syria kormányzójának, úgyhogy az alája rendelt helytartóknak semmiféle rendeletet sem volt szabad kiadniuk az ő előzetes beleegyezése nélkül.

Zénodóros halála után a császár még a Trachón is Galilea közé eső területet is Herodesnek ajándékozta. De ezeknél a kegyeknél sokkal többre becsülte Herodes azt, hogy Augustusnak Agrippa után és Agrippának Augustus után ő volt a legjobb barátja. Miután így elérte a dicsőség netovábbját, szellemét magasabb dolgokra irányította, és bölcsességét elsősorban a vallásosság szolgálatába állította.


Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József az irodalomtudomány doktora