logo

V Sextilis AD

Antonius az arabok ellen küldi Herodest. Nagy földrengés Judaeában .

Az actiumi háború kitörésekor Herodes arra készült, hogy Antoniusszal együtt vonul hadba, mert Judaeában teljes volt a nyugalom, és Hyrkania vára is kezébe került, amelyet Antigonos nővére mindaddig tartott; Kleopatra azonban ügyes ravaszkodással visszatartotta attól, hogy Antoniusszal együtt menjen a harcba. Ugyanis, mint már említettem, mind a két királyra fenekedett, és ezért rávette Antoniust, hogy Herodest bízza meg az arabok elleni háborúval; ezért, hogy ha Herodes győz, akkor Arábiát, ha vereséget szenved, akkor Judaeát megszerezhesse, és a két király közül egyik a másikat tegye tönkre.
De a játék Herodes javára ütött ki. Mindenekelőtt túszokat szedett az ellenségtől, aztán erős lovas sereget toborzott, Diospolisnál megtámadta az ellenséget, és vitéz védekezése után megverte. Ez a vereség nagy izgalmat keltett az arabok között: hamarosan újra összegyülekeztek Coelesyriában, Kanatha mellett, és nagy sereggel várták a zsidókat. Mikor Herodes odaért hadseregével, igyekezett nagyon óvatosan intézni a hadműveleteket, tehát mindenekelőtt megerősítette táborát. De katonái, akik előző győzelmükben elbizakodtak, parancsa ellenére megrohanták az arabokat, akik csakugyan mindjárt az első roham után futásnak eredtek. De mikor üldözőbe vették őket, Herodes veszedelmes csapdába került.

Tudniillik Kleopatra egyik hadvezére, Athénión, aki neki régi ellensége volt, Kanatha lakosait fellázította ellene. Ezeknek a támadása megint lelket öntött az arabokba, úgyhogy visszafordultak, felzárkóztak, és a sziklás, úttalan terepen megszalasztották Herodes katonáit, miközben irtózatos vérfürdőt rendeztek köztük. Aki a csatából megmaradt, Ormizába menekült. De az arabok körülzárták a tábort, elfoglalták, és a legénységet foglyul ejtették.
Nem sokkal a vereség után Herodes segédcsapatokkal jött vissza, de már elkésett. A vereség oka tisztjeinek engedetlensége volt; mert ha nem rohantak volna elhamarkodottan az ütközetbe, Athéniónnak nem lett volna alkalma az árulásra. Egyébként Herodes úgy állt bosszút, hogy sűrű egymásutánban be-betört az arabok területére, úgyhogy egyszeri győzelmükért sokszor kellett fizetniök.
Miközben csapást csapás után mért ellenségeire, uralkodásának hetedik évében, mikor éppen javában dúlt az actiumi háború, újabb szerencsétlenség érte. Ugyanis tavasz elején egy földrengés rengeteg barmot és 30000 embert elpusztított országában. Csak a hadsereg maradt épségben, mert szabad ég alatt táborozott.
A mendemonda, amely a szerencsétlenségeket rendszerint túlozza, már azt híresztelte, hogy egész Judaea elpusztult; ez aztán az arabokat megint felbátorította; tehát abban a hiszemben, hogy. az elnéptelenedett országot könnyűszerrel elfoglalhatják, betörtek, miután előbb a zsidók követeit, akik éppen náluk időztek, áldozatul legyilkolták. Mikor a katonákat ez a betörés rémületbe ejtette, és különben is a sorozatos csapások miatt már teljesen elcsüggedtek, Herodes összehívta seregét és a következő beszéddel igyekezett kitartásra buzdítani:

„Rendkívül nagy oktalanságnak tartom, hogy így megrémültetek. Hogy az Istentől ránk mért csapások megrémítenek benneteket, az természetes; azonban férfiakhoz nem illő, hogy emberek támadása ugyanilyen rémületet kelt bennetek. Nekem magamnak eszem ágában sincs a földrengés miatt megijedni ellenségeimtől, sőt inkább azt hiszem, Isten ezt csak csalétekül szánta az araboknak, hogy bosszút állhassunk rajtuk. Mert nem azért támadtak, mintha nagyon bíznának vitézségükben és fegyvereikben, hanem azért, mert minket elemi csapások sújtottak. De nagyon csalóka azoknak a reménysége, akik nem a saját erejükben bíznak, hanem mások balsorsában.
Vajon a szerencse vagy a szerencsétlenség talán állandó az emberi életben? Nem azt mutatja-e a tapasztalás, hogy a szerencse ingatag? Erről meggyőződhettek a magatok példájából is. Mert látjátok, az ellenség legyőzött minket, holott az előző csatákban mi győztünk; nagyon valószínű, hogy most vereséget szenved, hiába kecsegteti magát a győzelem reményével.
A túlságosan maga bizakodás elbizakodottá teszi az embert, de a félelem óvatosságra int: ezúttal éppen a ti félelmetek önt belém bátorságot. Mert Athoniónnak azzal adtatok alkalmat árulására, hogy a kelleténél hevesebben rohantatok az ellenségre, mégpedig parancsom ellenére támadtátok meg. De most éppen a ti tétovázástok és látszólagos csüggedésetek erősíti meg bizakodásomat a győzelemben.
A csatáig helyénvaló ez a hangulat, a csatában azonban lángoljon fel vitézségtek, és mutassátok meg ezeknek az istenteleneknek, hogy sem embertől, sem Istentől eredő szerencsétlenség utolsó leheletükig sem csökkentheti a zsidók bátorságát, s egyikőtök sem fogja tűrni, hogy elfoglalják házi tűzhelyét az arabok, akiknek a királyát már nemegyszer majdnem elfogtátok.
Ne csüggedjetek tehát az elemi csapások miatt, és ne tekintsétek a földrengést későbbi szerencsétlenségek jelének. Mert az elemi csapások természeti jelenségek, és nem okoznak több bajt, mint ami elkerülhetetlenül velük jár. Természetesen meglehet, hogy az éhínséget, a dögvészt vagy a földrengést különös jelek hirdetik előre; maguknak a csapásoknak azonban határt szab jellegük. Okozhat-e nekünk nagyobb kárt akár a győztes ellenség is, mint amekkora a földrengés volt? Viszont ellenségeink pusztulásának csalhatatlan előjele van, amit nem a természet, nem is idegen hatalom mutatott nekik: hiszen a népjog ellenére követeinket gyalázatos módon meggyilkoltak és feláldozták istenüknek a háború sikeréért!
De nem kerülhetik el a mindenlátó Isten szemét és sújtó karját, és hamarosan megfizetnek mindenért, ha ugyan van még bennünk valami őseink vitézségéből, és ha bátran elindulunk az árulás megbosszulására. Induljon tehát a harcba mindegyiktek, most nem feleségéért és gyermekeiért, nem is a veszélyben forgó hazáért, hanem azért, hogy bosszút álljon a követek meggyilkolásáért. Mert ezek a meggyilkolt férfiak jobb hadvezéreink lesznek, mint mi, akik élünk. Ha követitek parancsaimat, én elsőnek rohanok minden veszedelembe. És jól tudjátok, hogy vitézségtek legyőzhetetlen, ha holmi elhamarkodottsággal nem rontjátok le az erejét.”

Mikor ezzel a beszéddel felbátorította katonáit, és észrevette harci kedvüket, áldozott Istennek, és a szent cselekmények elvégzése után hadseregével átkelt a Jordánon. Nem messze az ellenségtől, Philadelphia mellett ütött tábort, és abban a reményben, hogy nemsokára nyílt csatára kerül a sor, kisebb csetepaté árán el akarta foglalni a két hadsereg közt fekvő erődöt, amelynek elfoglalására az ellenség is előretolt egy osztagot. De a király csapatai hamarosan visszaverték őket, és megszállták a magaslati erődítményt. Herodes most napról napra kivonult hadseregével, csatarendbe állította, és így próbálta az arabokat ütközetre csalogatni. De mivel nem mertek kiállni ellene, mert szörnyű rémület szállta meg őket, és mikor parancsnokuk, Elthemos, meglátta a király seregét, s rémületében szinte kővé meredt, végre is maga nyomult előre, és megpróbálta áttörni sáncaikat. Ily módon védekezésre kényszerítette az ellenséget, amely rendetlenül - gyalogos és lovas csapatok összevissza - kivonult az ütközetre. Az arabok túlerőben voltak, de a zsidók harci kedve nagyobb volt, ámbár az arabok is szinte őrülten harcoltak, mivel látták, hogy már semmi reményük sem lehet a győzelemre.

De ameddig helytálltak, nem voltak nagyobb veszteségeik. Abban a pillanatban azonban, amint megfutamodtak, halom-számra pusztultak, egyrészt a zsidók kardcsapásai alatt, másrészt pedig úgy, hogy katonáik agyontaposták egymást. 5000 ember esett el menekülés közben, a többiek pedig sűrű tömegben visszamenekültek a sáncok mögé.
Herodes körülzárta és ostrom alá fogta a táborukat; de mielőtt még fegyverrel megadásra kényszeríthette volna, rákényszerítette őket a szomjúság, mert kifogyott a vizük. Követeiket a király megvetéssel fogadta, és mikor 500 talentum váltságdíjat ajánlottak föl, még keményebben támadta őket. De mikor a szomjúság egyre jobban gyötörte az arabokat, végül csapatostul kijöttek, és önként megadták magukat a zsidóknak. Így öt nap alatt 4000 embert foglyul ejtettek; a hatodik napon aztán a hadsereg többi része végső kétségbeesésében kirohanást intézett, és ebben Herodes megint mintegy 7000 embert levágott.

Ilyen kemény csapással állt bosszút Arábián, és így alázta meg az arabok büszkeségét, úgyhogy az arab nép kénytelen volt őt királynak elismerni.


Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József az irodalomtudomány doktora