logo

V Sextilis AD

Antiochos Epiphanés elfoglalja Jeruzsálemet. Mátyás és Júdás .

Abban az időben, amikor Antiochos Epiphanés Nagy-Syria birtokáért VI. Ptolemaiosszal háborúskodott, a zsidó főemberek közt viszálykodás támadt a hatalomért, mert a főrangúak közt egyik sem volt hajlandó tűrni, hogy a másik legyen az uralkodó. Ebben a viszálykodásban az egyik főpap, Oniás kerekedett felül, és Tóbiás fiait kiűzte a városból. Ezek most Antiochoshoz menekültek, és kérték, vonuljon be Judaeába, s felajánlották, hogy majd ők vezetik hadseregét.
Annál könnyebb volt a királyt rávenniük erre, mivel már régóta foglalkozott ezzel a tervvel. Tehát nagy haderővel bevonult az országba, rohammal elfoglalta a várost, Ptolemaios párhíveiből rengeteg embert kivégeztetett, katonáinak szabad rablást engedélyezett, maga is kirabolta a templomot, és három évre és hat hónapra megszüntette a mindennapi áldozatokat. Oniás főpap pedig Ptolemaioshoz menekült, aki Héliopolis körzetében területet adományozott neki s ő ott Jeruzsálemhez hasonló kis, várost épített és templomot is, a jeruzsálemi templom mintájára. Erről a maga helyén majd részletesebben beszámolok.

Antiochost azonban sem a város nem remélt elfoglalása, sem a dúlás, sem pedig a szörnyű vérfürdő nem elégítette ki, hanem szertelen felháborodásában és dühében az ostrom alatt elszenvedett fáradalmak miatt, kényszerítette a zsidókat, hogy ősi törvényeik ellenére körülmetéletlenül hagyják gyermekeiket, és sertéseket áldozzanak az oltáron. Rendeletei ellen az egész nép fellázadt; de a legtekintélyesebb polgárokat kivégeztette.
Bakchidés, akit Antiochos a helyőrség parancsnokává nevezett ki, vele született kegyetlenségénél fogva még megszigorította ezeket az istentelen parancsokat, és féktelenül garázdálkodott: sorra kínpadra vonatta a legelőkelőbb zsidókat, és a polgárságot napról napra a város elpusztításával fenyegette, míg végre embertelen kegyetlenkedése az elnyomottakat bosszúra nem ingerelte.

Mátyás, Hasmoneus fia, Modin faluból való pap, fegyvert ragadott, felfegyverezte családját is (öt fia volt), és leszúratta Bakchidést, utána pedig, mivel félt a nagyszámú helyőrség katonáitól, a hegyekbe menekült. Mikor aztán nagy tömeg sereglett hozzá, nekibátorodott, lejött a hegyekből, nyílt csatában megverte és kikergette Judaeából Antiochos vezéreit. Hadiszerencséje révén nagy hatalomra tett szert, és honfitársai hálából, hogy megszabadította őket az idegenektől, uralkodójukká választották. Halálos ágyán legidősebb fiára, Judásra hagyta a hatalmat. Ez, abban a feltevésben, hogy Antiochos nem fog nyugton maradni, honfitársaiból hadsereget alakított, és elsőnek szövetséget kötött a rómaiakkal, mikor pedig Epiphanés megint betört az országba, nagy veszteséggel visszaverte.
Sikerének izgalmában megtámadta a város helyőrségét, mert ez még veretlen volt, kiszorította a felsővárosból, és lekergette az Akra nevű alsóvárosba, elfoglalta a templomot, megtisztította egész területét, fallal vette körül, új istentiszteleti edényeket készíttetett a templomnak, mert a régiek tisztátalanok lettek, új oltárt emelt, és megint megkezdte az áldozatokat. Alig kezdődött meg újból az ünnepélyes istentisztelet, Antiochos meghalt, és fia, az ifjabb Antiochos örökölte trónját és zsidógyűlöletét.

Ez 50 000 gyalogos, kb. 5000 lovas és 80 elefánt élén betört a judaeai hegyvidékre, elfoglalta Bethsura városkát, és a Bethzacharia nevű falu közelében levő szorosban megütközött Judással és csapataival. Mielőtt még a két sereg megütközött volna, Judás testvére, Eleázár kiszemelte azt az elefántot, amely a többiek közül kimagaslott, hatalmas tornyot hordott a hátán, és díszes, aranyozott páncélzatot viselt.
Abban a hiszemben, hogy ezen az elefánton ül Antiochos, kilépett csapatából, és előresietett, áttört az ellenség sorain, és eljutott az elefántig. De az állat olyan magas volt, hogy Eleázár nem tudta elérni a királynak vélt embert, tehát az elefántot sebesítette meg a hasán, mire az állat összerogyott, és őt agyonnyomta. Így tulajdonképpen semmi egyebet nem tett, mint a dicsőségért kockára vetette életét, és hősi cselekedetre vállalkozott. Egyébként az elefánt hátán egy közkatona ült. De ha véletlenül maga Antiochos lett volna, a vitéz harcos akkor sem ért volna el többet, csak a dicsőséget, mert egy hősi cselekedet reményében önként feláldozta életét.
Testvére ebből az eseményből gyanította már, hogy a csata szerencsétlenül fog végződni. Mert a zsidók ugyan sokáig vitézül helytálltak, de a királyi csapatok túlerőben voltak, a szerencse is kedvezett nekik, úgyhogy végül is fölülkerekedtek. Judás súlyos veszteségek után serege maradványaival Gophna toparchiába menekült. Antiochos Jeruzsálembe vonult, de csak néhány napig tartózkodott a városban, mivel élelmiszerei elfogytak; tehát elvonult, s becslése szerint eléggé erős helyőrséget hagyott. Hadseregét aztán téli szállásra vezette Syriába.

A király elvonulása után Judás nem maradt tétlen. Rengeteg honfitársa sereglett hozzá, és ezekkel és seregének a csatából megmenekült maradványaival Akedasa falunál megütközött Antiochos hadvezéreivel, és bár csodálatra méltó hősiességgel viaskodott és sok ellenséget levágott, végül elesett. Néhány nap múlva Antiochos párthívei orvul megtámadták és meggyilkolták testvérét, Joannést.


Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József az irodalomtudomány doktora