logo

XII December AD

A római diaszpóra története.

Josephus élete utolsó felében nemcsak a római társadalomba volt kénytelen beilleszkedni, hanem az ősi gyökerekkel és nagy befolyással rendelkező, népes római zsidó közösségbe is. Ahogy magát jellemezte: „egyike volt a legtekintélyesebb római zsidóknak" - de vajon jelentheti-e ez a mondat azt is, hogy Josephus a birodalmi fővárosban élő diaszpórazsidóság egyik vezetője lett? Erre a kérdésre nem tudjuk a választ, mindenesetre Martin Goodman szerint „a Rómában élő zsidók Josephus-ban nagyon is kívánatos patrónust láthattak"; még akkor is, ha sejthetjük: Josephus a császári udvarban kivívott tiszteletét és befolyását jelentősen eltúlozta.
Tekintsük most át röviden a zsidóság letelepedésének történetét az ókori Rómában. A zsidók csak a rómaiak keleti hódításai után, a Kr. e. 2. század derekán kezdtek betelepülni Itáliába, ahol jelenlétük szinte azonnal ellenállásba ütközött. Valerius Maximus jegyezte fel, hogy Cn. Cornelius Hispalus (aki talán Cn. Cornelius Scipio Hispanusszal azonos) arra kényszerítette a zsidókat, hogy hagyják el Rómát. A történetet azonban két nem egészen egyforma, már a bizánci korban lejegyzett forrásból ismerjük:


1. változat: „A káldeusokat tehát Cornelius Hispalus kiűzte a városból, és tíz napon belül Itália elhagyására kötelezte, nehogy idegen tudományukat áruba bocsássák. A zsidókat is, akik megpróbálták átadni a rómaiaknak saját vallási szokásaikat (sacra sua), ugyanez a Hispalus kiűzte a városból, és a magánoltárokat a közterületekről eltávolította: (Epitoma Ianuarii Nepotiani)

2. változat: „Cn. Cornelius Hispalus praetor peregrinus M. Popilio Laenas és L. Calpurnius consulsága alatt rendeletével a káldeusokat tíz napon belül a város és Itália elhagyására kényszerítette, mivel a csillagok állásának hamis magyarázatával a könnyelmű és ostoba lelkeket igen költséges tévelygésbe vitték bele. A zsidókat ugyancsak, akik Juppiter Sabazius kultuszával akarták a római erkölcsöket megfertőzni, hazaküldte: (Epitoma Iulii Paridis)"


Mindkét változatban szerepel a kiutasítási rendelet, és annak oka: a zsidó misszi-onálás. A praetori edictum kiadásának időpontja biztos: Kr. e. 139, ami csaknem egybeesett a Makkabeus Simon Kr. e. 142-es római útjával" - a két esemény között azonban nem kell feltétlenül összefüggést keresnünk. De hogy kerül ide a frígiai Iuppiter Sabazius, akinek - Dionysosszal előszeretettel azonosított - szinkrétisztikus kultusza az egész oikumenében elterjedt?
Először Franz Cumont próbálta meg a pogány kultuszt a judaizmussal - a Sabazius és a héber Cebaót (LXX: Sabaóth) istennév felületes hasonlósága alapján - összemosni, de érveit mára teljesen elvetette a kutatás. Először is: Valerius Maximus kéziratainak mindössze tíz százalékában szerepel utalás Sabaziusra.

Másodsorban a műben három csoportnak, a) a káldeusoknak, b) a Sabazius-hívőknek és a c) zsidóknak kiűzéséről esik szó. Az egyik kéziratcsoportban csak az a) és b), a másikban pedig csak az a) és c) csoport szerepel. A zsidók és a Sabazius-kultusz hívei tehát két külön csoportot alkottak.
A harmadik érvre Alf Thomas Kraabel hívta fel a figyelmet: Sardisban, ahol a nagyszámú zsidó lakos mellett több mint négyszáz éven át (a Kr. e. 4. századtól a Kr. u. 2. századig) kimutatható a pogány Sabazius-kultusz jelenléte, nyoma sincs a két vallás szinkrétizmusának.

Azzal az állítással is nehéz mit kezdeni, amely szerint Hispalus „a magánoltárokat a közterületekről eltávolította. A zsidó vallás eleve tiltja oltárok építését, még Izrael földjén is, nemhogy egy pogány város kellős közepén! Egyes elemzők szerint ezek az „oltárok" valójában zsinagógákat jelentettek. Ebben az esetben azonban Valerius Maximus ugyancsak tudatlan lehetett a zsidók vallási szokásait illetően. Vagy esetleg a zsidókkal szimpatizálók emelték ezeket az oltárokat pogány módra? Akkor csodálatukban igencsak túllőttek a célon.

Amit a fenti történettel kapcsolatban - Erich S. Gruen kifejezésével élve - „nehéz lenyelnie" a kutatóknak, az maga a zsidó misszionálás a Kr. e. 2. század közepén. Egyesek ezt annyira elfogadhatatlannak tartják, hogy a történetet mindenestül megfosztják hitelességétől. De vajon miért illesztett volna bele Valerius Maximus Az emlékezetes mondások és cselekedetek (Dictorum et factorum memorabilia) című gyűjteményébe egy teljességgel fiktív történetet? Talán, hogy a zsidók Tiberius alatti, Kr. u. 19-es kiűzéséhez szolgáltasson „történeti előzményeket"? Aligha valószínű.

Mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy a Kr. e. 139-es kiutasítás nemcsak a zsidókra, hanem a káldeusokra és az asztrológusokra is vonatkozott, akik szintén nem lehettek túl sokan a Városban. A zsidók kiűzését tágabb kontextusban kell szemlélnünk, hiszen már néhány évtizeddel korábban is történtek hasonló intézkedések: Kr. e. 161-ben a filozófusokat és rétorokat távolították el Rómából, Kr. e. 154-ben pedig két epikureista bölcselő jutott hasonló sorsra. Ezek az intézkedések nyilvánvalóan az ősi római erkölcsök megóvását célozták.
A fiatalság erkölcsi állapotán éberen őrködő római hatóságoknak szemet szúrtak az okkult praktikákat űző káldeusok; az egyre jobban tollasodó csillagjósok; a phrygiai Sabazius-kultusz hívei, akik Rómaszerte nyilvános oltárokat állítottak (Gruen szerint Valerius Maximus ezekkel keverte össze a „zsidók oltárait"); és nem utolsó sorban a rómaiakétól teljesen elütő vallásgyakorlatot folytató zsidók. Ebből a szemszögből nézve persze sem az aktív zsidó misszionálás, sem a rómaiak részéről megnyilvánuló heveny zsidógyűlölet nem játszik központi szerepet az eseményekben.

Philón korában általános volt az a felfogás, hogy a Tiberisen túl (trans Tiberim, a mai Trastevere), vagyis a XIV. augustusi régióban lakó zsidók túlnyomó többsége rabszolgává tett, majd felszabadított zsidó hadifoglyokként került a birodalmi fővárosba. Ez a hagyományos értelmezés szerint Pompeius Kr. e. 63-as hadjáratára vonatkozik, bár Gruen joggal állapítja meg, hogy már a III. Antiochos elleni háború győztes befejezése után is kerülhettek zsidó hadifoglyok Rómába, ha nem is nagy számban. Mindenesetre Cicero Kr. e. 59-ben Flaccus érdekében Rómában elmondott védőbeszédének hallgatósága között is a zsidók egész tömege/sokasága (turba / multitudo) volt jelen, ami a legkevésbé sem volt szokatlan a sztárügyvéd-politikus számára.
Sőt, Cicero kiemeli összetartásukat, befolyásukat, és a diaszpóra-közösségek közti remek összeköttetést. Ha saját ügyükről van szó, ott kavarognak nagy tömegben a népgyűléseken. Szó sem esik arról, hogy ez jogellenes volna részükről, egyszerűen csak nemkívánatos - Cicero számára, természetesen. De kik lehettek ezek a népgyűléseken és bírósági tárgyalásokon előforduló zsidók? Aligha azok a hadifogoly-rabszolgák, akiket Pompeius hurcolt Rómába, s később felszabadították őket. Ehhez négy év kevés lett volna. Ráadásul Cicero aligha mulasztotta volna el, hogy legalább egy-két csípős megjegyzést ne tegyen a hallgatóságában lévő zsidók captivus, servus vagy libertinus származására. De nem tett. Nagyon valószínű tehát, hogy az említett zsidók szabadon bevándorolt római polgárok (cives Romani) vagy peregrinusok lehettek.

Mivel a iudaeai zsidók nagy segítséget nyújtottak Iulius Caesarnak az alexandriai háborúban, Caesar mindenütt törvénybe iktatta jogaikat és kiváltságaikat. Nem csoda, ha 44 márciusában „a nagy hivatalos gyász idején mindenfelé gyászolt a külföldi származású lakosság is, ki-ki a maga módján, kiváltképpen a zsidók, akik éjszakákon átjártak a máglya hamvaihoz.
Augustus idejében már több tízezren lehettek Rómában, mivel egy Kr. e. 4-ben (Heródes halálakor) Júdeából Rómába érkező 50 fős küldöttséget 8000 helybéli zsidó támogatott. Tiberius alatt már elnyomó intézkedéseket foganatosítottak a Rómában egyre növekvő számú zsidóság ellen. Josephus így örökítette meg a zsidók Kr. u. 19-ben történt kiűzésének okát:


„Volt egy zsidó férfiú, aki elmenekült hazájából, mert vádat emeltek ellene a törvény megszegése miatt, és attól tartott, hogy súlyos büntetést kap, annál inkább, mert különben is gonosz ember volt. Ez akkoriban Rómában lakott, a mózesi törvény magyarázójának adta ki magát, és összeállt három másik, magafajta emberrel. Ezek négyen aztán rávettek egy Fulvia nevű előkelő asszonyt - aki a zsidó hitre tért és éppen tőlük kapott oktatást a törvényben -, hogy bíbort és aranyat küldjön Jeruzsálembe a Templom számára; ezeket át is vették, de a maguk javára értékesítették, hiszen már eredetileg is erre a célra zsarolták ki.
Fulvia férje, Saturninus, felesége unszolására bejelentette az esetet Tiberiusnak, akivel jó barátságban volt, mire a császár megparancsolta, hogy minden zsidót ki kell űzni Rómából; a consulok összeszedtek közülük négyezer embert, besorozták őket katonának, és elküldték Szardínia szigetére. A legtöbben azonban törvényükre hivatkoztak és vonakodtak katonai szolgálatot teljesíteni, ezért azután súlyos büntetésben részesültek. Így történt, hogy négy ember aljassága miatt a zsidókat kiűzték a városból"."


A zsidók kiűzését két másik római történetíró, Tacitus és Suetonius is megerősíti:

„Tárgyaltak az egyiptomi és zsidó szertartások kitiltásáról is, és senatusi határozatot hoztak, hogy négyezer, e babonasággal megfertőzött, felszabadított rabszolgát, kiknek életkora is megfelelő, Szardínia szigetére szállítsanak az ottani rablók megfékezésére, hiszen ha az egészségtelen éghajlat miatt elpusztulnának, nem volna nagy kár értük; a többiek, ha meghatározott napig szentségtelen szokásaikat le nem vetkezik, távozzanak Itáliából.)

„Az idegenektől behozott szertartásokat, az egyiptomi és zsidó vallás gyakorlását elnyomta; az effajta babonák hívőit arra kényszerítette, hogy égessék el a szertartásokhoz való ruházatukat és kegyszereiket. A fiatal zsidókat zord éghajlatú tartományokba küldte katonai szolgálat ürügyén, több zsidót és a hozzájuk hasonló vágásúakat kiutasította Rómából, s örök rabszolgasággal fenyegette őket, ha parancsának ellenszegülnének. Elűzte Rómából a csillagjósokat is; de amelyik elment hozzá könyörögni és megígérte, hogy abbahagyja a mesterségét, annak megkegyelmezett".


Mindhárom beszámoló megegyezik abban, hogy Tiberius négyezer katonakorú zsidó fiatalt íratott össze a consulokkal, és a szardíniai rablók ellen küldte őket, míg a többieket - a prozelitákat is beleértve - kiűzte Rómából, illetve (Tacitus szerint) Itáliából. A zsidók indokolatlan kiűzése ugyanazon hatóságok részéről, akik vallásszabadságukat garantálták, meglehetősen valószínűtlennek tűnik.
Tacitus senatusi határozatról beszél ügyükben, amit nyilvánvalóan vizsgálatnak kellett megelőznie. A vizsgálat tárgya minden bizonnyal a Josephus által megörökített eset lehetett, amit Tacitus és Suetonius nem tartott fontosnak közölni. Smallwood mindenesetre nem tartja elégségesnek ezt a vádat a korporatív büntetés kiszabásához: szerinte ez az eset csak a jéghegy csúcsát jelentette.

A jóval későbbi Cassius Dio megjegyzése szerint a zsidókat azért űzték ki Rómából, „mert sok itáliait megnyertek szokásaiknak. A másik felmerülő kérdés: hogyan vihette végbe a római állam a zsidók kiűzését a gyakorlatban? Tömeges kiűzést csak a peregrinus jogállásúak körében lehetett alkalmazni; a cives Romani vagy Latini Iuniani csak bírósági tárgyalás után voltak eltávolíthatók. Ráadásul a zsidóknak - tekintettel vallási szokásaikra - Iulius Caesar és Augustus hadmentességet biztosított, amit szintén fel kellett függeszteni.
Tacitus az erőszakos sorozást a felszabadított rabszolgákra (libertini generis) korlátozza, akiket auxiliáris csapatokba szerveztek, mivel egyrészt Szardínián nem állomásozott legio, másrészt a rendőri feladatok ellátása hagyományosan a segédcsapatok feladata volt.

Josephus szerint a szolgálatmegtagadókat súlyos büntetésben részesítették. Suetoni-us azt is megemlíti, mi volt ez a büntetés: „örök rabszolgaság" (perpetua servitus), amelyből nem lehetett felszabadulni. Csak Cassius Dio említi meg, hogy Tiberius a zsidók „többségét" (tus pleionas) űzte ki a Városból, a másik három szerző szerint nem volt kivétel a törvény hatálya alól.
Arról nincsenek adataink, milyen hosszú ideig tartott a zsidók száműzetése, a rendeletet mindenesetre hivatalosan nem vonták vissza. Egy bizonyos: Kr. u. 41-re újra sokan laktak közülük Rómában, s Claudius ellenük szóló rendeleteiben nem szerepel a vádpontok között „illegális tartózkodás".

Bár Claudius uralkodását egy zsidókkal kapcsolatos toleranciarendelet kiadásával kezdte, hamarosan ő is kiutasította a zsidókat Rómából. Erről az edictumról három történeti forrás: az Apostolok cselekedetei, Suetonius és Cassius Dio is tudósít:

„Ezek után Pál eltávozott Athénból és Korinthoszba ment. Itt találkozott egy Aquila nevű, pontoszi származású zsidóval, aki nemrég jött Italiából - mivel Claudius rendelete miatt minden zsidónak el kellett hagynia Rómát -, valamint annak feleségével, Priscillával".

„A zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, kiűzte Rómából"

„Ami a zsidókat illeti, azok ismét oly mértékben megszaporodtak, hogy sokaságuk miatt nehéz lett volna lázongás (taraché) nélkül kirekeszteni őket a Városból, ezért nem tiltotta ki őket, hanem megparancsolta, hogy ősi életmódjuk megtartása mellett nem gyülekezhetnek össze".

Helga Boterman a kérdésről írt monográfiájában amellett érvel, hogy Claudius először 41-ben adott ki egy rendeletet, amelyre Cassius Dio szövege utal. Ebben még nem tiltotta ki a zsidókat Rómából, de - vallásszabadságuk meghagyásával - gyülekezési tilalmat rendelt el számukra. Nem világos, Boterman hogyan értheti bele ebbe a zsinagógai istentiszteletek megtartásának tilalmát, mikor az az „ősi életmód megtartásának" elengedhetetlen feltételes Az Apostolok cselekedeteiben és Suetonius-nál megőrzött szöveg feltehetően egy és ugyanazon kiűzetési rendeletre vonatkozik.
A római történetírónál szereplő Chrestus nem más, mint [a Názáreti Jézus] Krisztus, akinek hirdetői, a keresztények (Chrestiani / Christiani) a római diaszpóra életét is alaposan felbolygatták. Bár erre vonatkozó konkrét adattal Rómából nem rendelkezünk, analógiás alapon mégis feltételezhetjük, hogy a zsinagógákban itt sem fogadták másként az evangéliumot prédikáló hitsorsosaikat, mint a pisidiai Antiochiában, Ikónionban, Lystrában, Derbében, PhilippibengThessalonikiben, Korinthosban és Ephesosban, ahol - azok, akik nem tértek meg közülük - ellenségeskedést és üldözéseket támasztottak ellenük úgy a hatóságok, mint a pogány városlakók részéről.

Aquila és Priscilla éppen akkor érkeztek Korinthoszba, mikor Pál apostol is ott prédikált, ennek időpontját pedig - L. Junius Gallio Annaeanus proconsulságának idejéről" - pontosan tudjuk: az esemény Kr. u. 50/51-ben történt. Claudius tehát a zsidók kiűzéséről szóló második rendeletét valamikor 49/50-ben adhatta ki, a zsidók között támadt zavargások (tumultus) megfékezése céljából.
A létszámában egyre gyarapodó zsidóság már nemcsak a hagyományos Tiberisen túli (trans Tiberim) területet foglalta el, hanem a Campus Martiuson, és Róma üzleti életének központjában, a Suburán is megtalálhatók voltak. (Több felirat is említi a „suburaiak zsinagógáját".) Iuvenalis azon tréfálkozik, hogy Egeria szent ligetében, a Porta Capena előtt zsidó koldusok hada tanyázik:


„Hol Numa várta az éj közepén hajdanta a nymphát, ott ma a templom, a szent forrásnak berke zsidóknak bérlete, kiknek egész vagyonuk szénás kosaracska"


Forrás: Grüll Tibor - Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei