logo

XXVII Januarius AD

Szövetségben az ellenséggel

A Makkabi-féle felkelés győzelmének sokoldalú következményei lettek úgy Júdeán belül, mint kívül. A Makkabeusok első könyve szerint Júda Makkabi „meghallotta a rómaiak jó hírét, hogy milyen erősek és hogy jó indulattal vannak mindazok iránt, akik kéréssel fordulnak hozzájuk, akik pedig hozzájuk kívánnak csatlakozni, azokat barátsággal fogadják, bár legyőzhetetlen harci seregeik vannak" (1Makk 8:1-2). Ekkor elhatározta: követséget indít Rómába, „hogy barátságot és hadi szövetséget" kössenek a szenátussal és a római néppel (IMakk 8:17) (Wirgin 1969; Collins 2003: 353; Zollschau 2004).
Júda két törvényismerő papot választott a küldöttség vezetőjéül: Eupolemost, annak a Jochanánnak a fiát, aki korábban III. Antiochosszal tárgyalt sikerrel a zsidók jogainak biztosításáról, valamint a kyrénéi Jasónt akik nemcsak diplomaták, hanem egyszersmind történetírók is voltak: Eupolemos a zsidó királyokról alkotott egy művet, Jasón pedig megírta a Makkabi-felkelés történetét, amelynek a Makkabeusok második könyve alkotja kivonatát (Wacholder 1974; Schwartz 2008).
A római szenátus annak rendje és módja szerint kölcsönös barátsági és megnemtámadási szerződést kötött a független zsidó állammal, amelyben egyebek mellett kikötötték, hogy fegyveres konfliktus esetén mindkét fél a másik segítségére siet. Így kezdődött el a hagyomány szerint Róma és a zsidó állam hivatalos kapcsolatfelvétele, amelyet a zsidók kezdeményeztek abból a célból, „hogy megszabadulhassanak az igától, mert láthatták, hogy a görög hatalom szolgaságba dönti Izraelt" (1Makk 8:18b).

De vajon valóban így történt-e? Nem lehetséges, hogy csak a Makkabi-dinasztia jól felfogott politikai érdekei állnak e propagandisztikus kijelentések mögött? Az mindenesetre joggal megkérdőjelezhető, hogy Eupolemos és Jasón követsége jelentette az első kapcsolatfelvételt a zsidók és rómaiak között. Először is, nyilvánvalónak látszik az összefüggés a Pydnánál aratott római győzelem és a Makkabi-felkelés kitörésének időpontja között (Momigliano 1988/1992: 751).
Az Kr. e. 161-es dátumot sem kell komolyan vennünk, mivel a Makkabeusok első könyvének szerzője szemmel láthatóan egy idealizált Róma-képet kombinált össze egy idealizált Júda Makkabi-képpel. A Makkabeusok második könyve egy olyan dokumentumot idéz, amely azt bizonyítja, hogy már három évvel a római küldöttség előtt, Kr. e. 164-ben mikor IV. Antiochos még élt és a jeruzsálemi Templom istentiszteletét sem állították helyre két római követ közvetített a szíriaiak és a zsidók között, mégpedig az előbbiek érdekében. (MOMIGLIANO szerint nincs jele annak, hogy az idézett dokumentumot akár a zsidók, akár a szírek, akár a rómaiak hamisíthatták volna.)

(34) Κόιντος Μεμμιος Τίτος Μάνιος πρεσβύται Ρωμαίων τω δήμω των Ιουδαίων χαίρειν (35) ύπέρ ών Λυσίας ό συγγενής τού βασιλεως συνεχώρησεν ύμΐν και ημείς συνευδοκούμεν (36) α δέ εκρινεν προσανενεχθηναι τω βασιλεΐ πεμψατε τινα παραχρημα έπισκεψάμενοι περί τούτων ϊνα έκθωμεν ώς καθήκει ύμΐν ημεΐς γάρ προσάγομεν πρός Αντιόχειαν (37) διό σπεύσατε καί πεμψατε τινας όπως καί ημεΐς έπιγνωμεν όποίας έστέ γνώμης (38) ύγιαίνετε ετους έκατοστού τεσσαρακοστού ογδόου Ξανθικού πεντεκαιδεκάτη.

„Quintus Memmius és Titus Manius római követek üdvözletünket küldjük a zsidó népnek. Mi is egyetértünk mindazzal, amit Lüsziasz, a király rokona eljuttatott hozzátok. Amiről úgy döntött, hogy a király elé terjeszti, azokat tanácskozzátok meg, és sietve küldjetek hozzánk valakit, hogy olyan javaslatokat készíthessünk, amik nektek is megfelelnek. Már úton vagyunk Antiokhia felé. Siessetek tehát, és küldjétek hozzánk néhány embert. Legyetek jó egészségben! A száznegyvennyolcadik évben, Xantikhosz hónap tizenötödikén." (2Makk 11:34-38)

A római szenátus és a Seleukidáktól még csak félig-meddig függetlenedett zsidó állam közötti szerződésről ma is legtöbben úgy vélekednek, ahogy azt PETER GREEN megfogalmazta: „ez egy kölcsönös védelmi szerződés volt, amely gyakorlatilag elismerte Júdeát, mint független államot" (Green 1993: 441).
Csakhogy meglepő módon, nem sokkal a szerződés aláírása után a zsidó állam vezetője, Júda Makkabi meghalt az I. Démétrios Sótér, illetve Bacchidés nevű hadvezére ellen vívott csatában (Kr. e. 160). Húsz évvel később a Jonathán Makkabi is követséget menesztett Rómába, hogy megerősítsék és felújítsák a régi szerződést (1Makk 12:1-4).

A rómaiak ismét pozitív választ adtak, de megint csak semmit nem tettek akkor, amikor Jonathánt elrabolták és a trónkövetelő Tryphón meggyilkoltatta. Mikor Simeon Makkabi felvette a főpapi tisztséget, ismét követséget küldött Rómába, akik ajándékul egy arany pajzsot vittek magukkal (1Makk 14:24). Ám Róma ismét semmit nem tett akkor, amikor Simeont meggyilkolták, és a segítség üres ígéret maradt akkor is, amikor a Hasmoneus Jóannés Hyrkanost megtámadta VII. Antiochos Sidetés. Hyrkanos ugyancsak Rómához folyamodott segítségért, mikor uralkodása végén IX. Antiochos támadását kellett elszenvednie. Pedig ebben az időben már akár egy senatusconsultum, amely felszólította volna az ellenfelet az azonnali visszavonulásra, minden bizonnyal megtette volna a kívánt hatást (Smallwood 1981: 10).
A szenátus azonban semmilyen lépést nem tett szövetségesei védelmében, semmilyen segítséget nem nyújtott az ellenálláshoz, és megtorlással sem fenyegette azokat, akik szövetségeseit megtámadták vagy megölték. PETER GREEN szerint „a körülmények ismeretében jogosan csodálkozhatunk azon, hogy mennyit is ért valójában ez a sokat vitatott szerződés. Róma ismét auctor/tasának érinthetetlen pecsétjével kötelezte el magát, de tartózkodott az akcióktól" (Green 1993: 442).

Mi történhetett hát? Miféle szerződés is köttetett Kr. e. 161-ben? Hogy erre a kérdésre választ adhassunk, közelebbről meg kell vizsgálnunk a római-Hasmoneus szerződés szövegét és annak műfaji sajátosságait; ezt megelőzően azonban a szenátus és a keleti görög államok között az Kr. e. 2. század második felében létrejött szerződésekre is ki kell terjesztenünk vizsgálatunkat.

Az apameiai béke megkötése utáni időszakban a Kelet-Mediterráneum görög városállamainak küldöttségei egymás sarkát taposták Rómában, hogy a szenátussal és a római néppel kötött szerződésekben függetlenségüket és kiváltságaikat bebiztosítsák. Róma lett a keleti ügyek legfőbb és egyetlen döntőbírája, egyben a „világ csendőre". Ma kilenc olyan szerződésszöveget ismerünk, amelyek Kr. e. 188-105 között keletkeztek, s közülük hét feliratos formában került elő.

DOV GERA, a Ben-Gurion Egyetem professzora, az Kr. e. 2. században kelt szerződésszövegek öt állandó cikkelyét különböztette meg (Gera 1998: 305):

1. cikkely: nyitó formula, amely kinyilvánítja, hogy Róma és a szerződő fél között örökös béke, barátság és szövetség jön létre, és hogy sohasem háborúznak egymás ellen.

2. cikkely: semlegességi megállapodás, amelyben a szerződő felek megakadályozzák, hogy Róma bármely ellensége keresztülhaladjon területükön, nem látják el őket gabonával, fegyverrel, pénzzel és hajókkal. A római köztársaság hasonló kötelezettségeket vállal szerződő fél érdekében.

3. cikkely: védelmi szerződés, amely mindkét felet biztosítja arról, hogy harmadik féltől érkező külső támadás esetén katonai segítséget nyújt számára.

4. cikkely: módosítási záradék, amely lehetővé teszi, hogy bármelyik fél módosíthassa a szerződést, amit mindkét fél érvényesnek fogad el.

5. cikkely: rendelkezési záradék, amelyben meghatározzák, hogy a szerződés egy-egy példányát a római Capitoliumon, illetve a Rómával szerződő fél egyik honi szentélyében kell kiállítani.

(1) A „szövetségre és barátságra" (συμμαχία καί φιλία, societas et amicitia) történő utalás önmagában még nem bizonyíték arra, hogy valóban írott szerződés szabályozta Róma és valamely város, ország vagy nemzet kapcsolatát. A szövetség mellett a barátság és a jóakarat hangsúlyozása arra utal, hogy ez akár egy szóbeli aktus is lehetett, a hellenisztikus diplomácia egy udvarias gesztusa, amelyhez nem szükségképpen kapcsolódott formális írott megállapodás (Kallet-Marx 1995: 185).

(2) A kisebb hellenisztikus államokkal kötött római szerződések (a Byzantioné kivételével) véletlenszerűen maradtak ránk, kilencből hét esetben régészeti feltárás során előkerült felirat formájában, egy esetben (Héraklea) pedig egy helytörténész ugyancsak véletlenszerűen megőrződött munkájában idézve. Nincs jele annak, hogy Róma bármely kisebb görög állammal kötött szerződéshez ragaszkodott volna Kr. e. 148 előtt, és ilyeneket mai tudomásunk szerint sem az achaiai, sem az aitóliai városszövetséggel, sem Rhodosszal nem kötött. KALLET-MARX szerint az Kr. e. 161-ben a zsidókkal megkötött szerződés túlságosan egyedi ahhoz, hogy jó párhuzamként szolgálhatna a kisebb görög államokkal kötött megállapodásokhoz (Kallet-Marx 1995: 189. n. 29).

(3) A fennmaradt szerződésszövegek lényegében megegyeznek egymással (Taubler 1913: 44-66; Baronowski 1982: 109-121). A textus ilyen fokú standardizációja arra utal, hogy a szerződések tartalma nem képezte vita tárgyát a felek között. Ugyanakkor az is világos, hogy a kezdeményezés minden esetben a görög fél oldaláról érkezett. A görög világ egészéből érkeztek küldöttségek Rómába, ahol a szenátus egyszerűen befogadta a küldő feleket a szövetségi rendszerbe. A küldöttségek vezetőit a szerződések klauzuláiban mint a küldő városok vagy országok jótevőit említik.

(4) Miért akartak a görög városok szövetségre lépni Rómával? Az indokok között a politikai és katonai helyzet bizonytalansága mellett az egyre növekvő mértékű kalózkodás is szerepelhetett. Ilyen körülmények között a kisebb görög államok számára természetes lehetett, hogy a Makedóniát és a Seleukidákat is legyőző Rómához kapcsolják jövőjüket. A szerződésekben a kölcsönös katonai segítségről szóló cikkelyek bizonyos fajta biztonságérzettel tölthették be a hellén államok polgárait.

(5) Ugyanilyen ha nem nagyobb kérdés az, hogy miért akart Róma szövetségre lépni a kis keleti államokkal? A hagyományos válasz erre a kérdésre: a római imperialista politika eszközként tekintett a szerződésekre, a kontroll és befolyás kiterjesztését akarta ezeken az államokon keresztül megvalósítani. Ennek némileg talán ellentmond az, hogy a szerződéseket minden esetben a görögök kezdeményezték, és hogy a Római Birodalom keleti terjeszkedésének végső soron semmi köze nem volt ezekhez (Kallet-Marx 1995: 194-196).
A modern történeti irodalom legtöbbször e szerződések szimbolikus jellegét hangsúlyozza. DAHLHEIM szerint egy szerződés „Róma jóakaratának látható jele" volt, annak kifejezése, hogy a meg van elégedve a közösség iránta tanúsított magatartásával, és garantálja számára a korlátozott szuverenitást (Dahlheim 1977: 180).
GRUEN még tovább megy, és szerinte ennek a korszaknak a szerződései „pusztán megtiszteltetés jellegűek, a rómaiak jóakaratának jelzései, és olyan frazeológiába vannak bújtatva, amelynek inkább szimbolikus, semmint konkrét hatása van" (Gruen 1984: I. 50). FERRARY ugyancsak az „inkább szimbolikus, semmint reális funkciót" emeli ki velük kapcsolatban (Ferrary 1990: 225).
KALLET-MARX azonban azt mondja, hogy „a szimbolikus jelleg hangsúlyozása bizonyosan korrekt, de az üzenet természete alaposabb vizsgálatot igényel, mint ahogyan az eddig történt" (Kallet-Marx 1995: 185).

Ezek után térjünk rá a zsidókkal kötött szerződés szövegének elemzésére. Ez a fontos történeti dokumentum a Makkabeusok első könyvében (8:23-30) és A zsidók történetében (Ant. XII. 417-419) maradt ránk. A két szöveg azonban nem fedi egymást teljes mértékben. A két forrást az alábbi táblázatban hasonlítjuk össze egymással:

A két forrás közötti eltérések egyes kutatókat arra a következtetésre juttattak, hogy a rómaiak és a Hasmoneusok közötti szerződés valójában nem is létezett (Willrich 1924; Gauger 1977: 156-161; Sherwin-White 1984: 74; Eilers 2008). Mások szerint a szerződést a rómaiak csak javaslatnak tekintették és soha nem ratifikálták (Fischer 1980: 134). A legtöbb kutató azonban úgy vélekedik, hogy alapos okkal nem vonhatjuk kétségbe a szerződés valóságosságát és eredetiségét, mivel hamisításnak nincs nyoma a szövegekben, ráadásul a két szövegváltozatnak szoros párhuzamai figyelhetők meg a rómaiak és a görög államok között megkötött és a fentiekben tárgyalt szerződésekkel (Timpe 1974; Gruen 1984: I. 43; Gera 1998: 306-312).

Érdekes, hogy a kutatók a két szerződés szövegét eddig még nem hasonlították össze pontról pontra. PETER SCHAFER és DOV GERA csak az 1Makk textusát tárgyalta, anélkül, hogy abba bevonta volna Iosephus szövegváltozatát. ERICH S. GRUEN már rendszeresen idézte a két párhuzamos szöveget, de nem végezte azok filológiai elemzését (Gruen 1984: I. 42-46).
Az 1Makk-ban megőrzött szöveg tartalmazza a nyitó formulát (1. cikkely), a semlegességi megállapodás egy részét (2. cikkely), a védelmi szerződést (3. cikkely) és a módosítási záradékot (4. cikkely). A nyitó formula ugyanakkor igencsak eltér attól, ami Iosephus változatában olvasható.

Az 1Makk szövege: „Jó szerencsét a rómaiaknak és a zsidók nemzetének a tengeren és a szárazföldön, örök időkig!" (καλώc νένοιτο Ρωμαίοις καί τω εθνει Ιουδαίων έν τη θαλάσση καί έπί της ξηρας εις τον αιώνα)
Ez igen halványan emlékeztet bennünket a Maróneával kötött szerződés bevezetőjére: „Legyen szerencsés barátság és szövetség" (φιλία καί συμμαχία καλή εστω). Csakhogy a zsidókkal kötött szerződés bevezetőjéből éppen a lényeg: a szerződés típusának megnevezése hiányzik. Ezért valószínű, hogy a Iosephusnál megőrzött textus áll kö-zelebb a valóságoshoz: „Szenátusi határozat a zsidó néppel kötött szövetségről és az irántuk való jószándékról" (δόγμα συγκλήτου περί συμμαχίας καί εύνοίας της προς το εθνος τών Ιουδαίων).

Iosephus az 1Makk szerzőjével szemben itt két fontos dolgot is megnevez: a szerződés a szenátus határozatából született; a szerződés egy ún. „szövetségről és jószándékról" szóló nyilatkozat. Persze kézenfekvő magyarázata lehet ennek a hiánynak az is, hogy a szerződés eredeti görög szövegét előbb lefordították héberre (ez volt az 1Makk eredeti nyelve), majd abból újra visszafordították görögre. Ez a folyamat jelentős eltéréseket eredményezett a szerződés eredeti textusa és a jelenleg rendelkezésünkre álló szövegváltozat között (Gera 1998: 306). De más különbségek is akadnak.
Az 1Makk szövege valószínűleg megváltoztatta a szerződésben szereplő cikkelyek sorrendjét. Miután idézte a nyitó formulát, a fordító először a zsidók Róma iránti kötelességeit sorolta fel, és ezután tért rá a római államnak a zsidókkal szemben fennálló kötelezettségeire. A zsidók vállalásai között a katonai segítségnyújtás került az élre (1Makk 8:24-26).
GERÁnak valószínűleg igaza van abban, hogy „ez az elrendezés a zsidók erejét volt hivatva kiemelni" (Gera 1998: 308). Ráadásul a Iosephusnál idézett szövegben épp fordított a sorrend, hiszen itt előbb esik szó a zsidók elleni támadások lehetőségéről, mint arról, hogy a zsidók támadás esetén kötelesek katonai segítséget nyújtani Rómának. Még zavaróbb, hogy az IMakk-ban kétszer is szereplő hivatalos formula: „ha a rómaiak ezt így rendelik el" (26, 28. vers, ώς εδοξεν Ρώμη) hiányzik Iosephusnál, csakúgy, mint az „ahogy azt az idő megköveteli" kifejezés (25, 27. vers, ό καιρός ύπογράφη).

Iosephusnál ezzel szemben csak egyszer szerepel a „lehetőségeikhez képest" (κατά τό δυνατόν) erősen korlátozó kifejezés (XII. 10.6. [417]). PETER SCHAFER szerint ezt arra utal, hogy „a szövetség nem kezelte mindkét felet egyformán". Ugyanakkor tudnunk kell, hogy ismét a Iosephus által idézett szöveg az, amit a görög városállamokkal kötött szerződések feliratos szövegeiben is meglehetősen sűrűn felbukkan (Gruen 1984: I. 34-35). A módosítási klauzula (4. cikkely) mindkét szövegben megtalálható, de egy jelentős eltéréssel.

Az IMakk-ban ugyanis mindkét szerződő fél jogosult a szerződés szövegének megváltoztatására, míg Iosephusnál ez csak a zsidókat illeti meg. Az ilyen típusú bilaterális megállapodások esetében feltehető, hogy az eredeti szöveg mindkét fél számára megengedte a szerződés feltételeinek módosítását, így ebben az esetben az IMakk állhat közelebb a valósághoz.
Kérdés, hogy Iosephus miért változtatott ezen? Talán azt akarta ezzel nem-zsidó olvasóközönsége számára hangsúlyozni, hogy a rómaiak mindig is ragaszkodtak az általuk megkötött szerződésekhez, és azokat sohasem szegték meg? Végül, ami a rendelkezési záradékot illeti (5. cikkely), a két zsidó forrás jól érthető okból mellőzte annak szövegét.

A bronzba vésett megállapodásokat ugyanis a rómaiak Iuppiter Capitolinus templomában állították ki, mivel a szakrális jellegű szerződésszövegek a pogány pantheon főistenének oltalma alatt álltak. DOV GERA joggal hangsúlyozza, hogy „a Makkabeus-könyv zsidó olvasójára bizonyára nem gyakorolt volna kedvező benyomást, ha a Júda Makkabi és Róma közötti szerződésről kiderül, hogy azt egy idegen istenség templomában helyezték el" (Gera 1998: 309).
Az viszont már tényleg kevéssé érthető, hogy ha a zsidó küldöttség vezetője, egyben a szerződés egyik tanúja („Aláírta a szerződést: Eupolemos, Jóannés fia, és Jasón, Eleázár fia" mondja Iosephus) és az 1Makk szerzője azonos, miért nem említette meg ezt a tényt művében? Erre nem tudunk egyelőre más választ, mint hogy a szerzőt, Eupolemost, extrém szerénység és visszafogottság jellemezte.

A zsidók és a rómaiak közötti szerződés jellegéről vagy műfajáról is vita folyik a szakirodalomban, amelyben két megállapítás köszön vissza rendszeresen: az egyik, hogy ez a megállapodás jogi besorolását tekintve senatusconsultum volt, vagyis a szenátus határozata, amit zsidó részről a küldöttség két vezetője: Eupolemos és Jasón írt alá. A másik megállapítás, hogy a szerződés az úgynevezett foedera aequa típusba tartozott, amelyben az aláíró feleket egyenrangú társaknak (socl!) tekintették (Schafer 1983/2003: 50). De ezt a kérdést is érdemes közelebbről megvizsgálnunk.
Ahogy fentebb is szó esett róla: az 1Makk és Iosephus nyitó formulája (1. cikkely) eltér egymástól. Az 1Makk szerzője nem nevezi meg a szerződés pontos típusát, bár a szövegben három ízben használja a συμμάχοις (24), συμμαχήσει (25) és συμμαχήσουσιν (27) igealakokat, ami arra utal, hogy ez is egy συμμαχία-típusú szerződés lehetett. De azon belül melyik fajta? Erre Iosephus adja meg a választ, amikor a συμμαχία καί εύνοία kifejezéseket használja a nyitó formulában.

A thesszáliai kisvárosban, Narthakionban Kr. e. 140 körülről fennmaradt szerződés (Syll.3 674) görög fordításából megtudjuk, hogy mind a Narthakion, mind a szomszédos Melitaia démosa a római nép kiváló „barátja és szövetségese" (φίλoι καί συμμάχoι, ll. 16, 21), és hogy a római néppel kötött „jóakarat, barátság és szövetség" (χάριτα, φιλία, σύμμαχια, ll. 16, 21) mindkét helyen megújításra került, csakúgy, mint a pharosi feliraton szereplő φιλία καί συμμαχία szerződés esetében (Eckstein 1999). Máshelyütt pl. M. Aemilius praetor Magnésiának és Priénének írt levelében a 2. század közepén (Syii.3 679.2B) a Rómához fűződő viszonyt egyszerűen csak φιλία-nak nevezik, ami a latin amicitia fordítása. VIII. Ptolemaios Kr. e. 155-ben egy feliraton erősíti meg, hogy Rómához fűződő viszonya φιλία καί συμμαχία (SEG IX. 7, ii. 16-17), de ez nem jelenti azt, hogy formális szerződést is kötött volna a két állam.

A Ptolemaida király abbéli reményének ad hangot a feliraton, hogy szükség esetén a rómaiak majd segítségére lesznek, mivel ő könyörgött az isteneknek, és mert igazságosak, továbbá adnak a jóhírükre (ii. 20-24). Ezt erősíti meg közvetve Livius is, aki a Ptolemaidák és Róma kapcsolatát ebben az időszakban egyszerűen csak amicitiának nevezi (Liv. XLIV. 19.10; Eckstein 1999: 406).

Összegzésül tehát elmondhatjuk, hogy a φιλία καί συμμαχία kifejezés említése önmagában még nem jelenti az ilyen típusú szerződések meglétét. Egyszerűen túl sok példánk van arra, hogy a φιλία/amicitia megnevezés csupán informális jellegű „baráti" kapcsolatokat jelent, formális, jogilag kötelező érvényű szerződéskötés nélkül (Eckstein 1999: 407).
Ugyanakkor a szóban forgó korszak római diplomáciai nyelvének flexibilitása (amit egyesek üres frázispufogtatásnak tartanak csupán) miatt azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy a φιλία/amicitia kifejezés jelenléte kétségbevonja az ilyesfajta szerződés meglétét. Miközben az irodalmi források nagy többségében előforduló φιλία καί συμμαχία szókapcsolat egyáltalán nem utal írott szerződésre, néhány esetben ilyen írott megállapodás valóban létezett. Például a Pergamon közelében fekvő Elaiában Kr. e. 129 körül íródott szerződésben az εύνοια καί φιλία kifejezéssel hangsúlyozzák a pergamoni lakosságnak a rómaiak iránt táplált attitűdjét (Syii.3 694, i. 13), amelynek következtében húzza alá a feliratos szöveg a rómaiak a várost a φιλία καί συμμαχία szövetségbe fogadták (ii. 21-22, cf. 47-48), amit Rómában és Pergamonban is bronztáblába vésve állítottak ki (ii. 27-32).
Astypalaia lakossága Kr. e. 105-ben felállította annak a senatusconsuitumnak a kőbe vésett fordítását, amely a római nép és a sziget között fennálló ειρήνη καί φιλία καί συμμαχία megújítását célozta (IG XII. 3.173, ii. 3-4). Valójában ez a felirat egy Rómával kötött formális szövetségi szerződés (foedus sociaie) teljes szövegét őrizte meg számunkra (ii. 28-50).

Arra a kérdésre, hogy a szenátus miért akart szerződést kötni a zsidó néppel, a szokásos válasz így hangzik: mert a szenátus ezzel akarta gyengíteni a Seleukidák (és konkrétan I. Démétrios) hatalmát, lázadásokat szítani a Seleukida birodalom erőterében. Végül is Démétrios engedély nélkül szökött el Itáliából, és római jóváhagyás nélkül foglalta el a trónt.
Amikor Timarchos méd satrapa Kr. e. 161ben fellázadt ellene, egy szenátusi határozat született a felkelés támogatásáról (Diod. XXXI. 27a). A zsidókkal kötött szerződés értelmében, ha bárki megtámadja a zsidó népet, háborúval néz szembe Róma részéről. Mindez valóban plauzibilis feltevésnek látszik, de vajon valóban igaz-e?

Már a fentiekben is felhívtuk rá a figyelmet, hogy a hangzatos deklarációk és szerződések ellenére Róma figyelemreméltó passzivitást tanúsított Keleten ebben az időszakban így a Seleukidák ellen harcolók is lényegében magukra voltak utalva (Gruen 1976: 83-86). A Hasmoneusokkal kötött szerződést is a zsidók kezdeményezték, nem a rómaiak.
A Makkabeusok számára némi nemzetközi figyelem és elismerés ugyanakkor tevőleges segítség nélkül is nagy jelentőséggel bírhatott ebben a halálos küzdelemben. A szenátus pedig nem kötelezte el magát olyasmire, ami szándéka ellenére ránthatta volna bele egy nem kívánt konfliktusba.

Iosephus valószínűleg pontosan idézi a szerződés szövegét: „Minden római alattvalónak tilos háborút viselni a zsidó nép ellen" (Ant. XII. 10.6. [418]). Démétrios tehát szabadon indíthatott támadást a felkelők leverésére, amely Júda Makkabi halálát is okozta. A rómaiak nem voltak kötelesek beavatkozni a „szövetségről és jószándékról szóló" (συμμαχία καί εύνοία) megállapodás betű szerinti értelmében.
Démétrios seregei szabadon dúlhatták a zsidók országát, Róma nem lépett közbe. Semmi nem utal tehát arra, hogy a rómaiak részéről a szerződéskötés célja a Seleukidák tudatos meggyengítése lett volna (Gruen 1984: I. 45). Ugyancsak GRUEN észrevételezte, hogy a rómaiak a szerződést a zsidó néppel (τό έθνος των Ιουδαίων) és nem egy bizonyos vezetővel kötötték meg, így Júda Makkabi utódai arra kényszerültek, hogy újra és újra a szerződés meghosszabbításáért folyamodjanak a szenátushoz. A következő fél évszázadban négy vagy öt alkalommal erősítették meg az egyezményt, udvarias szólamok és barátságos gesztusok keretében.


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés