logo

XXVII Januarius AD

Róma és a Hasmóneus királyok

A Hasmóneus államról általában úgy gondolkodunk, mint amelyben a zsidók újra kivívták a babilóni fogság idején elveszített függetlenségüket. A Kr. e. 167-160 között lezajlott Makkabeus-felkelés következtében valóban sokat lazult a függés a szírektől, de a zsidók csak akkor tudtak végleg megszabadulni az „északi királyság" nyomásától, amikor Kr. e. 64-ben a „Kittim", vagyis Róma bekebelezte a Seleukida királyságot. De lássuk, hogyan alakult Róma és a Hasmóneus állam kapcsolata azt megelőzően, hogy Kr. e. 63-ban az első római legiók rátették lábukat Erec-Jiszráel földjére (Collins 2003).

Bár a rómaiak nem tartották tiszteletben a Júda Makkabival Kr. e. 161-ben megkötött szerződést, vagyis akkor sem léptek fel a fiatal zsidó állam védelmében, amikor annak vezetőjét csatában megölték, azért mindent elkövettek annak érdekében, hogy megosztó politikájukkal gyengítsék a Seleukida birodalmat, és így továbbra is pártolták a Hasmóneusok függetlenedési törekvéseit.
Kr. e. 152-ben Róma és annak szövetségesei: Egyiptom, Kappadokia és Pergamon is Alexander Balas trónigényét támogatta, akiről ugyan senki nem tudott biztosat, de mivel azt állította, hogy ő IV. Antiochos Epiphanés fia, igényt tartott a Seleukida trónra. Alexander Balas Ptolemais (Akkó) kikötőjében szállt partra hadseregével. Az éppen uralkodó Démétrios így a zsidókhoz fordult segítségért, bár korábban, Alkimos főpap halála után (Kr. e. 159) nem nevezett ki utána új főpapot, ezért most úgy találta, hogy a zsidó politikai establishment alakjai között nincs olyan, aki hadsereget tudna szervezni és melléje állna. Nem volt más választása, minthogy a Hasmóneus Jonatánhoz forduljon segítségért, aki a zsidók egyetlen valódi vezetője volt ebben az időben.
Démétrios felhatalmazta Jonatánt, hogy sereget toborozzon, és az élve a lehetőséggel visszafoglalta Jeruzsálemet. Hogy Démétrios tervét megakadályozza, Alexander Balas szintén Jonatánhoz fordult, és még kedvezőbb ajánlatot tett számára: ha melléje áll, őt nevezi ki főpapnak győzelme esetén.

Alexander Balas állta a szavát, és miután Démétriost Kr. e. 151-ben legyőzte, Jonatán lett Júdea kormányzója (στρατηγός és μεριδάρχης), aki a Seleukida tartományt autonóm vazallus állammá tette (Tcherikover 1959/1999: 237-238). Alexander Balas uralma azonban nem tartott sokáig. I. Démétrios fia és örököse, II. Démétrios Nikatór Kr. e. 147-ben nyújtotta be igényét a Seleukida trónra. Alexander Balas pozíciója végleg megrendült, mikor apósa, VI. Ptolemaios is ellene fordult. Bár Jonatán a végsőkig hűséges maradt Alexanderhez, nem tudta megakadályozni annak meggyilkolását Kr. e. 145-ben.
A Seleukida hatalom gyengülésén felbuzdulva Jonatán ostromzár alá vette az Akra erődjét Jeruzsálemben, amivel jelentős engedményeket csikart ki II. Démétriostól.162 Júdea mindössze évi 300 talentummal adózott ezentúl a Seleukidáknak, és három körzetet is megkapott Samáriában. Jonatán így II. Démétrios mellé állt, és akkor is kitartott mellette, mikor Antiochiában Alexander Balas korábbi tábornoka, Tryphón fellázadt ellene és Alexander fiát, VI. Antiochost akarta trónra ültetni.
Jonatán 3000 zsidó katonát küldött Antiochiába, és kimentette Démétriost a lázadók kezéből. Bár Démétrios ezzel megmenekült a biztosnak tűnő haláltól, nem volt abban a helyzetben, hogy Jonatánnak tett ígéreteit beválthassa, ezért a Hasmóneus vezető átállt Tryphón és VI. Antiochos oldalára Kr. e. 144-ben, és Démétriosnak egy ellene küldött hadtestét is megverte Hacórnál.
Jonatán bekebelezte Philistea területét is, és megakadályozta, hogy Démétrios elfoglalja Nyugat-Szíriát. Mindazonáltal Jonatán és Tryphón szövetsége nem volt tartós, és kölcsönösen bizalmatlanok maradtak egymás iránt. Jonatán hamarosan küldöttséget menesztett a római szenátushoz, hogy újra tárgyaljanak a zsidó állam függetlenségének kérdéséről (1Makk 12:1-4). Rómában még javában folytak a tárgyalások, mikor Kr. e. 142-ben Tryphón tőrbe csalta és kivégezte Jonatánt, mint ahogy hamarosan pártfogoltját, VI. Antiochost is, önmagát pedig Szíria királyává tette (Davies-Finkelstein 2008: 316).

Jonatán halálával a zsidók vezetése idősebb testvérére, Simeonra szállt, aki abban az időben a Tyros és az egyiptomi határ között elterülő part menti körzetek kormányzója volt. Simeon folytatta a testvére által megkezdett erődépítési programot, és kiűzte az Akra erődből a Seleukida csapatokat.
A Makkabeus-felkelés kezdete óta most először került Jeruzsálem teljes egészében zsidó kézre. Simeon felajánlotta II. Démétriosnak, hogy segít a trónbitorló Tryphón leverésében, amennyiben a Seleukidák elismerik Júdea függetlenségét, és nem kérnek többé tőlük adót. II. Démétrios, akire nagy nyomás nehezedett Tryphón részéről, ezért nagy szüksége volt Simeon segítségére, elfogadta a feltételeket. Így Kr. e. 142-ben Júdea végleg függetlenedett a Seleukidáktól, és a következő év szeptemberében Simeont kinevezték főpapnak és έθνάρχης-nak (Davies-Finkelstein 2008: 318). Ez utóbbi címre azért volt szükség, mert bár de facto Simeon volt Júdea királya de iure nem lehetett az, mivel a Hasmóneusok nem Dávid házából származtak, így trónigényük a mózesi törvények alapján nem volt legitim. Simeon azonban elődeihez hasonlóan nem bízott a Seleukidák szavahihetőségében, ezért ő is Róma szövetségét kereste.

Numenius, Antiochos fia, Antipatros, Jásón fia, valamint Alexandros, Dórotheos fia alkotta a Spártába és Rómába menő követséget, amely elérte, hogy felújítsák a Hasmóneusokkal kötött korábbi szerződést (1Makk 12:16, 14:22-24, 15:15; AJ XIII. 5.8. [169]; XIV. 8.5. [146]; vö. Wirgin 1974).
A Lucius consul által aláírt levelet (melynek hitelességéről viták folynak) elküldték Rómából II. Démétriosnak Szíriába, VIII. Ptolemaiosnak Egyiptomba, II. Attalosnak Pergamonba, V. Ariarathésnek Kappadokiába, I. Mithridatésnek Parthiába, valamint a térség több más uralkodójának is. Szövegét a Makkabeusok első könyve így rögzítette:

(16) Λεύκιος ύπατος Ρωμαίων Πτολεμαίω βασιλεΐ χαίρειν (17) οί πρεσβευται των Ιουδαίων ήλθον πρός ήμας φίλοι ημών και σύμμαχοι άνανεούμενοι τήν έξ άρχης φιλίαν και συμμαχίαν άπεσταλμένοι άπό Σιμωνος τού άρχιερέως και τού δήμου τών Ιουδαίων (18) ηνεγκαν δέ άσπίδα χρυσην άπό μνών χιλίων (19) ηρεσεν ούν ήμΐν γράψαι τοΐς βασιλεύσιν και ταΐς χώραις όπως μή έκζητήσωσιν αύτοΐς κακά και μή πολεμήσωσιν αύτούς και τάς πόλεις αύτών και τήν χώραν αύτών και ϊνα μή συμμαχώσιν τοΐς πολεμούσιν πρός αύτούς (20) εδοξεν δέ ήμΐν δέξασθαι τήν άσπίδα παρ αύτών (21) εϊ τινες ούν λοιμοί διαπεφεύγασιν έκ της χώρας αύτών πρός ύμας παράδοτε αύτούς Σιμωνι τώ άρχιερεΐ όπως έκδικήση αύτούς κατά τόν νόμον αύτών.

(16) „Lucius, a rómaiak consula, Ptolemaios királynak: Üdv neked! (17) Simeon főpap és a zsidó nép megbízásából akik barátaink és szövetségeseink eljöttek hozzánk követeik, hogy megújítsák velünk a korábbi barátságot és szövetséget, (18) és elhoztak nekünk egy arany pajzsot, amelynek súlya ezer mina. (19) Jónak láttuk tehát megírni a királyoknak és az országoknak, hogy ne terveljenek ellenük semmi rosszat, ne harcoljanak ellenük, sem városaik vagy országuk ellen, és ne szövetkezzenek azokkal, akik harcra készülnek ellenük. (20) Tetszésünkre volt az is, hogy elfogadjuk tőlük a pajzsot. (21) Ha mégis akad néhány hitvány ember, aki országukból hozzátok menekül, adjátok át őket Simeon főpapnak, hogy elbánjon velük törvényük szerint."
(1Makk 15:16-21. Magyar Bibliatársulat ford.)

Az a tény, hogy Róma elismerte ludaeát mint független államot, nem választható el a római külpolitika azon törekvésétől, melynek célja a Seleukidák további gyengítése, és egy későbbi időpontban történő további római expanzió előkészítése volt. Leszámítva a szerződés pszichológiai hatását, ami a zsidó szövetségesek megnyugtatását szolgálta, ennek a levélnek csak igen csekély politikai jelentősége lehetett, ha egyáltalán volt neki. Ahogy arra a római történetíró, lustinus is utalt, ez az elismerés a rómaiaknak nem került semmibe:
„Amikor a [zsidók] Demetriustól elpártoltak, a rómaiak barátságát keresték, és Kelet összes népei közül ők kaptak először függetlenséget, mivel a rómaiak akkoriban könnyen bőkezűsködtek a máséból".

Simeon hamarosan megtapasztalta, hogy a rómaiakban éppoly kevésbé bízhat, mint a Seleukidákban. Mire a levél megérkezett Antiochiába, a parthusok már valószínűleg elfogták II. Démétriost, akit tíz éven át fogságban tartottak. Kr. e. 141-ben testvére, VII. Antiochos Sidetés került a trónra, aki semmibe vette a Tryphónnal kötött megállapodást. Megparancsolta, hogy Simeon vonuljon ki mindazokról a területekről, különösen Ioppéból és Gazarából, melyeket korábban a zsidóknak adtak, továbbá elrendelte, hogy Jeruzsálem újra fogadja be a Seleukida helyőrséget.
Amennyiben Simeon nem hajlandó ezeket a feltételeket teljesíteni, fizessen 1000 talentum ezüstöt, amellyel kártalanítja a Seleukidákat. Simeon ezekkel a szavakkal utasította el VII. Antiochos feltételeit: „Az idegenektől nem vettünk el sem földet, sem javakat. Csak atyáink örökségét szereztük vissza ellenségeinktől, akik egy időben jogtalanul elfoglalták! Most azonban alkalmasnak találtuk az időt arra, hogy atyáink örökségét visszaszerezzük" (1Makk 15:33-34; Mendels 1987; Berthelot 2014).
Végül Simeon beleegyezett, hogy 100 talentumot küld a Seleukidák részére, amennyiben elismerik területi igényeit. Ezt azonban Antiochos nem fogadta el, és azonnal csapatokat küldött Iudaeába, hogy kikényszerítse követeléseinek teljesítését. Miután Simeont két fiával: Mattathiásszal és Júdával együtt Kr. e. 134-ben meggyilkolták, utolsó életben maradt fia, Ióannés Hyrkanos lett a főpap és a zsidó állam vezetője.

Ióannés Hyrkanos (Kr. e. 134-104) hamarosan újabb kihívással találta magát szemben Antiochos Sidetés részéről. Júdeát másodszor is elözönlötték a szír csapatok, és a lakosság Jeruzsálem falai mögött keresett menedéket, melyet Antiochos ostrom alá vett, miután a partvidéket elfoglalta (AJ XIII. 8.2. [236-246]). A szűkös élelemforrásra tekintettel Ióannés Hyrkanos kénytelen volt beleegyezni, hogy a zsidók leteszik a fegyvert, 500 talentumot fizetnek, hogy a szírek ne küldjenek helyőrséget Jeruzsálembe, és évi adót fizetnek azon területek után, melyeket Antiochos Szíria részének tekintett.
Ezek a viszonylag enyhe békefeltételek azt mutatják, hogy Antiochos Sidetésnek sürgető szüksége volt a zsidók segítségére, mivel keleten harcban állt a parthusokkal. Nyilvánvalóan arra is ügyelnie kellett, hogy a túlságosan kemény feltételekkel ne vívja ki maga ellen Róma haragját. Bár az utóbbi a múltban sosem avatkozott be közvetlenül zsidó szövetségesei érdekében, az érvényben lévő kölcsönös segítségnyújtási szerződés értelmében bármikor tehetett volna ilyen lépéseket.

TESSA RAJAK vette észre, hogy az ostrom és benne Hyrkanos illetve Antiochos szerepe két különböző előadásban szerepel Iosephusnál (Rajak 1981). A legkorábbi változatban, vagyis A zsidó háborúban ezt olvassuk:

Άντίοχος δέ κατ οργήν ών ύπό Σίμωνος επαθεν, στρατεύσας εις την Ίουδαίαν έπολιόρκει τόν Ύρκανόν προσκαθεζόμενος τοΐς Ίεροσολύμοις. ό δέ τόν Δαυίδου τάφον άνοίξας, ος δή πλουσιώτατος βασιλέων έγένετο, και ύφελόμενος ύπέρ τρισχίλια τάλαντα χρημάτων τόν τε Άντίοχον άνίστησι της πολιορκίας πείσας τριακοσίοις ταλάντοις και δή και ξενοτροφεΐν πρώτος Ιουδαίων έκ της περιουσίας ηρξατο.

„Eközben Antiochos, mérgében a Simeontól elszenvedett vereség miatt, bevonult ludaeába, megállt Jeruzsálem alatt, és ostrom alá vette Hyrkanost. Ez azonban megnyittatta Dávid sírboltját aki a világ leggazdagabb királya volt -, kivett a sírból több mint 3000 talentumot, és Antiochost 300 talentum lefizetése árán rábírta az ostrom megszüntetésére. A többi pénzen módjában volt idegen zsoldosokat tartani; ő volt az első zsidó, aki ezt megtette". (BJ I. 2.5. [61])

A zsidók történetében ellenben azt olvassuk, hogy Antiochos kemény ostromzárja, amelyben még a csata előtt rengeteg zsidó polgári lakos esett áldozatul, érdekes véget ért. Az ostrom idejére esett ugyanis a Sátorok ünnepe (Szukkót), amely alkalommal Antiochos nemcsak fegyverszünetet biztosított a zsidóknak, hanem „pompás áldozatot is küldött be a városba, tudniillik aranyozott szarvú bikákat, s mindenféle illatszerrel színültig töltött arany és ezüst edényeket" amiben homlokegyenest ellentéte volt IV. Antiochios Epiphanésnak (AJ XIII. 8.2. [242-243]). Antiochos Sidetés enyhe békefeltételek mellett elvonult hadseregével, s ekkor:

Yρκανός δέ τόν Δαυίδου τάφον άνοίξας, ος πλούτω τούς ποτε βασιλείς ύπερέβαλεν, τρισχίλια μέν άργυρίου τάλαντα έξεκόμισεν, όρμώμενος δ ύπό τούτων πρώτος Ιουδαίων ξενοτροφεΐν ηρξατο. γίνεται δ αύτω και πρός Άντίοχον φιλία και συμμαχία...

„Hyrkanos pedig kinyitotta Dávid sírját aki életében gazdagabb volt minden királynál -, és kivett belóle 3000 ezüst talentumot. Ezen a pénzen idegen zsoldosokat fogadott, ő volt az első zsidó uralkodó, aki ezt megtette. Ezután barátságot és szövetséget kötött Antiochos-szal...." (AJ XIII. 8.4. [249-250])

Láthatjuk: ebben a változatban nyoma sincs a megvesztegetésnek. Nagy előkészületek után (a Seleukida király az északi fal mentén száz darab háromemeletes ostromtornyot állított fel) Antiochos Sidetés hirtelen abbahagyja az ostromot, és ajándékokkal halmozza el a jeruzsálemi Templomot, majd visszavonja ostromló seregét. A történet elbeszélésében beállt fordulatot talán Diodóros hatásának tulajdoníthatjuk, akinek szövegét Iosephus a BJ I. és az AJ VII. fejezetének megírásakor még nem ismerte (Rajak 1981: 66-67).

A római történetíró szerint Antiochos tanácsadói az ismert görög antiszemita vádakra alapozva kérték a zsidók és Jeruzsálem megsemmisítését:

Ταΰτα δή διεξιόντες οί φίλοι τόν Άντίοχον παρεκάλουν μάλιστα μέν άρδην άνελεϊν τό έθνος, εί δέ μή, καταλΰσαι τά νόμιμα και συναναγκάσαι τάς άγωγάς μεταθέσθαι. ό δέ βασιλεύς μεγαλόψυχος ων και τό ήθος ήμερος, λαβών όμήρους άπέλυσε των έγκλημάτων τούς Ιουδαίους, φόρους τε τούς όφειλομένους πραξάμενος και τά τείχη περιελών των Ιεροσολύμων.

„Miután Antiochos barátai elmondták ezeket a dolgokat, melegen ajánlották neki, hogy irtsa ki az egész népet, vagy legalábbis törölje el a törvényeiket, és kényszerítse őket, hogy változtassák meg életmódjukat. De mert a király nagylelkű és irgalmas természetű volt, túszokat szedett és megbocsátott a zsidóknak: egyedül a kirótt adót szedte be tőlük és Jeruzsálem falait romboltatta le". (Diod. XXXIV. 1. Grüll T. ford.)

Bár Antiochos Sidetés végül elutasította a zsidó nép kiirtását célzó felvetést, a zsidóellenes vádakat melyek felsorolását itt mellőztük nem cáfolta. Diodórosnál a jeruzsálemi Templomban bemutatott áldozat sem szerepel (Rajak 1981: 69). A Iosephusnál olvasható történet nyilvánvaló célja a szembeállítás IV. Antiochos Epiphanésszel: míg az „Őrült" Seleukida uralkodó disznóvérrel szennyezte be a Templomot, a „Kegyes" Antiochos Sidetés aranyozott szarvú bikákat és más ajándékokat küldött a Szentélybe a Sátorok ünnepén. A történet mégsem Iosephus saját leleménye. Plutarchos Regum et imperatorum apophthegmata című munkájában olvashatók az alábbiak:

των δέ Ιουδαίων, πολιορκοΰντος αύτοΰ τά Ιεροσόλυμα, πρός τήν μεγίστην έορτήν αίτησαμένων έπτά ήμερων άνοχάς, ού μόνον έδωκε ταύτας, άλλά καί ταύρους χρυσόκερως παρασκευασάμενος καί θυμιαμάτων καί άρωμάτων πλήθος άχρι των πυλων έπόμπευσε: καί παραδούς τοϊς έκείνων ίερεΰσι τήν θυσίαν αύτός έπανηλθεν είς τό στρατόπεδον. οί δέ Ιουδαίοι θαυμάσαντες εύθύς έαυτούς μετά τήν έορτήν ένεχείρισαν.

„Amikor Jeruzsálemet ostromolta, a zsidók egy hétnapos fegyverszünetet kértek tőle, hogy megtarthassák legfontosabb ünnepüket, és ő nemcsak ezt adta meg nekik, hanem aranyozott szarvú, felkészített ökröket is küldött és nagy mennyiségű füstölő és illatszert is küldött nekik, és mindezeket menetben vezette fel a város kapujáig. Miután az áldozatot átadták a papoknak, visszatért a táborába. A zsidók elámultak ezen, és az ünnep végeztével kezére adták magukat". (Plut. Mor. 184F, Grüll T. ford.)

Iosephus nyilvánvalóan nem vehette át a történetet Plutarchostól, de az sem valószínű, hogy Plutarchos „bányászta volna elő" azt Iosephus könyveiből; sokkal hihetőbb, hogy közös forrásból dolgoztak (Rajak 1981: 69). Ami a leggyanúsabb a történetben: Hyrkanos hirtelen elvonulása Jeruzsálem alól, és a viszonylag enyhe békefeltételek kiszabása. Alig hihető, hogy ezt pusztán Antiochos Sidetés „kegyessége" indokolta volna.
TESSA RAJAK feltevése szerint a visszavonulás fő oka az volt, hogy a szenátus rendeletben szólította fel Antiochost a visszavonulásra. Ennek a senatusconsultumnak a kiadását azonban Iosephus tévedésből lóannés Hyrkanos idejére tette.

(260) Φάννιος Μάρκου υιός στρατηγός βουλήν ηγαγεν πρό οκτώ ειδών Φεβρουαρίων έν Κομιτίω παρόντος Λουκίου Μαννίου Λουκίου υίοΰ Μεντίνα και Γαΐου Σεμπρωνίου πενναίου υίοΰ Φαλέρνα περί ών έπρέσβευσεν Σίμων Δοσιθέου καί Απολλώνιος Αλεξάνδρου καί Διόδωρος Ιάσονος ανδρες καλοί καί άγαθοί πεμφθέντες ύπό δήμου τοΰ Ιουδαίων, (261) [οϊ] καί διελέχθησαν περί φιλίας της ύπαρχούσης τούτοις καί συμμαχίας πρός Ρωμαίους καί τών δημοσίων πραγμάτων, όπως τε Ιόππη καί λιμένες καί Γάζωρα καί πηγαί καί όσας πόλεις αύτών αλλας καί χωρία πολεμών ελαβεν Άντίοχος παρά τό της συγκλήτου δόγμα ταΰτα άποκατασταθή, (262) ϊνα τε τοΐς στρατιώταις τοΐς βασιλικοΐς μή έξη διά της χώρας της αύτών καί τών ύπηκόων αύτών διέρχεσθαι, καί όπως τά κατά τόν πόλεμον έκεΐνον ψηφισθέντα ύπό Άντιόχου παρά τό της συγκλήτου δόγμα ακυρα γένηται, (263) ϊνα τε πρέσβεις πέμψαντες άποδοθηναί τε αύτοΐς ποιήσωσιν τά ύπ Άντιόχου άφαιρεθέντα καί τήν χώραν διατιμήσωνται τήν έν τω πολέμω διεφθαρμένην, όπως τε αύτοΐς πρός τε βασιλείς καί δήμους έλευθέρους γράμματα δώσιν εις άσφάλειαν της εις οίκον έπανόδου. (264) εδοξεν ούν περί τούτων ταΰτα: άνανεώσασθαι φιλίαν καί συμμαχίαν πρός ανδρας άγαθοός καί ύπό δήμου πεμφθέντας άγαθοΰ καί φίλου.

„Fannius praetor, Marcus fia, február hatodikára összehívta a szenátust; az ülésen jelen volt Lucius Mannius, Lucius Mentinas fia, és Caius Sempronius, Pennaeus Phalernas fia. A zsidók követei: Simeon, Dositheos fia, Apollónios, Alexandros fia, és Diodóros, Jason fia, tiszteletre méltó és nemes férfiak, elóterjesztést tettek a zsidók és rómaiak között fennálló baráti szövetségről, valamint államügyekról, továbbá arról a kérelemról, hogy adják vissza a zsidóknak loppét, a kikötőket, Gazorát, a forrásvidéket, valamint a többi városokat és helységeket, amelyeket Antiochos, a szenátus határozata ellenére, háborúban elvett tólük; tiltsák meg továbbá a király katonáinak az átvonulást az ó országukon és alattvalóik területén, továbbá érvénytelenítsék Antiochosnak minden intézkedését, amit ebben a háborúban a szenátus határozata ellenére tett; küldjenek ki továbbá bizottságot, amely visszaadja nekik az Antiochostól elszakított területeket és felbecsüli, hogy országuk milyen károkat szenvedett a háborúban, végül pedig adjanak a zsidó követeknek a királyokhoz és a szabad városokhoz ajánlóleveleket, hogy biztonságban térhessenek haza. A szenátus úgy határozott, hogy a nemes és baráti zsidó nép tiszteletre méltó követeivel megújítja a barátsági szerzódést." (AJ XIII. 9.2. [260-264])

A zsidó követek által előterjesztett „zsidók és rómaiak között fennálló baráti szövetség" (φιλία καί συμμαχία) nyilvánvalóan a Kr. e. 161-ben Júda Makkabi által megkötött szerződésre utal, amit Jonatán és Simeon is megújított a szenátussal. A szövegben említett „Antiochos"-t legvalószínűbben VII. Antiochos Sidetésszel azonosíthatjuk, aki elfoglalta Gazara, Ioppé és Pégai (Révay fordításában: „a forrásvidék") városait a tengerparton, mielőtt ostrom alá vette volna Jeruzsálemet (Smallwood 1981: 10; Rajak 1981: 73).
A római szenátus határozata valószínűleg éppen a főváros ostroma közben érkezett meg VII. Antiochoshoz, akiknek korábbi Iudaeára vonatkozó intézkedéseit (ψηφισθέντα ύπό Άντιόχου) a szenátus visszavonta; vagy RAJAK értelmezésében: a szenátus rá vonatkozó határozatait (ψηφισθέντα ύπέρ Άντιόχου) megsemmisítette (Rajak 1981: 76).

Iosephus kézirati hagyománya mindkét olvasatot lehetővé teszi. A zsidók szempontjából nézve szinte mindegy, melyiket fogadjuk el: a lényeg, hogy Róma az ó pártjukra állt ebben a kérdésben. Ha mégis a második olvasat volna igaz, az azt jelentené, hogy a rómaiak Jeruzsálem ostroma előtt egyidejűleg támogatták a Seleukida uralkodóházat és a Hasmóneusokat.
Hyrkanos azzal hálálta meg VII. Antiochos váratlan jóindulatát, hogy részt vett a parthusok elleni keleti hadjáratában (AJ XIII. 8.4. [251]; Fischer 1970). Közben a parthusok, hogy még nagyobb zűrzavart keltsenek, II. Démétriost is elengedték fogságából. A Seleukida birodalomban káosz uralkodott. Hogy a felfordulást még jobban növelje, az egyiptomi VII. Ptolemaios Physkón egy Alexander Zabinas nevű újabb trónkövetelőt küldött Szíriába, aki Kr. e. 125ben Damaszkusznál legyőzte Démétriost; de három évvel később VIII. Antiochos Grypos kivégeztette. Ez utóbbit követte IX. Antiochos Kyzikénos Kr. e. 113-ban, de őt két évvel később Grypos részben újra kiszorította a hatalomból. Antiochos Sidetés Kr. e. 129-ben bekövetkezett halála után lóannés Hyrkanos előnyt kovácsolt zűrzavarból, és nemcsak hogy felrúgta a Seleukidákkal korábban kötött békeszerződéseket, de uralmát kiterjesztette Idumeára és Samariára is.

Egy professzionális hadsereg felállításához természetesen külföldi zsoldosokra volt szüksége, s ehhez használta fel a Dávid sírjában talált kincseket. Idumaea és Samaria Ezeknek a területeknek a meghódítása nagy jelentőséggel bírt Júdea további története szempontjából. Ióannés Hyrkanos erőszakkal rákényszerítette a judaizmus felvételét az edomitákra (Weitzman 1999), aminek egyik a zsidóság szempontjából gyászos politikai következménye az lett, hogy a rómaiak csaknem százötven éven át ráerőltethették az Antipatrida uralkodókat Iudaeára. Ráadásul Samaria elfoglalása után Ióannés Hyrkanos leromboltatta a Garizim-hegyi szentélyt, amivel áthidalhatatlan szakadék keletkezett a zsidók és szamaritánok kapcsolatában (Schwartz 1993; D^browa 2007). A következő kétszáz év során nem kis részben ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően Iudaea etnikai és geopolitikai helyzete instabillá vált.

A hódításokat természetesen a Seleukidák sem szemlélték tétlenül, ezért a várható ellenlépések megelőzése érdekében Ióannés Hyrkanos ismét követséget menesztett Rómába, hogy felújítsák a zsidók és rómaiak közötti szövetséget, és hogy a szenátussal elismertesse az expanziós lépéseket (Schatzman 2012). A rómaiak azonban érthetően ambivalens módon álltak hozzá az ügyhöz. Egyrészről érdekükben állt a Seleukida hatalom további gyengítése, másrészről óvakodtak attól, hogy a Hasmóneus királyságot túlságosan megerősítsék, és további hódításokra biztassák.
A rómaiak implicite tudomásul vették Iudaea területi igényeit, de egy szót sem ejtettek arról, hogy ezeket jogszerűnek is találták. Ugyancsak kérdéses, hogy egy ilyen szerződés milyen hatást ért el a Seleukida udvarban. Néhány év múlva a „barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés" próbájára is sor került.

Ióannés Hyrkanos Kr. e. 113-ban edomita telepeseket akart Samáriába küldeni, amit az előbbiek zokon vettek, és segítséget kértek IX. Antiochos Kyzikénostól, aki örömest eleget tett a hívásnak. Seregével megtámadta ludaeát és számos tengerparti várost elfoglalt, köztük a szenátusi szerződésben szó szerint említett Ioppét is.
Ióannés Hyrkanos megragadva az alkalmat újra küldöttséget menesztett Rómába, hogy bepanaszolja a Seleukida uralkodót. A rómaiak hajlottak a zsidók kérésére, és egy újabb dekrétumot fogalmaztak. Ennek szövege a pergamoni tanács dekrétumába illesztve maradt fenn, illetve Flavius Iosephus innen másolta ki:

(247) έπεί Ρωμαίοι κατακολουθούντες τη των προγόνων αγωγή τούς ύπέρ της κοινής άπάντων άνθρώπων άσφαλείας κινδύνους άναδέχονται και φιλοτιμούνται τούς συμμάχους και φίλους έν εύδαιμονία καί βεβαία καταστησαι ειρήνη, (248) πέμψαντος πρός αύτούς τού έθνους τού Ιουδαίων καί Ύρκανού τού άρχιερέως αύτων πρέσβεις Στράτωνα Θεοδότου Άπολλώνιον Αλεξάνδρου Αινείαν Αντιπάτρου Αριστόβουλον Άμύντου Σωσίπατρον Φιλίππου ανδρας καλούς καί άγαθούς, (249) καί περί των κατά μέρη έμφανισάντων έδογμάτισεν ή σύγκλητος περί ών έποιήσαντο τούς λόγους, όπως μηδέν άδικη Άντίοχος ό βασιλεύς Άντιόχου υιός Ιουδαίους συμμάχους Ρωμαίων, όπως τε φρούρια καί λιμένας καί χώραν καί εϊ τι αλλο άφείλετο αύτων άποδοθη καί έξη αύτοΐς έκ των λιμένων μηδ έξαγαγεΐν, (250) ϊνα τε μηδείς άτελής ή έκ της Ιουδαίων χώρας η των λιμένων αύτων έξάγων βασιλεύς η δημος η μόνος Πτολεμαίος ό Άλεξανδρέων βασιλεύς διά τό είναι σύμμαχος ήμέτερος καί φίλος, καί τήν έν Ιόππη φρουράν έκβαλεΐν, καθώς έδεήθησαν: (251) της βουλης ήμων Λούκιος Πέττιος άνήρ καλός καί άγαθός προσέταξεν, ϊνα φροντίσωμεν ταύτα ούτως γενέσθαι, καθώς ή σύγκλητος έδογμάτισεν, προνοησαί τε της άσφαλούς εις οίκον των πρεσβευτών άνακομιδης.

„Mivel a rómaiak őseik példájára minden áldozatra készek a közjó érdekében, s mindenképpen igyekeznek barátaiknak és szövetségeseiknek jólétét és békéjét biztosítani, a tanács Hyrkanos főpap és a zsidók tiszteletre méltó követeinek, Stratónnak, Theodotos fiának; Apollóniosnak, Alexandros fiának; Aineiasnak, Antipatros fiának; Aristobulosnak, Amyntas fiának; Sósipatrosnak, Philippos fiának előterjesztésére, miután meghallgatta részletes előadásukat, elhatározta, hogy kívánságuk szerint Antiochos királynak, Antiochos fiának meghagyják, hogy a zsidókat, a rómaiak szövetségeseit, semmi tekintetben sem szabad zaklatnia, és vissza kell adnia nekik minden erődöt, kikötőt és területet és minden egyebet, amit elvett tőlük, és szabad legyen nekik a kikötőikből árut kiszállítani, de zsidó földről és kikötóból senkinek, sem királynak, sem alattvalónak nem szabad semmit sem kivinnie a vám megfizetése nélkül; ez alól csupán Ptolemaios alexandriai király a kivétel, mert ó barátunk és szövetségesünk; végül Ioppé helyőrségét is el kell távolítani, a zsidók kérelme szerint. Ennélfogva tanácsunk tagja, a tiszteletre méltó Lucius Pettius elrendelte, hogy kötelességünk gondoskodni a szenátus határozatának pontos végrehajtásáról, és biztosítani a követek zavartalan hazautazását." (AJ XIV. 10.22. [247-251])

Ám ez a szöveg sem tartalmazott ultimátumot, sem szankciókat arra az esetre, ha a Seleukidák nem engedelmeskednének a felszólításnak. A rómaiak számára nem jött még el az idő a közvetlen beavatkozásra a Közel-Keleten. A zsidók így saját erejükre voltak utalva, ha fel akarták szabadítani a szírek által elfoglalt földjüket.
Figyelembe véve a Hasmóneus királyok korábbi politikáját, továbbá Róma keleti terjeszkedését az Attalida királyság bekebelezése (Kr. e. 133-123) után, a várható lépés az lett volna, ha Alexander Iannaios (Kr. e. 103-76) is mindent megtesz a szenátussal kötött szerződés felújításáért. Mégsem így történt, vagy legalábbis nem tudunk róla, hogy Iannaios ilyen lépést tett volna.
„Talán nem bízott a rómaiakban természeténél fogva senkiben sem bízott. Talán tudatában volt annak, hogy a Rómával kötött szövetség egyirányú utca: Róma csak akkor tartja be a szerzódést, ha az külpolitikailag előnyös a számára. Iannaios szilárdan kitartott semlegessége mellett mind a szíriai királyok belháborújában, mind a keleti és nyugati hatalmak közötti háborúkban" írta SOLOMON ZEITLIN.

Iannaios akkor is távol tartotta magát a beavatkozástól akkor, amikor Armenia és Pontus a Seleukida királyság elleni expanziója miatt konfliktusba került Rómával (Stern 1981). Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Iannaios közismert ellenségessége a legbefolyásosabb zsidó vallási felekezet: a farizeusok irányában, súlyos belpolitikai válságot okozott.
A farizeusok által feltüzelt nép haragjától csak görög zsoldosai tudták megmenteni a királyt. A konfliktus legalább 6000 ember halálát okozta, és a rendszer fő ellenségei egy időre a farizeusok lettek (Schwartz 1992). Az utóbbiak elkeseredésükben a szírekhez akartak fordulni, ami Iannaios szemében természetesen egyenlő volt a hazaárulással. III. Démétrios Eukairos viszont örömmel vette a farizeusok felkérését, hogy avatkozzon be Júdeában. (Feltehetően vallási autonómiát ígért számukra abban az esetben, ha az ország újra a Seleukidák vazallusa lett volna.)

Kr. e. 88-ban kb. 40 000 fős sereggel köztük nagyszámú zsidóval támadta meg a nagyjából feleakkora haderővel rendelkező lannaiost (Dbrowa 2011). Ahogy az várható volt, a király vereséget szenvedett, és Samaria hegyei között keresett menedéket. A szírek győzelme azonban a nép és a farizeusok kapcsolatában, de a farizeusokon belül is megosztást hozott. Az újabb szír hódításon fel-háborodott lakosságból hatezren csatlakoztak üldözött királyukhoz.
A nép és talán a parthusok (Aberbach 1985) támogatásával Iannaios visszanyerte erejét, és meghátrálásra kényszerítette a Seleukida haderőt. Miután a közvetlen külső fenyegetés elmúlt, belső ellenségei ellen fordult és a továbbra is ellenálló farizeusokat vagy megölte, vagy száműzte. Így Iannaios utolsó évei viszonylag békésen teltek, ami lehetővé tette számára a terjeszkedést, különösen északon.
A Seleukida állam IX. Antiochos Kyzikénos Kr. e. 95-ben bekövetkezett halála után az anarchia állapotába süllyedt. Legalább hat trónkövetelő próbálta megszerezni a Szíria feletti hatalmat. Iustinos szerint az észak-szíriai városok az egymással versengő Seleukidák helyett behívták Tigranés arméniai királyt, és felkérték, hogy országukban állítsa helyre a rendet: „végül mindnyájan Armenia királya, Tigranes személyében egyeztek meg, akit hazai erőin kívül a parthusokkal való szövetsége és a Mithridatésszal fennálló rokonsága is támogatott. Tehát meghívták őt Syria trónjára és tizenhét éven keresztül a legnagyobb nyugalomban uralkodott az országon. Sem azt nem vélte szükségesnek, hogy másokat háborúval zaklasson, sem azt, hogy háborút indítson mások ellen, ha őt zaklatták" (lust. Epit. XL. 1. Horváth János ford.)

Tigranés tehát elfoglalta Szíriát, és csapataival Kr. 86-69 között az országban maradt. A király baráti kapcsolatokat alakított ki lannaiosszal, akinek megengedte, hogy észak felé terjeszkedjen. A helyzet azonban jelentősen megváltozott Iannaios halála után. Az erőszakkal kikényszerített béke Iudaeában hamar felbomlott: az ország a farizeus és a szaddukeus párt küzdelmétől szenvedett, és ezzel kitette magát az armeniai beavatkozás lehetőségének.
A Iannaios által száműzött farizeus vezetők visszatértek, és sürgették azokat a vallási és társadalmi reformokat, amelyek miatt konfliktusba kerültek Iannaiosszal. A problémát tovább bonyolította, hogy a király végakaratának megfelelően özvegye, Salomé Alexandra követte őt a trónon (Kr. e. 76-67). Ez a tény szükségessé tette a vallási és szekuláris hatalom megosztását, minthogy nő nem tölthette be a főpapi tisztséget (Zeitlin 1960; Baltrusch 2001; Lambers-Petry 2003; Ilan 2006; Atkinson 2012).

Alexandra ezért legidősebb fiát, Hyrkanost jelölte a hivatalra. A vallással összefüggő hivataloknak csaknem mindegyikét visszakapták a farizeusok, akik természetesen nem elégedtek meg ezzel, hanem a politika, a hadügyek és a társadalom egyéb területeiről is ki akarták szorítani a szaddukeusokat (Mason 2001).
Mivel az utóbbiak már-már puszta létüket is fenyegetve érezték, Iannaios fiatalabb fiához, Aristobuloshoz fordultak segítségül. Az agresszív és ambiciózus természetű herceg, akit anyja lényegében mellőzött a kormányzásból, örömmel vette a szaddukeusok kérését. Aristobulos meggyőzte anyját, hogy a szaddukeus vezetőknek adja át a Jeruzsálemtől távolabb lévő iudaeai erődök parancsnokságát, amivel nyilván saját államcsínyét próbálta előkészíteni (AJ XIII. 16.5-6. [422-432]).

Közben Róma azon fáradozott, hogy a Mithridatés ellen vívott háború eredményeképpen kiterjeszti közvetlen hatalmát a levantei térségre. Alexandra királynő Ptolemaios Lathyros egyiptomi királlyal együtt semleges maradt ebben a konfliktusban, és még akkor sem nyújtott Róma számára segítséget, amikor annak győzelme világossá vált. Júdea függetlenségét a védelmi képesség növelésével akarta biztosítani: erődöket épített, és a megnövelt adóból külföldi zsoldosokat toborzott. Júdea belső politikai bizonytalansága azonban sebezhetővé tette az országot egy külső beavatkozás előtt. Először Tigranés próbálta kiterjeszteni hatalmát azzal, hogy magát a föníciai partvidék urának kiáltotta ki, és ostrom alá fogta Ptolemaist.

Alexandra küldöttséget menesztett Tigranéshez, aki saját szerencsétlenségére Mithridatésszel kötött szövetséget (Rocca 2005; Traina 2012). Ennek okán Kr. e. 69-ben Lucullus legiói megtámadták Armeniát, s ezzel arra kényszerítették Tigranést, hogy valamennyi csapatát vonja ki Szíriából (AJ XIII. 16.4. [419-421]; vö. BJ I. 5.3. [116]). Bár Szíria ennek következtében kikerült az armeniai fennhatóság alól, a szenátus még mindig nem határozta el magát Szíria bekebelezésére.
Lucullus visszaadta a trónt XIII. Antiochos Asiatikos számára. Ezzel a direkt beavatkozással azonban megkezdődött Róma uralmának kiterjesztése Szíriában is. Miután 64-ben Róma megszerezte a teljes hatalmat Szíria felett, már csak alkalom kérdése volt, hogy uralmát Iudaeára is kiterjessze. Ezt az alkalom Pompeius Magnus keleti hódításainak idején következett be, az alkalmat pedig II. Hyrkanos és II. Aristobulos polgárháborúja szolgáltatta.


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés