logo

XV Quintilis AD

Antiochos a Szentélyben

A Seleukida királyság nyolcadik uralkodója, IV. Antiochos (Kr. e. 175-164) Eleusisban találkozott a római szenátus követeivel. Ez az Eleusis azonban nem az Athéntól húsz kilométerre fekvő, misztériumáról nevezetes Démétér-szentély volt, hanem az Alexandria falai előtt, a Kanóposi-csatorna mellett fekvő templom, amelyet a Démétér-Koré kultusznak szenteltek, s ahol az egyházatyák nem feltétlenül hiteles tudósítása szerint erotikus drámákat szoktak előadni.
A magát Kr. e. 173/172 után pénzein „Megnyilatkozott Isten" (Θεός Επιφανής), feliratain pedig „Ázsia megváltója" (σώτηρ της Ασίας, OGIS 253) névvel illető Seleukida uralkodó akit alattvalói a háta mögött Epimanésnak, azaz „Őrjöngőnek" csúfoltak (Polyb. XXVI. 1; XXXI. 3-4; Liv. XLI. 19-20) -, túl volt élete addigi legsikeresebb hadjáratán: az ún. hatodik szír háború során megkaparintotta a Taurus-hegységtől délre fekvő KoiléSyriát, beleértve a zsidók államát is, és most az Egyiptom feletti uralomra fájt a foga. Ő is Nagy Sándor álmát dédelgette: a makedón világbirodalom helyreállítását.
Antiochos döntőbíróként lépett fel a Ptolemaida-ház éppen aktuális belviszályában ez volt az ürügy a beavatkozásra. Hatalmas flottája, és ötvenezer fős, modern hadserege már-már körülkerítette Alexandriát, mikor a fent említett Eleusisban váratlan esemény történt (Morgan 1990; Mittag 2006). Ennek megértéséhez azonban egy pillantást kell vetnünk a külpolitikai helyzetre.

Az Kr. e. 175-ben trónra lépő IV. Antiochos Epiphanés éppoly számító módon, ahogyan bátyját, IV. Seleukost megölette abban az évben indult meg csapataival Egyiptom ellen, mikor a hatalmas Seleukida birodalom legerősebb ellenfele, Róma, megkezdte Makedonia elleni harmadik hadjáratát. Az eleinte a rómaiak számára kedvezőtlenül alakuló hadi helyzetet L. Aemilius Paullus tábornok fordította meg, aki a Pydnánál 168. június 21-én vívott csatában megsemmisítő vereséget mért Perseus király seregeire.
IV. Antiochos a makedónokkal fennálló rokonság ellenére sem nyújtott segítséget az anyaországnak; inkább saját pecsenyéjét sütögette a Közel-Keleten és Egyiptomban. Jó oka volt erre: apját, a „Nagy"-nak nevezett III. Antiochos Theost a rómaiak egyszer már kiszorították Makedóniából és Kis-Ázsiából, s a phrygiai Apameiában Kr. e. 188-ban megkötött békeszerződésben megtiltották neki, hogy a Taurus-hegységen túl vezesse csapatait.
A rómaiak persze nem elégedtek meg a szerződés rituálisan bronzba vésett szövegével, hanem biztosítékul Rómába vitték III. Antiochos azonos nevű fiát, aki így egész ifjúságát az Imperium Romanum fővárosának arisztokrata köreiben töltötte (Mittag 2006). Bizonyára apja megaláztatása, s a Rómában töltött évek tapasztalatai is átfutottak IV. Antiochos Epiphanés agyán, mikor Alexandria falai alatt állva meglátta az ellene felsorakozott római legiókat, élükön C. Popilius Laenassal, az Kr. e. 172. év consulával. De adjuk át a szót Liviusnak, aki így beszéli el a történteket:

„Quos cum advenientis salutasset dextramque Popilio porrigeret, tabellas ei Popilius scriptum habentis tradit atque omnium primum id legere iubet. Quibus perlectis cum se consideraturum adhibitis amicis, quid faciendum sibi esset dixisset, Popilius pro cetera asperitate animi virga, quam in manu gerebat, circumscripsit regem ac priusquam hoc circulo excedas inquit redde responsum, senatui quod referam. Obstupefactus tam violento imperio parumper cum haesitasset, faciam inquit quod censet senatus. Tum demum Popilius dextram regi tamquam socio atque amico porrexit.

„Mikor az odaérkező követeket üdvözölve kezét nyújtotta Popiliusnak, az átadta neki a szenátusi határozatot tartalmazó okiratot, s felszólította, hogy mindenekelőtt ezt olvassa át. A király, miután átolvasta, közölte, hogy baráti társaságban szeretné megbeszélni, hogy mit tegyen. Popilius a rá jellemző nyerseséggel a kezében lévő pálcával egy kört rajzolt a király köré, s kijelentette: »Mielőtt ebből a körből kilépnél, mondd meg a választ, amit megvihetek a szenátusnak!« A király, meghökkenve az annyira határozott utasítás miatt, egy ideig habozott, majd így válaszolt: »A szenátus határozata szerint fogok cselekedni!« S Popilius csak ekkor nyújtotta oda kezét a királynak, mint szövetségesnek és barátnak."
(Liv. XLV. 12. Muraközy Gyula ford.)

A római történetíró elbeszélésében csak aprócska részlet, de a későbbiek megértése szem-pontjából fontos, hogy C. Popilius Laenas épp Délos szigetén állomásozott, mikor a Makedonia feletti római győzelem hallatán elindult flottája élén IV. Antiochos megfékezésére. Néhány napot még Rhodos szigetén töltött, majd onnan érkezett Alexandria alá.

Az „Őrjöngő" (Έπιμανής) Antiochos a kudarcba fulladt egyiptomi hódítás miatti dühét a kicsiny, ám gazdag zsidó államra zúdította. Csakhogy IV. Antiochos áldatlan jeruzsálemi ténykedésének pontos kronológiája máig vita tárgyát képezi. Abban teljes az egyetértés a történészek között, hogy az uralkodó a sorrendben hatodik szír háború során két ízben támadta meg Egyiptomot, és kétszer vonult vissza onnan: először Kr. e. 170/169-ben, másodszor Kr. e. 168-ban; abban a kérdésben viszont, hogy melyik alkalommal történt Jeruzsálem kirablása és a Szentély megszentségtelenítése, nincs egység a kutatók között (Schwartz 2001: 45). Ennek legfőbb oka, hogy az eseményre vonatkozó két legfontosabb forrásunk: a Makkabeusok első és második könyve eltérően adja meg a szentélygyalázás időpontját.
Az 1Makk 1:20 szerint az esemény a Seleukida időszámítás 143. évében történt, ami átszámítva Kr. e. 170/169-re, vagyis az első visszavonulás idejére esik. A 2Makk 5:1 azonban kifejezetten a második támadás utánra teszi az esemény idejét (τήν δευτέραν έφοδον... έις Αίγυπτον). Ezt az ellentmondást DOV GERA úgy próbálta meg feloldani, hogy az έφοδον kifejezést „megközelítés"nek és nem „támadás"-nak fordította, és azt IV. Antiochosnak a 2Makk 4:21-ben szereplő jaffai kitérőjére vonatkoztatta (Gera 1998: 155-156), de az a magyarázat sem történetileg, sem filológiailag nem helytálló. Azzal sem zárhatjuk le a kérdést, hogy Antiochos talán mindkét alkalommal kirabolta a Templomot. Az 1Makk szerzője hosszú listát közöl az elrabolt szent tárgyakról:

(20) και έπέστρεψεν Άντίοχος μετά τό πατάξαι Αίγυπτον έν τω έκατοστω καί τεσσαρακοστω καί τρίτω έτει καί άνέβη έπί Ισραηλ καί άνέβη εις Ιεροσόλυμα έν οχλω βαρεΐ (21) καί είσηλθεν εις τό άγίασμα έν ύπερηφανία καί έλαβεν τό θυσιαστήριον τό χρυσούν καί τήν λυχνίαν τού φωτός καί πάντα τά σκεύη αύτης (22) καί τήν τράπεζαν της προθέσεως καί τά σπονδεΐα καί τάς φιάλας καί τάς θυΐσκας τάς χρυσας καί τό καταπέτασμα καί τούς στεφάνους καί τόν κόσμον τόν χρυσούν τόν κατά πρόσωπον τού ναού καί έλέπισεν πάντα (23) καί έλαβεν τό άργύριον καί τό χρυσίον καί τά σκεύη τά έπιθυμητά καί έλαβεν τούς θησαυρούς τούς άποκρύφους οϋς εύρεν (24) καί λαβών πάντα άπηλθεν είς τήν γην αύτού καί έποίησεν φονοκτονίαν καί έλάλησεν ύπερηφανίαν μεγάλην.

„Hatalmas sereggel betört Jeruzsálembe, fennhéjázó módon behatolt a Szentélybe, elvitte az illatáldozati aranyoltárt és a gyertyatartót minden tartozékával együtt. Ugyancsak elvitte az áldozati kenyerek asztalát, az áldozati edényeket, a poharakat, az arany füstölőket, a kárpitot, a koszorúkat és az arany díszeket a Templom homlokzatáról is mind leszedette. Elvitte az aranyat, ezüstöt és a szent edényeket, a rejtekhelyeken levő kincsekkel mind, amit csak talált. Mindent összeszedve visszatért országába." (1Makk 1:20-24)

A 2Makk 5:15-16 ugyan nem részletezi a tárgyakat („tisztátalan kezeivel megragadta a szent edényeket, és szentségtelen kezeivel szétszórta az ajándéktárgyakat, melyeket más királyok a hely dicsőségének és tisztességének növelésére fogadalmi ajándékként adományoztak"); de ha az 1Makk-nak adunk igazat, és Antiochos valóban elvitte a Templomi felszerelések színe-javát, akkor másodszorra már nem sok minden elrabolnivalója maradt.
DÁNIEL SCHWARTZ szerint az 1Makk 1:24-ben szereplő φονοκτονία főnév, amit hagyományosan „mészárlás"-nak szoktak fordítani, valójában „rituális beszennyezés"-t jelent (vö. 4Móz 35:33; Zsolt 105[106]: 38). Az elbeszélés azonban így is kevéssé hihető, mivel mondja SCHWARTZ ha az első alkalommal nem is történt mészárlás, a Templom egy napig sem tudott volna az elrabolt szent tárgyak nélkül működni, nemhogy egy évig.
A Szentély kirablására válaszul pedig minden bizonnyal azonnali felkelés robbant volna ki a zsidó körében. Másodlagos forrásunk, Flavius Iosephus is megerősíti, hogy IV. Antiochos kétszer járt Jeruzsálemben: először a Seleukida éra szerinti 143-ban (Ant. XII. 5.3. [246-247]), majd 145-ben (Ant. XII. 5.4. [248]), ami Kr. e. 170/169-nek, illetve Kr. e. 168/167-nek felel meg. A kontextusból az is kiderül, hogy Iosephus szerint a templomrablás és a mészárlás a második látogatás alkalmával történt (Ant. XII. 5.4. [249-250]). Az 1Makk beszámolóját tehát úgy tűnik hiteltelennek kell minősítenünk.

1997-ben MAGEN BROSHI és ESTHER ESHEL publikálta a 4Q248 jelzésű qumráni töredéket, amit Egy görög király tettei címmel láttak el, holott a szövegben expressis verbis nem esik szó semmiféle királyról (Broshi-Eshel 1997).

„[.és uralkodni fog] Egyiptom és Görögország [felett, és [az Istenek Isten]e ellen felem[eli magát]. És így eszik majd [a húsát]

[fia]iknak és lányaiknak az ostromnál [Alexandria mellett.]

[És] az Úr kiküldi Szellemét az ő földjeikre, és vissza[tér Alexandriából]

(5) [és] Egyiptomba jön és eladja annak földjét, és felmegy a Szentély Városába és megszerzi azt és annak min[den kincsét,] és felforgatja az (idegen) népek országait, és (azután) visszatér Egyip[tomba.]

És mikor a sze[nt] nép hatalmának megtörése [véget ér, majd]

(10) [mindezek] a dolgok [be fognak teljesedni. És] [Izrael] gyermekei megtérnek."

A szöveg lacunái ellenére valószínű, hogy abban tényleg egy király cselekedeteiről esik szó, aki Egyiptom ellen támad, elfoglalja azt, majd onnan visszatérve kirabolja a „Szentély Városá"-t, vagyis Jeruzsálemet (ωτρηη Ty).
A töredékes szöveg nyilvánvaló egyezést mutat a Dániel könyvének 11. fejezetében leírtakkal, sőt a 12. fejezetből egy szó szerinti átvétel is található benne (Eshel 2008). Az is nagy kérdés, hogyan értelmezzük a „Szentély Városa" kifejezést. LAWRENCE SCHIFFMANN szerint ez a Templom temenosára vonatkozik, de ő valószínűleg csak azért ragaszkodik ehhez az értelmezéshez, mert az IMakk elbeszélése szerint Antiochos a „kirabolta a Templomot" (Schiffmann 2008: 63-64).
Valójában mint azt DÁNIEL SCHWARTZ meggyőzően kimutatta a „Templom Városa" kifejezés egész Jeruzsálemet jelenti, ami összhangban áll a 2Makk és Iosephus tudósításával, miszerint Antiochos első alkalommal a várost, a második támadásakor pedig a Templomot rabolta ki (Schwartz 2001: 52). Ezt a magyarázatot támasztja alá az is, hogy a 4Q248 szerzője az elrabolt javakat „kincsek"-nek (πη^ΐΝ) nevezi, ami aligha fordulhatott volna elő, ha valóban a templomi „szent tárgyak" elrablásáról lett volna szó. Ez harmonizál a Dán 11:28b versével is, amelyben a gondok szintén az Egyiptomból való második visszatérés után kezdődtek. Ha Antiochos valóban kétszer támadt rá Jeruzsálemre, a második lehetett a nagyobb jelentőségű ezt támasztja alá az is, hogy ezután tört ki a Makkabi-felkelés.
A 4Q248-as töredék természetesen nem a modern értelemben vett történeti bizonyíték (hiszen történetírás, műfaji értelemben, nem is létezett Qumránban), hanem amellett szóló érv, hogy a IV. Antiochos nevéhez fűződő események és az azok eszkatologikus interpretációja mélyen gyökeret vert a zsidó hagyományban.

IV. Antiochos ezzel a fellépésével a zsidó (és későbbi keresztény) történelemértelmezés szerint az archetipikus főgonosszá, az „antimessiás" megtestesítőjévé vált (Kooten 2009; Scolnic 2012). A modern kutatók közül akadnak azonban olyanok és bizonyára voltak ilyenek már az ókorban is -, akik Antiochost nem gonosz elnyomónak, hanem csupán vallási reformernek látják és láttatják. Ezek előfutára ÉLIÁS BICKERMAN volt, aki 1937-ben megjelent könyvében: Der Gott der Makkabaer: Untersuchungen über Sinn und Ursprung der makkabaischen Erhebung már kifejtette, hogy a gonoszságokat nem az uralkodó, hanem a hellenizált papság követte el (Bickerman 1979).
A modern főáramú kutatás azonban elutasította ezt az elméletet, sőt már ennek egyéni pszichológiai és kortörténeti hátterét is feltárta (Baumgarten 2007). Forrásaink közül a Makkabeus-könyvek részletezik a király egyértelműen a zsidó vallás felszámolására irányuló súlyosan elnyomó intézkedéseit, amelyeket ráadásul tűzzel-vassal hajtottak végre. Az 1Makk 1:41 szerint ez a Seleukida birodalom egészére ki-terjedő „gleichschachtolás" valamiféle vallási egységesítést célzott meg:
„A király előírta egész birodalmának, hogy mindenkinek egy néppé kell válnia, és hogy el kell hagynia sajátos szokásait" bár erre egyelőre máshonnan nincsenek konkrét bizonyítékok (Bunge 1979; Gruen 1993).

Antiochos rendelete, amely a zsidók számára betiltotta a templomi áldozatokat, a szombat és a mózesi ünnepek betartását, a körülmetélést és a Tóra olvasását, emellett elrendelte a pogány oltárok és szobrok felállítását (köztük Zeus Olympiosét magában a Templomban), és azok tevőleges tiszteletét, gyakorlatilag a zsidóság ősi vallásának felszámolását jelentette (Doran 2011). A templomrablás bizonyítéka, hogy Pausanias még a Kr. u. 2. században is látta a jeruzsálemi Szentély függönyét Olympiában, Zeus templomában:
„Olympiában Antiochos egy gyapjúból készült, Assyriában szőtt, és föníciai bíborral festett függönyt ajánlott fel" (V. 12.4).

A „Szentély városát", Jeruzsálemet újraalapították, és hellenisztikus po/is-alkotmánnyal ruházták fel (Saulnier 1994; Grabbe 2002). Többé nem a Vének Tanácsa, a Szanhedrin szava számított, hanem a „városi tanácsé és a népé" (βουλή καί ό δήμος), amely utóbbi megnevezés természetesen csak a teljes jogú polgárokra vonatkozott. A hellenista Jasón főpap összeállította azok névsorát, akik Jeruzsálemben „Antiochia polgárainak számítottak" (2Makk 4:9).
Ezt a kifejezést BICKERMAN úgy értelmezte, hogy az a görög kultúrájú zsidók autonóm jogokkal felruházott közösségét (politeuma) jelenti, amely a Seleukida fővárosról kapta elnevezését, mivel a hellenizáció folyamatát innen irányították, és a politeuma tagjai is ezt tartották valódi fővárosuknak (Bickerman 1979: 59-65; Cohen 1994).
Egyes kutatók azt is feltételezik, hogy Jasón a zsidók szellemi központját Antiochos tiszteletére átnevezte Antiochiának (Goldstein 1976: 85); míg mások egy a városon belül létrehozott polis--enklávét feltételeznek „Jeruzsálemen-belüli-Antiochia" néven (Schwartz 2008: 530532). A politeuma tagjai azután a zsidók hellenizációjának legfőbb előmozdítói lettek (Gruen 1993: 242-243). Antiochos intézkedései tehát pártfogókra találtak a zsidóság bizonyos köreiben. A Makkabeusok könyveiben így írnak erről:

(11) έν ταΐς ήμέραις έκείναις έξηλθον έξ Ισραηλ υιοί παράνομοι και άνέπεισαν πολλούς λέγοντες πορευθωμεν καί διαθώμεθα διαθήκην μετά των έθνων των κύκλω ήμών οτι άφ ής έχωρίσθημεν άπ αύτών εύρεν ήμας κακά πολλά (12) καί ήγαθύνθη ό λόγος έν όφθαλμοΐς αύτών (13) καί προεθυμήθησάν τινες άπό τού λαού καί έπορεύθησαν πρός τόν βασιλέα καί εδωκεν αύτοΐς έξουσίαν ποιησαι τά δικαιώματα των έθνών (14) καί φκοδόμησαν γυμνάσιον έν Ιεροσολύμοις κατά τά νόμιμα των έθνων.

„Abban az időben törvényszegő emberek támadtak Izraelben, akik sokakat megtévesztettek, mondván: menjünk, és kössünk szövetséget a körülöttünk lakó pogány népekkel, mert amióta elkülönítettük magunkat tőlük, sok baj ért bennünket. És tetszetősnek tűnt előttük e beszéd. Akadtak tehát néhányan a nép között, akik készek voltak ezzel a királyhoz menni. Így kaptak tőle teljhatalmat arra, hogy pogány szokásokat vezessenek be. Jeruzsálemben pogány módra gymnaseiont létesítettek, eltávolították magukról a körülmetélés jelét, és hűtlenül elhagyták a szent szövetséget. Újra összekeveredtek hát a pogányokkal, és arra vetemedtek, hogy gonoszt cselekedjenek." (1Makk 1:11-14)

άσμένως γάρ ύπ αύτην την άκρόπολιν γυμνάσιον καθίδρυσεν καί τούς κρατίστους των έφήβων ύποτάσσων ύπό πέτασον ηγαγεν... ώστε μηκέτι περί τάς τοΰ θυσιαστηρίου λειτουργίας προθύμους είναι τούς ίερεΐς άλλά τοΰ μέν νεώ καταφρονοΰντες καί των θυσιων άμελοΰντες εσπευδον μετέχειν της έν παλαίστρη παρανόμου χορηγίας μετά την τοΰ δίσκου πρόσκλησιν.

„Tudatosan az akropolis alá építtette a gymnaseiont, és az előkelő ifjakat arra késztette, hogy kalapot viseljenek... [a papok] megvetették a Szentélyt, elhanyagolták az áldozatokat, és igyekeztek részt venni a küzdőtér törvénytelen eseményeiben, mihelyt megcsendült a gong." (2Makk 4:12, 14)

A gymnaseion alapításának természetesen nemcsak kulturális, hanem közvetlen politikai célja is volt, hiszen a polis-rendszer alapvető elemének számított az ephébia intézménye, illetve annak székhelye, a gymnaseion, ahol a szabad születésű ifjak a polgárjog megszerzése előtt „múzsai képzésüket" és katonai felkészítésüket kapták, amibe a pogány istenek imádásától a mezítelen testedzésen át a görög filozófia és irodalom tanulmányozása is beletartozott (Doran 1990; Dequeker 1993; Kennell 2005; Bolyki 2007). GETZEL COHEN szerint a gymnaseion „a hellén kultúra tárháza, a társadalmi, politikai és katonai élet kiképző terepe volt a hellenisztikus Keleten" (Cohen 1978: 36).

Az egész népet azonban mégoly kemény intézkedésekkel sem lehetett atyái hitétől eltéríteni. Mattatjáhu, a Modinban élő jeruzsálemi pap, valamint öt fia vezetésével felkelés tört ki. A gerillaharcnak induló ellenállást végül a Makkabinak (a név jelentése: pöröly) is nevezett Júda vezette diadalra.
Több csatában is elgyőzte a hatalmas Szeleukida hadi gépezetet, és Kr. e. 164 decemberében körülbelül ugyanakkor, amikor IV. Antiokhosz messze keleten, Gabaiban (a mai iráni Iszfahán városában) haldoklott elfoglalta Jeruzsálemet, megtisztította a Templomot, és helyreállította az áldozatokat.

Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés