logo

IX Sextilis AD

Róma és a zsidóság

Minden korra egyformán jellemző, hogy az őt érdeklő kérdésekkel próbálja vallatóra fogni a múltat, holott valószínűleg ezeket a kérdéseket a régiek nem is értenék. Így alig hihető, hogy ha bármely római történetírót sikerülne is feltámasztanunk, tudna válaszolni arra a korunkat érdeklő problémára, hogy példának okáért „antiszemiták voltak-e a rómaiak?" (Rutgers 1998: 189-191).
A Cicero vagy Tacitus nevével fémjelezhető előítéletes zsidóellenesség ugyan divatosnak mondható a római értelmiség körében, ám sohasem vált olyan zárt rendszerű antijudaista ideológiává, mint a keresztény szerzők tollán; arról nem is szólva, hogy a római államban sohasem vezettek be „faji törvényeket".

Az ókori Rómában csakúgy, mint napjaik európai országaiban -, a verbális intolerancia jól megfért a praktikus toleranciával, vagy éppen fordítva. Flavius Iosephus jóvoltából legalább harminc olyan rendelet szövegét ismerjük, amelyek mai szóval vallási autonómiát biztosítottak a zsidók gyülekezeteinek, bárhol a Római Birodalom területén. Mégsem mondhatjuk azt, hogy a császárkorban lett volna valamiféle általános zsidópolitika, vagy kiadtak volna valamiféle „zsidó Magna Chartát" (Isaac 1956; Rajak 2001a).

A mai értelemben vett „zsidókérdésről" sem beszélhetünk az ókorban. Hérodotosig egyetlen általunk ma ismert görög szerző sem említette a zsidókat, s még a „történetírás atyja" is csak egy rövidke utalásban emlékezett meg róluk „Palaistinében élő szíriaiak" néven -, mikor a körülmetélkedés szokásáról beszélt (Hist. II. 104.2; Stern 1974-84: I. 1-5). Cicero, aki pedig kétségkívül ismerte a zsidókat és vallási szokásaikat, az Istenek természetéről (De natura deorum) írt tankölteményében egy szót sem ejtett róluk, holott művében hosszan tárgyalta a különféle istenfelfogásokat, amelyek közül pogány nézőpontból az egyik legkülönösebb kétségkívül a zsidóké volt.

Tacitus a Historiae ötödik könyvében (V. 2-13) a zsidó háború előzményeként egy egész etnográfiai excursust szánt a zsidóság bemutatására.

Hi ritus quoquo modo inducti antiquitate defenduntur: cetera instituta, sinistra foeda, pravitate valuere. Nam pessimus quisque spretis religionibus patriis tributa et stipes illuc congerebant, unde auctae ludaeorum res, et quia apud ipsos fides obstinata, misericordia in promptu, sed adversus omnis alios hostile odium. Separati epulis, discreti cubilibus, proiectissima ad libidinem gens, alienarum concubitu abstinent; inter se nihil inlicitum... nec quicquam prius imbuuntur quam contemnere deos, exuere patriam, parentes liberos fratres vilia habere... mente sola unumque numen intellegunt: profanos qui deum imagines mortalibus materiis in species hominum effingant; summum illud et aeternum neque imitabile neque interiturum. Igitur nulla simulacra urbibus suis, nedum templis sistunt; non regibus haec adulatio, non Caesaribus honor.

„Szokásaikat, bármiképp honosodtak is meg, a régiség védi: egyéb fonák és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre. Mert a leghitványabbak, megvetvén ősi vallásukat, adót és pénzadományokat szoktak odahordozni; ez gyarapította a zsidók hatalmát, valamint az, hogy egymáshoz megátalkodottan hűségesek és készségesen könyörületesek, viszont mindenki mást ellenségesen gyűlölnek. Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az idegen nőkkel való érintkezéstől távol tartja magát; egymás közt semmi sem tilalmas... semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibevételét. csak elméjükben s egyetlen istenséget ismernek el: szentségtelennek tartják azokat, akik múlandó anyagból, emberek hasonlatosságára formálnak istenképeket, hiszen a legfőbb és örök lény nem ábrázolható, nem pusztuló. Nincsenek is szobrok városaikban, nemhogy templomaikban; nem hízelegnek királyaiknak, nem tisztelik a Caesarokat.
(Tac. Hist. V. 5.1. Borzsák István ford.)

A nem kifejezetten hízelgő textus egy az egyben a zsidóellenes hellenisztikus irodalom (ld. az előző fejezetet) közhelyeit visszhangozza. Ilyen toposzokat azonban bőven találhatunk más népekkel kapcsolatban is a római irodalomban: az indiaiak, szárdok, britek, arabok, pannonok, dákok, egyiptomiak, szírek, thrákok, hispánok, parthusok, gallok, karthágóiak és a görögök sem úszták meg a római szatíraírók, rétorok és történészek gúnyos, vagy egyenesen utálkozó megjegyzéseit (Baldson 1979).
Mivel a görögök és a rómaiak számára rendkívüli jelentőséggel bírt egy-egy nép eredete és rokonsági kapcsolatai, láthatóan Tacitus is igyekezett jól-rosszul összeválogatott szakirodalma alapján a zsidók origo-ja után járni. A téma fontosságát mutatja, hogy míg az északi népekkel (britek, germánok) kapcsolatban megelégedett az eredetükre vonatkozó homályos utalásokkal, a zsidók származását illetően összesen hatféle koncepciót vonultatott fel (Feldman 1993a: 184-194):

ludaeos Creta insula profugos novissima Libyae insedisse memorant, qua tempestate Saturnus vi lovis pulsus cesserit regnis. Argumentum e nomine petitur: inclutum in Creta Idam montem, accolas Idaeos aucto in barbarum cognomento Iudaeos vocitari. Quidam regnante Iside exundantem per Aegyptum multitudinem ducibus Hierosolymo ac Iuda proximas in terras exoneratam; plerique Aethiopum prolem, quos rege Cepheo metus atque odium mutare sedis perpulerit. Sunt qui tradant Assyrios convenas, indigum agrorum populum, parte Aegypti potitos, mox proprias urbis Hebraeasque terras et propiora Syriae coluisse. Clara alii Iudaeorum initia, Solymos, carminibus Homeri celebratam gentem, conditae urbi Hierosolyma nomen e suo fecisse. [3] Plurimi auctores consentiunt orta per Aegyptum tabe quae corpora foedaret, regem Bocchorim adito Hammonis oraculo remedium petentem purgare regnum et id genus hominum ut invisum deis alias in terras avehere iussum.

[1. változat] Iudaea lakói a hagyomány szerint Creta szigetéről menekültek el és Libya szélein telepedtek meg, amidőn a Iuppitertől elűzött Saturnus királyságából távozott. A bizonyítékot a népnévből merítik: ismeretes Creta szigetén az Ida hegye, melynek környékbeli lakóit, az idaeusokat, a szó idegenes megnyújtásával Iudaeusoknak nevezték el.

[2. változat] Némelyek szerint Isis uralkodása alatt az Egyiptomszerte túlcsorduló sokaság fölöslege Hierosolymus és Iuda vezetésével a legközelebbi földekre zúdult; [3. változat] sokan az aethiopsok leszármazottainak tartják őket, akiket Cepheus király idejében a félelem és a gyűlölet helyváltoztatásra kényszerített.

[4. változat] Más hagyomány szerint assyr bevándorlók, föld nélküli nép, akik Egyiptom egy részét hatalmukba kerítvén, később maguk építette városokat, héber földeket és Syriához közelebbi helyeket népesítettek be.

[5. változat] Híresnek mondják mások a zsidók eredetét, hogy a solymusoknak Homerus költeményeiben emlegetett népe alapította a várost, és a maga nevéről nevezte el Hierosolymának.

[6. változat] A legtöbb szerző egyetért abban, hogy midőn Egyiptomban a testeket elcsúfító ragály támadt, Bocchoris király, felkeresvén Hammon jóshelyét, orvosszert kért, és azt a parancsot kapta, hogy tisztítsa meg országát, és az effajta embereket, akik gyűlöletesek az istenek előtt, vitesse más földekre...

(Tac. Hist. V. 2.1-3.2. Borzsák István ford.)

Az egyes verziók elemzéséből LOUIS H. FELDMAN szerint kiderül, hogy Tacitus talán jobb véleménnyel volt a zsidókról, mint a forrásul használt görög szerzők. Az első változatban azzal fejezi ki a zsidó nép ősiségét, hogy a görög prehistóriába illeszti őket. A minószi thalasszokrácia már a hellének előtt hatalmában tartotta a Földközi-tenger keleti részét (Thuk. I. 4), ami a zsidók nép eredete szempontjából is presztízst jelentett. Még nagyobb tisztesség azonban, hogy Tacitus a ludaeus népnevet az Ida-hegyről eredezteti, ahol a legenda szerint az olümposzi főistent, Zeuszt rejtegették születése után. A név eltorzítása ugyan (nyelvi) barbarizmus, de ilyet a rómaiak is alkalmaztak, például a politikailag rendkívül fontos Iulius családnév esetében, amelyet az Ilion > Ilus > Iulus > lulius alakváltozásból, vagyis végső soron Trója görög nevéből vezettek le.
A Iudaeos Creta insula profugos fogalmazás Feldman szerint szintén pozitív kicsengésű vergiliusi reminiszcencia (kinek ne jutna eszébe róla az Aeneis második sora: Italiam fato profugus Laviniaque venit litora), mint ahogyan a Saturnus (Kronosz) korára történő utalás is a zsidók számára kedvező elem, hiszen az általános felfogás szerint Itália aranykora is Saturnus uralmának idejére esett (vö. Verg. Aen. VIII. 319-327). Az pedig, hogy a zsidók Libya szélein (novissima Libyae) telepedtek meg, közvetlen kapcsolatot teremt Tacitus fejtege-tése és a zsidó Kleodémos Malchos fentebb már idézett textusa között.

A második történetben az „Egyiptomszerte túlnépesedő zsidók tömegéről" (exundantem per Aegyptum multitudinem) esik szó, ami közvetlenül érintkezik a bibliai elbeszéléssel, noha nem valószínű, hogy Tacitus innen merített volna (2Móz 1:7). Cáfolja ezt az is, hogy a történést Íszisz királyságának idejére teszi (regnante Iside), ami római szempontból megint csak hízelgő a zsidókra nézve, hiszen Íszisz nem más, mint Démétér (Hérod. II. 59.2), Kronos legidősebb lánya (Diod. I. 27.4), Egyiptom legnagyobb és legtiszteltebb istensége.
Flavius Iosephus idézi a Kr. u. 1. századi alexandriai görög rétort, Chairémónt, aki a Kivonulás történetét Amenóphisz ill. Ramszesz uralkodásának idejére tette (CA I. 32. [289]), vagyis jóval későbbi korba helyezte őket, mint Tacitus. Ugyancsak pozitívabb a zsidókra nézve Tacitus beállítása Plutarchosénál, aki a De Iside et Osiride című traktátusában további meglepő részletekkel gazdagította az Egyiptomból kivándorló zsidókról szóló görög legendáriumot (XXXI. 363D).

A harmadik origo-történet ismét tartalmaz pozitív elemeket, hiszen az etióp népet Homéros óta nemcsak ősiségükért, hanem bölcsességük, kegyességük és bátorságuk miatt is tisztelték (az istenek rendszeres időközökben náluk lakomáztak, vö. Íliasz I. 423), s még maga a zsidó történetíró, Artapanos is igyekezett Mózes történetét az etiópokhoz kötni oly módon, hogy kitalált egy állítólagos ellenük folyó hadjáratot, és hogy Mózes egy ottani hercegnőt vett el feleségül (Eus. Praep. Evang. IX. 27.7-10. 432D433A).
A történetet Flavius Iosephus is átvette Mózesről szóló elbeszélésébe (AJ II. 10. [238]). Az időpont itt sem mellékes: a Kepheos király és felesége, Kassiopeia ugyanis haláluk után csillagképekként tűntek fel az égbolton, ami a görög-római világfelfogás szempontjából ismét hízelgő a zsidókra nézve. A történetnek azonban még egy zsidó vonatkozása is van: Kepheos és Kassiopeia lányát ugyanis Andromédának hívták, akit Joppéban vagyis egy Iudaea/Syria-Palaestina területén fekvő városban kötöztek a sziklához, ahonnan Perseus szabadította meg, aki Hérodotos szerint (VI. 54) perzsa származású volt.

A történet nem új keletű: már az Kr. e. 4. században élt Pseudo-Skylax periplusában olvashatunk erről a mítoszról (Stern 1974-84: III. 10). A negyedik változat némely eleme ugyancsak kapcsolható a bibliai elbeszéléshez: Ábrahám mezopotámiai, vagy ha úgy tetszik: asszír vagyis szír származású volt (Hérod. VII. 63); József, majd Jákób és fiai lementek Egyiptomba, ahol négyszázharminc esztendeig tartózkodtak (2Móz 14:40); a Józsué vezette honfoglaláskor pedig a későbbi Szíria (Kanaán) déli területeit foglalták el.
A szír kapcsolat több zsidó történetírónál is megjelenik: a damaszkuszi Nikolaos szerint Ábrahám Damaszkusz uralkodója volt, s onnan ment Kanaán földjére (AJ I.7.2. [156]); Kleodémos Malchos pedig úgy vélte, hogy Ábrahám Ketúrától született gyermeke volt Surim, Assyria névadója (AJ I. 15.1. [238]).

Tacitus elbeszélése hasonlít a hyksósok történetére, akik szintén Asszíria felől támadták meg és foglalták el Egyiptomot. Mint ismeretes, történetüket Flavius Iosephus hagyományozta át Manethón írásai alapján (CA I. 14-15. [75-110]), s a hyksósok és a zsidók azonosítását ő is elfogadta és a pásztorkirályokat „őseink"-ként aposztrofálta (ήμέτεροι δέ πρόγονοι, CA I. 16. [103]).
A zsidó eredet szempontjából még az előbb felsoroltaknál is kedvezőbb az ötödik történet, amelyben másodszor is feltűnik Hierosolymus illetve Hierosolyma. Tacitus maga is „dicső kezdeteknek" (clara... initia) nevezi a görög eposzokig visszavezethető eredetmondát, mely szerint ezúttal nem az egyiptomi Hierosolymus, hanem a Homéros által megénekelt solymoi nép alapította a zsidók leghíresebb városát, Hierosolymát.
A kis-ázsiai nép ellen Bellerophón harcolt (vö. Íliasz VI. 184), saját elmondása szerint ez volt a legkeményebb harca egész életében, amit e dicsőséges nép ellen kellett megvívnia. Hérodotos szerint a solymoi Lykia őslakói voltak (I. 173). A „solymiták" (Σολυμιταί) később az Kr. e. 5. századi Choirilos epikus művében tűnnek fel: egy nagy tó mellett laknak, és föníciai nyelven beszélnek.

A Jeruzsálem = Hierosolyma azonosítást elfogadta a görög-római szerzők többsége, feltehetően annak etimológiájával együtt, s nemcsak az irodalomban, hanem a hivatalos és magánfeliratokon is ezt használták. Titus 80-ban állított (azóta elpusztult) diadalívén ez állt: urbem Hierusolymam... delevit [Jeruzsálem városát eltörölte]; egy római sírfeliraton pedig ezt olvassuk: [Cljaudia Aster [Hjierosolymitana [cajptiva [Claudia Aster jeruzsálemi fogolynő].
Iosephus számára a Solyma valószínűleg a bibliai Sálemmel függhetett össze, amely Ábrahám idejében volt a város neve, de még Dávid idejében később is használták. Végül a hatodik történetben magának a bibliai Exodusnak visszhangját halljuk: a legtöbb történetíró (plurimi auctores) egyetért abban, hogy a zsidókat, mint az (egyiptomi) istenségek számára gyűlöletes népet (genus... invisum deis) Bocchoris király Ammon jósdájának tanácsára az Egyiptom-szerte kitört, testet elcsúfító ragály miatt (orta per Aegyptum tabe quae corpora foedaret) kiparancsolta országából (alias in terras avehere iussum).

Aligha kételkedhetünk benne, hogy maga Tacitus is ezt a véleményt osztotta. Ez a zsidók számára legkevésbé előnyös és legkevésbé igaz eredetmonda Mózest teszi meg Jeruzsálem alapítójának, a Templom építőjének, és „szamárkultusz" létrehozójának. A sztori alapelemeit Tacitus az alexandriai zsidógyűlölő Lysimachos munkájából merítette (vö. CA I. 34. [305-311]). De figyelemreméltó eltérések is találhatók Tacitusnál.
Míg Lysimachos (legalábbis a Flavius Iosephus művében megőrzött összefoglaló szerint) azt állította, hogy csak a zsidókat támadta meg a lepra, a rüh és más ragályos betegség; Tacitus egy általános járványról beszél Egyiptomban, és számos más, a zsidók számára kedvezőtlen részletet mellőz. Az is érdekes, hogy Mózes nevét egyáltalán megemlíti, hiszen Philón szerint a görög írók részben talán irigységből hallgattak róla (De vita Mosis I. 1.2).

A bibliai leírásoktól és a zsidó hagyománytól igen messze eső magyarázatok senkit ne hozzanak zavarba! A tudatlanság vagy kevésbé jóindulatúan: a szándékos, rosszindulatú ferdítés egy-egy nép eredetével kapcsolatban általános jelenség volt az ókorban. A halikarnassosi Dionysios, aki Kr. e. 7-ben publikálta a Róma őstörténete című munkáját, azt állította, hogy az ő korában amely a hetedik generáció azóta, hogy Róma a világ ura lett Róma eredete még mindig ismeretlen a görögök előtt (Ant. Rom. I. 4.2). Éppen ezért Romulus és Remus történetét úgy mutatja be honfitársainak, mint a „leghiteltérdemlőbb" történetet Róma alapításával kapcsolatban.
Dionysios nem túlzott. Körülbelül huszonöt görög elbeszélés maradt ránk Róma eredetéről, ebből egyik sem egyezik a hivatalos római változattal. Az Augustus korában élt Strabón szerint „könnyebb volna hitelt adni Hésiodosnak és Homérosnak, a hősköltőknek és tragédiaköltőknek, mint Ktésiasnak, Hérodotosnak, Hellanikosnak és más ilyeneknek", a rómaiak írói ellenben „szavahihetőbben állítják elénk az országokat és népeket, mint elődeik, (...) minthogy alaposabb kutatást végeznek"
(XI. 6.3-4. C 507-508, Földy József ford.).

Dionysios a görög történetírók tudatlanságát Róma ellenes előítélettel magyarázta (ibid.). Figyelemre méltó, hogy egy generációval később ugyanerre panaszkodik Flavius Iosephus is, mikor a görög történetírók zsidókkal szembeni előítéleteit hangoztatja (CA I. 1. [3]; I. 24. [217]). ELIAS BICKERMAN szerint a zsidók egy szempontból még jobban is jártak a rómaiaknál: miközben a görögök alig említik Romulust, Róma alapítóját, Mózest minden esetben elfogadják a zsidó nemzet atyjának.
BICKERMAN a görög-római történetírás „kopernikuszi fordulatának" nevezte Caesar munkásságát, aki a Gall háborúról szóló kommentárjában egyszerűen elfogadta a helyi aitiológiai legendákat, és nem bonyolódott bele a görög mitológia szálainak szövögetésébe.

Legutóbb RENÉ S. BLOCH mutatta ki, hogy Tacitus zsidókról szóló excursusában számos hapax mellett Sallustiustól és Vergiliustól kölcsönzött fordulatok találhatók. Ez arra utal, hogy a szerző különös műgonddal készíthette el művének ezt a részét. Tacitus a római etnográfiai irodalom kötelező sémáját: az origo, mores, situs, historia négyes felosztást megtartja (a sorrend laza kezelésével).
A hatféle origo-változat mindegyike valamilyen szerepet játszik a mores bemutatásánál is. Tacitus egyébként műveiben nem foglalkozik sokat a zsidókkal, ha megemlíti őket, legtöbbször csak mellékesen, semleges hangnemben (kivéve talán a Hist. II. 4.3-at, amelynek hangneme az elemzett V. fejezethez áll közel).
BLOCH azt is észreveszi, hogy bár a Historiae excursusában Tacitus ugyanazokat az etnográfiai toposzokat vonultatja fel, mint az Agricolában a britekről, vagy a Germaniában a germán törzsekről, az elítélő hangnem ellenére sohasem nevezi a zsidókat barbároknak (mint ahogyan más ókori szerzők sem). Ennek szerinte az lehet a fő oka, hogy a zsidó diaszpóra mindenütt jelen volt a Birodalomban, s gyakorlatilag nem lehetett őket megkülönböztetni a nem-zsidóktól.
Tacitus máskülönben nem közöl új információt a zsidókról, általában megelégszik irodalmi forrásainak idézésével, még abban az esetben is, ha azok ellentmondásba vezetik (lásd pl. a zsidók „kép nélküli istentiszteletét" és a „szamárfej-imádását" a Templomban). Szemben a germánok és a britek bemutatásával, a zsidókról szóló excursusban széles ecsetvonásokkal dolgozik: az etnográfiai részletek elsikkadnak az összképben, melynek egyedüli célja, hogy bizonyítsa: a zsidók megérdemelték sorsukat, és a Templom elpusztítását.


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés